17.fejezet Indulás ismét a kórházba…

17.fejezet

Indulás ismét a kórházba…

                          *Aaron szemszöge*

Meglepődötten köszöntem bele a telefonba:

- Haló. Kivel beszélek?

- Aaron Losmannel szeretnék beszélni, Bianka Svann vagyok, Samantha édesanyja. – szólt bele – ezek szerint – Sam édesanyja a telefonba.

- Én vagyok Aaron. De miért tetszett hívni? – kérdeztem, mert nem értettem, miért nem Sam hívott.
- De jó. Akkor te biztos el tudod mondani, hogy mi történt PONTOSAN a kórházban. – emelte ki a „pontosan” szót.

Csak bámultam magam elé. Miért Sam talán nem akarta elmondani vagy mi?

- Nem értem. Sam nem mondta el? – érdeklődtem.
- Jenna elmondta, amit tudott. Éppen menni készülünk a legközelebbi kórházba, mivel Jenna elmondása szerint a Körmendi kórház leégett. – hallottam Bianka aggódó hangját.

- Miért mi történt? – kérdeztem aggódva. – Persze, ha tudhatok róla. – vágtam rá gyorsan.

- Sam feje tiszta vér volt, és összeesett. Ezért szeretnénk megtudni, hogy pontosan mi történt. De ez nem telefon téma. Szóval beszéld meg a szüleiddel, hogy elmegyünk érted és bejössz velünk a kórháza. De ne aggódjanak, haza is hozunk. – nem várva meg a válaszom folytatta. – Ha jól tudom, Szarvaskenden laksz. Elindultunk a buszmegállóhoz. 5 perc múlva legyél kinn. – ismét nem várta meg a válaszom. Letette.
Csak meredten bámultam magam elé. Tiszta vér volt a feje? Én miért nem vettem észre? Jézusom. Szegény Sam.

Ekkor megállt a busz. Gyorsan leszálltam és felhívtam anyát, mert semmi kedvem nem volt hazafutni és vissza.
- Szia, Aaron. Na, itthon vagy? – kérdezte.

- Szia, anya. Igen itt a buszmegállóba, de figyelj. Eljött egy kedves barátom meglátogatni a kórházba, és ugye közbe tűz ütött ki stb. És mikor hazament, felhívott az anyja és mondta, hogy 5 perc múlva itt vannak értem a buszmegállóban, mert Sam... Vagyis a barátom, a fejét vér fedte mikor hazaért és összeesett, és szeretné tudni, hogy mi történt, de mondta, hogy ez nem telefontéma, így most felvesznek és megyünk a legközelebbi kórházba. – hadartam el anyának.
- Értem. De hogy, és mikor jössz haza?- megértően kérdezte.

- Majd hazahoznak, mondták. De nem tudom mikor. – válaszoltam gyorsan. – De szerintem mivel ott maradnak a kórházba, míg fel nem ébred, ne várjatok hamar. Ne aggódjatok értem. Majd még hívlak, de le kell tennem, mert, megyek. Sziasztok. – csaptam le a telefon mikor láttam, hogy megállt mellettem egy fekete Ford. Nem tudom, hogy néz ki Sam édesanyja szóval a hátsó ülést kezdtem fürkészni ahol megpillantottam Jennát, mellette Samet. Már biztos voltam benne, hogy az előtte ülő, szőke 35 körüli éves nő Bianka lehet.
Szerintem nem volt benne biztos, hogy ki lehetek, mert bizonytalanul pillantott, a mellettem lévő, többi emberre. Tehát odasétáltam a kocsihoz és bekopogtattam az ablakán, remélve hogy lehúzza az ablakot. Jól gondoltam. Mikor megpillantott megnyomta a tőle balra lévő gombot és az ablak már lenn is volt.
- Jó napot én vagyok Aaron. Mindent megbeszéltem a szüleimmel. – mondtam egyszerre.
- Szia. Remek. Ülj be hátra. – láttam raja a megkönnyebbültséget, és hüvelykujjával hátra mutatott.
Szót fogadtam és kinyitottam az ajtót. Középen Jenna ült. A ball vállán, az eszméletlen Sam feje pihent. Gyorsan bepattantam a kocsiba és egyszerre indultunk is.
- Szia Jenna. Hogy van Sam? – kérdeztem a mellettem ülő szőkeséget reménykedő pillantásokkal.
- Szia. Hát amint látod nem túl jól. Elég ronda a fején a vér és még nem ébredt fel mióta összeesett. – válaszolta egyértelműen.
Nem válaszoltam. Csak rávetettem egy pillantást az imént említett lányra. Tényleg rosszul nézett ki. Bűntudatom volt, hogy ez mind miattam van, elvégre nem vigyáztam rá eléggé a kórházban. Erősebben kellett volna fognom a kezét. Rá kellett volna figyelnem ahelyett, hogy utat próbálok törni. Ez mind az én hibám!

Nem tudom mennyi idő telt el és mennyi mindenről gondolkoztam el út közben. Csak arra eszméltem fel, hogy leáll a kocsi. Gyorsan mindenki kipattan az autóból, Jennát kivéve. Ő arra vár, hogy én kiszálljak, elvégre Samtől nem várhatja el hogy kelljen fel és engedje ki őt is. Miután vettem a lapot, gyorsan kiléptem jobb, majd bal lábammal is és végtagjaimra nehezedve felálltam. Jenna követte példám, és kiszállt az autóból, majd bevágta az ajtaját, amire Bianka egy összeszűkült pillantással válaszolt. Sam apja – azt hiszem Ian – gyorsan kikapta Samet az autó bal hátsó üléséről, lábával belökte a kocsiajtót, és jelezve Biankának, megrázta a kezében lévő kocsi kulcsot, hogy zárja be a járműt. Bianka gyorsan így is tett és sietős léptekkel elindultunk a kórház bejárata felé. Valahogy mindig lemaradtam, pedig ahogy tudtam emeltem egyik lábam a másik után. Végre a parkolót átszelve beléptünk a bejárati ajtón Jenna ajtónyitásával és csukásával segítve. Oda rohantunk a legelső nővérhez, akit megláttunk és a sérült cipelője közölte azt, amit tudott. Feldolgozva a tényeket bevezette Iant egy üres szobába, ahol utasítására letette a lányt az ágyra. Minket kihessegetett a szobából és hívott egy szabad orvost. Csak bámultam be az ajtó üveges kisablakán, mellyel szemben Sam mozdulatlan teste feküdt. Pár percet így állva egy orvos „Be szeretnék menni” megjegyzése zökkentett ki bámészkodásomból. Az eddig, orvos után kereső nővér, a várakozó terembe kísért minket. Csak álltam és nem tudtam mit csináljak. Féltettem Samet nagyon. Ki tudja mi fog történni. Ahogy elnéztem, elég sok vér „díszelgett” a homlokán. Aztán később az arcát is kezdte ellepni. Meg voltam rémülve, mint még soha. Nem lehet igaz. Nemrég még Sam miattam jött be a kórházba, most meg én nyugtalankodok itt miatta.

Abbahagyva a tipródást, helyet foglaltam egy fehér műanyag – meglehetősen- kényelmetlen széken. Térdemre támaszkodnak könyökeim és arcom a tenyerembe temetem. Elgondolkodok az egész napon. Vajon mitől vérezhet Sam feje ENNYIRE? És miért csak most? Nem értek már semmit… 
Elmélkedésemből ismét kizökkentettek, de ezúttal Bianka. Letelepedett mellém és kényelembe helyezte magát a széken miközben én kezemet az arcom elől elvéve, hátradőltem és rápillantottam. Egy darabig csak csöndben ültünk, majd a hölgy törte meg a csendet.

- Szóval… Aaron. – kezdett bele, látszólag bizonytalanul.
Habozott egy kicsit majd bele is kezdett.
- Pontosan mi is történt? – aggódó pillantásokat vetem rajta észre. Rossz így látni egy anyukát. Pár másodperc elteltével válaszoltam. Próbáltan gyengén fogalmazni, hogy ne legyen annyira kiakadva. Bár ahogy elnéztem, Samet látva… így is tök kivan. Szóval kezdtem a történetet:
- Hát…- eléggé gyér kezdésnek, de nyertem pár másodpercet- gondolom Jenna mondta, hogy tűz ütött ki és mindenki eszét vesztve rohant… így tettünk mi is.- már láttam az aggódást a tekintetében, bár nem csoda. - És ugye, hogy ne szakadjunk el egymástól a nagy tömegben, megfogtam a kezét, és szorítottam, ahogy tudtam. - folytattam és már úgy éreztem, hogy sírnom kellene, de nem akartam gyengének mutatni magam.- Én annyira sajnálom…- bocsánatért esedeztem, de Bianka leguggolt elém, és jobb kezét a bal vállamra téve, másik kezével államnál fogva fejem felemelve, hogy szemünk egy szinten legyen, mélyen belenézett a szemembe és próbált vigasztalni, pedig nekem kellett volna őt.
- Nem a te hibád… ne hibáztasd magad. Nem tehetsz róla. – kezdte a vigasztalást, de ellenkeztem.

- Nem, ez nem igaz. Tehetek róla. Igen is tehetek róla!- majdnem hogy üvöltöttem, de Bianka rezzenéstelen arccal nézett továbbra is mélyen a szemembe. Megértő pillantásai megnyugtattak. Végre valaki megért. Ennek ellenére mondásom ellen érvelt.
- Figyelj Aaron… nem a te hibád, csakis a tömegé… de folytasd, kérlek. Meg kell tudnunk pontosan mi történt.
Haboztam, de végül nagy sóhajtás kíséretében folytattam.
- Futottunk. Én mentem elől és húztam magam után Samet. Próbáltam utat törni, de… - éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe.
Bianka –ismét- megértően nézett mélyen a szemembe. De most gyengéden megsimogatta a felkarom, mintha csak az édesanyám lenne. Küszködtem továbbra is a könnyeimmel, de sikertelenül. Egy könnycseppnek sikerült legyőznie, ezzel utat törni magának.
- Nyugalom…- nyugtatott és talán egy kis meg is nyugodtam, megértő hangját hallva. Megnyugtató volt. Ismét nem válaszoltam. Csak tenyerembe temettem arcom és letöröltem az árva könnycseppet.
- Aaron… Tudom, hogy ez nehéz, de tudnom kell mi történt, hogy a dokik tudják mivel állnak szemben. – kérlelte, hogy folytassam.
Vettem egy mély levegőt és így tettem.
- Egyszer csak azt vettem észre, hogy Sam keze kicsúszott az enyém közül… Visszafelé rohantam, üvöltöttem a nevét, és kerestem. Miután eltűnt a tömeg megláttam tőlem nem messze. A földön feküdt és nem volt eszméleténél. Azt hiszem elájult, mert amikor leguggoltam felemeltem a fejét kicsit megráztam két vállánál fogva, hátha felébred. Még beszéltem is hozzá, de nem kelt fel. – itt megakadtam, mert eszembe jutott, hogy ezután mi is történt, de nem akartam elmondani, Mondjuk ehhez semmi köze, szóval nem baj, ha kihagyom, és kicsit füllentek helyette valamit.

-Igen?- kérdezett rá miután látta rajtam, hogy nagyon gondolkoztam. Tehát folytattam.
- Fölé hajoltam, hogy halljam lélegzését. Pár perc elteltével kinyitotta a szemét. Talán fél perc telt el és feltűntek a tűzoltók. Elég nagy füst volt. Eloltották a tőlünk elzáró tüzet és levezettek minket. Szerintem erősen beverhette a fejét, amikor elsodorta az embersereg. Nem tudom pontosan, hogy mennyire verte be. Nem tudok pontos dolgot mondani. Így találtam meg, a földön feküdve. Ennyit tudok. – sütöttem le a szemem, és nem voltam büszke a füllentésemre hogy csak azért hajoltam oda, hogy hallhassam a lélegzését. – Ha tudnék, többet elmondanám, de nem tudok. Sajnálom… - felemelt fejemmel ismét lenéztem, a járólapot pásztázva. – De nem értem, hogy akkor miért nem vettem észre a vérző fejét. Talán nem figyeltem rendesen. Inkább azt vártam, hogy felébredjen. Én hülye… - szidtam magam, majd folytattam nem engedve, hogy valaki valamit is mondjon. – De nem is fájlalta a fejét miután felébredt, nem szédelgett és nem esett újra össze. És még fagyizni is elvitt minket Jenna, csak hogy megnyugtasson minket kicsit. Ami nagyon kedves volt tőle. – utolsó mondatnál Jenna felé fordulva, hadartam gyorsan és még csak is engedtem, hogy Bianka – vagy a hallgatózó Ian és lánya – közbeszólhasson.
Bianka felállt a guggolásból és leült mellém a székre, bámulva a fehér falat. Könyökével térdére nehezedett. Láttam szemében, hogy neki is gyülekeznek a könnyei. Ő meg sem próbált ellne küzdeni. Útnak engedte könnyeit, egy szipogással bevezetve.
Bianka csak zokogott. Ian oda ment hozzá, és szorosan átölelte így a feleség átkarolta és vállába temette könnytől vizes arcát. Jenna odaült mellém, és megszólított.
- Mennyi az idő?
Elővettem a telefonom. A képernyőre pillantottam. Már január 8-a van?!  Gyorsan telik az idő.

- 19:47 van. – válaszoltam miután az órára is ránéztem.
- Köszi. –köszönte meg a szőkeség.
Néma csönd, az egész kórházba.  Utálom, amikor csönd van! Az olyan... Nyugtalanító! Talán csak az anyuka szipogása hallatszott. Meg apró kis háttérzajok a nyitott ablakon bejövő hangok. Kocsik berregése, fékek sírása. Kórház melletti házaktól kutyaugatás, vidám gyerekek nevetése, kiabálása és talán labdapattogtatás. Ezek halk zajok, de most szinte harsogtak a fülembe. Önkéntelenül rátámaszkodtam erősebben a térdemre, befogtam két kezemmel a fülem és összeszorítottam a szemem. Pár percig így görnyedtem, majd ránéztem ismét az órámra.19:54?! Ilyen lassan telik az idő?  Azt hittem felrobbanok. Az idő most lassabban megy, mint órákon. Pedig ott is végtelennek tűnnek azok a 45 percek.

Türelmetlenül felugrottam és elkezdtem fel-alá mászkálni a kék és fehér járólapos talajon. Bianka még mindig szipogott, de már nem szöktek a könnyei. Ian már csak az egyik kezével karolta át felesége derekát. Jenna is türelmetlenül ült. Dobolt a térdén egy ismerős dallamot. Ezt nem hiszem el! Sam ébredj már fel!

Csodák csodájára, Isten mintha meghallotta volna kérésem, mert arra lettünk figyelmesek, hogy – ahova Sam lett becipelve – az ajtó kinyílott és kilépett rajta a doki, aki Sam megvizsgálására sietett. Bianka és Ian egyszerre ugrottak fel ülő helyzetükből és figyelmes, de aggódó tekintettel néztek fel a szőke, rövid, kócos hajú, 35 év körüli, 190 cm magas dokira. Éppen kivette a füléből azt az izét, amivel a szívet szokták meghallgatni.. azt hiszem. Tekintetéből rosszat véltem kivenni. Jaj, ne!