Schönbrunn
Az éjszakát több okból kifolyólag is ébren töltöttem. Konstantin még az
ágyban feküdt, amikor én már az ablakból szemléltem a hajnali várost. Párizs
a keblére ölelt, feledtette velem nyugtalan gondolataimat. Hatalmasnak és
elpusztíthatatlannak látszott, égbenyúló palotáival, megrengethetetlen
katedrálisaival, széles sugárútjaival maga volt a tökély. Olyan érzés fogott el,
hogy rajta kívül az egész világ sötétségbe borult, mert a fény metropolisza
minden sugarat magába zárt. Ellágyulva néztem a Szajna lágy hullámait,
melyek szelíden nyelték el a téli napfény gyenge csóváit. A palotánk előtt
lázas készülődés folyt, a lovászok a tőlük megszokott precizitással,
készítették fel Konstantin csodálatos fekete ménjét a hosszú útra.
– A lovadat már felnyergelték, ideje indulnod, te kis lustaság! – ültem le
mellé.
– Megyek már – szólt kedvesen, de jottányit sem mozdult. – Néztelek,
ahogy merengtél az ablaknál, gyönyörű voltál, szívembe véstem arcod
minden rezdülését, szíved minden dobbanását, hogy bármikor fel tudjam
idézni. Kérlek, vigyázz magadra! – csókolt meg hevesen, aztán kipattant az
ágyból és kiviharzott az ajtón.
Hallottam, ahogy kinyitja szobája ajtaját, felöltözik és villámgyorsan
leszaladt a lépcsőn, majd a tőle megszokott ruganyossággal felpattant a lovára
és elvágtat. Sokáig néztem őt az ablakból, míg végül egy apró ponttá nem
zsugorodott, aztán elnyelte a messzeség.
Még aznap meglátogattam Marie Antoinette-et. A Bourbon-liliomos
szalonban fogadott, ami közvetlenül a lakosztályából nyílott.
– Miben lehetek a szolgálatára, kedvesem? – mosolygott rám a tőle
megszokott bájjal.
– Bécsbe utazom és meg szeretném kérdezni, hogy van-e kedve velem
tartani?
– Önt az Isten küldte, Iris, sürgősen anyámhoz kell utaznom, sajnos
betegeskedik mostanában és feltétlenül szeretne viszontlátni. Attól tart, hogy
ez lesz az utolsó találkozásunk – suhant át egy apró árnyék az arcán.
– Nagyon sajnálom, hogy a császárnő nincs jól.
– Bízom abban, hogy ha meglát, jobban lesz! – nézett rám könnybe lábadt
szemmel. – Mikorra tervezi az indulást? – kérdezte, miközben arcáról
törölgette a könnycseppeket.
– Alkalmazkodom önhöz, tőlem akár azonnal is indulhatunk – fogtam meg
a kezét együttérzőn.
– Még ma beszélek Lajossal és minél hamarabb értesíteni fogom önt.
– Köszönöm, hálás vagyok, hogy elkísérhetem.
Másnap futár érkezett a királyné üzenetével, levelében tudtomra adta, hogy
egy napra van szüksége az utazás előkészítésére, és azt is, hogy az indulás
reggelén hintót fog küldeni értem. A fellegekben jártam az örömtől, hogy
ilyen hamar Konstantin után mehetek, ráadásul kedvenc barátnőm
kíséretében. Mivel nem tudtam, mennyi időt fogok a császári udvarban
tölteni, telepakoltam egy hatalmas utazóládát, de még az is kicsinek
bizonyult.
– Milyen ajándékot vigyek Mária Teréziának? – kérdeztem magamtól –
Valami jellegzetesen francia dolog kellene. Megvan – gondoltam elégedetten
–, parfüm, bor és sajt.
Az ajándékokat sikerült még aznap beszereznem. Saját kezűleg töltöttem
meg egy óriási kosarat az ínycsiklandozó sajtkülönlegességekkel, melyek
isteni illatot árasztottak. Parfümből egy karakteresebbet választottam, mely
igazán illett egy idősebb hölgyhöz. A borok kiválasztásához nem értettem,
így azt inasomra bíztam, aki kiváló borszakértő hírében állt.
Minden készen állt az utazáshoz, türelmetlenül vártam a reggelt,
szerencsére a rengeteg teendőtől annyira elfáradtam, hogy mély álomtalan
alvás nyomott el. A királyi hintó pontosan hétkor érkezett és nem csak
gyönyörű volt, hanem rendkívül kényelmes is. Párnázott, széles ülésein,
lustán nyújtóztam el. A palotához pillanatok alatt értünk oda, de egy jó ideig
eltartott, mire Marie Antoinette rengeteg csomagját felpakolták egy minket
kísérő fogatra.
A hintók mögött négy lovas ácsorgott, az egyik csődör patájával
türelmetlenül kapirgálta a földet.
– A királyi gárdisták – futott át az agyamon. Már a megjelenésük is
félelemkeltő volt, nem beszélve a fegyverkészletről, amit magukon viseltek.
Dél is elmúlt mire végre elindultunk. Az út hosszú, de csodálatos volt,
szinte végig az Alpokon át vezetett. Kisgyermeki örömmel bámultam a
hatalmas cukorsüvegeket, melyek az égbe vesztek, és a fehér bárányfelhők
keringőt jártak körülöttük.
Az idő eleinte barátságosan napos volt, majd szörnyű hóvihar tört ránk.
Egy kedves kis svájci fogadóba menekültünk előle, itt vártuk ki a pokoli
tombolás végét.
Hatodnapra értünk Bécsbe, az apró, míves ékszerdobozba, kicsinyített
mása volt a mi Párizsunknak, kedves bájával rögtön a szívembe lopta magát.
Nem töltöttük az időt városnézéssel, azonnal Schönbrunnba hajtottunk,
barátnőm érthető módon sürgette a találkozást.
Puha hótakaró borította a császári palota gondosan ápolt kertjeit, a
szökőkutak fagyba burkolózva várták a tavaszt. Az épületbe lépve, lassan
indultunk el a kétszárnyú ajtó felé, melynek két oldalán a díszőrséget álló
magyar nemesi testőrökkel találtuk szemben magunkat. Majd
továbbhaladtunk a hosszú folyosón a következő ajtóhoz, mely szinte
varázslatra tárult ki előttünk. Az óriási kandalló előtt megpillantottuk a
császárnőt.
Az idős asszony botjára támaszkodva állt, puritán gyászruhája éles
kontrasztot alkotott pazar környezetével.
– Gyermekem, nem gondoltam, hogy még valaha is viszontlátlak – monda
könnybe lábadt szemekkel, és meghatottan tárta szét karjait.
– Anyám – ölelte meg melegen Marie –, hogy érzi magát?
– Erőm elhagy, nehezemre esik már az élet – felelte őszintén.
– Ne mondja, ezt kérem, majd mi jobb kedvre derítjük, meglátja. Engedje
meg, hogy bemutassam legjobb barátnőmet, La Fayette bárónőt.
– Üdvözlöm, kedvesem – köszöntött nyájasan.
A császárnéhoz léptem és kezet csókoltam neki, ezzel fejezvén ki
hódolatomat a hatalmas uralkodó iránt. Vacsora után átadtam az
ajándékaimat, melyeket Mária Terézia meghatódva fogadott. Különösen a
parfümnek örült, melyet hosszasan szagolgatott. Végtelenül kedvesen beszélt
hozzánk, uralkodói felsőbbrendűségét levetkőzte, most egyszerűen csak anya
volt, egy a több millióból.
Aznap hamar visszavonultam, a fáradtság és a sok új élmény ledöntött a
lábamról. A szobám tökéletes volt, a díszvendégeknek szánt lakosztályt
foglalhattam el, amit kifejezetten hölgyek számára alakítottak ki. Minden
mályvaszínű volt, arannyal ötvözve. A Bohémiából származó kristálycsillárok
sziporkázva ragyogták be az óriási teret. Az asztalon friss gyümölcstál,
sütemény és pezsgő kínálták magukat csábítón.
Lecsíptem egy fürt szőlőt, mely télen igen ritka ínyencségnek számított, és
nyakig merültem a forró vizes kádban. Élvezettel majszolgattam a mézédes
gyümölcsöt, de gondolataim már máshol jártak.
– Vajon mikor kapok üzenetet Konstantintól, mi lehet vele? – tódultak a
kérdések az agyamba.
Rossz érzés lett úrrá rajtam, sötét árnyként telepedett rám, alattomosan
próbált belém hatolni, megfertőzni akár a pestis. A baldachinos ágy óriási
volt, egész éjjel félálomban hánykolódtam benne, Konstantin közelségét
kerestem, ezernyi módon próbáltam magam mellé képzelni, de amikor
felriadtam, csak kétségbeejtő űrt találtam, semmi mást.
A napok gyorsan teltek a rengeteg látnivaló és program teljesen lefoglalt,
Marie Antoinette mindenhová magával cipelt. Operába mentünk és
hangversenyeket hallgattunk, valamint felkerestünk több műkereskedést. Ő
rajongott a műtárgyakért, feltétlenül meg akart szerezni egy számozott, kézzel
festett kínai porcelán étkészletet, ami ritkaságnak számított világszerte és a
gyűjtők szinte vadásztak rá. Karácsonyi ajándéknak szánta férje számára.
Lejártuk a lábunkat mire az ötödik kereskedésben végre ráleltünk. Uzsonna
tájt tértünk vissza Schönbrunnba, a tél korai szürkületbe vonta a palotát. A
főkapu előtt egy kis fekete fogatra lettem figyelmes, utasa egy feltűnően
sápadt arcú, sötét ruhás férfi a palota bejáratánál várakozott.
– La Fayette kisasszony! – szólított meg diszkréten.
– Mit óhajt, uram? – de mire megszólaltam, már három testőr termett
mellettem.
– Köszönöm – hárítottam el őket –, ismerem az urat és beszédünk van
egymással.
Elnézést kértem Marie-tól és az idegenhez léptem.
– Fabius vagyok – mutatkozott be, majd kezet csókolt, ajka fagyosan
érintette bőrömet.
– Közös ismerősünk küldött és kéri önt, hogy fogadja el szíves meghívását
a ma este nyolc órakor kezdődő Mozart előadásra, mely a városi
koncertteremben kerül megrendezésre. Külön páholyt foglalt önnek, tessék a
jegy – nyújtott át egy papirost.
– Mondja meg kérem közös barátunknak, hogy feltétlenül ott leszek –
búcsúztam el sietve, mert Marie Antoinette még mindig rám várakozott a
lépcső aljában.
– Szinte alig érkezett meg drágám, és máris üzenetet kap egy titkos
hódolótól – mosolygott cinkosán.
– Egy barátom tudomást szerzett arról, hogy a császárnő vendége vagyok
és meghívott a ma esti Mozart-koncertre – mondtam automatikusan, de
dübörgő szívverésemen kívül alig észleltem valamit.
– Persze, menjen csak, anyám úgyis üzent, hogy fontos családi és
államügyekről kíván velem beszélni vacsora után – halottam valahonnan a
távolból, elmosódottan Marie szavait.
A koncertterem a belvárosban volt, már fél nyolckor elfoglaltam a páholyt,
nehogy lekéssem a találkozót. Pontban nyolckor, óramű pontossággal
felcsendültek az első akkordok, lázas izgalom fojtogatta torkomat, a szívem
pedig folytatta a szűnni nem akaró dübörgést. Már több mint egy órája
várakoztam, mikor megnyikordult az ajtó és egy fekete köpenyes alak lépett
be rajta.
– Ne fordulj hátra, tégy, úgy mintha az előadást néznéd! – suttogta.
Egyből felismertem Konstantin férfias baritonját, melytől szívem újfent
majd kiugrott a helyéről.
–Jól vagy? – kérdeztem nyugtalanul.
– Ahhoz képest, hogy viperafészekbe nyúltam, azt hiszem, jól. A dolgok a
vártnál kedvezőbben alakultak, a gyűlésen sikerült megtudnom egy pár igen
fontos információt. Többek között azt is, amiért az egészbe belefogtam. Most
kapaszkodj meg, kedvesem, a Mundo Sambra feje a „Fekete Lovag”, aki nem
más, mint Rufus.
– Szóval ő az, ahogy sejtettem. Jelen volt ő is?
– Nem, valamilyen titkos akcióban vesz részt az Újvilágban.
– Belegondoltál, mi lesz, ha visszatér és felismer, hiszen több mint
valószínű, hogy azon a baljós londoni éjjelen látta az arcodat.
– Erre is felkészültem, változtattam egy kicsit a külsőmön – suttogta –
Biztosra veszem, hogy most hátra fogsz fordulni, de kérlek, egy röpke
pillantást vessél csak rám.
Hátra tekintettem, majd megrökönyödve fordultam vissza. Egy idegent
láttam, csak a smaragd szemek maradtak változatlanok. Az arc agressziót
tükrözött. Markánsan férfias vonásait, egyenes ívű orrát és előreálló állát,
hosszú, vállra omló hullámos fekete haj keretezte.
– Ezt, hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten.
– Mágia – mondta magától értetődően.
– Szóval, már mágus is vagy?
– Avenar beavatott néhány apró trükkbe.
– Apró trükkbe? Meg sem ismernélek, ha az utcán jönnél szembe velem.
Mi van, ha nem tudsz majd visszaváltozni?
– Akkor így kell majd elfogadnod. Talán nem tetszem? – mondta csábos
hangon.
– Ez nem te vagy, ez az arc nem a te lelked tükre. Ez egy erőszakos, durva
lelket takar, bármennyire jóképű is és férfias.
– Ne aggódj, vissza fogok változni, ha eljön az ideje, csak próbára
akartalak tenni, és most már tudom, hogy csak a külsőmért szeretsz.
– Ez nem igaz, te is tudod – mondtam mérgesen.
– Rendben van, hiszek neked, különben sem akarok veled vitatkozni, mert
szörnyen hiányoztál, és hallani szeretném kedves szavaidat.
– Konstantin, most képtelen vagyok turbékolni, annyira aggódom miattad.
– Angyalom, hidd el, én sem vágyom jobban semmire, mint az ölelésedre,
és arra, hogy melletted legyek, de kérlek légy türelemmel – cirógatott
szavaival.
– Mit fogsz most tenni? – váltottam témát, mert elviselhetetlenül kínzott,
hogy nem érinthettem meg.
– Utánajárok Rufus további terveinek. Nagyot néz majd, hogy nem
egészen úgy fognak alakulni az elgondolásai, mint ahogy azt kifundálta –
mondta gúnyosan. – Sajnálom kedvesem, de nem várhatom meg az előadás
végét, mennem kell, ez már az utolsó jelenet.
– Minden percben várni fogom az üzenetedet, nagyon kérlek, légy óvatos.
Miközben ezt mondtam, Konstantin előrehajolt és finoman megcsókolta
fedetlenül hagyott nyakamat. Ajkának érintésétől elgyengültem. Ez volt az a
pillanat, amitől egész beszélgetésünk alatt tartottam, és mégis annyira
vágytam rá.
– Hamarosan üzenni fogok, vigyázz magadra! – suttogta és már ott sem
volt.
Szörnyű űrt hagyott maga után, talán napfogyatkozáshoz volt hasonlítható.
Még sokáig ültem ott, mert úgy éreztem, ha felállók és elmegyek,
végérvényesen egyedül maradok. Aztán nagy nehezen erőt vettem magamon
és visszatértem a császári palotába, ahol épp fogadást tartottak egy spanyol
gróf tiszteletére, aki aznap érkezett Mária Teréziához diplomáciai
megbeszélésre. A társaság megnyugtatott, Marie különösen szeretetre
méltóan viselkedett, mókás udvari pletykákat és intrikákat suttogott a
fülembe, melyen ő jókat derült.
A napok továbbra is eseménydúsán teltek, de én egyre nehezebben
viseltem a bizonytalanság őrjítő érzését. Vártam, vártam és vártam. Amikor
már két hét is eltelt, komolyan aggódni kezdtem. Egyik délután gondterhelten
néztem ki szobám ablakán, kint nagy pelyhekben szállingózott a hó, a
nesztelen puha pelyhek lágyan hulltak a szunnyadó bokrokra, hogy
puhaságukkal óvják csupasz ágaikat, amikor a távolban egy apró, fekete
pontra lettem figyelmes. Izgatottság lett rajtam úrrá, és a gyomrom görcsbe
rándult, mikor a kis fekete fogat megállt a főkapu előtt. Egy szál ruhában
rohantam ki a zuhogó hóesésbe. Fabius arca gondterheltnek tűnt, és zavartan
túrt bele a hajába.
– Nem is tudom, hogy kezdjem – mondta megkövült arccal.
– Kérem, beszéljen, történt valami Konstantinnal?
– Elvitték magukkal, fogva tartják – válaszolt izgalomtól remegő hangon.
– Kik és hová vitték? – kiáltottam bele a csendbe.
– Rufus visszatért, és vele az árnyék is, mely elborított mindent. A
levegőben vibrált a kétségbeesés, mely kiszívta a lelkekből az utolsó reményt
is, nála gonoszabb teremtménye nincs a földnek. Azonnal átlátott a
színjátékon, természetfölötti ereje határtalan. Konstantinnak esélye sem volt a
túlerővel szemben.
– Kérem, jöjjön fel a lakosztályomba! – mondtam vacogva.
Mire felértünk már magamon kívül voltam, rázott a hideg és pokolian
szédültem.
– Nyugodjon meg, Iris! – kérlelt Fabius.
– Mit tud még? – engedtem el a fülem mellett szavait.
– Valami ősi rejtekhelyet emlegettek, ami a Mundo Sambra tulajdonában
van, de nem hallottam tisztán minden szót.
– Havasalföldet nem említették? f
– Sajnos nem tudok többet mondani.
– Most azonnal indulok Vlad kastélyba.
– Nem teheti, egyedül nem – kiáltotta.
– Avenar, ő segíteni fog – nyilallt belém hirtelen. – Futárokat kell
küldenem Londonba és Párizsba is, nem tudhatom, épp hol tartózkodik.
Lehet, hogy egyik helyen sem? – gondoltam rémülten, majd Fabiushoz
fordultam:
– Köszönöm, hogy eljött, hálás vagyok érte.
– Ha bármiben segíthetek, a belvárosi „zur Goldenen Löwe” fogadóban
lakom – nézett rám megértőn.
Távozása után, sietősen megírtam az üzeneteket, két példányban.
Levelemben arra kértem Avenart, hogy létfontosságú ügyben sürgősen jöjjön
utánam Bécsbe, de semmi konkrétumot nem említettem. A napok
csigalassúsággal vánszorogtak, szinte percenként néztem az órára. Nyolc nap
is eltelt és semmi. Beteget jelentettem, mert nem bírtam elviselni a társaságot,
és az udvari pletykák végeláthatatlan sorát. Reményt vesztve járkáltam
szobámban, és órákon át kémleltem a palotába vezető utat.
Éjszakáim összefolytak nappalaimmal, csak időnként szunnyadtam el egy
kis időre. Ilyenkor iszonyatos rémálmok gyötörtek. Álmomban Dracula
kastélyának földalatti termeit láttam és velőtrázó sikolyokat hallottam.
Mindent a kétségbeesés árnya borított el, és jeges fuvallat szállt a levegőben.
A tizenkettedik nap éjjele is hasonlóan telt, mikor hirtelen pata-dobogás
ütötte meg a fülemet, eszeveszett gyorsasággal rohantam az ablakhoz.
Kinéztem rajta, és a kandeláberek halvány fényében megpillantottam
Avenart. Magán viselte a hosszú út nyomait, fáradt és csapzott volt, még a
lováról is nehezére esett leszállni.
– Meg tudná mondani, hol találom La Fayette bárónőt – szólt halkan az
egyik magyar testőrhöz.
– De kérem, éjjel két óra van, a kisasszony a lakosztályában alszik –
méltatlankodott a testőr.
Magamból kikelve téptem fel az ablakot és úrinőhöz nem méltó módon
kiabáltam le a testőrnek.
– Legyen szíves, haladéktalanul kísérje fel a lordot.
Mikor a szemébe néztem, olyan érzés fogott el, mintha ő lenne az egyedüli
hozzám közelálló lény a földön. A napok óta tartó hiábavaló várakozás, és az,
hogy senkivel sem oszthattam meg titkomat teljesen kimerített, pokoli
fáradtság tört rám, szinte beleájultam karjaiba.
– Iris, nem tudtam, hogy ekkora a baj, jöttem, ahogy tudtam,
átszáguldottam fél Európán – ölelt meg melegen.
– Hálás vagyok, nagyon hálás – nyögtem.
– Mi történt?
– Konstantint elrabolták, Rufus tartja fogva, nem tudni hol, talán a
havasalföldi kastélyában.
– Honnan gondolod, hogy pont ott?
– Biztosat nem tudok, de vannak látomásaim, melyek álmomban törnek
rám.
– Tudtommal a látomásaid nem csalnak – mondta reménykedve.
– Az tény hogy, az utóbbi négyszáz évben nem.
– Reggel indulunk, képes vagy megtenni ekkora távolságot lóháton?
– Azt nézed ki belőlem, hogy nem? – mosolyogtam rá egy kissé
megnyugodva, jó volt érezni, hogy magam mellett tudhatom. – Avenar, neked
viszont pihenned kell, hisz most szálltál le a lóról, ötnapi lovaglás után –
néztem rá aggódva.
– Ha precízek akarunk lenni, akkor hatnapi, ugyanis Londonból jövök –
javított ki.
– Londonból hat nap alatt, ez hihetetlen. Akkor mindenképp ragaszkodom
hozzá, hogy egy teljes napot pihenj. Nekem még egyébként is meg kell
magyaráznom, Marie Antoinette-nek, hova tűnök el majdnem kétheti
betegeskedés után lóháton.
– Na, látod, ez nem lesz könnyű feladat, nem irigyellek Iris – mondta
mosolygó szemekkel.
– Előkészíttetek neked egy lakosztályt ahol ehetsz, megtisztálkodhatsz és
kialudhatod magadat.
– Egy szoba is megteszi – felelte szerényen.
– Itt nincsenek szobák, a császári palotában vagy.
– Vagy úgy?! – mondta és nyájasan meghajolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése