Hetedik fejezet
Sam
ÚGY NEGYED ÓRÁIG ÜLTEM A KENNY BÜFÉBEN, és figyeltem a
pincérnőt, aki a többi bokszban ülő vendéget szolgálta ki, akár egy
méhecske, amint vissza-visszaszáll a virágokra, amikor Grace
bekopogott a katedrálüveg ablakon. Ellenfényben álló sziluett volt a
ragyogó, kék ég előtt, épp csak kivettem a mosolya vékony fehérségét, s
láttam, hogy csókot dob nekem, aztán Isabellel a bejárat felé
kanyarodnak.
Egy pillanattal később egy hidegtől kipirosodott orrú és arcú Grace
csusszant be mellém a repedezett, piros bokszba. A farmerja cuppogott
az örökösen zsíros felületen. Meg akarta érinteni az arcomat, mielőtt
megcsókolt volna, de hátrahőköltem.
– Mi van? Büdös vagyok? – kérdezte, és nem tűnt túl haragosnak.
Letette az asztalra a mobiltelefonját és a kocsikulcsát, és átnyúlt előttem
a falnál lévő étlapért.
Elhajolva a kesztyűjére mutattam.
– Hát, igen. A kesztyűdnek farkasszaga van. De nem jó értelemben.
– Kösz a megerősítést, farkasember – szólt Isabel. Amikor Grace
odanyújtott egy étlapot, Isabel együtt érzően nemet intett, és hozzátette:
– Az egész kocsinak ázottkutya-szaga van.
Nem voltam biztos az ázott kutya jelzőben; igen, éreztem a normális,
pézsmás farkasszagot Grace kesztyűjén, de valami mást is – egy
kellemetlen, rejtett áramlatot, ami felizgatta még mindig éles
szaglásomat.
Grace megszólalt:
– Nyugi. Kiteszem a kocsiba. Nincs szükség erre a mindjártkiakadok-
nézésre. Ha jön a pincérnő, rendeljetek nekem kávét, és
valamit, amiben van szalonna, jó?
Miközben kint volt, Isabel meg én kellemetlen csendben ültünk,
amelyet egy Motown-dal töltött ki a konyhából hallatszó tányércsörgés
mellett. A sószóró ferde árnyékát tanulmányoztam, ahogy a zacskós
cukrokra vetül tartójukban. Isabel a pulóvere vastag mandzsettáját
vizsgálgatta, és azt, ahogy az asztalon fekszik. Végül megszólalt:
– Csináltál még egy madárizét.
Felemeltem a darut, amelyet a szalvétámból hajtogattam, amíg
vártam. Hullámos volt és tökéletlen, mert a szalvéta nem volt teljesen
négyzet alakú.
– Ja.
– Minek?
Megdörzsöltem az orromat, próbáltam megszabadulni a farkas
illatától.
– Nem tudom. Van egy japán legenda, ami szerint ha hajtogatsz ezer
papírdarut, kívánhatsz valamit.
Isabel felhúzta az egyik szemöldökét, amitől a mosolya önkéntelenül
is kegyetlen lett.
– Van kívánságod?
– Nincs – feleltem, miközben Grace visszaült mellem. – Minden
kívánságom teljesült már.
– Mit kívántál? – vágott közbe Grace.
– Hogy megcsókoljalak – mondtam. Felém hajolt, és odakínálta a
nyakát, én pedig megcsókoltam épp a füle mögött, és úgy tettem,
mintha nem érezném már a farkas mandulaillatát a bőrén. Isabel szeme
összeszűkült, bár a szája még mindig felfelé görbült, és tudtam, hogy
észrevette a reakciómat.
Félrenéztem, amikor megérkezett a pincérnő, és felvette a rendelést.
Grace kávét kért, és egy szalonnás-salátás-paradicsomos szendvicset, én
a napi levest rendeltem, és teát. Isabel csak kávét kért, és egy kis zacskó
müzlit vett elő kis bőrtáskájából, miután a pincérnő távozott.
– Ételallergia? – kérdeztem.
– Mucsaallergia. Zsírallergia. Ahol régen laktunk, igazi kávéházak
voltak. Amikor itt azt mondom panini, azt mondják, egészségedre.
Grace felnevetett, és elvette a szalvétadarumat; megmozgatta a
szárnyait.
– Valamelyik nap bemegyünk Duluthba paninivadászatra, Isabel.
Addig is jót tesz neked a szalonna.
Isabel olyan képet vágott, mint aki nem ért egyet Grace-szel.
– Ha a jó alatt azt érted, hogy narancsbőr és pattanások, akkor
biztosan. Szóval, Sam, mi van ezzel a döggel? Grace mondta, hogy
valamit meséltél neki arról, hogy a farkasok tizenöt évig élnek, miután
már nem változnak oda-vissza.
– Szép volt, Isabel – morogta Grace, és felém pillantott, hogy lássa,
milyen képet vágok a dög szóra. De a telefonban már elmondta, hogy a
farkas nem Beck, Paul vagy Ulrik, így nem reagáltam.
Isabel bocsánatkérés nélkül vállat vont, és kinyitotta a telefonját.
Felém tolta az asztalon.
– Egyes számú vizuális segítség.
A telefon megcsikordult a láthatatlan morzsákon, amikor magam felé
fordítottam. A gyomrom összerándult, amikor megpillantottam a farkast
a kijelzőn. Egyértelműen halott volt, de a gyászom erőtlen. Nem
ismertem emberként.
– Azt hiszem, igazad van – mondtam. – Ezt a farkast én csak
farkasként ismertem. Biztos végelgyengülésben halt meg.
– Nem hiszem, hogy természetes halál volt — mondta Grace. —
Plusz nem láttam fehér szőrszálakat a pofáján.
Felhúztam a vállamat.
– Csak azt tudom, amit Beck mondott. Hogy nekünk... – Feszült
voltam, mert már nem tartoztam közéjük. – Tíz vagy tizenöt évünk van,
miután már nem változunk vissza emberré. Ez egy farkas természetes
élettartama.
– Vér folyt az orrából — mondta majdhogynem dühösen Grace,
mintha idegesítené, hogy ki kell mondania.
Előre-hátra döntögettem a kijelzőt, és a farkas pofájára hunyorogtam.
Nem láttam semmit a homályos kijelzőn, ami erőszakos halálra utalt
volna.
– Nem volt sok – mondta Grace, válaszul a szemöldökráncolásomra.
– Láttál olyan farkast, aki meghalt, és véres volt az arca?
Próbáltam felidézni a különböző farkasokat, akik meghaltak, míg
Beck házában laktam. Összemosódó emlékek voltak – Beck és Paul,
kátránypapírral és ásóval, Ulrik, ahogy azt énekli teli torokból: „Mert Ö
Egy Nagyszerű Fickó" nem igazán emlékszem tisztán egyikükre sem.
Talán ezt a farkast fejbe verték. Szándékosan nem engedtem meg
magamnak, hogy a farkasbőr mögött az emberre gondoljak.
Grace nem szólt semmit, amikor a pincérnő letette elénk az italokat
és az ételt. Egy hosszú pillanatig hallgattunk, miközben én a teámat
ízesítettem, Isabel pedig ugyanezt tette a kávéjával. Grace a szalonnás
szendvicset tanulmányozta töprengve.
Isabel megszólalt:
– Ahhoz képest, hogy egy mucsai büfé, elég jó a kávéjuk.
Részben értékeltem, hogy még csak fel sem nézett, hogy lássa, a
pincérnő meghallhatja-e – a valódi érzéketlenséget valahogy érdemes
volt figyelni. De leginkább annak örültem, hogy Grace mellett ülök, aki
olyan pillantást lövellt Isabel felé, amelyben ez volt: Néha nem tudom,
miért vagyok veled.
– Ohó. Jön valaki.
John Marx lépett be, Olivia bátyja.
Nem igazán akartam beszélgetni vele, és először úgy látszott, nem is
kell, mert John mintha nem vett volna észre minket. Egyenesen a
pulthoz ment, kihúzott egy széket, magas alakja meggörnyedt rajta,
ahogy lekönyökölt. Mielőtt egyáltalán rendelt volna, a pincérnő már
hozott is neki egy kávét.
– John szexi – észrevételezte Isabel olyan hangon, mintha ez valami
hátrányos dolog lenne.
– Isabel – sziszegte Grace. – Talán kissé lejjebb tekerhetnéd az
érzéketlenségi mutatódat!
Isabel a száját biggyesztette.
– Mi van? Olivia nem halt meg.
– Meg fogom kérni, hogy üljön ide hozzánk – mondta Grace.
– Jaj, ne, kérlek, ne csináld – kértem. – Akkor hazudni kell, és abban
nem vagyok jó.
– De én igen – felelte Grace. – Szánalmasan fest. Mindjárt
visszajövök.
Egy perc múlva megérkezett Johnnal, és visszaült mellém. John az
asztal végénél ácsorgott, kissé kényelmetlenül érezhette magát,
miközben Isabel épp egy pillanattal többet várt a kelleténél, s csak
azután húzódott beljebb a bokszban.
– Szóval, hogy vagy? – kérdezte Grace együtt érzően. Az asztalra
könyökölt. Talán csak képzeltem a parancsoló hangot, de nem hittem.
Hallottam már ezt a hangot, amikor olyasmit kérdezett, amire tudta a
választ, és tetszett neki, amit tudott.
John Isabelre pillantott, aki meglehetősen tapintatlanul elhúzódott
tőle, karját az ablakpárkányon nyugtatta. Aztán John felénk hajolt.
– Kaptam egy e-mailt Oliviától.
– Egy e-mailt? – kérdezett vissza Grace. A hangja a remény, a
hitetlenkedés és a gyöngeség épp megfelelő elegyéről árulkodott. Épp,
amire az ember egy gyászoló lánytól számít, aki abban reménykedik,
hogy a legjobb barátnője még életben van. Csakhogy Grace tudta, hogy
Olivia életben van.
Élesen néztem rá.
Grace rám se hederített, még mindig ártatlanul, erőteljesen nézett
Johnra.
– Mit írt?
– Azt, hogy Duluthban van. És hogy hamarosan hazajön! – John a
magasba dobta mindkét karját. – Nem tudtam, hogy összecsináljam
magam, vagy sikítsak a monitorra. Hogyan tehette ezt anyával és
apával? Aztán azt írja, hogy „nemsokára hazajövök"? Mintha csak egy
havert ment volna meglátogatni, és most végzett. Tényleg boldog
vagyok, de Grace, annyira haragszom rá!
Hátradőlt a széken, és kissé meglepettnek tűnt, hogy ilyen sok
mindent bevallott. Összefontam a karomat, és az asztalra
támaszkodtam, próbáltam legyőzni a váratlanul rám törő féltékenység
böködését, mert John úgy mondta ki Grace nevét, mint akiknek közük
van egymáshoz. Furcsa, mit tanít a szerelem a saját hibáinkról.
– De mikor? – erősködött Grace. – Mit írt, mikor jön vissza?
John megvonta a vállát.
– Természetesen semmit azon kívül, hogy „nemsokára".
Grace szeme csillogott.
– De életben van.
– Igen – mondta John, és láttam, hogy most már az ő szeme is
fénylik. – A zsaruk azt mondták, hogy... tudjátok, hogy nem kellene
reményeket táplálnunk... mindegy. Ez volt a legrosszabb, hogy nem
tudtuk, él-e.
– Ha már szóba hoztad a zsarukat – mondta Isabel -, megmutattad
nekik az e-mailt?
Grace egy nem túl kellemes pillantást vetett Isabelre, de mire John
visszanézett rá, a tekintete visszaváltozott gyengéden érdeklődővé.
A srác bűntudatosnak látszott.
– Nem akartam, hogy azt mondják, talán nem is valódi. Azt hiszem...
Azt hiszem, megmutatom majd. Csak mert le tudják nyomozni, nem?
– De igen – felelte Isabel, és John helyett Grace-re nézett. –
Hallottam, hogy a zsaruk vissza tudják keresni az IP-címet, vagy hogy
hívják. Megtalálják a körzetet, ahonnan az e-mail jött. Talán még itt
Mercy Fallsban is.
Grace kemény hangon válaszolt:
– De ha egy internetkávézóból küldték egy elég nagy városból, mint
Duluth vagy Minneapolis, akkor nem sokra mennek vele.
John közbevágott:
– Nem tudom, hogy akarom-e, hogy rúgkapálva, sikítozva
visszarángassák ide Oliviát. Úgy értem, hogy már majdnem tizennyolc
éves, és nem hülye. Hiányzik, de kell hogy legyen valami oka annak,
hogy elment.
Mindannyian Johnra meredtünk – mindenki másért, azt hiszem. Én
csak azon gondolkodtam, hogy ez egy borzasztóan figyelmes és
önzetlen mondat volt, ha kissé alulinformált is. Isabel tekintete inkább
azt mondta: te-totál-idióta-vagy? Grace pillantása rajongást tükrözött.
– Jó testvér vagy – mondta.
John lenézett a kávéscsészéjére.
– Igen, hát nem tudhatom. Mindegy, most jobb, ha megyek. Épp
órára indultam.
– Órára, szombaton?
– Műhelymunka – felelte John. – Extra kreditpontokért. Kimozdulok
otthonról. – Kicsusszant a bokszból, és elővett pár dolcsit a kávéért. –
Odaadnátok a pincérnőnek?
– Ja – mondta Grace. – Látunk még?
John biccentett, és távozott. Csak egy pillanat telt el a távozása után,
Isabel máris visszacsusszant középre, hogy Grace szemébe nézzen.
– Azta, Grace, sose mesélted, hogy agy nélkül születtél – mondta
Isabel. – Csak anélkül lehet ilyen hihetetlen baromságot csinálni.
Én nem így mondtam volna, de ugyanezt gondoltam.
Grace legyintett.
– Pff. Akkor küldtem, amikor legutóbb Duluthban voltam. Valami
reményt akartam adni nekik. És azt hittem, hogy ettől a zsaruk majd
nem keresik olyan nagyon, mert azt gondolják, hogy egy idegesítő,
majdnem-nagykorú szökevény, nem pedig egy lehetséges gyilkossági
vagy emberrablási eset. Látod, igenis használtam az agyamat.
Isabel egy kis müzlit rázott a tenyerébe.
– Hát, szerintem ki kellene maradnod ebből. Sam, mondd meg neki,
hogy maradjon ki belőle.
Az egész ötlettől nyugtalan lettem, de azt mondtam:
– Grace nagyon bölcs.
– Grace nagyon bölcs – ismételte Grace Isabelnek.
– Általában – tettem hozzá.
– Talán el kellene mondanunk neki – mondta Grace.
Isabellel együtt bámultam rá.
– Mi van? A bátyja. Szereti őt, és azt akarja, hogy boldog legyen.
Nem is értem a titkolózást, ha tudományos alapja van. Ja, a nagyvilág
határozottan félreértené. De a családtagok? Gondolhatnátok, hogy
jobban fogadják, ha irtózatos helyett logikus.
Nem igazán voltak szavaim arra a rémületre, amit ez a gondolat
ébresztett bennem. Még csak abban sem voltam biztos, hogy miért
reagáltam így.
– Sam – szólt Isabel, és rájöttem, hogy csak ülök ott, és egyik
ujjammal a sebhelyes csuklómat babrálom. Isabel Grace-re nézett. –
Grace, ez a leghülyébb ötlet, amit valaha hallottam, hacsak nem az a
célod, hogy Oliviát a legközelebbi mikroszkóp alá lökjük, hogy ott
piszkálják és szurkálják. Ráadásul John nyilvánvalóan túl feszült ahhoz,
hogy kezelje a helyzetet.
Ennek legalább volt értelme számomra. Bólintottam.
– Nem hiszem, hogy ő a megfelelő ember, akinek elmondhatod,
Grace.
– Te mondtad el Isabelnek!
– Muszáj volt – mondtam, mielőtt Isabel leszállt volna a magas lóról.
– A nagyobb részére már maga is rájött. Azt hiszem, a szükséges tudás
vonalán kell működnünk. – Grace kezdte felvenni az üres
arckifejezését, ami azt jelentette, hogy ideges, tehát így szóltam: – De
még mindig úgy gondolom, hogy nagyon bölcs vagy. Általában.
– Általában – ismételte Isabel. – Én most lelépek. Rendesen
hozzáragadtam a műanyag üléshez.
– Isabel – mondtam, amikor felállt. Furcsán nézett rám, mintha eddig
még sosem szólítottam volna a nevén. – El fogom temetni. A farkast.
Talán ma, ha a talaj nem fagyos.
– Nem kell kapkodni – felelte. – Nem megy sehová.
Amikor Grace felém hajolt, megint az orromba szökött a rothadás
szaga. Azt kívántam, bár jobban megnéztem volna a fotót Isabel
telefonján. Azt kívántam, hogy bár lenne sokkal egyértelműbb a farkas
halálának természete. Egy életre elegem volt a rejtélyekből.
Nyolcadik fejezet
Sam
EMBER VOLTAM.
Másnap, miután eltemettem a farkast, hideg volt, a minnesotai
március teljes pompájában tombolt: egyik nap a hőmérséklet mínusz
egy fokig emelkedett, a következőn alig volt mínusz tíz-tizenkettő.
Elképesztő, milyen melegnek tűnt a nulla fok két hónap kemény mínusz
után. Sosem kellett ilyen hideggel szembenéznem emberi bőrben.
Aznap keserű hideg volt, annyira messze volt a tavasz, amennyire csak
lehetett. A ragyogó, piros magyalbogyókat kivéve nem voltak színek
sehol a világban. A lélegzetem megfagyott, a szemem kiszáradt a
hidegtől. A levegőnek olyan szaga volt, mint farkaskoromban, de
mégsem voltam az.
A tudás megindított és fájt.
Egész nap csak két vásárló járt a könyvesboltban. Azt fontolgattam,
mit csinálok majd munka után. Legtöbbször, ha a műszak véget ért,
mielőtt Grace végzett volna az iskolában, inkább az üzlet galériáján
időztem egy könyvvel, mint hogy hazamenjek az üres Brisbane-házba.
Grace nélkül az csak várakozóhely volt, tompa fájdalom a bensőmben.
Ma a fájdalom követett a munkába. Már írtam egy dalt – csak egy
dal darabkáját – Titok-e az, amit ember nem firtat / mi nem hordoz
veszélyt, bárha kitudódhat: / éppúgy élsz és érzel, éppúgy ver a szíved, /
ismervén a „titkom", mit elárultam néked. – leginkább csak egy dal
reményét. A kassza mögött ücsörögtem, és egy Roethke-kötetet
olvasgattam. A műszak hamarosan véget ér, és Grace későig tanul. A
pillantásom az odakint lebegő apró hópelyhekre tévedt Roethke szavai
helyett: „Sötét a fényem, s vágyam még sötétebb. / Lelkem hőségtől
veszett légy, donog/ A párkányon. Én melyik én vagyok? (Ferencz
Győző fordítása)
Lenéztem a könyv lapján az ujjaimra, a csodálatos, becses kincsekre,
és bűntudatom támadt a névtelen akarás miatt, ami megfertőzött.
Az óra elketyegte az ötöt. Általában ilyenkor zártam be a bejárati
ajtót, átfordítottam a táblát a ZÁRVA – RÖGTÖN JÖVÖK feliratra, és
kimentem a hátsó ajtón a Volkswagenemhez.
De ezúttal nem így tettem. Ezúttal bezártam a hátsó ajtót, fogtam a
gitártokot, és kimentem a bejárati ajtón, kissé megcsúszva a jeges
küszöbön. Felvettem a sapkát, Grace félresikerült kísérletét, hogy szexi
legyek, miközben a fejemet is melegen tartom. A járda közepére lépve
figyeltem, ahogy apró pelyhek szállingóznak a néptelen utcára.
Ameddig csak elláttam, régi hókupacok hevertek foltos szobrokként.
Jégcsapok rajzoltak csorba mosolyt az üzletek homlokzatára.
A szememet csípte a hideg. Tenyérrel felfelé kinyújtottam a
kezemet, és figyeltem, ahogy a hó elolvad a bőrömön.
Ez az élet nem volt valódi. Ezt az életet egy ablakon át figyeltem.
Ezt az életet a tévében néztem. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy volt,
amikor nem bújtam el ez elől.
Fáztam, a kezemben egy marék hó, és ember voltam.
A jövő előttem nyújtózott, végtelenül és egyre növekedve, és az
enyém volt, úgy, ahogy azelőtt soha.
Hirtelen eufória öntött el, szélesen vigyorogtam a kozmikus lottón,
amelyen megütöttem a főnyereményt. Mindent kockára tettem, és
mindent megszereztem, és itt voltam, e világból való, ebben a világban.
Hangosan felnevettem, senki sem hallott, csak a hópelyhek közönsége.
Leugrottam a járdáról, bele a szürkülő hókupacba. Megrészegültem a
saját emberi testem valóságától. Egy egész életnyi tél, sapka, hideg
ellen felhajtott gallér, kivörösödő orr, szilveszteréjszakai virrasztás. A
teherautók csúszós keréknyomaiban korcsolyázva az úton,
keresztülkeringőztem az utcán, a gitártokot forgattam magam körül,
hullott a hó, és rám dudált egy kocsi.
Integettem a sofőrnek, és felugrottam a szemközti járdára. Levertem
a ropogós havat minden egyes parkolóóráról, amely mellett elmentem.
A nadrágom megfagyott a cipőmbe gyűlt hótól, az ujjaim
elgémberedtek és vörösek voltak, és még mindig én voltam. Mindig én.
Megkerültem a háztömböt, míg a hideg el nem vesztette az
újdonságát, és visszafutottam a kocsimhoz, majd az órámra néztem.
Grace még iskolában lehetett, és nem volt kedvem kockáztatni, hogy a
házhoz érve valamelyik szülőjét találom otthon helyette. A kínos jelző
még csak körül sem írta azt a beszélgetést. Minél nyilvánvalóbbá vált a
kapcsolatunk Grace-szel, annál kevesebbet tudtak mondani nekem a
szülei. És fordítva. Ezért inkább Beck házához mentem. Még ha nem is
remélhettem, hogy bármelyik farkas átváltozott már, pár könyvemet
összeszedhettem. Nem voltam nagy rajongója a krimiknek, amelyek
Grace polcain sorakoztak.
Az országúton hajtottam a halódó, szürke fényben az út szegélyéhez
törleszkedő Boundary-erdő mellett, míg el nem értem a Beck házához
vezető kihalt utcát.
Beálltam az üres felhajtóra, kiszálltam a kocsiból, és nagy levegőt
vettem. A fáknak itt más illatuk volt, mint Grace-ék háza mögött – itt
teli volt a levegő a nyírfák éles, téli zöld illatával, és a tó melletti nedves
föld összetett szagával. Ki tudtam venni a falka csípős pézsmaillatát is.
Megszokásból a hátsó ajtóhoz mentem, a friss hó nyikorgott a talpam
alatt, és a farmerom szárára tapadt. Miközben hátra kerültem,
végighúztam az ujjaim hegyét a ház mellett nőtt bokrok tetejére hullott
havon. Vártam a hányingert, amely azt jelentette, hogy át fogok
változni. De nem jött.
A hátsó ajtónál tétováztam. Kinéztem a havas hátsó udvarra és az
erdőre. Ezernyi emlék élt az ajtótól az erdőig húzódó földterületen.
Visszafordultam az ajtóhoz, és láttam, hogy nincs sem igazán nyitva,
de zárva sem, csak annyira csukták be, hogy ne nyissa ki a változó
széljárás. A kilincsre pillantottam, és vörös maszatot láttam rajta. Az
egyik farkas, aki nagyon, nagyon hamar változott át – biztosan ez
történt. Csak az új farkasok egyike változhatott emberré ilyen korán, és
még ők sem remélhették, hogy megtarthatják az alakjukat, amíg jeges
hó borítja a talajt.
Kinyitottam az ajtót, és megszólaltam:
– Hahó! – A konyhából zörgést hallottam. A hangtól, a járólapon
hallatszó kaparászástól és csoszogástól nyugtalanná váltam. Próbáltam
kigondolni valamit, ami megnyugtató egy farkasnak, és nem őrültség
egy embernek. – Akárki is vagy, én ide tartozom.
Befordultam a félhomályos konyhába, aztán megálltam a
konyhasziget szegélyénél, amikor megéreztem a tó vizének áporodott
szagát. Átnyúltam a pulton, hogy felkapcsoljam a villanyt, és
megkérdeztem:
– Ki van ott?
Egy lábat láttam – csupasz, koszos emberi lábat -, a konyhasziget
mögül lógott ki, és amikor megrándult, én is megugrottam
rémületemben. A pultot megkerülve egy srácot találtam az oldalán
fekve, összegömbölyödve. Erősen reszketett. Sötétbarna haja sárosan
csomósodott össze, és kinyújtott karján tucatnyi kis sebet láttam, az
erdőn keresztül megtett, védtelen út bizonyítékaként. Farkasként
bűzlött.
Az eszemmel tudtam, hogy biztos Beck egyik új farkasa tavalyról.
De amikor arra gondoltam, hogy Beck kiválasztotta, furcsa bizsergés
futott át rajtam. Rájöttem, hogy a falka vadonatúj tagja, hosszú idő óta
az első.
Felém fordította az arcát, és bár fájdalmai lehettek – emlékeztem erre
a fájdalomra -, az arckifejezése meglehetősen rendezett volt. És
ismerős. Az arccsontok állig futó brutális vonala, a résre nyílt ragyogó,
zöld szem idegesítően ismerős volt, és olyan névhez kapcsolódott,
amely a tudatom peremén volt. Sokkal hétköznapibb körülmények
között tudnám, gondoltam, de akkor és ott csak az agyam hátsó
részében motoszkált.
– Most vissza fogok változni, ugye? – kérdezte, és a hangjától kissé
zavarba jöttem. Nemcsak a hangszínétől, amely meglehetősen komoly
volt, és idősebb, mint amire számítottam, hanem a hanglejtésétől is.
Tökéletesen egyenletes, a válla reszketése és lassan elfeketedő körmei
ellenére.
A fejéhez térdeltem, próbáltam kierőltetni a számon a szavakat. Úgy
éreztem magam, mint egy kölyök, aki felvette az apja ruháját. Máskor
Beck lett volna, aki elmagyarázza egy új farkasnak, nem én.
– Igen, visszaváltozol. Még mindig túl hideg van. Figyelj...
Legközelebb, amikor átváltozol, keresd meg a fészert az erdőben...
– Láttam – mondta. A hangja kezdett morgásba fordulni.
– Van odabent egy kályha, meg némi élelem és ruhák. Próbáld a
SAM vagy az ULRIK feliratú dobozokat, azokban valaminek
passzolnia kell rád. – Valójában, gondoltam, nem tudom, hogy igen
vagy nem. A srácnak széles válla volt, és olyan izmai, akár egy
gladiátornak. – Ott nem olyan jó, mint itt, de megúszod a
szedertüskéket.
Rám vetette ragyogó pillantását, és a cinizmus láttán rádöbbentem,
hogy nem adott rá semmi okot, hogy azt higgyem, a sebek zavarják.
– Kösz a tippet – mondta, és a bennem rekedt szavak
megsavanyodtak a számban.
Beck azt mondta, hogy a három új farkast toborozta – hogy tudták,
mibe keverednek. Eddig nem gondolkodtam rajta, hogy milyen ember
választaná ezt az életet. Valaki, aki önként és egyre inkább elveszíti
magát, míg végül búcsút int az egésznek. Egyfajta öngyilkosság volt,
valóban, és amint eszembe jutott a szó, egészen másképpen néztem a
fickóra. Miközben az újonc teste a padlón rángatózott, az arcvonásait
még mindig uralta – várakozás volt az arcán, ha volt valami egyáltalán.
Csak most volt időm észrevenni a régi sebeket a karján, mielőtt a bőre
farkasbőrré vált volna.
Sietve kinyitottam a hátsó ajtót, hogy a farkas, amely barnás és sötét
volt a félhomályban, kimenekülhessen a hóba, el a konyha túl emberi
berendezésétől. Ez a farkas azonban nem iramodott az ajtó felé, ahogy a
többi tette volna. Ahogy én tettem volna farkasként. Ehelyett lassan
ellépdelt mellettem lehorgasztott fejjel. Csak addig állt meg, amíg zöld
szemével egyenesen a szemembe nézett. Nem kaptam el a pillantásom,
és végül kisurrant az ajtón. Még egyszer megállt a hátsó udvaron, hogy
vizsgálódva megnézzen magának.
Távozása után sokáig kísértett a látványa: a könyökhajlatában
éktelenkedő szúrt sebek, az öntelt pillantás, az ismerős vonások.
Visszatértem a konyhába, hogy feltakarítsam a vért és a mocskot a
padlóról. Megpillantottam a kövön heverő pótkulcsot. Visszatettem a
rejtekhelyére a hátsó ajtónál.
Mindeközben úgy éreztem, hogy figyelnek, ezért megfordultam.
Arra számítottam, hogy az új farkast látom majd az erdő szélén. De
helyette egy nagy, szürke farkas állt ott, a tekintete rezzenetlenül
fúródott a szemembe. Egészen máshogyan volt ismerős.
– Beck – suttogtam. Nem mozdult, de az orrlyukai dolgoztak,
ugyanazt szagolta, amit én: az új farkast. – Beck, mit hoztál nekünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése