Vérkönny 19.rész

Oliver

A transzállapot két teljes napig tartott, hosszú órákat töltöttem mellette, és
kezét fogva beszéltem hozzá. Azt reméltem, ettől hamarabb magához tér
majd. Még soha senkit nem láttam ilyen állapotban, az éber kómához tudnám
hasonlítani. Konstantin szerint ez a reakció teljesen természetes volt. Főképp
azok után, hogy ki tudja mióta, csak állati vért ivott, és ezt követően szívta
magába egy „idős” vámpír dús, erőt sugárzó vérét.
– Vajon mi fog történni, ha majd én itatom meg? – gondoltam félve.
Konstantinra nem volt különösebb hatással a vérem, habár ebbe csak most
gondoltam bele először. Lehet, hogy bizonyos érzelmi és lelki átalakulást
idézett elő benne, egyre emberibb vagy inkább angyalibb lett.
– Hmm… Lehetséges, érdekes észrevétel – mondtam ki félhangosan.
Talán az lenne a legjobb, ha legközelebb én táplálnám, talán kompenzálni
tudnám az első, megrázó élményt. Igen, szinte biztosra vettem, hogy így
lenne helyes. Gondolataimat a hangtalanul besurranó Konstantin zavarta meg,
mindig ilyen nesztelenül járt, akár egy bársonytalpú macska. A meglepetéstől
ijedten rezzentem össze.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Hogy van? – nézett a fiúra.
– Lassan kezd magához térni, időnként önkéntelen mozdulatokat tesz, és
nagyokat pislog, de a tudata még teljesen zavaros.
– Gondoltam, hogy így lesz, én magam is éltem már át hasonlót.
– Eddig miért nem meséltél nekem erről?
– Nem tartottam fontosnak, de úgy látszik, én sem vagyok tévedhetetlen –
mondta nem túl büszkén.
– Iris, nem gondolod, hogy nevet kellene adnunk a kölyöknek, nem
hívhatjuk mindig fiókának – vetette fel.
– Gondolom, már van neve.
– Várjuk talán meg, ameddig beszélni kezd? És mi van akkor, ha nem
emlékszik rá?
– Emlékezni fog, ebben a segítségére leszek. Identitászavart okozhatunk
azzal, ha új nevet adunk neki.
– Te vagy a fő lélektudor, ebben rád hagyatkozom – nézett rám
bizalommal.
Miközben mi a feje fölött tárgyaltunk a sorsától, ő lassan ébredezni
kezdett. Halkan nyöszörgött, ajka érthetetlen szavakat formált, mintha valami
ősi nyelven beszélne.
– Te érted, mit beszél? – kérdeztem Konstantint.
– Ősi vámpír nyelven mondott szavakat, de ezt a nyelvet, már csak az
aggastyánok beszélik. Érdekes. Vajon hol tanulhatta?
– Ne lepődj meg, de a tudatalattidban lehet, hogy te is ismered ezt a
nyelvet. Nem tartom kizártnak, hogy vérvonallal öröklődik. De erre
egyáltalán nem nehéz fényt deríteni. Egyszerű hipnózisban sort keríthetünk
rá, persze, csak ha te is akarod.
– Igen, majd egyszer – terelte el a szót.
Ki nem állhatta az ilyen jellegű kísérleteket, tartott a hipnózistól, vagy
csak egyszerűen félt a lelki kiszolgáltatottságtól, ki tudja?
– Sokkal egyszerűbb lesz, ha ő tanul meg angolul, franciául vagy esetleg
olaszul – magyarázta.
– Rendben van, ebben a sorrendben óhajtod? Beszélgetésünket, a hirtelen
magához térő fiú látványa szakította félbe, óriási kitágult pupillákkal meredt
ránk.
– Jó reggelt, fiatalúr, hogy aludtunk? – kérdezte kedvesem, széles
mosollyal az arcán.
Válasz helyett, Konstantinra emelte éhes tekintetét, nyelt egy nagyot, majd
kéjesen elmosolyodott.
– Látom, te lettél a vércsárda – nevettem el magamat.
– Egyáltalán nem vicces – mondta sértődötten Konstantin.
– Egyetértek, éppen ezért fogom most én megetetni, nem szeretném, ha
újra transzba esne. Kell neki egy kis angyali vér is, attól majd végleg lecsitul.
– Már most is teljesen nyugodt, erre nincs szükség, majd én megoldom –
oktatott ki.
– Én szeretném – néztem kedvesemre elszánt tekintettel.
– Rendben, de kizárólag csak azért, mert ebben egyeztünk meg, de nem
adhatsz neki annyi vért, mint amennyit én adtam. Megértetted?
– Mi mást tehetnék? – tártam szét a karomat megadóan. 
Konstantin felügyeletével, megitattam a fiút. Nyugodtan szívta a vért, mint
egy elégedett csecsemő, időnként még jólesően böffentett is. Mérhetetlen
örömmel töltött el, hogy tulajdon testemből táplálhatom, anyai érzések törtek
fel valahonnan a lelkem legmélyéből, és futótűzként árasztottak el.
Szerencsésnek éreztem magamat, milyen abszurd, midőn egy vámpír
szipolyozott. Miután nagyjából teletömte magát, elégedetten heveredett le a
matracára. Szerencsére nem változott meg a tudata, teljesen tiszta maradt. A
cellát mennyei béke szállta meg. Nem hagytam, hogy megtörjön a bűvölet,
melléültem, ő pedig az ölembe hajtotta bájos fejét, és simogatni kezdtem.
Suttogva meséltem neki múltbéli csodás történeteket, tündérekről,
angyalokról és más bámulatos lényekről. Nem tudtam, mennyit ért belőle,
elegendő volt, hogy figyelmesen hallgatta.
– Holnap elkezdünk angolul tanulni, de más nyelveket is szeretnék
megtanítani neked – mondtam neki lassan artikulálva.
És másnap belevágtunk, hosszú órákat, heteket töltöttünk a kertre néző,
hatalmas dolgozószobában. A beszéd, az írás és az olvasás is könnyedén ment
neki, az agya vágott, mint a penge. Úgy éreztem, az angol lehetett az a nyelv,
amit valamikor beszélt, és talán egy kicsit a francia is, bár az utóbbi
kiejtésével nehezebben boldogult. Az emlékei is kezdtek visszatérni, az eső
után lassan felszálló pára nehéz lustaságával. Nem erőltettem, szabad folyást
biztosítottam a dolgoknak. Nehezemre esett ugyan, de nem alkalmaztam
bűbájt, inkább a lassabb utat választottam, bíztam a természet kiapadhatatlan
csodáiban.
– Távol álljon tőlem, hogy sürgesselek, de meg kellene próbálnod
visszaemlékezned a nevedre, ha akarod, hozok egy névlistát, lehet, hogy az
segítene – mondtam neki egy napon.
Az asztalnál a kedvenc helyén ült épp, ahonnan kiláthatott a virágba borult
kertre. Elétettem a hosszú irományt, melyet figyelmesen olvasgatni kezdett.
– Ismerősnek tűnik esetleg valamelyik név? – kérdeztem meg halkan.
Ő csak ingatta a fejét, de azért tovább olvasott, formás orrát szinte
belefúrta a hófehér papírba.
– Vegyük sorra a kezdőbetűket, talán úgy közelebb eljutunk a
megoldáshoz. A, b, c, d, e kezdtem sorolni az ábécé betűit.
– Talán az o, de nem biztos – mondta félénken.
– Nézzünk egy pár óval kezdődő nevet Oscar, Ottó, Oliver. Mikor az
utolsót kimondtam, arca felragyogott.
– Az Oliver nagyon ismerősen hangzik, Oliver, Oliver – mondta ki
többször egymásután.
– Olivernek hívnak? – néztem rá kérdőn.
– Igen, Oliver, Oliver vagyok – ismételte, és forogni kezdett.
– Most már van neved – forogtam vele én is.
Ekkor lépett a szobába Konstantin, meglepődve nézett ránk.
– Ünnepelünk valamit? – kérdezte kíváncsian
– Igen, névnapot, Oliver ma ünnepli.
A meglepetéstől kikerekedett szemekkel közelített felénk, azzal a
jellemzően Konstantinos járásával.
– Szóval, Olivernek hívnak – mosolygott. – Nagyon tetszetős név és
remekül illik hozzád. Légy üdvözölve nálunk, kedves Oliver – hajolt meg
viccesen.
– Köszönöm, kedves gróf úr – replikázott –, és minden mást is nagyon
köszönök – mondta szívből.
Szavai meghatottak, könnyeim függönyén át néztem ezt a csodálatos
teremtményt, akit az ég ajándékozott nekünk, hogy boldogságunk a
végtelenségig kiteljesedjen. Konstantin is valami hasonlót érezhetett, mert az
ő arcán is végigcsordult egy könnycsepp, mely az enyémtől eltérően vörös
színű volt. Oliver meglepődve nézte a vérkönnyeket, majd odaszaladt hozzá,
és egy zsebkendőt nyújtott át neki.
– Köszönöm, azt hiszem, ez magyarázatra szorul, gyere, beszélgessünk
egy kicsit a kertben.
Örültem, hogy kettesben maradnak, ezt olyan férfias dolognak véltem.
Alkonyodott, a lemenő nap utolsó sugarai ibolyaszínűre festették az ég alját.
Egy dúsan virágzó magnólia bokor közelében telepedtek le szorosan, szinte
egymáshoz simulva.
– Nem is tudom, hol kezdjem, talán legjobb lesz az elején – mondta
Konstantin. – Én nem vagyok emberi lény, mint ahogy te sem, egy közös, ősi
fajhoz tartozunk, vámpírok vagyunk. Emberi vérrel táplálkozunk.
Mondhatnád azt, hogy ez nem egészen így van, hisz te állatokat szipolyoztál.
Ez azonban a mi fajunk törvényei szerint bűnnek számít, kiközösítést vonhat
maga után, és kifejezetten csak vészhelyzetben alkalmazható. Szerencsére
azonban ez már csak a múlt, most már mi táplálunk, de ez csak időleges
megoldás, hogy minél előbb megerősödj. Sokáig nem mehet ez így, mert
rettentően legyengít minket, Irisen már megmutatkozik, de ő ezt soha nem
ismerné be. A gyilkolást sokan közülünk bűnnek tartják, mint ahogy én is.
Van azonban egy áthidaló, számunkra üdvözítő megoldás. Léteznek az
úgynevezett vérszolgák, akik szintén a mi fajunkhoz tartoznak, a bospremek.
Az ő létük legfőbb célja, hogy a rangban felettük álló vámpírokat tulajdon
vérükkel táplálják – Konstantin kicsit várt, majd folytatta: – Közülünk senki
sem születik vámpírnak, halandóként jövünk a világra, éljük az emberek
hétköznapi életét, ki boldogan, ki pedig kevésbé. Majd egy elátkozott
pillanatban, egy idősebb vérszívó valamilyen oknál fogva kiszemel minket, és
megillet a végzetes csókkal. Ezt követően saját démoni vérét táplálja belénk,
öröklétre kárhoztatva testünket. Hát ilyen ocsmányul szaporodunk, a teremtés
szégyenei vagyunk, egy elcsúszott láncszem a természet nyakékén. Ennyi,
egyelőre elég lesz, ezt is elég nehéz lesz megemésztened – simogatta meg
Oliver fejét kedvesen.
– Feltehetek egy-két kérdést? – szólalt meg a kölyök gyámoltalanul.
– Bármit kérdezhetsz, állok elébe.
– Iris olyan más, mint mi vagyunk. Ő ugye nem közülünk való?
– Ezt jól látod. Ő is egy természetfeletti lény, de nem vámpír. Ő az Úr
legszebb és legnemesebb teremtménye, egy angyal. Hihetetlen, de igaz –
mélázott el gondolataiban –, és meglepő módon, hozzám kötötte végtelen
életét, amiért minden nap áldom Istent, még ha nem is hallgatja meg
szavaimat.
– Én is úgy teremtődtem, ahogy a többi vámpír? Nem emlékszem semmi
másra, csak az erdei életre – kanyarodott vissza az eredeti témához Oliver.
– Vissza fog térni az emlékezeted, de ne sürgesd, hidd el, addig jó, amíg
homály borítja.
– Téged ki teremtett? – faggatózott tovább.
– Egy gonosz ördög, a sátán katonája, Rufus – komorult el Konstantin
tekintete.
– Te mégis az ellentéte lettél. Hogy lehetséges ez?
– Valószínűleg köze van hozzá halandó énemnek és természetesen Irisnek
is.
– Akkor számomra is van remény? – nézett Konstantinra esdeklő
szemekkel.
– Bizonyosra veszem, hogy benned nem fészkel a rossz szellem –
szorította meg a kezét biztatóan.
– Te is a bospremek vérét iszod?
– Már az eszemet sem tudom, mióta.
– Ez azt jelenti, hogy valamikor a régmúltban, te is ittál emberi vért?
– Szégyellem, de így igaz, nem szeretnék most erről beszélni – sütötte le
smaragdzöld szemét.
– Ne haragudj, tapintatlan voltam – kért elnézést Oliver.
– Te ne haragudj, hogy hirtelen így rád zúdítottam mindent, de a
vérkönnyeket muszáj volt megmagyaráznom.
– Gyakori a vámpíroknál, hogy sírnak?
– Még nem láttam senkit könnyezni közülünk, magamat leszámítva, ez
olyan egyéni dolog – mondta szégyenlősen Konstantin.
– De szép dolog – mosolygott bátorítóan a kölyök.
– Örülök, hogy így érzed, de beszéljünk most már rólad. Hogy tetszik az
újra felfedezett neved?
– Olyan ismerősen cseng, de szeretnék még ennél többre is emlékezni –
nézett a távolba vágyakozva.
– Ebben Iris a segítségedre lesz, és amennyire tőlem telik természetesen én
is. Holnap elutazom, de mikor visszajövök, elviszlek néhány érdekes helyre,
hátha ott megelevenednek majd az emlékeid.
– Soká jössz vissza?
– Nem hiszem, a zsinat csak pár napos.
– Mi az a zsinat? – tudakolta Oliver.
– A vámpírok szervezetének legfőbb fóruma, erről majd még sokat
mesélek neked. Gyere, menjünk be a házba! Nézd, már korom sötét van.
– Engem nem zavar, ilyenkor mindig vérpezsdítőén elemembe érzem
magam. Nem maradhatnék kint? Az éjszaka számomra a csodák sötét tárháza
– nézett fel vágyakozva a felhők mögül előbukkanó holdsarlóra.
– Még nem hagyhatlak egyedül, keveset tudsz te még a mi világunkról.
Hidd el, rengeteg veszélyt tartogat.
A teraszról hallottam, ahogy befejezik a beszélgetést, és csendesen
fellépdelnek a lépcsőn.

Kettesben maradtunk, Konstantin Nestorral, aki már egyre ritkábban

tartózkodott nálunk, New Yorkba utaztak. Olivert a rideg pincéből

átmenetileg egy vendégszobába költöztettem. Fejembe vettem, hogy

berendezek számára egy saját vackot. Kényelmes franciaágyat vásároltam, a

drapériákhoz férfiasan karakteres színeket választottam: bordót, barnát és ezt

lágyítottam egy kis bézzsel. A szoba rendkívül hangulatos lett. Természetesen

ügyeltem arra, hogy a sötét függönyök kellőképp kiszűrjék a napsugarakat,

így napközben is árnyék honolt falai között. Az óriási íróasztal fiókjait

könyvek tucatjaival tömtem tele, és a bejárattal szemben helyeztem el, hogy

mindig szemmel tarthassa az ajtót. Oliver rajongott az új birodalmáért, ki sem

lehetett mozdítani onnan. Órákon át olvasott, vagy csak feküdt és ábrándozva

nézte a mennyezetet. Férfias külseje ellenére igazi kamasz volt, a kor minden

jellemzőjével együtt. Hirtelen hangulatváltozásai jelentették számomra a

legnagyobb kihívást, az ábrándozó romantikustól a csapongó flegmáig

minden karaktert felvonultatott. Mivel éjszakánként csak keveset aludt, egyre

nehezebben foglalta le magát, de még nem éreztem elérkezettnek az időt,

hogy kettesben bárhová is kimozduljunk.

Emlékeit, ha visszatértek is, nem osztotta meg velem, de emiatt nem

nyaggattam soha. Konstantin kérése ellenére, szabad folyást biztosítottam az

eseményeknek, nem sürgettem emlékei visszatértét. Aztán egy lidércfényes

éjszakán, vérfagyasztó sikolyra ébredtem. Őrült tempóban rohantam Oliver

szobájába. Az elém táruló látványtól remegni kezdett a lábam. Véres

verejtékben úszva feküdt az ágyában, és újfent az ősi vámpír nyelven kántált.

Teljesen magán kívül volt, szemei fennakadtak, és szájából vörös hab folyt a

ruhájára, epilepsziás rohamra emlékeztettek a tünetek. Persze tudtam, hogy

nem az.

– Most már muszáj lesz varázslatot alkalmaznom – hasított belém.

Kezemet jéghideg homlokára tettem és hipnotikus szavakat suttogtam a

fülébe. Az ősi, ókeresztény szavak, melyek ismeretét, csak kevesen

birtokolhatták, rendkívül gyorsan hatottak a tudatára. Magához tért,

megnyugodott, feje immár békésen hevert a párnán. Teste kimerült, de az

agya lázasan dolgozott. A gyötrő emlékek izzó lavinaként törtek fel belőle,

hirtelen felnőtté változtatva őt. Mesélni kezdett, hangja misztikussá vált, akár

egy mágusé.

– A „sötét ajándékot” tanuló alkimistaként ajándékozta nekem a sors, vagy

inkább egy aggastyán vámpír. Ő a Vének Tanácsának tagja volt és

szándékában állt ősi tudását rám ruházni. A titkos nyelvet hamar

elsajátítottam és más egyéb varázstudományt is. Amikor tudása legjavát

átadta nekem, közölte velem, hogy ideje lejárt és máglyára veti magát, mert

ez pusztulásának egyetlen módja. Azután megkért, hogy hamvait szórjam a

folyóba, nehogy újra életre keljen. Nem akartam, hogy elhagyjon, nem

akartam egyedül maradni, könyörögtem neki, de ő hajthatatlan maradt.

Féltettem őt az átkozott pokoltól, ha ugyan oda került, hisz olyan közel állt

hozzám, atyámnak tekintettem. Halála után minden megváltozott, a többiek

utódjaként tekintettek rám, és bevontak a titkos tanácskozásokba. Egy

varázsbűbájjal védett, kápolna alatti kripta volt a lakhelyünk, ahol féltve

őriztük a vámpírok ősi titkait, melyeket rajtunk kívül nem ismert senki. Mikor

azt hittem biztonságban vagyok, óriásit tévedtem. Egy éjszakai portyázásom

során, két ártatlan halandó teremtést felhasználva, kiket áldozatomul

szemeltem ki, rútul tőrbe csaltak, és egy sötét erdőbe cipeltek. Három sátáni

erővel bíró vámpír támadt rám, és az „Idő Spirálja” felől faggatóztak. Mivel

még soha nem hallottam erről a tárgyról, így nem tudtam a kérdéseikre

válaszolni. Ők azonban nem hittek nekem, állították, hogy a Vének Tanácsa

az, aki egyedül birtokolja a titkot, így a varázslómester tanítványaként

bizonyosan, tudok mindenről. Nemleges válaszaim egyre jobban ingerelték

őket, és brutálisan verni kezdtek. Eleinte ellenálltam, de a túlerővel szemben

semmi esélyem nem maradt. Napokig kínoztak és felváltva ütöttek, a testem

egy elgyötört húsdarabbá változott, mindenem sajgott, patakokban folyt a

vérem, és egyre csak vártam a megváltó halált, bár tudtam, hogy értem csak

egy módon jön el. És azt is tudtam, hogy ez a büntetésem azért, amiért a sötét

ajándék birtokosa lettem. Miután nagy nehezen beletörődtek abba, hogy nem

tudok semmit, egy tisztásra vonszoltak, és magamra hagytak, mint egy leölt

állatot. Másnap reggel, a nap felkelő sugarai égetni kezdték bőrömet, és

tudtam, minél előbb árnyékba kell húzódnom, különben én is követem

mesteremet. Minden erőmet összeszedve bevonszoltam magamat a hűs fák

közé, a puha mohapárnára. A megélt kínoktól és az éhezéstől valószínűleg

elvesztettem a hosszú távú emlékezetemet. Az élni vágyás azonban

felülkerekedett bennem, az ösztönök már csak ilyenek – mosolyodott el. –

Kínzó szomjamat eleinte kisebb rágcsálókkal oltottam, melyeket

könnyűszerrel ejtettem el. Később, amikor erősödni kezdtem, az erdő összes

teremtménye az étlapomra került. Őzek, szarvasok, vaddisznók végezték a

fészkemben. Remeteként éltem a rengeteg legmélyén, ahová még a

legelszántabb vadászok sem jutottak el. Az áldozataim tetemét a vackomba

vonszoltam. Cseppet sem zavart a látványuk és bűzük, magam körül akartam

tudni áldozataim maradványait, melyek egyedüli társaságként szolgáltak

magányomban.

– Oliver, figyelj most jól rám! Emlékszel az elrablóid nevére, nem volt

köztük egy bizonyos Rufus? – kérdeztem.

– Rufus? Talán igen, de nem vennék rá mérget. Hogy néz ki az a vérengző

bestia?

– Magas, vékony, szikár testű, hosszú, fekete haját helyenként ősz szálak

tarkítják, arca maszkszerű, orra enyhén görbe, tekintete olyan, mintha a

halállal néznél farkasszemet.

– Igen, a leírásod teljesen ráillik az egyikükre – rázta ki a hideg.

– A másik biztosan Dracula volt, a vérrokona. A harmadikkal is

találkoztam már Havasalföldön, de az ő nevét nem tudom. Rufus illette

Konstantint a véres csókkal, azóta is átkozza a napot, mikor sorsuk

összeért – mondtam haragosan.

– Ez hihetetlen, mikor történt mindez? – kérdezte Oliver kikerekedett

szemmel, az ámulattól immár teljesen magához térve.

– 1535-ben Londonban.

– Akkor Konstantin már több mint háromszáz éves?

– Bizony, és még mindig nagyon jóképű, igaz? – néztem rá mosolyogva,

titokban reméltem, hogy nem kérdezi meg az én koromat.

– Visszatérve a származásodra, azt ugye tudod, hogy te egy Veneficus

vagy, egy varázslóvámpír.

– Tisztában vagyok vele, és ismerem a törzsem történetét töviről hegyire.

– A Veneficusokkal mindig is szimpatizáltam, de nem gondoltam volna,

hogy ilyen közel kerül hozzám akár egy is közülük. A törzsed már biztosan

tűvé tette érted a fél világot, mindenképp értesítenünk kell őket holléted felől,

és ez nem tűr halasztást – mondtam komolyan.

– Mihelyst Konstantin visszatér, felveszi velük a kapcsolatot, és csak

reménykedni tudok abban, hogy áldásukat adják majd arra, hogy továbbra is a

védőszárnyaink alatt élj.

– Akkor már ketten reméljük ezt – nézett rám szeretettel.

Konstantin és Nestor tíz nap múlva tértek vissza, fáradtan lépték át a ház

küszöbét. Oliver szélsebesen rohant le a lépcsőn, és meleg öleléssel

köszöntötték egymást Konstantinnal. Azonnal elújságolta, hogy visszatért az

emlékezete, csak úgy dőlt belőle a szó. Precíz részletességgel írt körül minden

apró részletet, mintha egy tudományos előadást tartana.

– Le sem tagadhatnád a hovatartozásodat, már most kész tudós vagy, fiam

– dicsérte Konstantin

Olyan magától értetődően ejtette ki azt a szót, hogy fiam, mintha a világ

legtermészetesebb dolga lett volna.

Láttam Oliver arcán a meghatottságot, melytől ellágyultak vonásai

– Most szólítottál először fiamnak, Konstantin, nem találok szavakat,

mennyire büszke vagyok rá, hogy annak tekintesz – mondta könnyeivel

küszködve.

– Hát még én milyen boldog vagyok, hogy egy ilyen fiam van, mikor már

teljesen lemondtam róla, hogy még valaha is apa leszek – ölelte magához

Olivert.

A boldog pillanatot, nehéz volt világi problémák megbeszélésével

megszakítani, de az idő múlását nem volt hatalmunkban irányítani.

– Nem akarok ünneprontó lenni, de van itt egy elég súlyos nehézség –

mondtam tárgyilagosan. – Gondolom mindegyikőtök számára világossá vált,

hogy a Vének tanácsa keresi eltűnt tagját. A zsinaton szó esett erről?

– Természetesen nem, a dolog teljesen titkos, ha bárki tudomást szerezne

erről, az gyengítené a Veneficusok státuszát, mely igencsak nívós a Principatuson belül – felelte Nestor.

– Ha jól értem, problémák léptek fel a Principatusban.

– Jól látod Iris, és ennek legfőbb okozói a Nostrék, ezek a bűzös

patkányok képtelenek beilleszkedni a rendszerbe, minden szabályt áthágnak,

és a legfőbb gond, hogy nem tudnak határt parancsolni gyilkos ösztöneiknek.

Kéjjel és megszállottan ölnek, teljesen elvadultak, és ez veszélyezteti a többi

Tribust is. Egyszerűen képtelenek fenntartani az álcát, ami a legfontosabb

dolog a társadalmunkban. Ha így folytatják, kénytelenek leszünk kizárni őket

a Principatusból – mondta dühösen Konstantin.

– Ezt nem tartom jó ötletnek, ezek az ocsmány fajzatok, bármikor képesek

lennének átállni a Mundro Sambra oldalára – fejtette ki véleményét Nestor.

– A halandóknak már feltűnt valami, azért súlyosbodott a helyzet? –

kérdeztem.

– A New York-i rendfenntartók már nyomoznak, miután egy éjszaka alatt,

több mint ötven embert gyilkoltak és csonkítottak meg, a fattyak brutális

kegyetlenséggel.

– Honnan lehet tudni, hogy ők voltak és nem a Mundro Sambra vámpírjai?

– kíváncsiskodtam tovább.

– A kizárástól tartva, maguk vallották be, most büntetőeljárás folyik

ellenük. Én magam is az esküdtszék tagja vagyok – mondta Konstantin.

– Milyen demokratikus szervezet ez a Principatus – jegyeztem meg – és

mikor lesz a tárgyalás?

– Három hét múlva, itt New Orleansban.

– Akkor minél előbb fel kell vennünk a kapcsolatot a Veneficusokkal,

mert ha elkezdődik a tárgyalás, már nem lesz időd Oliver ügyével

foglalkozni.

– Ne kapkodjunk, a tárgyalásra a Hetek tanácsának két tagja is hivatalos.

Bőven elég lesz, ha akkor beszélek velük.

– Rendben van, végül is ez a pár hét, már nem számít, legalább addig lesz

még egy kis nyugalmunk, mert azután ki tudja mi fog történni. Addig

megmutathatnánk Olivernek a várost, szerintem a tengert még nem is látta –

mondtam.