Párizs
ébredés volt, a teremtés tökéletességének vallásos megfelelője. Ismét
Franciaországban élhettem, hazám látványa örömmel töltött el, a fejlődés,
amin keresztülment leírhatatlan volt.
„Párizs megér egy misét.” Mennyire igaz ez a mondás. A városra rá sem
ismertem, a Diadalív látványa melyet, XIV. Lajos emeltetett, lenyűgözött és
felkavart. Az elmúlt másfél évszázad ugyan rengeteg titokra derített fényt, de
még nem sikerült felkutatnunk az Idő Spiráljának hollétét. A Mundo Sambra
tagjainak listája kezünkben volt, de a Fekete Lovag személyét még mindig
homály fedte. A nyomok Erdélybe vezettek, de a szálak össze-vissza
kuszálódtak, képtelenség volt kibogozni őket. A Sión rend rengeteget segített,
én pedig éveket töltöttem a Vatikán könyvtárában régi feljegyzések között
kutakodva.
Konstantinnal vásároltunk egy kisebb palotát Párizsban, mert bizonyos
dolgok arra engedtek következtetni, hogy a „Bűnös szekta” gyakran tartja a
városban gyűléseit. Kapcsolatunk mit sem változott a hosszú évek során, bár
rengeteg időt töltöttünk együtt, olykor hosszú hónapokig nem láttuk egymást.
Folyamatosan költöztünk városról városra, de egy helyre mindig
visszatértünk, a comói kastélyba. Természetesen ügyeltünk arra, hogy elég
hosszú idő teljen el az ottléteink között, hiszen környezetünk számára
feltűnhetett volna örök ifjúságunk.
Konstantin külsőleg mit sem változott az évek folyamán. Elragadó,
alabástrom arc, kifejező, smaragd szempár és atlétikusan izmos alkat
jellemezte. Belsőleg viszont átalakult, bölcs öreg vámpírrá lett, törzsének
elismert vezéregyéniségévé vált. Hangulatváltozásai lecsillapodtak kissé, és
próbált beletörődni abba, amit sorsnak nevezünk. Tudtam hogy mindennél
jobban vágyik egy utódra, de lelkiismerete nem vitte rá, hogy merő önzésből
kioltson egy emberéletet, melyet változatlanul szentnek tartott.
Párizsban pezsgett a társasági élet. Megjelentünk szinte minden fontos
eseményen, meghívást kaptunk Versailles-ba, a Napkirály fényes báljaira is.
Kedvesem ilyenkor gyakran találkozott a köztársaság más tagjaival is,
különösen Artistókkal, Venefikusokkal és Noble-okkal.
A palota káprázatos volt, antik szobraival, rokokó bútoraival és egzotikus
birodalmakból származó dísztárgyaival maga volt a földi paradicsom. A
bálteremnek nem akadt párja a világon, színaranyban pompázott, melyet a
hatalmas kristálycsillárok fényei égi szépségekbe emeltek. A viselet pedig
egyszerűen pazar volt, a rizsporos fehér parókák a mélyen dekoltált, színes
selyemruhák, az ékkövekkel kirakott, csatos topánok. Mindet szívesen
viseltem. Nem tagadom, hogy a hiúság ebben a korban igézett meg a
legjobban, bármennyire is szégyelltem magam emiatt.
A Konstantinnal töltött hosszú évek során, nagy tapasztalatra tettem szert a
tömegbe vegyült vámpírok felismerésében. Sőt, már törzsük szerint is be
tudtam sorolni őket. Legkönnyebben Artistókat fedeztem fel, mert őket
kivétel nélkül lenyűgözte a pompa és a csillogás. Gyakran álltak szinte
szoborrá dermedve és csodálták a felhalmozott szépséget, akár emberről, akár
műtárgyról volt is szó.
Mivel Párizs utcáit gyakran borította napfény, Konstantin szinte mindig
otthon rostokolt, csak alkonyat után merészkedett ki, vagy még akkor sem.
Csillagvizsgáló híján új elfoglaltságot talált magának, ógörögül tanult. Bár
tudásom addigra már kissé megfakult, segítettem neki lefordítani Homérosz
műveit, rajongott az Iliászért. Franciául igazi angol módjára beszélt, nyers
akcentusát le sem tagadhatta volna. Imádtam, amikor francia szerelmes
szavakat suttogott a fülembe, olyannyira, hogy szégyentelenül ki is
követeltem tőle. Gyakran ugratott azzal, hogy nekem már másra nincs is
szükségem a szerelemben, elegendők csupán a szavak. Ilyenkor
megmosolyogtam, amin ő természetesen mindig megsértődött.
Megérkezésünk után nem sokkal hírt kaptam a Sión rendtől, arra kértek,
hogy vegyem fel a kapcsolatot egy Párizsban élő ír nagymesterrel, bizonyos
Sir Robert Boyjal, egy alkimistával, akinek érdekes információi vannak az
erdélyi szálakról. Konstantin épp a nappaliban ült és teljesen belemerült egy
szöveg fordításába, amikor megszólítottam:
– Angyalom, most el kell mennem, új híreket kaptam, és találkozóm van
egy Sión nagymesterrel – mondtam sietve, mivel már késésben voltam.
– Légy óvatos, kérlek! – mondta aggódva.
– Azt fogom tenni – dünnyögtem és kiléptem az ajtón.
Sir Roberttel a Notre Dame kertjében volt találkám. Le sem tagadhatta
volna tudós mivoltát, hosszú hajat és kerek szemüveget viselt. Miután
udvariasan köszöntöttük egymást, egyből a lényegre tért:
– A Rend legújabb információi szerint fény derülhet a Fekete Lovag
kilétére. Annyi bizonyos, hogy a szálak III. Vlad erdélyi uralkodóhoz
vezetnek, akinek a másik, közismertebb neve Dracula gróf – öntötte rám az
információkat. – Uralkodása 1456-ban kezdődött, miután atyja, II. Vlad, a
Havasalföld ura meghalt. A dracul szó jelentése sárkány, ördögfajzat, a jelkép
szerepel a családi címeren is. Dracula gróf messze földön híres volt a
kegyetlenkedéseiről. Annyit még tudunk, hogy tizenkét évig raboskodott
Visegrád várában, Mátyás király uralkodása alatt. A források semmit nem
tartalmaznak arról, hogy mikor történt az átváltozás, de valószínűleg az 1470-
es évek környékén, ugyanis ekkor kezdtek olyan hírek terjengeni róla, hogy
éjszakánként szüzek vérét issza. A mai napig nem tudni, hol tartózkodik és
milyen álnevet használ. Egyes feljegyzések azonban arra engednek
következtetni, hogy nem egyedül élt erdélyi kastélyában, hanem egy közeli
férfi rokonával, akinek a nevét és kilétét nem ismerjük – fejezte be a
mondandóját.
Kővé dermedve álltam a meglepetéstől, még lélegezni is elfelejtettem.
– Lehetséges lenne, hogy Dracula a Fekete Lovag vagy esetleg a rokona
az, akivel együtt élt? Annyi azonban bizonyos, hogy mindketten Noble-ok
lehettek valamikor, erre enged következtetni származásuk és táplálkozási
szokásuk is, miszerint csak szüzek vérét itták. Tehát több kiindulási pontunk
is van, ahonnan elindíthatjuk a nyomozást – futott át az agyamon.
Megköszöntem Sir Robertnek a segítséget, ő pedig sok szerencsét kívánt
és biztosított további segítségéről. Felindultságom ellenére nem siettem haza,
szükségem volt egy nagy sétára, hogy gondolkodni tudjak.
A Luxemburg kertbe mentem. Letelepedtem a csodás Medici szökőkút
melletti padra, és elgondolkodva néztem a csobogó vizet, melyben táncot
lejtettek a tündöklő napsugarak. Magamban százszor is elismételtem a
hallottakat és arra jutottam, hogy haladéktalanul Erdélybe kell utaznom.
Amikor hazatértem Konstantin még mindig fordított, de ezúttal rögtön
észrevette érkezésemet és letette imádott könyvét. Részletesen elmeséltem
neki a hallottakat, amit ő figyelmesen végighallgatott, majd megszólalt:
– Hmm, hát ez roppant érdekes fejlemény, azt hiszem, tudom mi a
következő teendő – mondta nem kis meglepetésemre. – Megszerzem a Noble
törzs tagjainak névsorát. A lista valószínűleg hiányos lesz, de talán így is
hasznavehető. Voltak ugyanis olyan sötét időszakok a történelmünk során,
mikor nem volt mód vezetni az aktát.
– Kinél található ez a dokumentum?
– Agaplon őrzi és vezeti a lajstromot.
– Ő a bölcs, öreg vámpír, aki megmentette az életedet, amikor kiéheztetted
magadat? f
– Igen, és biztos vagyok benne, hogy segíteni fog, mindig is a pártfogoltja
voltam, mind a mai napig apámként tekintek rá, és ezen nem változtathat
semmi.
– Hol él most?
– Észak-Írországban. Már ősidők óta nem láttuk egymást, épp ideje
felkeresnem. Remélem, te is velem jössz, Iris! – mondta kedvesen azzal az
elragadó, fél mosollyal az arcán.
– Sajnos, az én utam máshová vezet, mégpedig Erdélybe, konkrétan
Dracula kastélyába.
– Hú, hát ez egyre izgalmasabb, azt hiszem, nem mondhatjuk unalmasnak
az életünket, annyi szent – mondta hevesen, de sápadt arcára még a fellángoló
izgalom sem vont pírt.
– Konstantin, te mikor ettél utoljára? – szegeztem neki váratlanul a
kérdést, mert aggasztott a sápadtsága, és az, hogy már hetek óta nem láttam
elmenni otthonról.
– Nyugodj meg, drágám, ezt a dolgot mindig is sikerült kézben tartanom,
ne félj, nem foglak felfalni, legfeljebb csak a szemeimmel – mosolygott újra.
Még mindig nem tudtam teljesen megszokni táplálkozási szokásait, pedig
ez a dolog is hozzá tartozott, lényének szerves része volt. Gyakran
emlékeztem vissza a barlangban történtekre, amikor tulajdon véremmel
tápláltam, és soha, de soha nem gondoltam rá undorral, sőt.
Akkor láttam először és utoljára inni. Kínosan ügyelt arra, hogy mindig
diszkrét legyen, ha mégis szóba került, előbb-utóbb témát váltott. Időnként
kénytelen volt ételt is fogyasztani, mivel rengeteg vacsora meghívást kaptunk.
Ilyenkor illedelmesen bekapott egy pár falatot, a többit a tányérján hagyta,
érintetlenül. Egyszer megkérdeztem tőle milyen számára az emberi eleség.
Fintorogva válaszolt. Homokhoz hasonlította, amely szárazon ropog a fogak
alatt és teljesen íztelen. Ha túl sokat evett, az étel megbetegítette,
gyomorrontást kapott, megfájdult a feje, és hányinger gyötörte. Ezek
egyértelműen a gyomormérgezés tünetei voltak. Kétségtelen tény, hogy a
teste számára az ideális táplálék a vér, és ezt tudomásul kellett vennem
egyszer s mindenkorra.
Az elutazásunk előtti időszak nyugalmasan telt, egyfajta szótlan megértés
alakult ki köztünk. Mindketten készülődtünk az útra, elrendeztük a
folyamatban lévő megoldatlan ügyeinket, és türelmetlenül vártuk az indulást.
Konstantin mindenképpen búcsúestet akart rendezni kettőnk számára, és
zenészeket hivatott. Velem ellentétben, ő imádott táncolni. A kis
kamarazenekar Vivaldi varázslatos zenéjét játszotta és mi egész este
táncoltunk, szinte összeroskadásig.
– Azért ajándékoztam magunknak ezt a gyönyörű estet, hogy legyen mivel
melengetni szívünket a messzi idegenben – mondta később és forrón
megcsókolt, úgy ahogy csak ő tudott csókolni.
– Kérlek, vigyázz magadra ott a távoli Erdélyben! Nem tudnám elviselni,
ha elveszítenélek, vagy akár csak bármi apró bajod is esne, hiszen egyetlen
társam vagy az öröklétben.
– Nem lesz velem semmi baj – vontam magamhoz úgy, hogy mellkasunk
összeért és érezhette szívem minden dobbanását.
A hajnal hamar eljött, hamarabb, mint reméltem, elválásunk pillanata
vészjóslóan közeledett. Még utoljára megöleltük egymást, némán osztoztunk
a pillanat varázsában, aztán útnak indultunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése