A szabadság íze
Egy borúsabb napot választottunk, késő délután indultunk el. Oliver
számára óriási élmény volt, sőt egyenesen mámorító lehetett az erdőben
eltöltött remete évek után, melyet hónapokig tartó szobafogság követett.
Megbabonázva nézte a színes ember kavalkádot, a pezsgő élet ritmusa
befurakodott hűvös bőre alá. Orrcimpája érzékien rezdült meg, mikor egy-két
ember szoros közelségbe került velünk, ilyenkor biztatóan szorítottam meg a
kezét, és együtt érző pillantást vetettem rá.
A kezdeti nehézségek ellenére az este jó hangulatban telt. Először a piacra
mentünk, ahol a helyi indiánok árulták portékáikat, faragott pipákat,
agyagtányérokat és fából faragott ékszereket. Néhányan közülük gyanakvó
pillantással méregettek minket, kifinomult érzékük volt a természetfeletti
észleléséhez. Vásároltam egy pár apróságot, aztán átsétáltunk a spanyol
negyedbe.
Ez a közeg egészen más volt, mint az indián piac. Az utcai zenészek úgy
játszották itt a táncra perdítő flamencót, hogy nem volt olyan lény, akit
hidegen hagyott volna ez a fergeteges ritmus. Az emberek tapsolva,
dobbantva verték a vérpezsdítő ütemet. A szomszédos fogadó terasza tömve
volt vacsoravendégekkel, a boros poharak koccanása összefolyt vidám
csevegésükkel. Mikor megéheztem, mi is beültünk egy kerthelyiségbe, ahol
paellát rendeltem. Konstantin és Oliver megilletődve nézték, ahogy
falatozom. Maguknak csak italt rendeltek, mely természetesen a szomszédos
virágágyásban végezte.
– Bizarr látvány, ahogy ezt a színes masszát magadba tömöd, és úgy
látom, ízlik – mondta kissé undorodva Konstantin.
– Isteni, rég ettem már ilyet – motyogtam teli szájjal.
– Meghagyjuk neked – fintorgott Oliver.
– Mit szeretnél még megmutatni a kölyöknek Konstantin? – tudakoltam.
– Sétáljunk le a kikötőbe, Oliver még nem is látta a tengert.
– Örömmel – vágtam rá, már olyan rég nem jártam a parton.
A tenger illatát már kilométerekről lehetett érezni, ahogy közeledtünk, úgy
sűrűsödött a sós pára, és nehéz fátyolként telepedett rá a tájra. Oliver
nagyokat szippantott a hűvös levegőből, tekintete megindító boldogságról
árulkodott. Lassan andalogtunk a kikötő felé, a hajók sziluettje, beleveszett az
esti ködbe.
– Milyen hatalmasak! – tátotta el a száját Oliver.
– Ezek óceánjáró kereskedelmi és utasszállító hajók – mondta Konstantin.
– Mi az úti céljuk?
– Legfőképp Európa, de Ázsia, sőt Afrika is lehet.
– Ez fantasztikus, akkor ezekkel akár a földet is körbe lehetne hajózni,
mint Francis Drake kapitány tette 1580-ban.
– Igen, emlékszem rá, világszenzáció volt akkoriban – mondtam.
– Te is éltél már akkor? – lepődött meg Oliver
– Már javában, akkor lehettem úgy százötven éves.
– Ez hihetetlen és én még azt hittem, hogy Konstantin milyen öreg, de
hozzád képest még szinte gyerek.
– Oliver, mi kortalanok vagyunk, egyedül az élettapasztalatainkon
keresztül mérhetőek a különbségek – okítottam.
– Elmeséled majd nekem a történetedet, Iris?
– Amikor csak akarod, de készülj fel rá, hogy az lesz életed leghosszabb
meséje.
– Már alig várom, rettentően furdal a kíváncsiság.
– Gyere, te kis kíváncsi, sétáljunk le a partra! Hallod, hogy hívogat a
tenger? – mosolyogtam rá.
A morajlás egyre hangosabb lett. A sziklák megadóan tűrték a szilaj
hullámok véget nem érő ostromát. Gömbölyű kavicsokat gyűjtöttünk és
versenyeztünk, ki tudja messzebbre dobni őket. A kavicsok kacsázva
pattogtak a víz felszínén, mielőtt elnyelte őket a végtelen mélység.
Természetesen Konstantin került ki győztesként a viadalból, dicséretünktől
szemei büszkén csillogtak. Oliver, a mi kis tudósunk mindenképp meg akarta
érinteni és kóstolni a tengervizet, nem tudtuk lebeszélni róla. Ragaszkodott
hozzá. Ízétől aztán fintorogva rándult össze, undorodva köpte ki a sós
folyadékot, még a hideg is kirázta.
Esteledett, a vöröslő napkorong lustán merült alá a horizonttal ölelkező
tengerbe, majd csodaszép nászukat elnyelte a sötétség. A kikötőben ezzel
szemben ébredezni kezdett az élet. A kocsmákból heves kurjongatás és zsivaj
hallatszott. A piros lámpásokkal kivilágított sétányon, örömlányok korzóztak,
leplezetlen erotikával bocsátották áruba egyetlen kincsüket, a testüket. Szánni
valóan kiszolgáltatottak voltak, közönségesre festett arcukat maszkként
viselték, elfedve ezzel mérhetetlen nyomorukat, melyet a lesújtó körülmények
róttak rájuk. A részeg matrózok obszcén szavakkal illették őket, melyekre
kényszeredett vihogással reagáltak. Kellemetlenül kezdtem érezni magamat.
– Tudom, hogy ez is New Orleans, de kérlek titeket, hogy inkább menjünk
haza, nem bírom nézni ezt a megaláztatást.
– Már épp itt az ideje – vágta rá azonnal Konstantin.
Jó volt hazatérni a mi világunkba, mely a nyugalom szigetének hatott a
városi nyüzsgés után. A kirándulás után Oliver érdeklődése más irányba
terelődött, mégpedig a halandók irányába. Elbűvölték őt a hétköznapias
életükkel, órákon át bámulta az utcai forgatagot. A kocsist, ahogy lovát
ostorozza, a kenyeret sütő péket, a gyermekekkel sétáló dadákat, és nem
utolsó sorban a csinos, fiatal kisasszonyokat. Veszélyes szenvedély volt ez
egy vámpír számára, még akkor is, ha gyermeki lélek szunnyadt benne.
Féltettem őt, hisz olyan sebezhető volt tapasztalatlansága. Mindenre fel
voltam készülve vele kapcsolatban, csak arra nem, hogy szerelmes lesz.
Mivel igen megbízhatónak mutatkozott, egyedül is elengedtük egy-egy rövid
sétára. Később derült csak ki, hogy az úti cél mindig ugyanaz volt, egy
bizonyos ház a francia negyedben. A házban Franciaországból kitelepült
nagypolgárok laktak, akik vagyonukat féltve a forradalom elől menekültek
New Orleansba. A szülök féltve őrzött kincse azonban nem a pénzes
ládikájuk volt, hanem Johanna nevű lányuk, akit Oliver az egyik háztetőn
ülve szúrt ki. A lány minden nap egyazon időben indult sétára a közeli
parkba.
A kölyök napokig árnyékként követte, majd leküzdve gátlását
megszólította. Johannát azonnal elbűvölte a fiú különleges lénye, nem lett
volna olyan lány a földön, aki ellen tudott volna állni neki. Nálam jobban ezt
senki nem érthette meg, hisz Konstantin, még mindig ugyanolyan hatással
volt rám, mint az első firenzei találkozásunkkor.
Szóval, a mi fiunk szerelmes lett, nem is tudom, hogy történhetett mindez,
és ráadásul egy könnyen sebezhető halandó rabolta el szívét.
A lány gyönyörű volt, igazi porcelánbaba. Hosszú, derékig érő barna haj,
cseresznye száj, meleg barna, mandulavágású szemek. Féltettem
mindkettőjüket. Oliver nem tudhatta még, milyen kínokat tartogathat számára
az a szenvedély, honnan is tudhatta volna, hiszen a vámpírkrónikák nem írtak
erről. Konstantint faggattam, tudott-e hasonló esetről, de ő sajnálkozva
ingatta a fejét.
– Úgy látszik, a mi családunk igen csak rendhagyó fajta, de egy védtelen
halandó az mégiscsak túlzás – mondta aggódva.
A dolgok egyre jobban, kezdtek összekuszálódni. Elkezdődött a Nostrék
pere is. Konstantin szinte alig tartózkodott otthon, esténként pedig az
ügyiratokat tanulmányozta.
– Megbeszéltem egy találkozót a mágusok vezetőivel, már csak az
időpontot kell egyeztetnünk. Megfelel neked a holnap este? – kérdezte a
papírokat bújva. – Esetleg meghívhatnánk őket a házunkba, legalább látnák,
milyen jó körülmények között él Oliver.
– Hét óra nekem megfelel – feleltem.
– Még ma értesítem őket – mondta Konstantin és komótosan arrébb tett
egy hatalmas iratkupacot.
A vámpírvarázslók határozottan léptek be a szalonba, komor tekintetükben
ősi tudás szikrája izzott. Mindegyikőjük földig érő fekete köpenyt viselt,
nyakukban főnixet ábrázoló amulett lógott. Vezetőjük, kire mindnyájan
felnéztek, egy ősz, hosszú hajú vámpír, érdeklődve pillantott rám. Konstantin
felfigyelt erre a jelentőségteljes pillantásra, és sietősen mellém lépett.
– Kérem, engedje meg, hogy bemutassam társamat, Irist. Ekkor az
arckifejezése még kíváncsibbá változott. Valószínűleg, nem tudott engem
képbe helyezni, végül leküzdve megrökönyödését, kissé ridegen, de
udvariasan üdvözölt.
– Örvendek, kedves Iris, örülök, hogy megismerhetem, engedje meg, hogy
bemutatkozzam, Bolus vagyok, ők pedig a társaim – pillantott a másik két
alakra.
– Kedves Bolus, kérem, foglaljanak helyet! – mutattam a kényelmes
fotelek felé.
Vonakodva süppedtek bele a számukra szokatlan luxussal bíró
ülőalkalmatosságokba, mert puritán életstílusuktól távol állt a fényűzés. A
légkör igen csak feszélyezett volt, mivel rejtve maradt előttük meghívásuk
miértje. Konstantin próbálta oldani, és a Nostrék tárgyalásának kimenetelére
terelte a szót. Bolus is tagja volt az esküdtszéknek, melyben Konstantin
elnökölt, így kapva kapott a témán.
Véleményük sokban egyezett ugyan, de néhány kérdésben álláspontjaik
eltértek egymástól.
– Én a legszigorúbb büntetés mellett vagyok, elfogadhatatlan számomra az
a brutalitás, ahogyan áldozataikkal elbántak egyes Nostrék – mondta nem
titkolt ellenszenvvel a hangjában Konstantin.
– Nem olyan egyszerű ez a képlet, az ösztön nagy mozgatórugó, és ezek a
csatornaivadékok kifejezetten ösztönlények. Javasolnám az iskoláztatásuk
beindítását, melyben törzsünk nagymértékben segítségükre lehet.
– Hmm, nem is rossz ötlet, kedves Bolus, ezt én is támogatni fogom, mert
csak így zárkóztathatjuk fel őket, és változtathatjuk meg szemléletüket –
bólintott elismerően Konstantin. – Most viszont szeretnék rátérni egy egészen
más témára, amiért tulajdonképpen idefárasztottam önöket – köszörülte meg a
torkát. – Ha jól tudom, évekkel ezelőtt, elvesztették törzsük egyik igen fontos
tagját, Olivert – közölte Konstantin. A megdöbbent arcokból áradó néma
indulat robbanásszerűen töltötte be a szoba síri csendjét. Majd pillanatnyi,
hatásszünetet tartva folytatta mondanivalóját:
– Megnyugodhatnak, a fiú biztonságban van, barátommal, Nestorral
találtunk rá egy New Yorkhoz közeli erdőben, ahol elvadultan élt.
Ezek után hosszan ecsetelte a történteket, nem titkolva még a legapróbb
részleteket sem.
Az egybegyűltek figyelmesen hallgatták szavait, mondanivalóját nem
zavarták meg kérdéseikkel. Mikor a történet végére ért, széttárta karjait.
– Hát ennyit tudok elmondani, kérem, kérdezzenek, ha valami nem tiszta
az önök számára.
– Csak egy dolgot szeretnék tudni, hol van most Oliver? – kérdezte Bolus
leplezetlen indulattal a hangjában.
– Úgy intéztem, hogy ne legyen itt, amikor önök megtisztelnek
látogatásukkal, nem akartam összezavarni őt.
– Helyesen tette, így is elég megrázkódtatáson ment keresztül szegény.
Leírhatatlanul hálásak vagyunk önöknek, és ezt soha nem fogjuk elfelejteni.
Mihelyst vége lesz a tárgyalásnak, hazavisszük őt, de addig is szeretnénk vele
találkozni, ha nincs ellenükre.
– Természetesen nincs, de lenne itt még egy igen fontos dolog. Olivert
fiunkként szeretjük, és szándékunkban áll őt örökbe fogadni. Tudásom és
tapasztalatom legjavát szeretném átruházni rá, tovább folytatva az eddigi
sikeres nevelését.
– Sajnos nem látok erre reális esélyt – mondta komoran a mágus. – Mi
nagyon összetartó törzs vagyunk, és mint tudják, Oliver tiszteletbeli tagja a
Vének Tanácsának is. Számomra elképzelhetetlen, hogy szabadon járjonkeljen
a világban, ő egy két lábon járó titkos lexikon. Természetesen
bármikor meglátogathatják őt, örömmel fogadjuk önöket – mondta Bolus
szívélyesen.
– Megértem az ön álláspontját, de kérdezzük meg Olivert is, mégis csak az
ő életéről van szó – magyarázta hevesen Konstantin.
– Nálunk az egyén mindig alárendeli magát a közösség akaratának, ezért
vagyunk minden törzsnél erősebbek – zárkózott el a lehetőségtől Bolus.
– Elvárnák tőle, hogy boldogtalanságban sínylődjön végtelen életén
keresztül?
– Mint ahogy magunktól is elvárjuk, a személyes boldogság nálunk nem
érték.
– Még szerencse, hogy én Noble vagyok – vetette oda dühösen Konstantin.
– Kérem, csillapodjon, indulatokkal semmire sem megyünk – intette
nyugalomra kedvesemet a vámpírvarázsló.
Valamit gyorsan ki kellett találnom, ha végleg nem akartam elveszíteni a
kölyköt, agyamban lázasan forogtak a fogaskerekek.
– Megvan! – hasított belém.
– Javasolhatnék esetleg valamit, ami úgy érzem, mindannyiunk számára
hasznos lehet? – a varázslók megrökönyödve bámultak rám.
– Oliver lehetne az összekötő az önök Tribusa és a külvilág között,
természetesen a mi felügyeletünkkel. Amennyiben tényleg olyan elzártan
élnek, mint ahogy elénk tárták, valószínűleg nincsenek aktuális információik
a világ dolgairól, márpedig a tájékozottság hatalom – mondtam a
legmanipulatívabb pillantásomat vetve feléjük.
Bolus elgondolkodva vonta fel dús ősz szemöldökét, és meglepetésemre
félszeg mosoly hagyta el az ajkát.
– Nem is rossz ötlet, igaz megszegnénk ezzel egy-két ősi törvényt, de a cél
szentesíti az eszközt. Rengeteg helyzeti előnyhöz jutnánk ezzel –
morfondírozott. – Mindenképp el fogunk gondolkodni rajta, és amennyiben e
megoldás mellett döntenénk, amire nagy esélyt látok, feltétlenül ragaszkodni
fogok ahhoz, hogy Oliver minden évben néhány hónapot nálunk töltsön.
Tökéletesítenünk kell még a tudását – mondta figyelmen kívül hagyva
fondorlatomat.
Megkönnyebbülve lélegeztem fel, nem számítottam ilyen „rugalmasságra”
egy aggastyántól, most már egészen biztos voltam abban, hogy a
Veneficusokat nem csak a bigott dogmák irányítják.
– Mikor találkozhatnánk Oliverrel? – kérdezte Bolus.
– Ha megfelel önöknek, akár már holnap – válaszoltam készségesen, attól
tartva, hogy esetleg mégis meggondolják magukat.
– Természetesen megfelel, és köszönöm, hogy ilyen együttműködőek, ez
nagyban megkönnyíti a helyzetet – felelte hálásan Bolus.
Oliver tőle szokatlan módon aznap korán érkezett haza, a boldogság csak
úgy sütött róla. Az enyhén kipirult arcból, lelkesen ragyogó, moha színű
szempár nézett rám.
– Hát te hol jártál? – kérdeztem, és a válasz már szinte a fülemben
csengett.
– Johannával sétálgattunk a tengerparton.
– Kíváncsi lennék, mit szólnak mindehhez a szülei?
– Már bemutatott nekik, nagyon lelkesek voltak, amikor megtudták, hogy
kik a szüleim.
Erre nem számítottam, sápadt döbbenettel rogytam le a közeli fotelbe.
– Na, ne úgy értsd, természetesen úgy mutattalak be titeket, mint Paget
grófot és La Fayette bárónőt – nyugtatott meg gyorsan Oliver.
– Kérlek, legközelebb fogalmazz egyértelműbben, majdnem a túlvilágra
küldtél, te kis átokfajzat.
– Láttam, hogy falfehér lettél, kérlek, bocsáss meg!
– Már túl vagyok rajta – intettem –, mesélnél nekem egy kicsit
Johannáról? Nem akarok indiszkrét lenni, de különleges helyzetednél fogva
az egész családunkat érinti ez a dolog.
– Nem veszem tolakodásnak a kérdésedet, Iris, tudod jól, hogy nincsenek
titkaim előtted. Szerelmes vagyok, életemben először, és ez az érzés olyan
intenzíven uralja lelkemet, hogy szinte másra sem tudok gondolni.
Ugyanakkor féltem Johannát magamtól, a bennem lakozó másik éntől, hiszen
olyan törékenynek tűnik.
– Tud ő erről bármit is, a másik lényről ki benned lakozik? – kérdeztem
óvatosan.
– Nem árultam el még neki semmit, nem csak rólam van szó könnyen
veszélybe sodorhatlak benneteket is. De előbb-utóbb rájön majd, mert oly sok
mindenben eltérek a halandóktól.
– Ha még idáig nem jött rá – sóhajtottam.
– Hát a vonzerőm az megdöbbentő, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen
hatással vagyok egy emberi lényre – mondta büszkén.
– Kár, hogy nem beszéltem neked erről, sajnálom, de nem gondoltam arra,
hogy ilyen közeli kapcsolatba fogsz kerülni egy halandó lánnyal. Szörnyű
hiba volt, most már látom, de ha gondolod, most pótolhatom a hiányosságot.
Ha még nem késő.
– Örülnék neki, hisz annyi mindent nem értek, és kérlek, ne hibáztasd
magad!
– Csak a saját tapasztalatomat tudom veled megosztani. Igaz én nem
vagyok halandó, de sejtésem szerint az emberekben is valami hasonló zajlik
le, amikor egy vámpír közelébe kerülnek. Ragadozóknak lettetek teremtve, a
legfőbb célotok, hogy magatokhoz vonzzátok a zsákmányt, ezért is vagytok
annyira elragadóak. Első pillantásra a szemetek az, ami a legmegkapóbb
bennetek, valami titokzatos, földöntúli fényt áraszt, az ember úgy érzi, hogy
feltétlenül mögé kell látnia, rá kell jönnie a misztériumára. Bőrötök kísérteties
fehérsége, simasága is hallatlanul vonzó, de az illatotok az, ami mindent
felülmúl, olyan mennyei, akár az édes nektár és oly bódító, mint a liliom. Az
erő és az akarat mágnesként lengi be a lényeteket, ruganyos mozgásotok
meglepő perspektívákat tár fel.
– Ezt azért nem gondoltam volna – mondta döbbenten Oliver.
– Hidd el, ez az igazság és a szavak még megközelítőleg sem adják vissza
a valóságot.
– Akkor ez azt jelenti, hogy bármely halandó lány szerelmes lenne belém,
és Johanna szerelme sem az én személyemnek szól, hanem a vámpíri
vonzerőmnek? – sütötte le szemét könnyeivel küszködve.
– Hát, ha ebből a szemszögből nézzük, akkor így van. Azt pedig sajnos
soha nem fogod megtudni, hogy halandóként milyen hatással lennél rá.
Együttérzően néztem Oliver szomorú szemébe, majd melegen megöleltem,
olyan szorosan tartott, mintha soha többet nem akarna elengedni. A környező
világ megszűnt számára, magába szippantotta őt a rideg valóság. Úgy álltunk
egymásba fonódva a szoba közepén, mint két hajótörött egy lakatlan szigeten.
Ekkor lépett be Konstantin, zavartan köhécselt, mint aki kellemetlenül érzi
magát.
– Ne haragudjatok, azt hiszem, most valamit megzavartam.
– Semmi baj kedvesem, ez a dolog rád is tartozik.
Röviden elmeséltem neki, mi zajlik Oliver lelkében, elgondolkodva
hallgatta megértő pillantást vetve a kölyökre, majd atyáskodó aggodalommal
megszólalt.
– Veszélyes vizekre eveztél fiam, de még elkerülheted a vízesést. Azt
ajánlom, szakíts meg minden kapcsolatot a lánnyal – mondta bölcsen.
– Azt hiszem, már késő, nyakig merültem ebbe a szerelembe.
– Eltiltani tőle nem tudlak, és nem is akarlak, csak tanácsot tudok adni,
neked kell eldöntened, mit kezdesz az életeddel. Tudomásom szerint még
nem volt példa arra, hogy egy vámpír halandóba szeressen bele, az emberi
lények túl törékenyek ahhoz, hogy akár csak megöleljük őket, számukra
végzetes is lehet egy ilyen érintés. Korban, most még összeilletek, de gondolj
bele, mi lesz harminc év múlva, nem beszélve a társadalmi kirekesztettségről,
mely mindkettőtöket sújtana, és ott van még, ami ellen mind a mai napig
magam is küzdök, az örökösen kínzó vérszomj. El kell döntened, megér-e ez
a szerelem neked ennyit? Nem várom el tőled, hogy azonnal döntést hozz, de
kérlek, mérlegelj! Most azonban rá kell térnünk egy halaszthatatlan kérdésre
– váltott témát. – A mai napon vendégül láttuk a vámpírvarázslók három
fontos személyiségét. Mindenről tájékoztattuk őket veled kapcsolatban, a
becsület így kívánta. Látni kívánnak téged, a találkozóra holnap kerítünk sort.
Tudnod kell, hogy magukkal akartak vinni téged, hogy elfoglalhasd méltó
helyedet a Vének Tanácsában. Szerencsére azonban Iris egy mentő ötlettel
állt elő, amibe nem kis meglepetésemre bele is mentek. Nagy valószínűséggel
nálunk maradhatsz, azonban minden évben pár hónapot a törzseddel kell
töltened, hogy elmédet pallérozd. Szabadságodért cserébe azonban elvárják,
hogy a világ dolgairól folyamatosan tájékoztasd őket. Mit szólsz mindehhez?
– Köszönöm nektek, hogy lehetővé teszitek számomra, hogy továbbra is
veletek élhessek, ígérem, rá fogok szolgálni – mondta Oliver meghatva.
– Minket is boldogsággal tölt el, hogy maradhatsz, olyan üres lenne a ház
nélküled – szorítottam meg a kezét.
Oliver hálásan mosolygott rám, majd kíváncsian faggatni kezdett:
– Bolus is itt volt?
– Igen, ő vezette a küldöttséget.
– Bocsánatot kell kérnem tőle, amikor utoljára találkoztunk, nagyon
megsértettem, ráadásul indokolatlanul.
– Bölcs lélek, nem hinném, hogy haragtartó, biztosan meg fog bocsátani.
– Te nem ismered, nagyon önfejű tud lenni, és körmeszakadtáig kitart az
elképzelései mellett.
– Én másképp ismertem meg, okosnak és rugalmasnak.
– Akkor lehet, hogy nem egy és ugyanazon személyről beszélünk? –
kérdezte Oliver mosolyogva.
– Több mint valószínű, hogy igen, csakhogy most én tárgyaltam vele –
kacsintottam pajkosan.
– Bocsáss meg, kiment a fejemből, hogy te bárkit tudsz manipulálni.
– Bűn az, ha használom az Isten adta tehetségemet?
– Természetesen nem, ezért vagy különleges – nyugtatott meg.
– Bolus makacssága, egyébként szörnyen bosszantó tud lenni – tért vissza
az előbbi témához Oliver. – A nézeteltérésünk is ebből fakadt, feltétlenül
ragaszkodott ahhoz, hogy csak kivételes esetekben hagyhattam el a kápolnát,
és azt is csak kísérettel tehettem. Az élelmet házhoz hozták nekem, és ezzel
megfosztottak engem a vadászat rendkívüli izgalmától. Lázadtam ez ellen, és
mivel Bolus semmilyen épkézláb magyarázattal nem tudott szolgálni,
fafejnek neveztem és elrohantam otthonról. Akkor láttam utoljára. Ez
közvetlenül az elrablásom előtt történt.
– Ezek szerint tudott olyasmiről, amit nem akart veled megosztani, féltett
valamitől vagy valakitől – mondtam elgondolkodva.
– Vajon mi lehetett az? Ki kell derítenünk, valószínűleg köze van az
elrablásodhoz.
– Holnap talán közelebb kerülünk a megoldáshoz – mondta Konstantin.
A találkozóra Bolus egyedül érkezett, ezzel nagyon meglepett, akkor még
nem tudtam ennek valódi okát. Zaklatottnak tűnt, az aurája szinte
másodpercenként váltott színt. Megérezte, hogy másképp figyelek rá, mint
ahogy elvárható lett volna, és időnként mélyen a szemembe nézett, mintha
olvasni akarna a gondolataimban. Nem tudtam, rendelkezik-e ezzel a
képességgel, ezért biztonság kedvéért, védőpajzsot vontam elmém köré.
Oliver kérésemre később jött le a szobájából. Tudtam, nehéz lesz ott
rostokolnia, miközben már alig várja a találkozást Bolusszal, és már tűkön
ült.
A találkozótól sok mindent reméltem, de elsősorban azt, hogy fény derít
egy dohosán lappangó titokra, melynek létezéséhez kétség nem férhetett.
Konstantin még a kertben dolgozott, épp egy rózsabokrot metszett, sebészi
precizitással alakította ki a növény formáját. Kivezettem a vendéget a hátsó
teraszra, a lemenő nap narancsszínű fényei lágyan omlottak a mozaikra, pazar
látványt varázsolva elénk. A fotelek egy árnyas sarokban álltak. Udvariasan
hellyel kínáltam Bolust, aki fáradtan roskadt az egyikbe. Kedvesem vele
szemben foglalt helyet a számára vásárolt magas támlájú darabban.
– Ne haragudjon, hogy Oliver még nincs itt, de erőt kell gyűjtenie, nem
róható fel neki, hogy még mindig tart a múltjától. Kérem, ha van még valami
fontos információja ezzel kapcsolatban, legyen szíves, közölje velünk. Csak
akkor tudjuk megvédeni, ha mindent tudunk róla – mondtam mélyen
belemélyedve elméjébe.
– Mire gondol, kedvesem? – állta kőkeményen pillantásomat. Konstantin
kérdően nézett rám, de egy gyors szemvillanással leszereltem kíváncsiságát.
– Oliver elmesélte nekem, hogy ön korlátozta a mozgásszabadságát, csak
személyi őrizettel mehetett el otthonról. Ezt mivel indokolja?
– Nem hiszem, hogy ez önre tartozna – felelte barátságtalanul Bolus.
– Higgye el, tudom, mi az, ami rám tartozik – mondtam, és gondolataim
erejével tovább irányítottam az idős vámpírt.
Rettentően nehéz dolgom volt, már rég nem találkoztam ilyen erős
akarattal, tűzfalat vont maga köré, de ha ő volt a tűz, akkor én a víz, és a víz
eloltja a tüzet. Vesztére szökőárat zúdítottam rá, és a fal, mellyel
körülbástyázta magát, olyan gyorsan omlott le, mintha soha nem is létezett
volna, a szétmálló kődarabok pedig sebesen sodródtak az árral. Megadóan
nézett rám, akár egy szelindek, aztán vontatottan beszélni kezdett.
– Oliver nem csak a törzsünk egyik vezetője és a Vének Tanácsának tagja,
ő a Kiválasztott.
– A Kiválasztott? – kérdezte meglepve Konstantin.
– Teremtője, Démon nem véletlenül talált rá, több ezer ifjat gyűjtött maga
köré világszerte, mire végre ráakadt – folytatta Bolus. – Születését már
évszázadok óta vártuk, kilétét azonban misztérium fedte.
– Hogy sikerült megismernie? – kérdezte Konstantin.
– A Kiválasztott hajas fejbőrén egy pigment folt található, mely különleges
jegyet formáz – mondta rejtélyesen Bolus.
– Mit ábrázol a jegy? – sürgettem a vámpírt.
– Egy spirált.
– Az Idő Spirálját? – kérdeztem döbbenten.
– Oliver a kulcs a spirálhoz, nélküle csak egy haszontalan tárgy, egy
ékszer vagy egy szobadísz.
– Ezek szerint csak ő képes használni – szögezte le Konstantin.
– Így van.
– Akkor már csak a spirál hiányzik – világítottam rá.
– Hát igen, ez nem kis probléma, az Idő Spirálját ugyanis még senki nem
látta, azt sem tudjuk, hogy néz ki. Oliver fején található jegy utal ugyan a
kinézetre, de csak annyiban, hogy spirál formájú. Csupán ősrégi leírásokban
akadtunk a nyomára kétértelmű célzások formájában, magát a tárgyat egy
lexikon sem nevezte meg konkrétan. Él azonban egy Orákulum Bombayben,
ő az egyetlen reményünk, feltétlenül el kell vinniük hozzá Olivert.
– Mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy eljusson az
Orákulumhoz – mondtam elszántan.
Végszóra lépett a teraszra Oliver, érkezését döbbent csend fogadta. Bolus
meghatottan nézett a fiúra, aki sietős léptekkel közeledett felé, hogy baráti
ölelésébe zárja a Mestert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése