Huszonharmadik fejezet
Sam
MIRE VÉGEZTEM AZ ÜZLETBEN, az idő rémisztően felmelegedett, még
a tegnapinál is melegebb volt. A nap sütötte az arcomat, amikor
visszamentem Beck házához, és kinyitottam a kocsiajtót. Kiléptem, és
kinyújtottam a két kezemet, amennyire csak tudtam, behunytam a
szememet, amíg csak úgy nem éreztem, mintha zuhannék. A
szélrohamok között a levegő ugyanolyan hőmérsékletű volt, mint a
testem, és olyan volt, mintha egyáltalán nem is lenne bőröm, mintha
lebegnék, mint egy szellem.
A madarakat meggyőzte az időjárás, hogy a hűtlen tavasz végleg
visszatért, és éles hangon szerelmes dalokat énekeltek egymásnak a ház
körüli bokrokban. Bennem is feltolult egy dal, némán formálta a
szöveget a szám, próbálgattam a szavakat.
Átlépek télbe és tavaszba, nyárba.
Trilláznak madarak, szeretve, vágyva.
Ha velem vagy, érzem, tudom, képtelenség,
Hogy valaha galambra féltékeny lehetnék.
A meleg, tavaszi napokra emlékeztetett, amelyek régen
kicsomagoltak a farkastestemből, azokra a napokra, amikor olyan
boldog voltam, hogy visszakaptam az ujjaimat.
Nagyon nem volt rendben, hogy egyedül vagyok.
Ellenőriznem kell a fészert. Tegnap óta nem láttam Cole-t, de
tudtam, hogy ebben az időjárásban biztos, hogy ember valahol. És elég
meleg volt ahhoz is, hogy valamelyik új farkas átváltozzék. A fészer
ellenőrzése gyakorlatias dolog volt, jobb, mintha a házban ténferegtem
volna, várva a holnapot, és azon gondolkodom, hogy tényleg elmegyeke
a stúdióba, és Grace tényleg velem jön-e.
Plusz Grace is azt akarta volna, hogy figyeljek Oliviára.
Amikor már csak néhány méterre voltam, tudtam, hogy valaki van a
fészerben. Az ajtó nyitva állt, és odabentről mozgás hangjait hallottam.
A szaglásom meg sem közelítette farkasszaglásomat, de az orrom azt
mondta, hogy bárki van odabent, közülünk való. A falka pézsmaillatát
csak részben tompította el az emberi verejték szaga. Farkasként meg
tudtam volna mondani, melyik falkatársam van odabent. Most,
emberként vak voltam.
Az ajtóhoz léptem hát, és hármat kopogtam rajta.
– Cole? Minden rendben odabent? – kérdeztem.
– Sam? – Cole hangja mintha... megkönnyebbült volna? Hozzá
képest fura volt. Karmok kaparászását hallottam, aztán morgást.
Éreztem, ahogy a tarkómon figyelmesen égnek merednek a pihék.
– Minden oké? – kérdeztem, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A
fészer megtelt farkasszaggal, mintha a falakból is ez szivárgott volna.
Először Cole-t pillantottam meg a ládák mellett állva. Egyik csuklóját
bizonytalan gesztussal a szájához nyomta. És aztán, a pillantását
követve a fészer sarkába, egy összekuporodott fickót láttam, félig egy
élénkkék gyapjútakaróba burkolózva.
– Ki ez?- suttogtam.
Cole elvette a kezét a szájától, és elfordult tőlem és a sarokban
kucorgó figurától is.
– Victor – szólt egyszerűen.
A neve hallatán a srác felénk fordult. Világosbarna haja csomós volt,
és az arccsontjai körül göndörödött. Talán pár évvel lehet idősebb
nálam. Az emlékezetem azonnal arra a pillanatra szökkent, amikor
legutóbb láttam. Beck Tahoe-jának hátuljában ült összekötözött kézzel,
és rám nézett. A szája némán formálta a segítség szót.
– Ti ismeritek egymást? – kérdeztem.
Victor behunyta a szemét, a vállai megremegtek, aztán azt mondta:
– Én... várj...
Mire pislogtam egyet, lerázta magáról a bőrét, és sápadt, szürke
farkassá vált, az arcán sötét foltokkal. Gyorsabban változott át, mint
bármelyikünket valaha is láttam átváltozni. Nem volt teljesen mentes az
erőfeszítéstől, de természetesen történt, ahogy a kígyó levedli a bőrét,
vagy ahogy a tücsök kilép előző teste törékeny héjából. Semmi
fuldoklás. Semmi fájdalom. Semmi kínlódás, amit minden más
átváltozáskor láttam vagy tapasztaltam.
A farkas megrázta magát, felborzolta a bundáját, és baljóslatúan
felbámult rám Victor szemével. Kezdtem eltávolodni az ajtótól, hogy
utat adjak neki, de Cole furcsa hangon megszólalt:
– Ne fáradj!
És ekkor, mintha valaki intett volna, a farkas a hátsó lábaira
ereszkedett. Reszkettek a fülei. Ásított, közben felszűkölt, aztán az
egész teste vadul megrázkódott.
Cole-lal egyszerre fordítottuk el az arcunkat, épp amikor Victor
hallhatóan felhördült, és visszaváltozott emberré. Csak úgy. Oda és
vissza. Az agyam nem bírta felfogni. A szemem sarkából láttam, hogy
magára húzza a takarót. Inkább a meleg, mint a szemérmesség miatt,
gondoltam.
Victor halkan megszólalt:
– Az istenit!
Cole-ra néztem, az arcán kimondottan közönyös kifejezés ült, amiről
megtanultam már, hogy minden fontos dolog kísérője nála.
– Victor – mondtam -, én Sam vagyok. Emlékszel rám?
Most a padlón guggolt, s előre-hátra ringatózott a sarkán, mint aki
nem igazán tudja, hogy leüljön vagy letérdeljen-e inkább. Ez és a szája
formája azt súgta, hogy fájdalmai vannak.
– Nem tudom – mondta. – Nem hiszem. Talán. – Cole-ra pillantott,
és Cole arca kicsit megrándult.
– Hát, Beck fia vagyok – mondtam. Ez közel járt az igazsághoz, és
gyorsabb volt előrukkolni vele. – Segítek, ha tudok.
Cole
Sam sokkal jobban kezelte Victort, mint én. Én csak álltam és
bámultam az ajtóból, vártam, hogy kiengedhessem, ha sikerül farkasnak
maradnia.
– Ez olyan... Hogy tudsz ilyen gyorsan átváltozni? – kérdezte Sam.
Victor fintorgott, Samről rám pillantott, majd újra vissza Samre.
Láttam rajta, hogy nagy erőfeszítésbe került fegyelmeznie a hangját.
– Rosszabb, amikor farkasból én leszek. Amikor belőlem lesz farkas,
az könnyű. Túl könnyű, öreg. Még akkor is csinálom, amikor meleg
van. A melegtől van, ugye?
– Eddig ez a legmelegebb napunk – felelte Sam. – A hét többi napján
nem hinném, hogy ilyen meleg lesz.
– Istenem – mondta Victor. – Nem hittem, hogy ilyen lesz.
Sam rám nézett, mintha bármi közöm lenne ahhoz, ami történik.
Megkerült, hogy kinyisson egy kempingszéket, aztán leült Victorral
szemben. Hirtelen Becket juttatta az eszembe. Körülötte minden
érdeklődést, aggodalmat és nyíltságot sugárzott, a válla ívétől kezdve a
szemöldöke lejtésén át az enervált szemhéjáig. Nem emlékeztem, hogy
így nézett-e rám Sam először. Nem tudtam felidézni, mit mondtam neki
először.
– Ez az első alkalom, hogy visszaváltoztál? – kérdezte Victort.
Victor bólintott.
– Erre egyébként emlékszem. – Rám bámult, és nagyon tudatában
voltam az emberi testemnek. Annak, hogy csak állok ott, nincsenek
fájdalmaim, nem vagyok farkas, csak állok ott.
Sam folytatta, mintha az egész csak egy sétakocsikázás lett volna,
tökéletesen normális.
– Éhes vagy?
– Én... – kezdett bele Victor. – Várj! Átvál...
És visszasiklott a farkastestbe.
A Sam arcán látott sokkból, és abból, ahogy egy ujját a
szemöldökére szorította, tudtam, hogy ez nem volt normális. Ettől
kicsivel könnyebb volt, hogy az egész szitut tökéletesen elcseszettnek
éreztem. Victor, a farkas, mereven, a fülét hegyezve állt, figyelte az
ajtót, engem és Samet.
Victorra meredtem, eszembe jutott, ahogy a szállodai szobában
ülünk, miután Beckkel találkoztam, és emlékeztem, hogy azt mondom:
Készen állsz az újabb nagy dobásra, Vic?
– Cole – mondta Sam, le nem véve a szemét Victorról. – Hányszor?
Mióta vagytok itt?
Vállat vontam, próbáltam hétköznapinak tűnni.
– Fél órája. Egész idő alatt oda-vissza változott. Ez normális?
– Nem – felelte Sam együtt érzően, még mindig a farkast figyelve,
aki lekuporodott, és visszanézett rá. – Nem, ez nem normális. Ha elég
meleg van, hogy ember maradjon, hosszabb ideig kellene embernek
lennie. Nem így... vagyis... – Elhalt a hangja, amikor a farkas újból
felállt.
Sam elhúzta a térdét Victor elől, ha esetleg ugrani akarna, de Victor
füle hirtelen lekonyult, és ismét remegni kezdett. Mindketten
elfordítottuk a fejünket, míg emberré változott, és volt ideje magára
húzni a takarót.
Victor felnyögött, halkan, és a tenyerébe hajtotta a homlokát.
Sam visszafordult.
-Fáj?
– Uhh. Nem annyira. – Victor elhallgatott, felhúzta a vállát a füléig,
és úgy maradt. – Istenem, egész nap ezt csinálom. Csak tudni akarom,
mikor lesz vége. – Nem nézett rám, Sambe vetette a bizalmát.
Sam megszólalt:
– Bár válaszolhatnék a kérdésedre, Victor! Valami visszatart attól,
hogy megmaradj az egyik formádban, és nem tudom, mi az.
– Ez a legjobb, amit elérhetek? – kérdezte Victor. – Elakadtam, igaz?
Ezt kapom, amiért hallgattam rád, Cole. Rég rájöhettem volna, hogy
mindig ez van.
De még mindig nem nézett rám.
Emlékeztem arra a napra a szállodában. Victor rondán megzuhant,
amikor kijózanodott. Ezek az új depressziós rohamok nagyon mélyre
húzták, még a kitanult érdektelenségemben is láttam, hogy egy nap
majd nem lesz képes kimászni valamelyik gödörből. Segíteni akartam
neki, amikor meggyőztem, hogy legyen velem farkas. Nem volt teljesen
önző tett. Nem csak azért csináltam, mert nem akartam egyedül
megpróbálni.
Ha Sam nem lett volna ott, elmondtam volna Victornak.
Sam megöklözte Victor vállát.
– Hé! Más a dolog, amikor még új vagy. Mindenki ilyen
bizonytalanul kezdi, aztán kiegyensúlyozódunk. Jó, most szar érzés, és
a szart egy egészen új szinten értem, de amikor tényleg meleg lesz,
magad mögött hagyod az egészet.
Victor mogorván Samre nézett, olyan arccal, amit milliószor láttam
azelőtt, mert én kreáltam. Végül rám pillantott.
– Neked kellene itt lenned, te szemét – mondta, aztán újból farkassá
változott.
Sam felemelte a kezét, tenyérrel felfelé, mint aki könyörög, és
csalódottan azt mondta:
– Hogy... hogy... hogy... – Rádöbbentem, milyen gondosan uralja a
vonásait és a hangját. Majdnem annyira kiborított, hogy a nyugalmat
sugárzó Samből fortyogó massza lett, mint Victor átváltozásai. Azt
jelentette, hogy Sam tökéletesen képes volt végig magán tartani a
jóindulatú maszkot, de úgy döntött, hogy most leveszi. Ettől teljesen
megváltozott róla a véleményem.
Talán ezért szólaltam meg.
– Valami felülírja benne a hőmérsékletet – mondtam. – Ezt
gondolom. A melegtől emberré válik, de valami más azt mondja a
testének, hogy változzon farkassá.
Sam rám nézett. Nem hitetlenül, de nem is hitte, amit mondtam.
– Mi más tehet ilyet? – kérdezte.
Victorra néztem, lenézően, hogy ilyen bonyolulttá teszi az egeszet.
Mennyire lett volna nehéz egyszerűen követni engem, farkassá változni,
és visszatérni, ahogy kell? Bár sose jöttem volna ebbe a rohadt
fészerbe!
– Valami az agyi kémiájában? – kérdeztem. – Victornak gondja van
az agyalapi mirigyével. Talán ahogy az kibillenti az egyensúlyából, az
zavarja meg az átváltozást.
Sam furcsán nézett rám, de mielőtt bármit mondhatott volna, a
sápadt farkaslábai remegni kezdtek. Félrenéztem, aztán Victor megint
ember volt. Egy szempillantás alatt.
Sam
Mintha két ember átváltozását figyeltem volna: Victor farkassá
változott, Cole pedig valaki mássá. Csak én álltam ott úgy, hogy
ugyanaz maradtam.
Nem tudtam magára hagyni Victort abban az állapotban, így hát
maradtam, és Cole is maradt, és percek váltak órákká, miközben arra
vártunk, hogy a srác stabilizálódjon.
– Nincs mód rá, hogy visszafordítsuk – mondta egyszerűen Victor,
amikor kezdett lemenni a nap. Nem igazán kérdés volt.
Próbáltam nem megmerevedni, amikor az agyam visszaröppent arra
a télre, mielőtt visszatértem Grace-hez. Feküdtem az erdő talaján,
földbe markoló ujjakkal, a fejem szét akart hasadni a fájdalomtól.
Bokáig érő hóban álltam, hánytam, amíg csak állni bírtam. Reszkettem
a láztól, a fény kínjától behunytam a szememet, és imádkoztam a
halálért.
– Nincs – mondtam.
Cole pillantása élesen függött rajtam, hallgatta, hogy hazudok. Meg
akartam kérdezni, hogy Ha ez itt a barátod, miért én ülök mellette
helyetted?
Ahogy ott ücsörögtünk, várva Victor következő átalakulását, a
nyitott ajtón hűvösebb levegő és halványuló fény lopódzott be, ami azt
jelentette, hogy a naplementével esett a kinti hőmérséklet.
– Victor, nem tudom, hogy maradhatnál most ember – mondtam. –
De szerintem talán elég hideg van, hogy ha kiviszlek, farkas maradhass.
Akarod ezt? Szeretnéd, ha abbamaradnának az átváltozások, még ha
nem is maradsz önmagad?
– Ó, istenem, igen – mondta Victor annyi érzelemmel, hogy az szinte
mart.
– És ki tudja – tettem hozzá -, talán ha stabilizálódik az állapotod...
De nem volt értelme befejezni a mondatot, mivel Victor ismét farkas
volt, és hátrahőkölt a közelségemtől.
– Cole! – mondtam gyorsan, felugorva a székről. Cole felpattant,
kinyitotta az ajtót. Összerezzentem a hideg huzattól, a farkas pedig
behúzott farokkal, hátracsapott fülekkel kiiramodott a fák közé.
Odaálltam Cole mellé a küszöbre, figyeltem, ahogy Victor átviharzik
a fák között, majd biztonságos távolságra tőlünk megáll, és ránk néz. A
feje fölött csupasz ágak remegtek a szeszélyes szélben, és hozzáértek a
füle hegyéhez, de nem nézett félre. Jó néhány percig figyeltük egymást.
Farkas maradt. Azt hittem, megkönnyebbülést érzek, őmiatta, de az
érzés belém csípett. Már a következő meleg napra gondoltam, és arra,
hogy akkor mi történik majd.
Rájöttem, hogy Cole még mindig mellettem áll, félrebillentett fejjel,
a pillantása Victoron függ.
Gondolkodás nélkül azt mondtam:
– Ha így törődsz a barátaiddal, amikor szükségük van rád, nem
szeretném látni, másokkal hogy bánsz.
Cole nem kifejezetten mosolygott, de a szája sarka egy halvány
kifejezésbe feszült, ami valahol a megvetés és az érdektelenség között
volt. Nem vette le a szemét Victorról, de a tekintetében nem volt
részvét.
Szerettem volna mondani valamit, bármit, hogy szóra bírjam. Meg
akartam bántani Victor miatt.
– Igaza volt – mondta Cole mellettem, még mindig Victort figyelve.
– Nekem kéne ott lennem.
Nem igazán tudtam elhinni, hogy jól hallottam. Alábecsültem őt.
Aztán Cole hozzátette:
– Én vagyok megőrülve azért, hogy kijussak ebből a testből.
Valahogy Cole mindig meg tudott lepni.
Felé fordultam, és hidegen azt feleltem:
– És még azt hittem vagy két másodpercig, hogy érdekel, mi van
Victorral. De csak a te problémáidról van szó, rólad, hogy farkas légy.
Alig várod, hogy kimenekülj a saját fejedből, igaz?
– Ha te volnál idebent, te is alig várnád – mondta Cole, és most
valóban mosolygott, komisz, féloldalas vigyorral, ami előbb az arca
egyik, aztán a másik felén tűnt fel. – Én lehetek az egyetlen, aki a
farkast akarja.
Nem ő volt.
Shelby is szerette volna. A megtört Shelby, aki alig volt ember, még
akkor is, amikor egy lány arcát viselte.
– Tényleg te vagy – mondtam.
Cole mosolya néma nevetéssé vált.
– Annyira naiv vagy, Ringo! Milyen jól ismerted Becket?
Ránéztem, a leereszkedő képére, és csak azt akartam, hogy tűnjön el.
Azt kívántam, bár Beck sose hozta volna ide. Ott kellett volna hagynia
Cole-t és Victort Kanadában, vagy akárhol, ahonnan valók.
– Elég jól ahhoz, hogy tudjam, sokkal jobb ember volt, mint te
valaha leszel – mondtam. Cole arckifejezése nem változott, mintha a
gonosz szavak nem jutottak volna el a tudatáig. Összeszorítottam a
fogamat, majd ellazítottam, dühös voltam, hogy hagytam Cole-t
hozzám férni.
– Attól még nem automatikusan rossz az ember, hogy farkas akar
lenni – mondta Cole lágy hangon. – És pusztán attól, hogy ember akarsz
lenni, nem leszel jó ember.
Újból tizenöt éves lettem, ültem a szobámban Beck házában, a
térdeim köré font karokkal, és a bennem élő farkas elől rejtőztem. A tél
már egy hete ellopta Becket, és Ulrik is elmegy hamarosan. Aztán én, a
könyvek és a gitár érintetlenül hever majd tavaszig, ahogy Beck
könyvei is elhagyottan hevertek. Az önfeledtségben elfeledve ott volt a
farkas.
Nem akartam erről beszélgetni Cole-lal.
– Átváltozol? – kérdeztem.
– Kizárt.
– Akkor menj vissza a házba, légy szíves! Kitakarítok itt. –
Elhallgattam. Aztán, hogy meggyőzzem őt, legalább annyira, mint
magamat, hozzátettem: – És az tesz rossz emberré, amit Victorral
csináltál. Nem az, hogy farkas akarsz lenni.
Cole ugyanazzal az üres tekintettel nézett rám, aztán a ház felé
indult. Elfordultam tőle, és beléptem a fészerbe.
Ahogy Beck tette énelőttem, összehajtottam a takarót, amit Victor ott
hagyott, és kisöpörtem a koszt meg a szőrt a padlóról. Aztán
ellenőriztem a víztartályt, átnéztem az élelmiszerek dobozait, és
felírtam, mit kell pótolni. A csónakmotor mellett tartott jegyzetfüzethez
léptem – odafirkált nevek listája állt rajta, néha dátummal ellátva, néha
a fák leírásával, amelyek megmondták az időt, amikor mi nem tudtuk.
Beck így tartotta számon, ki vált emberré és mikor.
A nyitott oldalon még a tavalyi nevek álltak, a végén Beck nevével.
Sokkal rövidebb lista volt, mint a tavalyelőtti, ami szintén rövidebb volt
az azt megelőzőnél. Nagyot nyeltem, és lapoztam a jegyzettömbben.
Felírtam az oldal tetejére az évszámot, és odaírtam Victor nevét meg a
dátumot. Cole nevének is ott kellett volna lennie, de nem hittem, hogy
Beck elmagyarázta nekik, hogy szoktunk bejelentkezni. Nem akartam
odaírni Cole nevét. Azt jelentette volna, hogy hivatalosan is bekerül a
falkába, a családomba, és ezt nem akartam.
Hosszú ideig bámultam azt az üres lapot Victor nevével, aztán
odaírtam a sajátomat.
Tudtam, hogy már nem tartozik oda, nem igazán, de ezen a listán
végtére is emberek szerepelnek, nem igaz?
És ki más volt emberibb, mint én?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése