Az Újvilág
1789. július 14-én húszezer elkeseredett párizsi indult a királyi palota elől
a Bastille felé. A gyűlölt erődöt megrohamozták, a börtönparancsnok, Launay
márki fejét karóra tűzték és körbehurcolták a városon. Az őrség visszavonult,
a város egész éjjel ünnepelt. Kötelességemnek éreztem, hogy Versailles-ba
menjek. A hat mérföldet vágtázva tettem meg lovamon. Marie Antoinette
aznap korán visszavonult, örültem annak, hogy egyáltalán még fogad.
– Mi történt kedvesem, csak nem lázadás?
– Nem, forradalom – feleltem feldúltan –, menekülnie kell!
– Nem megyek sehová, ez az otthonom – felelte elszántan. '
– Mi lesz a gyerekekkel, a trónörökössel?
– Nem mernek bántani minket, az istenkáromlás lenne.
– Lajos király is így gondolja?
– Ő el akar küldeni minket Ausztriába. ?
– Ez lenne a helyes. Kérem, menjen el! – unszoltam.
– Már döntöttem és ettől nem tántoríthat el semmi és senki. Nem
vitatkoztam vele, tiszteletben tartottam a döntését, de semmiképp nem
akartam magára hagyni.
– Önnel maradhatnék, hogy lelki támaszt nyújtsak? – kérleltem.
– Köszönöm, Iris – felelte hálásan.
A barátok mérgezett egérként menekültek Versailles-ból, magára hagyva a
királyi családot.
A nép a haragját az „osztrák asszonyra” zúdította, mindenért őt tette
felelőssé. A királyi családot a Tuileriákból a Temple börtönébe száműzték,
mely lakóhelyükként szolgált ezekben a szörnyű napokban.
A városban totális káosz uralkodott. Konstantin Amerikába akart menni,
vonzotta az Újvilág, de megértette, hogy a királyné mellett van a helyem.
Gyakran látogattam meg, mindig örült nekem. Órákat töltöttünk a kandalló
előtt, felidézve a régi időket, mikor még bátran nézhettünk az ígéretesnek hitt
jövőbe. Konstantin is részvéttel volt a királyi család iránt, gyakran hozta
szóba őket.
– Pokoli világ van most itt, holnap kezdődik a király pere – mondta
feldúltan.
– Szerinted van még esélye?
– Remélem. Kedvelem Capet Lajost nagyon emberségesnek ismertem
meg.
– Ha elítélnék, az szörnyű igazságtalanság lenne, ő nem tehet semmiről,
csak megörökölte a trónt és folytatta a hagyományokat.
– A nép másként ítéli meg, bűnbakot keres – mondta Konstantin nem
titkolt ellenszenvvel.
És igaza lett. Reményeink szertefoszlottak, mikor megtudtuk az iszonyú
hírt, XVI. Lajost guillotine általi halálra ítélték. Majd ugyanaz év őszén
barátnőmet, Marie Antoinette-et is kivégezték. Hősiesen nézett szembe
sorsával, hiába gyalázta őt az ocsmány csőcselék, bátran lépett fel a halál
színpadára, hogy előadja a finálét és vezekeljen mindazért, mit el sem
követett. A gyilkosság, mert annak tartottam ezt az embertelen mészárlást,
szörnyen megviselt. Nem akartam mást csak menekülni ebből a szörnyű
városból az én elgyötört Párizsomból, mely egykor a világ közepét jelentette
számomra. De az már nagyon-nagyon régen volt.
Konstantin megvette a hajójegyeket New Orleansba. Mindent felégettünk
magunk után, csak Avenart értesítettük elutazásunkról.
A hajóutat nagyon élveztem, a hűvös szél ellenére is rengeteg időt
töltöttem a fedélzeten. Esténként Konstantinnal a tenger látványában
gyönyörködtünk, míg el nem nyelt mindent az éjszaka sötétje. A hosszú út
egy kissé megviselte, mert nem tudott táplálkozni, hiába ajánlottam fel neki
szolgálataimat.
– Most nem életmentésről van szó – tiltakozott hevesen –, ki fogom bírni,
elég öreg vagyok már hozzá – nyugtatgatott.
– Egyáltalán vannak Noble-tagok Amerikában? – kérdeztem tőle egyik
este.
– Már tudnak az érkezésünkről, ne aggódj, mindent előkészítenek.
– Akkor fellélegezhetek, életben maradok – néztem rá csintalanul.
– Nincs okod aggodalomra, Iris, Amerikában is szerveződik már a
Principatus, és ebben számítanak a segítségemre.
– Szóval ezért akartál New Orleansba menni.
– Többek között, no meg egy kis friss levegőre is vágytam. Olyan apróvá
zsugorodik a világ, ha több száz évig élsz – sóhajtott.
– Ebben egyetértek, de rengeteg remek hely van, ahol még nem jártunk, az
egész világ a lábaink előtt hever, bárhová elutazhatunk.
– Hát akkor kezdjük el felfedezni, de előbb téged fedezlek – kapott a
karjába nevetve.
Nem volt New Orleanshoz fogható város az egész amerikai kontinensen.
Lakosságának gerincét a franciák és a spanyol telepesek alkották, az
arisztokraták zömét is ők tették ki. A bevándorlási hullám második
periódusában érkeztek az írek és a németek, akik szintén, egy más kultúrát
elegyítettek a város egyébként is színes forgatagába. Mindez keveredett a
Haitiről érkezett, egzotikus, törzsi ruhákat viselő kreol rabszolgák és szabad
emberek kasztjával.
A városi vérkeveredés aztán létrehozott egy fantasztikus embertípust, mely
igen fogékony volt a művészetekre és a szépségre. Az őslakos indiánok a
természet kincseivel kufárkodtak a nyári piacokon, és merészen hirdették ősi
kultúrájukat. A kikötőt és környékét pedig ellepték a hajósok, akik pénzükért
szerelmet, valamint ízletes spanyol és francia borokat vásároltak a
vendégfogadókban. És természetesen képviseltették magukat az „amerikaiak”
is, kik görög templomokhoz hasonló házakat emeltek a francia negyeden túl.
Esténként fényes fogatok hajtottak végig az utcákon, a ruha- és
ékszerszalonok színültig teltek kacér női zsivajjal. A francia operaház
kivilágított termei, tündöklően ontották fényüket a nyüzsgő forgatagra. A
Mississippi megemelkedett vízszintjén tovasikló hajók, pedig azt az érzetet
keltették az emberben, mintha az égen lebegnének, időnként kipukkasztva
egy-egy szép, kövér bárányfelhőt.
Ilyennek láttam a várost, fantasztikus hely volt, ahol oly simán
olvadhattunk a tömegbe, mint egy idők végezetéig tartó karneválon. Házat
vásároltunk az amerikai negyedben, egy panteonszerű épületet hófehér
korinthoszi oszlopokkal, terebélyes tölgyekkel övezve, hol Isteneknek
érezhettük magunkat. Boldogok voltunk. Időnként mégis kínzó honvágy
mardosta lelkünket. Olyankor egyszerűen csak” felkerestük a francia
negyedet, beültünk egy vendéglőbe, vagy csak sétálgattunk a szűk
sikátorokban.
Sok Európából kivándorolt vámpír talált lakhelyre itt, kik sápadt
eleganciájukkal sem keltették fel jobban a figyelmet, mint az itt élő egzotikus
emberek. Tökéletes rejtekhely volt ez számukra, ahol a Tribusok soha nem
látott virágzásnak indultak.
Sokan fontolgatták a zsinat helyszínének áthelyezését Velencéből ebbe a
lüktető városba, de ettől a Principatus szigorúan elhatárolódott.
Konstantin gyakran hívta meg törzse tagjait a házunkba, hogy
beszélgessenek, sakkozzanak, vagy csak szótlanul nézzék a kandallóban
ropogó fahasábokat. Nélkülözhetetlenné és felejthetetlenné váltak ezek az
esték, melyeket később gyakran felidéztünk.
Eleinte nem volt könnyű a helyzetem. Néhányan közülük vágyakozó
tekintettel szemlélgettek engem, mintha csak egy kosár édes gyümölcs
lennék, vagy valami más finomság, majd udvariasan bocsánatomat kérték és
távolabb húzódtak. Később aztán megszokták a melegségemet, az illatomat,
és már nem voltam kuriózum a számukra, csupán Konstantin kedvese, aki
tabunak számított.
Egy este vendégünk érkezett, az aura mely körüllengte különleges lényét
egyszerűen megfejthetetlen volt. Valamilyen mélyen elraktározott bánat
keveredett a pillanatnyi életörömmel, mely oly illékony volt, mint egy csepp
parfüm. Külseje szintén meghatározhatatlan volt, váltakozott az elegánsan
jóképű és a félelmetes démoni között. Vállig érő, hollófekete haja élesen
keretezte hófehér márvány arcát, melyből rejtélyesen villantak ki sárga
párducszemei. Szikár, de ugyanakkor rendkívül ruganyos teste magán viselte
a kecses ragadózó minden tulajdonságát.
– Iris, szeretném neked bemutatni Nestor Senatort, a Noble egyik vezetőjét
– mondta Konstantin.
A vámpír mélyen meghajolt, majd kezet csókolt, szinte kéjesen érintette
meg a kézfejemet. Nem találtam ijesztőnek, egyszerűen csak furcsállottam a
dolgot, olyannak tűnt, mint aki nem szokta meg a melegvérűek társaságát.
Vajon Konstantin elmondta neki, hogy nem közönséges halandó vagyok?
– Üdvözlöm a házunkban, kedves Nestor, ugye szólíthatom így? –
mondtam barátságos mosollyal.
– Örömmel venném – válaszolta földöntúli hangon, mely első hallásra
kissé bizarrul hatott.
Megfejthetetlen talány, ördögi, de mégis vonzó mintapéldánya fajának.
Melyik szegény áldozat tudott volna ellenállni titokzatos, csábító lényének?
– Ne haragudj, kedvesem, de fontos dolgokat kell megbeszélnünk, a
dolgozószobában leszünk – kért elnézést Konstantin.
Kellemes idő volt, kimentem a teraszra és az elnyílott virágokat kezdtem
tépdesni egy rózsatőről. Hallottam, ahogy kedvesem az ablakhoz lép és
résnyire nyitja.
– Hogy lennénk a sátán gyermekei? – ismertem fel Konstantin lágy
baritonját.
– Miért, szerinted mik vagyunk? Nézz rám, gyilkos vagyok, kinek még az
árnyékába lépni is félelmetes – mondta Nestor feldúltan.
– Rosszul hiszed, a sátán nem bír teremtő erővel, csak egy valaki tud
teremteni. ?
– Istenre gondolsz? Mi célból teremtene ilyen lényeket erre a világra, kik
csupán pusztítani képesek?
– És mi célból teremt gyilkosokat, tolvajokat, elmeháborodottakat? Hiszen
ők is a teremtményei.
– Az érvelésed logikus, de mégis kétségeim vannak felőle.
– Mióta gyötrődsz így? – kérdezte Konstantin őszinte sajnálattal a
hangjában.
– Magam sem tudom, de egyre elviselhetetlenebb. Gonosz vagyok, akár a
többi vámpír, öltem és újra meg fogom tenni az idők végezetéig. Hány
halandót illettem a vérfagyasztó csókkal, mellyel kioltottam törékeny
életüket, nem is akarok belegondolni. Asszonyokat, kiket otthon várt a
családjuk, fiatal lányokat, kiket szép jövő kecsegtetett. Megfosztom őket
legdrágább kincsüktől a pillanatnyi mámorért. Fantomok között tengődni a
sötétség fátyla alatt, nem túl üdvözítő, legalábbis számomra nem. Aztán
valamikor, egy kiszámíthatatlan időpontban, mikor Isten vagy a Sátán úgy
akarja, eljön az a pillanat, amikor már a kőbe vésett ősi dogmák sem
nyújtanak bűnbocsánatot, és az örökkévalóságnak még a gondolata is
elviselhetetlenné válik, akkor már csak egyet tehetünk… – nem fejezte be a
mondatot, de a szavak kimondatlanul is belém martak.
– De másokkal ellentétben, téged kínoz a lelkiismereted – törte meg a
csendet Konstantin.
– Gondolod, hogy léteznek a gonoszságnak fokozatai, nagyon vagy
kevésbé gonosz? Én ebben nem hiszek, csak abban, hogy bűnt követek el,
méghozzá főbenjárót. Szörnyű szenvedélyem a pokolba taszít, és nem
menekülhetek a purgatórium tüzétől – csuklott el a hangja. – Tudom, hogy te
már nem ölsz a vérért, Konstantin, hogy tudsz ellenállni a kísértésnek egy
ilyen csábos nő jelenlétében?
– Eleinte szörnyen nehéz volt. Éjszakánként, amikor hallgattam halk
szuszogását, beszívtam mámorító illatát, és éreztem szívének minden egyes
dobbanását, mely olyan volt, mint egy számomra komponált szimfónia,
gyakran ki kellett rohannom, és addig futottam az éjszakába, amíg halálosan
ki nem merültem. Máskor kiéhezve, feldúltan kerestem fel a vérszolgát, akár
még a pirkadat feléledő tüzénél is, hogy oltsam, észveszejtő szomjam. A
dolgot pedig nehezítette még az a tény is, hogy megízleltem a vérét, két ízben
is. Hidd el, nincs annál édesebb ital ezen a földön, olyan… olyan akár a
mennyei manna.
– Megízlelted? – kérdezte megrökönyödve Nestor.
– Kétszer mentett meg a kiszáradástól a tulajdon vérével.
– Te képes voltál abbahagyni az ivást?
– A szerelem legyőzte a bennem lakó démoni gyilkost és fényes diadalt
aratott.
– Ez hihetetlen, és mi történt azután.
– Nem tudom, talán megszoktam az illatát, a közelségét. Ma már csak
ritkán fog el a sóvárgás fenséges íze után.
– És más halandók iránt nem érzel vágyat?
– Ez roppant érdekes, de logikus dolog. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint
amikor a kaviár után, egy tál lencsét ajánlanának fel valakinek.
– Értem. És a vérszolgák?
– Számomra csak egyszerű, létszükségleti tényezők.
– Akkor hol marad a mámor, a vámpírok legfőbb élvezete?
– Másban találtam meg azt, amit te mámornak nevezel, valahogy
átalakítottam magamban a szenvedélyt.
– Hisz ez ellentétes lényünk legfőbb valójával, az ösztönünkkel.
– Úgy látszik, sikerült leküzdenem az ösztöneimet, legalábbis remélem. Ha
gondolod, megpróbálhatok segíteni neked, szenvedésed meghat és emlékeztet
régi énemre, mikor még én is öltem a vérért. Rég volt, időnként azonban még
most is kísért, talán soha nem nyerhetek feloldozást. Olykor még ma is látom
áldozataim sápadt, könyörgő arcát, és aztán mindent elborít a sötétség. De
hagyjuk a múltat, nézzünk az ígéretes jövőbe, ami itt kopogtat, mit kopogtat,
dörömböl az ajtón, csak ki kell nyitnunk – próbálta másfelé terelni Nestor
sötét gondolatait.
– Bizalmad rendkívül büszkévé tesz, igyekszem rászolgálni, de most már
sajnos mennem kell.
– Mikor látlak? Folyamatos kontaktusra van szükség, mindenben melletted
állok – hadarta Konstantin. – Az éjszakáidat pedig jó lenne, ha itt töltenéd, a
táplálkozást pedig megoldjuk együtt.
– Hisz' veszélybe sodrod ezzel, Irist – mondta kétségbeesett hangon
Nestor.
– Ne aggódj, vigyázok én rá, sőt ő magára is tud vigyázni, jobban, mint
hinnéd.
– Milyen titokzatos vagy, nem árulnád el, hogy értetted ezt?
– Nem hatalmazott fel rá, majd ha akarja, elárulja, de addig is fel fog tűnni
egy pár furcsa dolog. Jobb, ha semmin nem csodálkozol vele kapcsolatban.
Csak annyit árulok el, hogy ő közelebb áll Istenhez, mint a legtöbb
teremtmény ezen a földön.
Miután elment, hosszasan üldögéltem a teraszon és a hallottakon
merengtem. Nehéz lehet, ilyen békétlen lélekkel élni, zsákmányává lenni az
örökös lelkiismeret-furdalásnak. Konstantin tervét pedig teljes szívemmel
támogattam. Újabb lélekmentés, hisz ez a feladatom, még ha kárhozott is az a
lélek.
Másnap Nestor beköltözött a hálószobánk melletti vendégszobába. Ott
jobban szemmel tarthattuk, igyekeztünk megóvni őt az éjszakai
kicsapongásoktól. Az egész egy nagyon hosszú húsvéti böjtre emlékeztetett,
melynek első napjai bizonyultak a legnehezebbnek.
Konstantin folyamatosan mellette volt, én kerültem a társaságát főleg az
első időkben, nem akartam ingerelni egyébként is felajzott érzékeit. Néha
azonban összefutottunk, hiába volt nagy a ház. Olyankor kitágult pupillákkal
meredt rám, mint egy éhes ragadozó, majd szégyenlősen sütötte le szemeit és
szótlanul továbbállt. Éjszakánként gyakran ébredtem hangos szóváltásra, ami
a szomszéd szobából hallatszott át.
– Most nem mehetsz el, nem adhatod fel, már annyit dolgoztunk ezen –
kiabálta Konstantin.
– Értsd meg, hogy nem bírom tovább, nézz rám, egy roncs vagyok. A
bőröm száraz akár a pergamen, az ereim átlátszanak, annyi erőm sincs, hogy
egy csirkével megküzdjek. Nem beszélve arról, hogy Iris isteni illatát még a
falakon keresztül is érzem.
– Ki kell tartanod, csak a kezdet ilyen nehéz, később jobb lesz. Gondolj
szörnyű lelkiismeret-furdalásodra, amitől hamarosan megszabadulhatsz!
– Igen? – kérdezte gúnyosan. – Te magad mondtad, hogy téged még
mindig gyötör.
– Jogosan mondod ezt, de már tudom kezelni a vérszomjamat. Te képes
vagy erre?
– Nem, igazad van, ne haragudj, még ha ez a legfájóbb igazság is.
Másnap este elmentek, Konstantin megkönyörült rajta. Csak remélni
mertem, hogy nem vadásznak. Épp reggeliztem, mikor betoppantak.
Mindketten feldúltak voltak, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Nestor
egyenesen a szobájába sietett.
– Mi történt? – érdeklődtem.
– Ne is kérdezd! Elmentünk a vérszolgához, ahol ivott, de az neki nem volt
elég, sőt még nagyobb étvágyra gerjedt. Mindenképpen halandó vérére
szomjazott, tudtam, hogy nem engedhetek, mert akkor kárba vész minden
eddig igyekezet. Nem tehettem mást, erőszakhoz folyamodtam, a cél
szentesíti az eszközt, gondoltam. Haza akartam őt hozni, de ő elszökött, a fél
városon át üldöztem, mire sikerült becserkésznem és a fogatba tuszkolnom,
de addigra már legalább három ember vérét vette.
– Türelemmel kell lenned iránta, emlékezz vissza, neked sem ment sokkal
könnyebben.
– Ebben igazad van, csak hajlamos vagyok elfelejteni a gyengéimet, elég
szánalmas tulajdonság.
– Inkább emberi, és én ezt szeretem benned – öleltem meg gyengéden.
– Vigyáznom kell rád, ez az őrült még képes lesz megtámadni téged is –
cirógatta meg a nyakamat finoman.
– Ne aggódj, megszokja majd, nem lesz semmi baj! Engem viszont
szörnyen aggaszt valami – ráncoltam össze a homlokomat.
– Mi lenne az? – vonta fel a szemöldökét amolyan Konstantinosán.
– Rég nem látogattál már meg a szentélyemben – néztem rá a legcsábosabb pillantásommal.
– Hmm, szóval hiányoztam, ezen segíthetünk – vont ölébe
szenvedélyesen.
A napok múlásával Nestor kezdte megszokni az új helyzetet, javasoltam
Konstantinnak, hogy adjon neki feladatokat, amik lekötik. Imádta a lovakat,
egész napokat töltött az istállóban és csodálta ezeket a nagyszerű állatokat.
Megemlíttetem, hogy segíthetne az ellátásukban. Ötletemért hálás volt, olyan
volt ez neki, mint egy terápia. Csutakolt, ganajozott, nyergelt, patát tisztított
és naponta meglovagolta a csődörömet, Szultánt.
– Köszönöm Nestor, hogy gondoskodsz a lovainkról – mondtam egyik
nap.
– Ugyan, ez semmiség ahhoz képest, amit ti tesztek értem.
Kifejezhetetlenül hálás vagyok érte, új életet ajándékoztatok nekem, és ezt
soha nem fogom elfelejteni.
– Hiszen ezért létezem, ez a földi küldetésem – hárítottam el köszönő
szavait.
– Szóval, te egy olyan angyalszerű lény vagy, igaz? Kérlek, ne vedd
kérdésemet tolakodásnak, ha nem akarsz, nem válaszolsz.
– Megfigyelésed abszolút helytálló, a többit a fantáziádra bízom.
Konstantin egyik nap kéréssel fordult hozzám:
– Kedvesem, szeretnék estélyt rendezni a városban élő Principatus tagok
részére. Nagy a széthúzás a Tribusok között, úgy érzem, hasznos lenne egy
ilyen összejövetel.
– Rendben van, örömmel látom őket.
– Mivel nem ismerek mindenkit személyesen, óvatosnak kell lennünk.
– Milyen megfontolásból?
– A személyedet illetően – felelte zavartan.
– Szóval attól félsz, hogy én leszek az előétel?
– Ez egyáltalán nem vicces, bármi megtörténhet. Azt szeretném kérni,
hogy arra az estére csinálj valami programot. Meglátogathatnád például
madame La Rosche-t, vagy elmehetnél az operába.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy lemondok ekkora mulatságról. Végre
szemügyre vehetem őket, analizálhatom viselkedésüket, a szokásaikat. Hét
lóval sem tudnál elvontatni itthonról.
– Makacs vagy, mint mindig – szólt dühösen és kiviharzott a szalonból.
Az estély szervezését végül rám bízta, és én ki akartam tenni magamért.
Mivel ínyenc menüsorral nem tudtam elkápráztatni őket, minden
energiámmal a díszítésre fókuszáltam. Hatalmas fehér liliom- és
rózsacsokrokat köttettem, melyek hegyikristályokkal voltak díszítve. A
drapériákat hófehér selyemre cseréltettem. A nagy szalon közepére egy fehér,
carrarai márvány szökőkutat hozattam, melyben francia pezsgő csobogott.
Még egy dívát is sikerült meginvitálnom, tudván, hogy a vámpírok kedvelik
az operákat. Mikor már a legutolsó virágszirom is a helyén volt, fáradtan
bandukoltam fel a lakosztályomba, hogy magamat is elvarázsoljam. Mivel
minden hófehér volt, persze nem véletlenül, én is fehér ruhát öltöttem,
ezüstdíszítéssel. Hajamba loknikat süttettem, majd kontyot formáltattam
belőlük.
– Remélem, nem néz senki menyasszonynak – futott át a fura gondolat az
agyamon.
Már lent várakoztam a bálteremben mikor Konstantin lefelé jött a lépcsőn.
Világos drapp, rendkívül elegáns ruhát viselt és az arca kristályosan
csillogott. Gyönyörű volt, mint mindig, de még talán egy kicsit annál is
szebb. Rég nem láttam ilyen izgatottnak, de ugyanakkor jókedvűnek, kisfiús
mosolyával sikerült teljesen levennie a lábamról.
– Hogy lehet, még évszázadok után is ilyen hatással rám? – gondoltam
ellágyulva.
– A terem pont úgy néz ki, mint a mennyország, benne egy káprázatos
tüneménnyel, egy angyallal. Nem gondolod, hogy ez nem éppen vámpíroknak
való miliő? – kérdezte meglepve.
– Szándékosan éleztem ki a kontrasztot, majd meglátod így sokkal
izgalmasabb lesz az előadás – mosolyogtam rejtélyesen.
– Ahogy gondolod, nem vagyok semmi jónak az elrontója – kacsintott rám
sármosan.
A vendégeket személyesen köszöntöttük. A legtöbben már a kézcsóknál
megrökönyödtek. Volt, aki alig akarta levenni a száját a kézfejemről. A
vámpírok groteszk látványt nyújtottak a hófehér „mennyországban”, de
meglepő módon, szinte mindenki el volt ragadtatva tőle, hisz annyira
valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is oda kerülnek.
A teremben apró klikkek szerveződtek. Egy pár, kissé ijesztő külsővel
megáldott, fekete, denevérszerű ruhába öltözött Dementrex, az egyik
árnyékos sarokban komor arccal beszélgetett. Csak nagy ritkán sandítottak, a
többi vendégre, gyanakodó pillantással felmérve a helyzetet. Mások
szépségimádatuknak hódolva tátott szájjal járták körbe a szalont, egy Artisto
sem tudott kivetkőzni a bőréből. A komoly arcú Veneficusok figyelmesen
hallgatták középen álló társukat, aki valószínűleg valamilyen új, tudományos
eredményről számolhatott be. A szökőkútnál álldogált egy nagyobb
csoportosulás, tagjai igen csak provokatív külsővel rendelkeztek. Egyikőjük
szenvedélyesen gesztikulálva magyarázott valamit társainak.
– Fuersák – állapítottam meg.
Ekkor még az eddigieknél is furcsább társaság érkezett. Ruházatuk alapján
még egy kocsmába sem engedték volna be őket jó szívvel. Vezetőjük egy
ocsmány, szemölcsös arcú, púpos hátú férfi, gúnyos vigyorral az arcán hajolt
meg előttem. Kezemet hátam mögé rejtettem, de szerencsére nem
szándékozott kezet csókolni.
– Kik ezek? – súgtam oda döbbent arccal Konstantinnak.
– Nostrék, ne haragudj, muszáj volt meghívnom őket, a Principatus számít
rájuk.
– Semmi baj, csak a közelembe ne kerüljenek! – rázott ki a hideg. Az
utóbb érkezett csoportocska úgy illett a hófehér dekorációhoz, mint a
mennyország tiszta fényei a pokol legsötétebb bugyraihoz. Kiválasztották a
terem legeldugottabb részét, ahol menekülő patkány módjára húzták meg
magukat. Majd az ajtó újra kitárult és kifinomult eleganciával öltözött
arisztokraták léptei visszhangoztak a szalon márvány padlózatán. Otthonosan
mozogtak az általuk megszokott közegben, páran a szökőkúthoz léptek és
pezsgővel töltötték fel poharaikat, persze nem ittak egy kortyot sem.
Mindenki azonnal felismerte a mély tiszteletnek örvendő Senatorokat, a
Noble kékvérű tagjait, a szövetség vezetőit. A Principatus színes forgataga
összeállt, kezdődhetett az „álarcos bál”.
Konstantin szólásra emelkedett, arca kissé kipirult az izgalom hevében,
értelemtől csillogó szemei lázasan pásztázták körbe a termet.
– Köszöntelek titeket a házamban, örömömre szolgál, hogy minden Tribus
megtisztelt a jelenlétével. Összejövetelünk elsődleges célja, hogy az amerikai
kontinensre is kiterjesszük a Principatus ősi szövetségének hatalmát,
megvédve ezzel magunkat a Mundo Sambra esetleges támadásaitól. Egységbe
kell kovácsolódnunk, törzsi viszályok nem gyengíthetik erőinket. Kérek
minden tagot, vésse ezt az eszébe! Második, de szintén nem elhanyagolható
célunk, hogy fenntartsuk a látszatot, és rejtve maradjunk a halandók
társadalma elől. Ne feltűnősködjünk, és kerüljük a nyilvános és értelmetlen
gyilkolászást!
E szavak hallatán a terem sötét zugából hangos morajlás hallatszott, a
Nostrék nemtetszésüket fejezték ki.
– Titeket is erre kérlek! – nézett rájuk Konstantin szigorú pillantással,
majd folytatta mondanivalóját: – Két hónap múlva összehívjuk a zsinatot
valószínűleg New Yorkban, ahol majd a Senatorok elmondhatják
véleményeiket és észrevételeiket. De addig is felhívom mindenki figyelmét,
hogy tartsa magát az itt elhangzottakhoz és a Köztársaság törvényeihez!
Köszönöm, hogy meghallgattatok.
A Noble tagjai tapsolni kezdtek, majd szinte minden csoport társult
hozzájuk.
– Remek beszéd volt – szólt az egyik Senator, és a többiek is csatlakoztak
a véleményéhez.
Az est további része egy fokkal kellemesebb légkörben telt, a csőcselék
hamar távozott, és ezzel nagyban hozzájárultak a fesztelen hangulat
kialakulásához. A vámpírok már nem csak saját Tribus-társaikkal csevegtek,
elvegyültek egymás közt, felszabadultan nevetgéltek. Amikor hátat
fordítottam a társaságnak, két vámpír kíváncsian súgott össze a hátam mögött:
– Ki lehet ez a nő?
– Nem halandó, de nem is közülünk való.
Nem vettem tudomást diskurzusukról, egyszerűen csak továbbmentem,
gratulálni akartam Konstantinnak. Egy nagy társaság középpontjában
pillantottam meg, hevesen gesztikulálva magyarázott a többieknek. Nem
akartam megzavarni, ezért úgy döntöttem más társaságot keresek magamnak,
egy Artistót, az ő személyiségük igen közel állt hozzám. Nem kellett sokáig
kutakodnom, az egyik Leonardo kép előtt egy csinos, szőke nő állt, és
elmélyülve nézegette a festményt. A műalkotás a festő Angyali üdvözlet című
képét ábrázolta, eredeti volt, mint minden más a házban.
– Vajon valóban da Vinci festette? – kérdezte, amikor mellé léptem.
– Igen, bár sokak szerint Lorenzo di Credi ecsetje alól került ki, de én
biztosan tudom, hogy Leonardo keze munkája.
Döbbenten nézett rám, és csak nagy nehezen tudott megszólalni.
– Megkérdezhetem, hogy állíthatja ezt ilyen biztosan?
– Mert jelen voltam a festmény megszületésénél.
Ismét rászegezte tekintetét a képre, majd tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– Nahát, hogy ez eddig nem tűnt fel nekem? A képen ön látható angyali
alakban.
Elmosolyodtam.
– Nagyon-nagyon régen barátok voltunk, a mecénása voltam, és ő így
hálálta meg nekem.
– Ez fantasztikus! Kérem, meséljen a mesterről! – közben hol rám, hol a
képre nézett.
Egész este a történeteimmel szórakoztattam, és ő borzasztóan hálás volt
ezért. Gyerekes lelkesedéssel hallgatott, és a meghatottságtól időnként
vérkönnyek szöktek a szemébe. Nekem is jól esett a múlt felidézése, magam
előtt láttam az arcokat, a helyszíneket és minden mást is.
A zenészek igazán remekeltek, Joseph Haydn La Canterina című
operájából adtak elő részleteket, az énekesnő szopránja érzelmek színes
skálájával zengte be a termet.
Az előadás befejeztével a vendégek szedelőzködtek, és indultak hazafelé.
Nestor és Konstantin búcsúztatták őket.
– Remek este volt, és remélhetőleg eredményes is – jegyezte meg Nestor.
– Hallottad a Nostrék elégedetlenségét, amikor az értelmetlen gyilkolást
szóba hoztam? Ezek az ocsmány patkányok kedvtelésből ölnek, törvény
felettinek képzelik magukat – mondta Konstantin dühösen.
– Ki kéne zárni őket a Principatusból – vetette fel Nestor.
– Sajnos nem tehetjük, szinte minden tagjuk a szervezethez tartozik.
– És mégis mit érünk el vele?
– Ne becsüld le őket Nestor, rendkívül szervezettek és harcolni is tudnak.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket.
– Minden esetre a harcmodoruk némi hasonlóságot mutat a Mundo
Sambráéval: megfélemlítés és szadizmus.
– Hmm… Még ez is előnyünkre válhat, bármennyire is szemben áll a
törvényeinkkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése