Vérkönny-11.rész

A Vlad-dinasztia

Utam Nyugat-Európán és a Magyar királyságon keresztül Erdélybe
vezetett. Némi információ beszerzése után Brassóban kötöttem ki, ahol egy
fogadóban szálltam meg. Mivel idegen voltam a városban, mindenképp új
ismeretségekre kellett szert tennem, és ehhez idő kellett. A keresztény vallás
újravirágzását éltük, így evidensnek tűnt, hogy szinte az egész város látogatta
a templomot. Naponta felkerestem Brassó közkedvelt katedrálisát, ide járt
szinte minden köztiszteletnek örvendő arisztokrata és polgár. Lassan
mindenkit kezdtem látásból megismerni. Volt egy számomra igen
szimpatikus család, a Baczoniak. Gyakran húzódtam melléjük a szűk
fapadon, és hamarosan be is mutatkoztunk egymásnak. Pár nappal
megismerkedésünk után meginvitáltak a villájukba egy társasági vacsorára,
ahol találkozhattam a városi nemesség szinte minden tagjával.
A brassói épületek jóval szerényebbek voltak az általam megszokott
francia pompánál, puritán berendezésük, hívogatón otthonos miliőjük ennek
ellenére elnyerték tetszésemet. Erdélyi tartózkodásom kezdett kellemessé
válni, szinte minden számottevő társasági eseményen megjelentem. Az egyik
ilyen estélyen mutatták be nekem Abaffi Lajost. Megszállott történelem tudor
volt, szívesen idézett fel históriákat a vén Európa múltjából, melyekhez
természetesen nekem is volt egy pár szavam.
– Kedves bárónő! Ön úgy tud beszélni régmúlt eseményekről, mintha
szemtanúja lett volna ezeknek – mondogatta meglepve.
– Az olvasás a legfőbb időtöltésem, szinte falom a könyveket – mentettem
ki magamat.
– Akkor rokonlelkek vagyunk, kedvesem – mosolygott rám megnyerőén.
Nem sokkal a beszélgetésünk után meghívott a házába, hogy megmutassa
nekem egyedülállóan gazdag könyvtárát. A mahagóni polcok szinte
roskadoztak a régi, már megsárgult könyvritkaságoktól.
– Csodálatos könyvtárral büszkélkedhet, kedves Lajos, a könyveiből csak
úgy árad a régi korok szelleme, átsüt a levegőn, szinte megérint, lenyűgöző.
– Van esetleg, ami konkrétan érdekli? – kérdezte udvariasan.
– Erdélyi kutatómunkám során sokat olvastam egy bizonyos Vlad dinasztiáról, állítólag nagy törökverő hírében álltak, érdekelne, hogy mit tud róluk –
kérdeztem szenvtelen hangon.
– Nem voltak túl népszerűek, uralkodásuk a tizenötödik században
kezdődött, Havasalföldön. III. Vlad meglepő figura volt. Eredeti neve Vlad
Tepes, de a nép elkeresztelte Karóbahúzó Vladnak, majd később Dracula
grófnak. Kegyetlensége, a hiedelmek szerint, vetekedett Néró császáréval.
Hadaival időnként be-betört Erdélybe, majd II. Mohamed elől Brassóba
menekült. Mivel Magyarország királya Hunyadi Mátyás cselszövést gyanított,
elfogatta és tizenkét évre Visegrád várába börtönözte. 1476-ban szabadult ki
és újra elfoglalta havasalföldi trónját. A leírások szerint három hónappal
ezután alattvalói meggyilkolták, de megdöbbentő módon halála után sokan
látták újra felbukkanni. Nem tudni, hogy ezek a mendemondák igazak-e, de
roppant érdekes dolgok történtek és történnek a környéken mind a mai napig.
Fontos még megemlíteni – folytatta izgatottan –, hogy a családi címerük egy
sárkányt ábrázol. Sárkány, vagyis draco, innen a Dracula név. Van azonban
egy másik jelentése is ennek a szónak, románul ördögöt jelent. 
Azt hiszem, a második jelentés a helytállóbb a gróffal kapcsolatban. Nem
sokan tudják ugyan, de Vlad a Sárkány Lovagrend tagja volt, melyet
Luxemburgi Zsigmond magyar király alapított. A rendet a hit védelmére
hozták létre, kissé bizarr, hogy Draculát is beválasztották a lovagok sorába.
Nem gondolja, kedvesem?
– Valóban az – helyeseltem. – Voltak közeli rokonai Karóbahúzó Vladnak,
akikkel megoszthatta titkait?
– Igen népes család volt az övék, de sajnos közelebbit nem tudok, de
szívesen elkísérem önt Havasalföldre, ha további részletekre kíváncsi.
– Tényleg megtenné, kedves Lajos, ön bizonyára megérti kíváncsiságomat,
oly rég várom már a pillanatot, hogy a való életben is meglássam azt, amiről a
leírásokban oly sokat olvastam.
– Természetesen kedvesem, de miért pont ez a család érdekli önt?
– Nem tudom, talán mert hátborzongatóan rejtélyes a történetük, a párizsi
szalonokban vérfagyasztó históriák keringenek róluk.
– Most már az én érdeklődésemet is felcsigázta grófnő, hét lóval sem
tudnának visszatartani ettől a kalandtól – lelkendezett kipirult arccal.
Másnap elindultunk Havasalföldre, Dracula hazájába. Az idő téliesre
fordult, dideregve húztam magamra bundámat a hajnali fagyban, későn kelt a
nap, az ég csordultig volt sűrű sötétséggel. Hintónk nehézkesen, imbolyogva
döcögött a fagyos sárrögök között, meg-megfeneklett olykor. Utunk első
célpontja Arges városa volt. A határt átlépve kiszélesedett a látómező és
mindent fehér hótakaró borított, jeges lehelet simogatta a földeket. Hiába
csikorogtatta vasfogait a zord tél, egy őzcsorda ennek dacára vígan
szökdécselt tova a hófödte mezőn, szívemet melengetőén.
Argesbe érve szállást foglaltunk magunknak, majd felkerestük Lajos egyik
jó barátját, a helyi plébánost, aki szívélyesen fogadott minket és rengeteget
tudott segíteni. Megtudtuk, hogy Dracula utolsó éveit a Sznagov-tavi
kastélyában, magányba burkolózva töltötte, onnan vezette a vajdaság ügyeit,
majd halála után ott helyezték „örök nyugalomra”.
A tó úgy egy napra volt a várostól, az oda vezető út pedig észveszejtőén
gyönyörű volt. Lustán nyújtóztam el a hintóban és a mesebeli tájban
gyönyörködtem, gondolataim pedig Konstantin körül forogtak. Csak remélni
tudtam, hogy neki is sikerült legalább annyi mindent megtudnia Írországban,
mint nekem itt Erdélyben. Hiánya csendesen emésztett, észrevétlenül fúrta
magát bele minden sejtembe.
Amikor újra kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy rátértünk egy erdei
ösvényre, mely lucfenyők között kanyargott. Meglepő módon a hónak nyoma
veszett, mintha évszakváltás történt volna, a talajt mohák és páfrányok
borították és a felszálló pára ködfelhőbe borította a buja növényzetet. A
zöldnek ilyen gazdag színárnyalatait máshol még soha nem láttam, mint ha a
világ végére értünk volna. Az erdőből kilépve ismét tél lett, és
megpillantottuk a tengerszemet, a befagyott víz tükrén varázslatosan csillant
meg a sápadt nap fénye, és a kastély fölötte tornyosult némán.
Kívülről rendkívül barátságtalannak tűnt, inkább egy erődre emlékeztetett.
Még mindig a Vlad család birtokolta, bár már hosszú évtizedek óta állt
lakatlanul, titokba burkolva kegyetlen lakója sötét emlékét. Az óra mutatója
megállt itt, abban a pillanatban, ahogy az élők elhagyták az ódon falakat,
szellemek és démonok vertek benne tanyát hosszú századokra.
Nem volt nehéz bejutnunk, hiszen már minden behódolt az enyészetnek az
ajtók szinte maguktól nyíltak. Fosztogatók valószínűleg nem jártak itt, mert
minden sértetlennek tűnt. Az udvarház belülről sokkal ridegebb hangulatot
árasztott, mint azt kívülről képzeltem, egyszerűen félelmetes volt. Mindent
ellepett a por és a pókháló. A vaskos falak ontották magukból a dermesztő
hideget és a dohszagot. Szinte mindenhol láthattuk a sárkányt ábrázoló kéksárga családi címert. Hatalmas termei a kupoláig értek, ahová denevérek
fészkelték be magukat, jelenlétükkel egyedül képviselvén az életet a házban.
A kastély berendezése jó ízlésről tanúskodott, felidézte a régmúlt korok
patináját. Az egyik helyiség falán egy cseppet sem művészi festmény Dracula
grófot ábrázolta. Külseje kegyetlen és félelmetes orrlyukai tágak, arca sovány
és sápadt volt. Hosszú szempillái, tágra nyílt szemet öveztek, fekete és sűrű
szemöldöke fenyegetővé tette tekintetét. Borotvált arcán csak a bajuszszőrt
hagyta meg. Kiugró homlokcsontja megnövelte fejének méretét. Bikához
hasonló izmos nyak kötötte fejét széles vállaihoz, melyre fekete göndör
hajfonatok hullottak. A mellette lógó festményen pedig felesége, Izabella volt
látható, aki éteri szépségével szöges ellentéte volt urának.
A kúriában ezen kívül még számtalan portré volt elhelyezve, emléket
állítva ezzel a régi generációknak. Megszállottként haladtunk tovább iratok
után kutakodva, melyekre egy elhagyatott pincehelyiségben találtam rá. Az
egyik irat részletesen tartalmazta a családfát. Apai ágon III. Vladnak volt egy
unokatestvére, bizonyos Rufus Vlad.
– Véletlen egybeesés lenne? – gondoltam megrökönyödve.
Egy másik papíron az állt, hogy Rufus Vlad is élt a kastélyban, de az
írásban arról nem esett szó, hogy mikor. Említést tettek még Dracula
feleségéről, Izabelláról is, aki öngyilkosságot követett el, valamint arról, hogy
a gróf a Sárkány Lovagrend tagja volt. Gondolkodni kezdtem.
– Ha itt halt meg Dracula, akkor valószínűleg itt is lett eltemetve, Meg kell
találnunk a sírját – mondtam ki félhangosan.
Alkonyodott, de ennek dacára folytattuk a kutatást, egy pillanatra sem
álltunk meg. A pincehelyiség egy súlyos vasajtóban végződött, ami
feltételezésem szerint egy másik terembe vezethetett. Hál' istennek Lajos még
nem ért utol, így azt sem láthatta, hogy puszta akaratom erejével milyen
könnyedén pattintottam fel a rozsdás zárat. Az ajtó egy földalatti labirintusra
nyílott, ahol koromsötét fogadott. Az egyik polcon találtam gyertyákat és
tűszerszámot, meggyújtottam a legnagyobbat és besétáltam a kriptaszagot
árasztó útvesztőbe. Félelmet nem éreztem, csak furdaló kíváncsiságot és
izgalmat. A folyosó végéhez érve egy földalatti világ tárult a szemem elé, a
kastély kiköpött másának tűnt, de kicsit sem volt elhanyagolt. Itt az értékes
bútorokat, szőnyegeket és festményeket nem borította por. Érzékeim
semmilyen életjelet nem észleltek, de a gonosz jelenléte szinte sütött a baljós
kőfalakból, melyek még a kastélyénál is korosabbak lehettek.
Körbejártam a szűk termeket és egy hálószobához hasonlatos helységben,
két koporsóra lettem figyelmes. Az egyik fekete volt a másik dió színű,
mindkettőn a sárkányos címer díszelgett. Közelebb léptem és gyertyámmal
megvilágítottam a koporsón található arany feliratokat.
A feketén ez állt: Dracul Vlad 1431-1476, a dióbarnán pedig a következő:
Rufus Vlad 1443-1482. Hirtelen hátrahőköltem, a világ forogni kezdett
velem, és a kép összeállt. Fény derült arra, ami után már hónapok óta
kutakodtam, arra, hogy kik alusszák e falak között vérgőzös álmukat, és őrzik
titkukat álnok gonddal, hajthatatlanul. Annyira belemélyedtem a látnivalókba,
hogy el is felejtkeztem Lajosról. Ő már a lakószobának berendezett
helyiségben nézelődött, amit nem bántam, mert nem állt szándékomban
beavatni a dolgokba.
Óvatosan felnyitottam a fekete koporsót, vörös selyemmel volt bélelve,
még látni lehetett a test lenyomatát, mely nem is olyan rég nyugodhatott
benne.
Eszembe jutott, hogy egyes vámpírok még mindig ragaszkodnak a
koporsóban alvás ősi hagyományához, mely valószínűleg teremtésük
kezdeteihez volt visszavezethető. Leültem a földre, közvetlenül a koporsók
mellé, kombinálni kezdtem, és a következőkre jutottam. Dracula és Rufus
vámpírok, ez az otthonuk, ide térnek vissza véres portyázásaik után.
Valószínűleg mindketten a Sárkányrend lovagjai, és hogy kapcsolatban
állnak-e a Mundo Sambrával, az még talány. Mennem kellett, mielőtt Lajos
keresni kezd, semmiképp sem akartam, hogy meglássa a koporsókat, és
faggatózni kezdjen. Felálltam és elhagytam a kriptát.
Lajos épp a külső helyiségekben nézelődött. Riadtan rezzent össze, mikor
hirtelen mellé léptem.
– Vérfagyasztó ez a hely, ideje indulnunk – mondta cseppet sem nyugodt
hangon.
– Menjünk! – mondtam.
– Mit látott bent, kisasszony?
– Semmi különöset, csak egy hálószobát.
– Nem csodálkoznék, ha egy pár csontváz is előkerülne – jegyezte meg
ironikusan.
Kiléptünk a házból, a sötétség már beborított mindent. Kocsisunk
türelmetlenül várakozott, a lovak is nyugtalannak tűntek. A távolból farkasok
szűkölése hallatszott, ilyen vészjósló hangot még nem hallottam soha
életemben, sietősen beszálltunk a fogatba, magunkra húztuk a takarókat és
útnak indultunk.
– Hát nem mondom, hogy nem állt fel a szőr a hátamon attól, amit odabent
láttunk – folytatta a beszélgetést Lajos kissé remegő hangon, amit nem tudni,
hogy a félelem vagy a metsző hideg váltott ki belőle.
– Félelmetes volt, de hát számítottam erre – mondtam közömbösen.
– Hogy lehet, hogy egy ilyen finom hölgy, egy bárónő ilyen dolgokkal
foglalatoskodik?
– Nem tehetek róla, ez az egyedüli szenvedélyem – feleltem mosolyogva.