Vérkönny 23.rész

Új kor hajnala

Vágytam Európára, és Európa is vágyott rám, soha ilyen hitetlenség nem
volt még a földön.
Az ipari forradalom, a gőzmasinák kora volt ez az új világ. A feudalizmus
ideje lejárt, az arisztokrácia vergődött, és virágzott a polgárság. A műveltség
közkincs lett, a nyomdák csak úgy ontották a könyveket meg a napilapokat, és
fojtogató füst gomolygott a vén kontinens fölött.
Konstantin rugalmas volt, könnyedén alkalmazkodott az új eszmékhez,
rövid hajat vágatott és ruhatárát is kicserélte, egyedül az új masinákat szokta
meg kissé nehezen, a vámpírösztön már csak ilyen, mindent túlélő, hiszen
muszáj neki.
Olivernek, az „ős öregnek”, egy kissé nehezebben ment a dolog, de
családunkból én voltam a legmerevebb, páncélomat csak a világ iránti
határtalan szeretetem hántotta le. Hiányzott a romantika, a szépség és a hit,
nekem túl szürke volt itt minden, a gépek forradalma engem cseppet sem
lelkesített.
Londonba mentünk Avenart felkutatni, de palotája elhagyatott volt. Lord
Essech a világban kóborolt, akárcsak mi, a többi halhatatlan. Megtalálni
képtelenségnek tűnt, de a szerencse mellénk szegődött, postaládájából egy
levél lógott ki, melyet ügyvédje írt neki pár éve, neve és címe rajta állt, így
könnyedén rátaláltunk.
Pár utcányira lakott csupán, egy bájos, vörös téglaházban, melyet félig
befutott a borostyán. Előzékenyen fogadott minket és udvariasan hellyel
kínált. Elmondta, hogy Avenar jelenleg Alaszkában végez kutatásokat, az
elérhetőségét azonban nem hagyta meg.
Alaszka pont a megfelelő hely volt számomra, a mínuszok sem taszítottak
annyira, mint ez a szürke, sekélyes, pénzközpontú európai világ. Bundákat és
meleg ruhákat vásároltunk elegáns üzletekben, bankszámlánk a hosszú, távol
töltött évek alatt, többszörösére duzzadt, így szinte bármit megengedhettünk
magunknak, amit csak megkívántunk.
Kanadába utaztunk, onnan pedig Alaszkába. Ahol elfogyott az ember
kreálta közlekedés, ott jött a kutyaszán. Távoli helyeken kutakodtunk, ott,
ahol már csak a jávorszarvasok jártak, de Avenarnak hírét sem hallották.
Évek teltek el így, és mi boldogan éltünk a világnak e távoli zugában, messze
a civilizáció fertőjétől, az északi fény bűvkörébe zárva.
A többi vámpír elkerülte Alaszkát, talán túl hideg volt számukra a fagyos
észak. Más halhatatlanok sem jártak erre. Néha felbukkant egy- egy aranyásó,
de ők is inkább délebbre kutakodtak a biztos meggazdagodás reményében.
Konstantin és Oliver állatvéren élt, kizárólag létfenntartási céllal, mivel más
módjuk nem volt a táplálkozásra. Vadászni a hófödte mezőkre jártak, annyi
volt ott a vad, hogy szinte a karjaikba sétáltak. Konstantin féltette Olivert a
régi emlékektől, amikor az erdőben élt remeteként, de aggodalma
alaptalannak bizonyult. Az állati vér gyengébb volt ugyan a bospremek
vérénél, de a mennyiség pótolta a hiányt.
Bejártuk szinte egész Alaszkát, barátságot kötöttem több eszkimó
családdal is, akik melegen fogadtak otthonaikban. Az egyik ilyen vendégség
alkalmával ismertem meg Samet, az eszkimók közül az egyedüli halhatatlant.
Táltos volt, a mágia művésze, már az első találkozáskor megérezte a
rokonlelket bennem és rögvest a szívébe zárt. Később bemutattam neki
Konstantint és Olivert, de velük tartózkodóan viselkedett, sejtettem, miért.
Segítségét kértem tőle Avenar felkutatásához, ő azonnal tudta, kiről van szó.
– A farkasok vezére? – kérdezett rá.
Nem tagadtam az igazságot, minek is tettem volna, hisz ő volt az utolsó
reményem.
– Bucklandben van, fent, északon – vágta rá.
– Mit keres ott? – kérdeztem elgondolkodva.
– Azt csak ő tudja meg a falka, de üzenhetek neki – felelte szívélyesen.
– Hálás lennék érte.
– Egy ilyen angyalnak bármit megteszek – mosolygott rám kedvesen.
Konstantin kissé zokon vette, hogy Sam csak velem állt szóba, de
elmagyaráztam neki, hogy a természeti népek bizalmatlanok a vámpírokkal
szemben, egy kalap alá veszik őket, és tartanak tőlük.
Kértem, hogy ne vegye a szívére, idővel Sam is rájön majd, hogy nem
akarnak ártani neki Oliverrel.
Így is lett, Sam megenyhült, amikor rájött, mennyi jóság és becsületesség
lakozik a két vámpírban, de azt nem értette, én hogyan kerülök a képbe.
– Angyalom, megmagyaráznád, miért élsz te két vérszívóval? – kérdezte
egyszer.
– Ez egy irdatlanul hosszú történet, évszázadokra nyúlik vissza.
Konstantin a mindenem, a halhatatlanságot is feláldoznám érte, Oliver pedig a
fogadott fiam, érte is a véremet adnám bármikor.
– Különös család a tiétek, ereje a szeretetben rejlik, és te vagy az
összetartó kapocs, vigyázz rájuk, még sok veszély leselkedik rátok.
Intelme, jóslatnak hangzott, és tudtam, hogy az is.

Alaszkában lassú mederben folyt az idő, de ezt itt, senki nem vette zokon

tőle. A helyiek élete sem tartogatott sok izgalmat, a napok, évek, évtizedek

változatlanul teltek, csak a szereplők cserélődtek, ha lejárt az idejük. Egy év

is eltelt azóta, hogy üzentünk Avenarnak, de színét sem láttuk. Már kezdtünk

lemondani róla, hogy valaha is megtaláljuk, és akkor megérkezett.

Kutyaszánon száguldott felénk, hosszú barna haja lobogott a szélben, jóképű

volt és vidám, mint mindig.

– Tündérem, ezer éve nem láttalak – kapott karjaiba könnyedén.

– Avenar, nem is tudod, mennyire hiányoztál – öleltem meg.

Ekkor lépett ki a kunyhóból Konstantin, hozzánk sietett, ruganyosan és

derűsen, nyomát sem láttam a régi féltékenységnek, csak baráti melegség

sugárzott tekintetéből.

– Szóval, előkerültél, te csavargó – veregette meg a hátát kedélyesen.

– Bocsássatok meg, hogy csak most jöttem, de nem tudtam magára hagyni

a falkát, voltak bizonyos halaszthatatlan ügyek – komorodott el kissé

bársonyos tekintete.

Nem faggattuk, a falka ügyei nem tartoztak ránk, inkább másra tereltem a

szót, hiszen annyi minden történt utolsó találkozásunk óta. De sokat nem

mondhattam, mert Oliver közeledett zsákmánnyal a hátán.

– Nézd, mit hoztam Samnek, apa! – kiáltott Konstantinnak. Avenar

arckifejezése valahol a döbbenet és a csodálat között lavírozott félúton,

kerekre nyílt szemekkel bámulta a kölyköt.

– Nektek gyereketek született?

– Olivert örökbe fogadtuk, gyere, bemutatlak neki – mondtam szelíden.

Bár már rengeteget hallott Avenarról, talán egy könyvtár is megtelne vele,

kamaszos bizalmatlansággal méregette. Avenar fesztelenül lépett hozzá, és

jobbját nyújtotta felé, amit a kölyök elfogadott ugyan, de gyorsan el is

engedett, mintha tüzet érintene. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de nem

gondolkodtam ezen, elengedtem az érzést nem volt értelme jobban

belemerülni, hiszen annyi mindent kellett elmesélnünk és meghallgatnunk

még. Órákig folyt a szó belőlünk, csak a fáradtság fojtotta belénk úgy

hajnaltájt, amikor a környék ébredezett, és a vámpírok nyugovóra tértek,

micsoda diszharmónia vagy talán harmónia, eldönteni nehéz, és nem is

érdemes. Amikor a családom már álomba merült, és békésen szendergett,

Avenar és én jól bereggeliztünk, tojást sütött nekem baconnel, ami a világnak

e fertályán ritkaságszámba ment.

– Elviszlek valahová, biztosra veszem, hogy tetszeni fog – mondta

kedvesen.

Kutyaszánba szálltunk és nesztelenül suhantunk az örök hómezőn át

egészen a feneketlen, keskeny fjordokig, melyek a tengerbe ömlöttek valahol

a messzi távolban. Útközben nem is pisszentünk, csak némán bámultuk a

dermesztő káprázatot, amit e táj nyújtott.

– Nem fázol, Iris? Van hátul még takaró – mondta figyelmesen.

Dideregtem egy kissé, de nem akartam elaludni, tudtam, ha meleget

éreznék, azonnal leragadnának a szemeim. Amikor megálltunk, még

hallgatott egy darabig, majd leszegett fejét felemelte, és elkeseredetten

pillantott rám.

– Nagy égzengés van készülőben, forr a halhatatlanok ósdi világa, az új

kor nem kedvez e fajnak, legalábbis most nem. Túlszaporodtunk, és a

tudomány egyre csak terjed, sokan tartanak lelepleződéstől, és még többen a

megsemmisüléstől. A Mundro Sambra háborúra készül, már toborozza

vérszomjas hordáit, hogy elpusztítsa a többi örök életűt, és teljhatalmú ura

legyen e bolygónak.

– A Principatus értesült már erről?

– Nem valószínű, magam is csak pár napja kaptam a bizalmas hírt.

– Konstantinnak feltétlenül tudnia kell róla – pattantam fel hirtelen.

– Természetesen nem akartam eltitkolni előle, de előbb veled akartam

megosztani az információt, így legalább módodban áll választani, itt

maradtok a biztonságban, vagy harcba szálltok.

– Kedves tőled, hogy így vigyázol a testi épségünkre, de nem fogunk

gyáván lapulni itt, az Isten háta mögött, míg a többieket a halálba küldik a

pokolfajzatok.

– Előre tudtam, hogy így határozol, nem hazudtoltad meg önmagad.

– Nem dönthetek másként, és most kérlek, vigyél vissza!

Amikor beléptem a kunyhóba, Konstantin a matracon feküdt és

olvasgatott, fájt tudni, hogy ezt az éteri nyugalmat most egy jó időre

száműzni fogom az életéből. Még halogattam a percet, sőt az órát is,

mellébújtam, és testemmel melengettem mindig hűvös tagjait. Szerencsém

volt, most kivételesen cserbenhagyta a megérzése, bóbiskolva bújt hozzám, és

gyengéden simogatott, míg meg nem szólaltam.

– Drágám, fontos mondandóm van számodra – köszörültem meg a

torkomat.

Kíváncsian ült fel, és nyílt tekintetét egyenesen a szememre szegezte,

pillantása úgy hatolt át rajtam, mint kés a vajban.

– Baj van, igaz? Látom rajtad Iris, nem is tudom, idáig hogy nem vettem

észre, ez csak a varázslatos lényednek tudható be – bókolt újfent.

Bólintottam, ólomsúlyként nehezedett rám a teher, féltettem őt, féltettem

mindnyájunkat, de nem volt más lehetőség, hiába nem futhattunk el a tények

elől.

– A Mundro Sambra háborúra készül – hagyták el lassan ajkamat a szavak.

– Miféle háborúra és ki ellen?

– Minden létező természetfeletti lény ellen, egyedül akarják birtokolni a

halhatatlanság gyümölcsét.

– Túl sokan lettünk, igaz?

Ismét bólintottam.

– Még ma New Yorkba utazom azzal a pokoli masinával, ami úgy pöfög,

mint egy hatalmas bendőjű sárkány. Olivert is magammal viszem, a Vének

tanácsának biztosan szüksége lesz rá – ugrott talpra sietősen.

– Nem gondolod, hogy aludnunk kellene erre még egyet?

– Ez az ügy nem tűr halasztást, felül kell kerekednem önmagámon.

– Egy valakiről azonban elfeledkeztél, kedvesem – mondtam ércesen.

– Kiről? – fordult felém feldúltan.

– Rólam.

– Te itt maradsz Avenarral, és nincs apelláta! – mondta ki az ítéletet.

– Konstantin, hadd döntsem el ezt én, felnőtt, szuverén lény vagyok,

hiszen te mondtad ezt nekem nem egyszer.

– Igazad van, ne haragudj, de ha tudnád, mennyire megnyugtatna, ha

biztonságban tudnálak! – simogatta meg a kezemet.

– Rendben van, itt maradok, de csak azért teszem, hogy megőrizd a józan

ítélő képességedet, és csak a feladatra koncentrálj.

– Köszönöm, hogy megteszed ezt értem, Iris, és tudom, milyen nehezedre

esik, lehet, hogy elviselhetetlen lesz, de hidd el, megéri.

– Még aznap vonatra szálltak, a gőzmozdony hatalmas füstkarikákat

eregetve pöfékelt ki az állomásról. Az új kor beköszöntött határozottan és

visszavonhatatlanul.