15.fejezet Találkozás

15.fejezet

Találkozás

Sam és Jenna épp hogy elérték a buszt, amivel tervezték a haza utat. Megvették a jegyet és mentek is. Végig sétáltak a buszon a sok ember között. Nem voltak benne biztosak, hogy van üres hely, de végül találtak egyet maguknak.  Jenna egy barna hajú barna szemű 16-17 év körüli srác mellett talált helyet. Sam egyel mögötte, egy szintén barna, de göndör hajú és csillogó zöld szemű igencsak helyes 14-15 éves srác mellett. Illedelmesen megkérdezték, hogy leülhetnek-e és ők kedvesen bólogattak. Sam és a srác egy ideig csendben ültek helyükön, amit a göndör idegen tört meg.
-Szia. Harry vagyok, na és te? – kérdezte kezet nyújtva, őszinte, és kedves mosollyal.
-Szia. Én Samantha. –mosolygott Sam is, viszonozta üdvözlését és megrázta a Harry nevet viselő fiú kezét. Hirtelen elfogta egy érzés, ahogy hozzáért a bőréhez. Érintése lágy volt és puha. Valahogy egyben furcsa, de kellemes érzés töltötte el Samet, ahogy belenézett a zölden ragyogó szempárba. Pár másodperc múlva elrántotta a kezét a feleszmélés után, hogy mégse nézze hülyének, hogy elmerengett a szemében. A fiú csak kedvesen mosolygott egyet. Most Sam törve meg a kínos csendet, kérdezett:
- Még nem láttalak errefelé. Talán nemrég költöztetek a közelbe vagy csak még nem volt szerencsénk találkozni? –akaratlanul is belepirult kérdésébe maga sem tudja miért. Próbálta egy mosollyal eltüntetni a vörös arcát, de a fiú így is észrevette.
- Igen, nem rég költöztem ide Angliából. – küldött Sam felé egy kedves mosolyt.
- Igen? Angliából? – lepődött meg Samantha – Az elég messze van. De ahhoz képest, hogy angol vagy, nagyon szépen beszélsz magyarul. – mosolygott rá,

- Mivel a nagyszüleim itt laknak ezért kénytelen voltam megtanulni. – viszonozta mosolyát.
- Értem. De… nem értem. Ha a szüleiddel ideköltözöl, ők hol vannak?
-Hát… ez nem egészen így van… - kezdett bele szemét lesütve Harry. Sam csak értetlenül nézett rá. - A szüleim… nemrég haltak meg autóbalesetben és most csak én költözök ide egy időre a nagymamámhoz…- mintha könnyes lett volna egy csöppet a szeme.

- Ohh… sajnálom… nem akartam… - szomorkodott el Sam miután látta, hogy a fiú útnak ereszt egy könnycseppet.

- Semmi baj, nem tudhattad. – küldött egy erőltetett mosolyt.
- Tessék itt egy zsepi – nyúlt a táskájába Sam és előkeresett egy tiszta zsebkendőt, majd átnyújtotta a fiúnak.

- Köszi. – mondta Harry és megtörölte könnytől lábadó szemét, majd kifújta az orrát.

Ismét kínos csend. Sam, nem mert semmit kérdezni, vagy mondani, hátha ismét olyan témát mond akaratlanul, amin a fiú szomorkodása előjön. De végül mégiscsak kérdezett.

-Na és... – habozott a kérdéssel – hol lakik a nagymamád? És melyik suliba fogsz jársz? – nyögte ki végül bizonytalanul.
- Nádasdon. És egyelőre még sehova. Majd elméletileg a héten megyek beiratkozásra. – mondta Harry.
- Én is ott lakok. – adta tudtára Harrynek. – Ha gondolod, bármikor hívj fel, ha kell még egy barát. – mosolygott bele mondatába, de így utólag átgondolva igen hülyén hangzott.
- Nem ismerek még senkit. Persze rajtad kívül. Szóval… - tétovázott a fiú és végül megeresztett egy mosolyt - Jól hangzik. – fejezte be mondatát.
- Remek. – viszonozta mosolyát Harrynek.
A fiú csak ismét mosolygott egyet és Sam felé nyújtva a telefonját jelezte, hogy írja be a számát. Sam hamar fogta a lapot és így tett.
Még beszélgettek volna, de ekkor megállt a busz és Jenna felparancsolta Samet a helyéről, hogy menniük kellene.
- Na… akkor, szia. – köszönt el Harrytől és felállt. Meg sem várva válaszát sarkon fordult és elindult Jenna után.
- Szia.. – mondta halkan, inkább már csak magának Harry.

 /eközben/

Aaron mintha keresett volna valakit, pedig tudta, hogy senki ismerős nem lesz itt. Keresett a szemével egy nővért, orvost, akárkit, csak végre kiderüljön, most mi a jó fenét csináljon magával. Végül meglátott egy orvost és odament hozzá.
- Elnézést. Tudom sok dolga van a többi beteggel, csak annyit szeretnék kérdezni, hogy most hogy leégett a kórház, most haza lehet menni vagy át kell menni másik korházba. Csak mert nekem már szinte semmi bajom. – hadarta és mutatott magára.
Az orvos tétovázott egyet és nem válaszolva, kérdezett.
- Mi is történt veled?
- Múlt vasárnap engem ütött el az autó. De nem sérültem meg annyira. Szóval már szinte semmi bajom. – erősködött Aaron, hogy meggyőzze a dokit, hogy hazamehessen végre.
- Hmm.. – kezdte a doktor – a súlyosabb betegeket átszállítjuk egy másik kórházba. Ha gondolod hazamehetsz, de… - már kezdett örülni Aaron, de aztán a doki kiemelte a ”de”-t akkor már kicsit megijedt, hogy mi a feltétel. – a héten még nem mehetsz suliba. Maradj otthon és pihenj. Itt egy lap. – firkantott valamit a lapra, aláírta és átnyújtotta Aaronnak - Menj el a háziorvosodhoz, és add neki oda. Egy hétre kiír a suliból. – nézett a doki Aaronra.

-Rendben. Köszönöm. – felelte megkönnyebbülten. – Viszont látásra. – köszönt el.
A doki csak rámosolygott és visszasietett a betegeihez.
Aaron elővette a mobilját, felhívta az anyját és elmondta neki a történteket.
- Akkor be tudsz értem jönni vagy elmenjek busszal? – kérdezte végül.
- Hát… apáddal épp most ittunk egy pohár bort, úgyhogy a következő busszal kellene jönnöd. – válaszolta végül az anyja.
- Okés. Szia. – meg sem várva a választ letette. - Na.. akkor busz. – mondta magának majd elindult a buszmegálló felé.