Negyvenhetedik fejezet
Grace
VOLT EGYSZER EGY LÁNY, akit Grace Brisbane-nek hívtak. Semmi
különös nem volt benne, kivéve, hogy jól értett a számokhoz, nagyon
jól hazudott, és könyvek lapjai között talált otthonra. Szerette a
farkasokat a háza mögött, de egyet közülük mindennél jobban szeretett.
És ez a farkas viszontszerette őt. Olyan erősen szerette viszont, hogy
még azok a dolgok is különlegessé váltak benne, amelyek nem voltak
különlegesek: ahogy a fogához kocogtatta a ceruzáját, a hamis dalok,
amelyeket a zuhany alatt énekelt, és hogy amikor megcsókolta a
farkasát, az tudta, hogy örökre szól.
Pillanatfelvételekből összeálló emlékezet volt az övé: egy
farkasfalka vonszolta a hóban, narancsízű első csók, búcsú egy repedt
szélvédő mögött.
A lehetséges dolgok ígéretéből összeálló élet: a lehetőségek egy
halom egyetemi felvételi lapban, a borzongás, hogy idegen fedél alatt
alszik, a jövő, ami Sam mosolyában volt.
Olyan élet volt, amit nem akartam hátrahagyni.
Olyan élet volt, amit nem akartam elfelejteni.
Még nem végeztem. Olyan sok mindent kellett még mondanom.
Negyvennyolcadik fejezet
Sam
Pislákoló fények
névtelen ajtók
a szívem cseppenként szökik
én még ébredezem
de ő még alszik
az intenzív osztály
a halottak szállodája
Negyvenkilencedik fejezet
Cole
NEM TUDTAM, MIÉRT MEGYEK SAMMEL A KÓRHÁZBA. Tudtam, hogy
felismerhetnek – bár erre csekély volt az esély borostásan és táskás
szemmel. Azt is tudtam, hogy átváltozhatok, ha a testem úgy dönt, hogy
megadja magát a hideg szeszélyeinek. De amikor Sam a kocsijához
ment, hogy kinyissa, és kövesse a mentőautót, egy hosszú másodpercig
nézte véres kezét, aztán kétszer is meg kellett próbálnia a zárba
illeszteni a kulcsot.
Hátramaradtam, készen eltűnni, ha éreztem volna, hogy a fekete
reggel hidege farkassá változtat, de amikor megláttam Sam kezét,
előreléptem, és elvettem tőle a kulcsot.
– Szállj be – mondtam a fejemmel az anyósülés felé intve.
És beszállt.
Ezért hát itt voltam, álltam egy lány kórházi szobájában, akit alig
ismertem, egy sráccal, akit csak kicsivel ismertem jobban, és még
mindig nem tudtam biztosan, hogy miért törődöm velük. A szoba teli
volt emberekkel – két orvos, egy fickó, akit sebésznek gondoltam, és
egy teljes nővérhadsereg. Sok elsuttogott beszélgetés folyt, elég
szakszóval, hogy a torkán akadjon bárkinek, de a lényeget felfogtam:
fogalmuk sem volt, mi történik, Grace pedig haldoklott.
Nem hagyták Samet ott állni mellette, ezért a sarokban ült egy
széken. A térdére könyökölt, az arcát az egyik tenyerében gyűrögette.
Én sem tudtam, mit csináljak, úgyhogy megálltam Sam mellett, és
azon gondolkodtam, hogy mielőtt megharaptak volna, éreztem volna-e
az intenzív osztályon a levegőben lógó halál szagát.
Egy mobiltelefon szólalt meg a lábamnál, élénk, komolytalan
hangon, és rájöttem, hogy Sam zsebéből jön a hang. Sam, akár egy
lassított felvétel, kivette a zsebéből, és ránézett a készülékre.
– Isabel az – mondta rekedten. – Nem tudok beszélni vele.
Kivettem a telefont az érdektelen kézből, és felvettem.
– Isabel.
– Cole? – kérdezte Isabel. – Te vagy az, Cole?
– Ja.
Aztán a legkomolyabb szavak, amelyeket valaha a szájából
hallottam:
-Jaj, ne!
Nem mondtam semmit. De a háttérzaj biztosan elárult mindent.
– A kórházban vagytok?
– Ja.
– Mit mondtak?
– Amit te. Fogalmuk sincs.
Isabel halkan káromkodott, újra és újra.
– Mekkora a baj, Cole? El tudod mondani?
– Sam itt van mellettem.
– Remek – mondta Isabel fanyarul. – Ez nagyszerű.
Hirtelen az egyik nővér azt mondta:
– Vigyázat...!
Grace félig felült, csak hogy újabb adag vért öklendezzen fel, végig a
nővéren, aki az imént megszólalt. A nő hátralépett, hogy lemossa a
kezét, miközben egy másik nővér vette át a helyét egy kendővel Grace
számára.
Grace visszahanyatlott az ágyra. Mondott valamit, amit a nővérek
nem értettek.
– Hogyan, kincsem?
– Sam – sírta Grace, valami szörnyen állati és emberi hangon,
visszataszítóan emlékeztetve a szarvastehén sikolyára. Sam talpra
ugrott, épp amikor egy férfi és egy nő nyomakodott be a máris zsúfolt
szobába.
Láttam, hogy az egyik ápolónő tiltakozásra nyitja a száját, amikor a
pár egyenesen felénk indult, de nem volt ideje megszólalni.
– Te rohadék szemétláda! – és szájon vágta Samet.
Ötvenedik fejezet
Sam
LEWIS BRISBANE ÜTÉSE csak jó pár pillanat múlva kezdett el fájni,
mintha a testem nem hitte volna el, ami történt vele. Mire a fájdalom
elkezdődött, a hallásom zúgott és pattogott a bal fülemben, és meg
kellett kapaszkodnom a falban, hogy ne essek át egy széken. Még
mindig rosszul voltam Grace hangjától.
Egy pillanat törtrészéig tökéletesen tisztán láttam Grace anyját,
ahogy figyel, üres arccal, mintha várná, hogy megérkezzen rá egy
kifejezés, nem csinált semmit, aztán Grace apja megint rám vetette
magát.
– Megöllek! – mondta.
Csak bámultam az öklét, a fülem még sziszegett az első ütéstől. Az
agyam nagy része még Grace-nél volt, a kórházi ágyban, és ami kicsi
maradt, hogy Lewis Brisbane-nek szenteljem, nem igazán hitte, hogy
újból meg fog ütni. Meg sem rezzentem.
Mielőtt az ökle újból célba ért volna, hátratántorodott, küzdött az
egyensúlyáért, és ahogy a látásom és a hallásom kitisztult, mind
egyszerre, láttam, ahogy Cole visszarántja. Mintha csak egy zsák
krumpli lett volna.
– Nyugi, nagyfiú – mondta Cole. Aztán a nővérekhez fordult: – Mit
bámulnak? Segítsenek a srácnak, akit megütött. – Picit megráztam a
fejemet a felajánlott jégre, de felrepedt homlokomnak elfogadtam egy
kendőt. Eközben hallottam Cole-t, amint azt mondja Brisbane-nek:
– El fogom engedni. Ne akarja, hogy olyat tegyek, ami miatt
mindkettőnket kihajítanak ebből a kórházból.
Álltam, és néztem, ahogy Grace szülei az ágy mellé nyomulnak, és
nem tudtam, mit tegyek. Minden állandóság összetört az életemben, és
nem tudtam, most hová tartozom.
Láttam, hogy Cole rám mered, és a tekintete valahogy eszembe
juttatta a kezemben tartott kendőt és a fejemből lassan csepegő vért. A
sebhez emeltem. A látásom perifériáján a karom mozgatásától színes
pontok kezdtek körözni.
A könyököm mellett megszólalt egy nővér:
– Bocsánat... Sam? Mivel nem vagy közvetlen hozzátartozó, nem
maradhatsz itt. Megkértek minket, hogy küldjünk el.
Csak néztem rá, teljesen üresnek éreztem magam. Nem tudtam, mit
kellene mondanom neki. Az életem fekszik abban az ágyban. Hadd
maradjak, kérem!
A nővér elfintorodott.
– Tényleg nagyon sajnálom. – Grace szüleire pillantott, majd ismét
rám. – Jót tettél vele, amikor ide hoztad.
Lehunytam a szememet, még mindig láttam az örvénylő színeket.
Volt egy olyan sejtésem, hogy ha nem ülök le hamarosan, a testem
megteszi helyettem.
– Szólhatok neki, hogy elmegyek?
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta egy másik nővér, aki
elsuhant mellettünk, valamivel a karjában. – Hadd gondolja a kislány
hogy még itt van. Visszajöhet, ha... – Megállt egy kicsit, mielőtt
hozzátette volna: – Mondd, hogy ne menjen messze.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogyan kell lélegzeni.
– Gyere – mondta Cole. Hátranézett a válla fölött Brisbane-re, aki
bonyolult arckifejezéssel nézett utánam, miközben kifelé mentünk. Cole
rámutatott, és így szólt: – Maga a rohadék szemétláda. Neki több
keresnivalója van itt, mint maguknak.
De a szeretet papíron nem számszerűsíthető, így ott kellett hagynom
Grace-t.
Cole
Mire Isabel odaért a kórházba, a hajnal kezdett beszivárogni a
kórházi büfé üvegtégla ablakain.
Grace haldoklott. Ennyit kiszedtem a nővérekből, mielőtt kijöttem.
Minden vérét kihányta, és K-vitamint meg vérátömlesztést kapott, hogy
lelassítsák a folyamatot, de végül meg fog halni.
Samnek még nem mondtam el, de szerintem tudta.
Isabel lecsapott elém egy szalvétát az asztalra, Sam vérfoltos
törülközője mellé. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy a
szalvétán a büfében lefirkált folyamatábrám van. Nagy betűkkel virított
rajta a METAMFETAMIN, emlékeztetve, hogy mennyit mondtam el
Isabelnek. Ledobta magát a műanyag székre velem szemben; minden
porcikája azt üvöltötte, hogy dühös dühös dühös. Nem volt smink az
arcán, eltekintve a két szemét keretező szétkenődött szempillafestéktől,
ami úgy nézett ki, mintha már ott lenne egy ideje.
– Hol van Sam?
A büfé ablaka felé intettem. Sam a még sötét ég előtt még sötétebb
folt volt. A karjait összefonta a feje mögött, úgy bámult ki a semmibe.
Minden mozgott a helyiségben az idő múlásával: a fények a
riasztóan narancssárga falon, ahogy a nap lassan felkelt, a székek előrehátra,
ahogy a kórházi személyzet jött és távozott a reggeli után, a
takarító a felmosójával és a NEDVES PADLÓ jelzésével. Sam volt a
dolgok forgástengelye.
Isabel feltette a következő kérdést:
– Te miért vagy itt ?
Még mindig nem tudtam. Megvontam a vállamat.
– Segíteni.
– Akkor segíts! – mondta Isabel, és közelebb tolta hozzám a
szalvétát. – Sam! – mondta hangosabban.
Sam leengedte a kezét, de nem fordult meg. Frankón meglepődtem,
hogy egyáltalán megmozdult.
– Sam! – ismételte Isabel, és ezúttal Sam ránk nézett. Isabel a
helyiség másik végében álló önkiszolgáló pult és a kassza felé mutatott.
– Hozz nekünk kávét!
Nem tudtam, hogy mi volt megdöbbentőbb: hogy Isabel csak úgy azt
mondta neki, hozzon kávét, vagy az, hogy Sam csinálta, jóllehet minden
arckifejezés nélkül. Visszafordultam Isabelhez.
– Hűha! Épp amikor azt hittem, már láttam a legdurvább formádat.
– Most épp kedves vagyok – vágta oda Isabel. – Mi jót tesz azzal,
hogy csak bámul kifelé?
– Nem tudom, felidézi a szép napokat, amit együtt töltött a
barátnőjével, mielőtt a lány meghal.
Isabel egyenesen a szemembe nézett.
– Gondolod, hogy ez majd segít Victor dolgában? Mert nekem
sosem segít, amikor Jackre gondolok. – A szalvétára nyomta a
mutatóujját. – Mesélj nekem! Erről!
– Nem értem, mi köze ennek Grace-hez.
Sam két kávéscsészét hozott, az egyiket elém, a másikat Isabel elé
tette. Magának semmit.
– Grace-nek ugyanaz a baja, ami megölte azt a farkast, amit
találtatok – szólalt meg reszelős hangon, mintha hosszú ideje nem
használta volna. – Az a szag túl jellegzetes. Ugyanaz.
Az asztal mellett állt, mintha azzal, hogy leül, beismerne valamit.
Isabelre néztem.
– Miből gondolod, hogy én képes vagyok arra, amire ezek az
orvosok nem?
– Mert zseni vagy – mondta Isabel.
– Ezek az emberek a zsenik – feleltem.
– Mert te tudod – mondta Sam.
Isabel ismét felém tolta a szalvétát. És újból ketten ültünk az
ebédlőasztalnál, én meg az apám, és ő felvázolt egy problémát. Vagy az
egyik egyetemi előadásán ültem tizenhat évesen, és a megoldásom
mellett az írásos munkámat nézte, keresve a jeleket, hogy a helyébe
léphetek-e. Vagy valamelyik díjátadón voltam, vasalt ingekkel és
régimódi nyakkendőkkel körülvéve, és apám azt mondta nekik
ellentmondást nem tűrő hangon, hogy nagyszerű leszek.
Arra az egyszerű mozdulatra gondoltam, ahogy Sam Grace vállára
tette a kezét.
Victorra gondoltam.
Elvettem a szalvétát.
– Több papírra lesz szükségem – mondtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése