Kilencedik fejezet
Isabel
TANÍTÁS UTÁN BENT MARADTAM A DIÁKÖNKORMÁNYZATI ÜLÉSEN.
Pokoli unalmas volt, és kicsit sem érdekelt, hogyan szervezi meg magát
a Mercy Falls Gimi, de azt a kettős célt szolgálta, hogy nem kellett
otthon lennem, és ülhettem a hátsó sorban, néma, gúnyos mosollyal,
sötétre festett szemmel, elérhetetlenül. Ott ült körülöttem a szokásos
lánycsapat, a szemük, akár az enyém, és elérhetetlennek látszottak –
ami nem ugyanaz, mint elérhetetlennek lenni.
Egy akkora városban, mint Mercy Falls, röhejesen egyszerű volt
népszerűnek lenni. Csak azt kellett hinned, hogy kapós árucikk vagy, és
már az is voltál. Nem olyan volt, mint San Diego, ahol a népszerűség
teljes munkaidős állás volt. Annak hatása, hogy megjelentem a
gyűlésen – egyórás reklám az Isabel Culpeper nevű terméknek -,
legalább egy hétig el fog tartani.
De végül el kellett indulnom hazafelé. Pompás, mindkét szülőm
kocsija a ház előtt parkolt. Magamon kívül voltam a gyönyörtől. Ültem
a kocsifelhajtón a terepjárómban, kinyitottam a Shakespeare-kötetet,
amit olvasnom kellett, és úgy feltekertem a hangerőt, hogy láttam,
ahogy a basszus vibrál a visszapillantó tükörben.
Úgy tíz perc után az anyám alakja tűnt fel az egyik ablakban, és túlzó
mozdulattal intett, hogy menjek be.
És kezdetét vette az este.
Odabent, a hatalmas, rozsdamentes acél konyhánkban a Culpeper
Show legszebb epizódja ment.
Anya: Biztos vagyok benne, hogy a szomszédok imádják a white
trasht. Köszi, hogy elég hangosra vetted, hogy hallhassák.
Apa: Egyébként hol voltál?
Anya: Diákönkormányzati ülésen.
Apa: Nem téged kérdeztelek. A lányunkat kérdeztem.
Anya: Most őszintén, Thomas, nem mindegy, ki válaszol?
Apa: Úgy érzem, hogy pisztolyt kell nyomnom a fejéhez, hogy
beszéljen velem.
Én: Ez egy lehetőség?
Most mindketten rám bámultak. Nem igazán kellett hozzászólnom a
Culpeper Show-hoz; önfenntartó volt nélkülem is, minden esti
ismétléssel.
– Mondtam, hogy nem kellene állami iskolába járnia – mondta apám
az anyámnak. Tudtam, hová vezet ez. Anya következő sora: „Mondtam,
hogy nem kellene Mercy Fallsba költöznünk", aztán apa elkezd
csapkodni, és végül mindketten elvonulnak egy-egy külön szobába,
különböző márkájú alkoholos frissítőket fogyasztani.
– Leckét kell írnom – vágtam közbe. – Felmegyek. Jövő héten
találkozunk.
Amikor megfordultam, hogy elmenjek, apa megszólalt:
– Isabel, várj!
Vártam.
– Jerry mondta, hogy Lewis Brisbane lányával barátkozol. Igaz ez?
Erre megfordultam, hogy lássam az arckifejezését. Karba font kézzel
támaszkodott a színtelen konyhapultnak, tökéletesen ránctalan ingben
és nyakkendőben. Az egyik szemöldöke felemelkedett keskeny arcán.
Felhúztam a sajátomat, hogy passzoljon.
– Mi a gond ezzel?
– Ne beszélj velem ilyen hangon – mondta apa. – Csak kérdeztem
valamit.
– Akkor jó. Igen. Grace-szel járok ide-oda.
Láttam, ahogy a karján kidudorodik egy ér, amikor ökölbe szorítja a
kezét, aztán ellazítja, újra meg újra.
– Azt hallottam, hogy sok köze van a farkasokhoz.
Felemeltem a kezemet, mintha azt mondanám: Miről beszélsz?
– Azt beszélik, eteti őket. Sokszor láttam őket ezen a környéken is –
mondta. – Gyanúsan jó állapotban vannak. Azt hiszem, ideje megint
megritkítani őket.
Egy pillanatig csak néztük egymást. Én próbáltam eldönteni, tudja-e,
hogy én etetem őket, és most a szokásos passzív-agresszív módján
próbálja kihúzni belőlem, ő meg próbált a nézésével zavarba hozni.
– Ja, apa – mondtam végül. – Le kéne lőnöd néhány állatot. Az majd
visszahozza Jacket. Jó ötlet. Szóljak Grace-nek, hogy csábítsa őket
közelebb a házhoz?
Anyám megfagyott műalkotásként meredt rám: Nő chardonnay-val.
Apám olyan arcot vágott, mint aki meg akar ütni.
– Végeztünk? – kérdeztem.
– Ó, már nagyon közel járunk – mondta apám. Megfordult, és
jelentőségteljesen anyámra nézett, amit ő nem látott, mert lefoglalta,
hogy könnybe lábassza a szemeit, hogy majd legördülhessenek az
arcán.
Úgy véltem, hogy az én szerepem ebben az epizódban határozottan
véget ért, hát otthagytam őket a konyhában. Hallottam, ahogy apám azt
mondja:
– Mindet meg fogom ölni. – Anyám könnyek között hozzátette:
– Mindegy, Tom.
Vége. Valószínűleg nem szabad tovább etetnem a farkasokat. Minél
közelebb jönnek, annál veszélyesebb lesz mindannyiunk számára.
Tizedik fejezet
Grace
MIRE SAM HAZAÉRT, Rachellel fél órája próbáltunk megsütni egy
parmezános csirkét. Rachel nem volt képes a panírozásra koncentrálni,
hagytam hát, hogy kevergesse a paradicsomszószt, miközben én a
végtelen számú csirkealkatrészt mártogattam lisztbe, tojásba, aztán a
zsemlemorzsába. Úgy tettem, mintha ideges lennék, de az ismétlődő
mozdulatok valójában nyugtatóan hatottak rám, és volt valami finom
öröm a tapintásukban: a nyúlós tojás ragyogó sárgájának kavargása a
csirkén, aztán a hús útjából kitérő, összesúrlódó zsemlemorzsák lágy
surrogása.
Bár ne fájt volna folyton a fejem! A vacsorakészítés és Rachel mégis
jó munkát végeztek, hogy elfeledtessék velem a fejfájást és azt a tényt,
hogy odakint téli sötétség honol, a fagy az ablaknak feszül a mosogató
felett, és Sam még nincs itt. Ugyanazt a mantrát ismételgettem
magamban újra meg újra. Nem fog átváltozni. Meggyógyult. Vége van.
Rachel a csípőmnek ütötte a csípőjét, és hirtelen rádöbbentem, hogy
iszonyú hangosra állította a zenét. Újra odaütötte a csípőjét, a zene
ritmusára, aztán a konyha közepére perdült, és valami őrült Snoopytáncban
a feje fölött rázta a karját. Az öltözéke, a csíkos harisnya felett
viselt fekete ruha meg a két copf csak fokozta a groteszk hatást.
– Rachel – mondtam, mire rám nézett, de nem hagyta abba a táncot.
– Ezért vagy szingli.
– Ezt a férfiak nem tudják kezelni – biztosított Rachel az állával
maga felé bökve. Megpördült, és szemben találta magát Sammel, aki az
előszobaajtóban állt. A dübörgő basszus elnyomhatta a bejárati ajtó
hangját. A láttára a talpamba zuhant a gyomrom, a megkönnyebbülés,
az idegesség és a várakozás fura elegye járt át. Ez az érzés mintha soha
nem múlt volna el.
Még mindig Sam előtt állva Rachel fura táncmozdulatokat tett,
előrenyújtott mutatóujjal; úgy nézett ki, mint amit az ötvenes években
fejlesztettek ki, amikor az emberek nem érinthették meg egymást.
– Szia, Fiú! – ordította túl a zenét. – Olasz kaját csinálunk!
Még mindig egy csirkedarabot szorongatva megfordultam, és
hangosan felmordultam tiltakozásképp. Rachel hozzátette:
– A kollégám arról tájékoztat, hogy túloztam. Nézem, ahogy Grace
olasz kaját csinál!
Sam rám mosolygott mindig szomorúnak tűnő mosolyával, amely
kissé talán feszesebb volt, mint szokott, és így szólt:
A rádió felé gebeszkedtem, hogy a nem paníros kezemmel
lehalkítsam. – Mi?
– Azt mondtam: „Mit csináltok?" – ismételte Sam. – Aztán azt, hogy
„Szia, Rachel", és hogy „Bejöhetek a konyhába, Rachel?"
Rachel nagyvonalúan ellépett az útjából, és Sam odahajolt a pultra
mellettem. Sárga farkasszeme összeszűkült, és úgy látszott, elfelejtette,
hogy rajta van a kabátja.
– Parmezános csirke – mondtam.
Hunyorgott.
– Mi?
– Ezt csinálom. Merre jártál?
Sam akadozva felelte:
– Én... a... a könyvesboltban. Olvastam. – Gyorsan Rachel felé
pillantott, és beszívta az ajkait. – Nem tudok beszélni. A szám még
jeges a kinti hidegtől. Mikor lesz már tavasz?
– Felejtsd el a tavaszt – mondta Rachel. – Mikor lesz már vacsora?
Egy csupasz húsdarabot lóbáltam meg felé, Sam pedig végignézett a
pulton maga mögött.
– Tudok segíteni?
– Leginkább be kellene fejeznem ennek a nyolcmillió csirkemellnek
a bepanírozását – mondtam. A fejem kezdett lüktetni, és tényleg
kezdtem utálni a nyers csirke puszta látványát is. -Sosem tudtam, hogy
mi történik egy kiló csirkével, ha kiklopfolod.
Sam gyengéden a mosogatóhoz oldalazott mellettem, hogy
megmossa a kezét, aztán az arca az enyémhez simult, miközben
mögöttem áthajolva a konyharuháért nyúlt, hogy megtörölje.
– Bepanírozom a maradékot, amíg te kisütöd a többit. Jó lesz?
– Felteszem a vizet a tésztának – vállalkozott Rachel. – Isteni vagyok
dolgok felforralásában.
– A kamrában van a nagy fazék – mondtam.
Amikor Rachel eltűnt a kis kamrában, és elkezdte zajosan keresni a
lábosok és fedelek között, Sam hozzám hajolt, és a fülemhez nyomta a
száját.
– Ma láttam Beck egyik új farkasát. Átváltozott – súgta.
Beletelt egy pillanat, amíg az agyam végigvette a szavai jelentését:
új farkasok. Olivia ember lett? Sam megpróbálta megtalálni a többi
farkast? Mi történt?
Hirtelen felé fordultam. Még mindig elég közel volt, hogy összeérjen
az orrunk; az övé még mindig hideg volt a kinti fagytól. Láttam a
szemében az aggodalmat.
– Hé, semmi ilyesmi, amíg én itt vagyok – szólt Rachel. – Kedvelem
a Fiút, de nem akarom látni, ahogy megcsókolod. Egy szerelem nélkül
maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség. Nem kellene
sütnöd valamit?
Megcsináltuk a vacsorát. Gyilkosan hosszú időnek tűnt, tudva, hogy
Sam valamit mondani akar, és tudva, hogy Rachel előtt nem teheti.
Bűntudatom is volt, ez is nyújtotta az időt. Olivia Rachelnek is
barátnője volt. Ha megtudta volna, hogy Olivia talán hamarosan
hazajön, kiugrott volna a bőréből, és tele lett volna kérdésekkel.
Próbáltam elkerülni, hogy az órára nézzek; Rachelért nyolckor jött az
anyukája.
– Ó, szia, Rachel. Mmm, kaja. – Anyám hömpölygött be a konyhába,
közben a fal mellett álló székek egyikére dobta a kabátját.
– Anya! – mondtam, nem is leplezve a hangomban rejlő meglepetést.
– Mit csinálsz itt ilyen korán?
– Jut nekem is? A műteremben ettem, de nem volt valami laktató –
mondta anya. Ebben nem kételkedtem. Anya isteni kalóriakazán volt; a
szüntelen mozgás jót tesz a zsírégetésnek. Megfordult, és meglátta
Samet. A hangja ravasszá és nem kifejezetten kedvessé vált.
– Ó. Szia, Sam. Újra itt?
Sam elvörösödött.
– Gyakorlatilag itt laksz – folytatta anya. Megfordult és rám nézett.
Világos volt, hogy valami mögöttes jelentést akar közvetíteni, de nem
járt sikerrel. Sam mindenesetre elfordult, mintha számára elég
nyilvánvaló lett volna.
Valaha anya tényleg kedvelte Samet. Még flörtölt is vele az ő anyumódján,
és megkérte, hogy énekeljen, meg üljön neki modellt egy
portréhoz. De az még akkor volt, amikor Sam csak egy srác volt, akivel
randizgattam. Most, hogy nyilvánvalóvá vált, Sam nem csupán
szalmaláng, anya barátságossága elpárolgott, és ő meg én a csend
nyelvén kommunikáltunk. A mondatok közti szünetek több információt
hordoztak, mint a szavak, amelyekből a mondatok álltak.
Összeszorítottam az állkapcsomat.
– Egyél egy kis tésztát, anya! Dolgozol még ma este?
– Szeretnéd, ha nem lennék útban? – kérdezte. – Felmehetek az
emeletre. – Megkocogtatta a fejemet a villájával. – Nem szükséges
villámokat szórni rám, Grace. Értem én. Viszlát, Rachel.
– Nem is szórtam villámokat – mondtam, miután kiment.
Felakasztottam a kabátját. Az egész beszélgetéstől savanyú lett a szám
íze.
– Tényleg nem – értett egyet Sam kissé gyászos hangon. – Bűntudata
van. – Az arckifejezése töprengő volt, lógott a válla, mintha olyan terhet
cipelne, amely reggel még nem létezett. Egyszer csak azon kezdtem
gondolkodni, hogy vajon kételkedik-e abban, hogy jól döntött – hogy
megérte-e a kockázatot. Azt akartam, hogy tudja, megérte. Azt akartam,
hogy tudja, hogy a háztetőről is világgá kürtölném. Ekkor döntöttem
úgy, hogy megbízom Rachelben.
– Jobb lesz, ha most elviszed a kocsidat – mondtam Samnek. Ideges
pillantást vetett a mennyezetre, mintha anya az itthoni műterme
padlóján át is tudna olvasni a gondolataiban. Aztán Rachel felé
pillantott. Végül rám nézett, az arcán ott volt a kimondatlan kérdés:
Tényleg elmondod neki? Vállat vontam.
Rachel kérdőn nézett rám. Tettem egy mozdulatot, hogy Várj, majd
elmagyarázom, Sam pedig felszólt az emeletre:
– Viszontlátásra, Mrs. Brisbane!
Hosszú csend. Aztán anya nem valami szép hanglejtéssel válaszolt:
– Viszlát.
Sam visszajött a konyhába. Nem mondta, hogy bűntudata van, de
nem is volt rá szükség. Az arcára volt írva. Kissé tétován így szólt:
– Ha nem érnék vissza, mire menned kell, Rach, akkor szia.
– Vissza? – kiáltott fel Rachel meglepetten, amikor Sam kiment a
bejárati ajtón a kocsikulcsát csörgetve. – Hogy érti, hogy „vissza"? Mit
csinál a kocsijával? Várj... a Fiú itt alszik?
– Psszt! – mondtam gyorsan a folyosó felé pillantva. A könyökénél
fogva a konyha sarka felé perdítettem Rachelt, és gyorsan el is
engedtem. Az ujjaimra néztem. – Azta, Rachel, jéghideg a bőröd.
– Nem, te vagy forró – javított ki. – Tehát, mi folyik itt? Ti ketten...
együtt alszotok?
Éreztem, hogy akaratom ellenére elpirulok.
– Nem úgy. Mi csak...
Rachel nem várta meg, amíg kitalálom, hogyan fejezzem be a
gondolatot.
– Jézus isten, jézus isten, jézus...! Nem is tudom, mit mondjak erre,
Grace! Ti csak mit? Mit csináltok? Ne, várj, el ne mondd!
– Psszt! – kértem megint, bár nem volt olyan hangos. – Alszunk.
Ennyi. Igen, tudom, hogy furcsán hangzik, de én csak... – Kerestem a
szavakat, hogy megmagyarázzam. Nem csak arról szólt az egész, hogy
majdnem elvesztettem Samet, és a közelemben akartam tartani. Nem
csak a vágyról. Hanem arról, hogy úgy aludtam el, hogy Sam mellkasa
a hátamhoz simult, és éreztem, ahogy a szívverése az én szívem
ütemére lassult. Arról, hogy felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja,
az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit
csak egy nap végén kívánhatok. Nem ugyanaz volt vele lenni, amikor
ébren voltunk. De nem tudtam, hogyan magyarázzam el Rachelnek.
Azon gondolkodtam, miért akarom elmondani neki. – Nem tudom,
hogy el tudom-e magyarázni. Más érzés aludni, amikor ott van.
– Azt lefogadom – mondta Rachel nagyra nyílt szemmel.
– Rachel – mondtam.
– Bocs, bocs. Próbálok ésszerű lenni, de a legjobb barátnőm épp az
imént mondta, hogy minden éjszakát a fiújával tölt, anélkül, hogy a
szülei tudnának róla. Szóval visszalopódzik? Elrontottad a Fiút!
– Szerinted rossz, amit csinálok? – kérdeztem, és kicsit megrándult
az arcom, mert azt gondoltam, hogy talán tényleg elrontottam Samet.
Rachel gondolkodott.
– Szerintem ez iszonyú romantikus.
Felnevettem. Kissé reszketegen, amiben volt egy kis kótyagosság és
megkönnyebbülés.
– Rachel, annyira szerelmes vagyok belé! – De nem hangzott
valódinak, amikor kimondtam. Elcsépeltnek tűnt, mint egy tévéreklám,
mert nem tudtam a hangomba csalni az igazságot és az érzéseim
mélységét. – Megesküszöl, hogy nem mondod el senkinek?
– Megőrzöm a titkodat. Távol álljon tőlem, hogy elszakítsam
egymástól a fiatal szerelmeseket. Istenkém! El sem hiszem, hogy
tényleg fiatal szerelmesek vagytok!
A szívem zakatolt a vallomástól, de jó érzés is volt – egy dologgal
kevesebb, amit Rachel elől titkolnom kellett. Mire pár perc múlva
megérkezett az anyukája, mindketten eléggé megkergültünk ettől. Talán
ideje volt pár újabb titkot is megosztanom vele.
Sam
Mínusz nyolc fok volt odakint. A hold a levelük hagyott, kusza ágak
mögött függő, lapos, sápadt korongjának ragyogó fényében ácsorogva,
szorosan összefont karokkal bámultam a zoknimat, és vártam, hogy
Grace anyukája elhagyja a konyhát. Halkan szidtam a jeges minnesotai
tavaszt, és a szavak fehér felhőkként gomolyogtak a sötétben. Furcsa
volt ott állni a hidegtől égő szemmel. Reszkettem, nem éreztem az
ujjaimat meg a lábujjaimat, és mégsem kerültem közelebb a farkasléthez,
mint azelőtt.
A verandára nyíló tolóajtó repedt üvegén keresztül épp csak hallható
volt Grace hangja; az anyjával rólam beszélgettek. Az asszony óvatosan
tudakolta, hogy holnap este is átmegyek-e. Grace haloványan
elmerengett azon, hogy valószínűleg igen, ahogyan azt az ember fiúja
tenni szokta. Az anyja hozzáfűzte, csak úgy általánosságban, hogy
egyesek azt gondolhatnák, hogy túl gyors a tempónk. Grace
megkérdezte az anyját, hogy kér-e még parmezános csirkét, mielőtt
beteszi a hűtőbe. Hallottam a türelmetlenséget a hangjában, de az
anyjának nem tűnt fel. Sikeresen foglyul ejtett idekint konyhai
jelenlétével. A jeges deszkákon álltam farmerban és egy vékony
Beatles-pólóban, és megfontoltam, hogy vajon bölcs lenne-e, ha
feleségül venném Grace-t, aztán hippiként élnénk a Volkswagenem
58
hátsó ülésén, szülői felügyelet nélkül. Soha nem tűnt még ilyen jó
ötletnek, mint most, amikor a fogaim kezdtek csattogni, és minden
lábujjam és a fülem kezdett elhalni a hidegben.
Hallottam, ahogy Grace így szól:
– Megmutatod, min dolgozol odafent?
Az anyukája kissé gyanakodva felelte:
– Oké.
– Csak hadd vegyem fel a pulcsimat – mondta Grace. A
verandaajtóhoz lépett, és halkan kinyitotta, miközben a másik kezével
levette a konyhaasztal széléről a pulóverét. Láttam, ahogy a szája a
Bocsánat szót formálja felém. Kicsit hangosabban így szólt: – Hideg
van itt.
Elszámoltam húszig, miután elhagyták a konyhát, aztán bementem.
Borzasztóan reszkettem a hidegtől, de még mindig Sam voltam.
Minden bizonyítékot megkaptam, amire csak szükségem volt, hogy a
gyógymód használt, de még mindig vártam a csattanót.
Grace
Sam még mindig annyira reszketett, amikor a szobámba értem, hogy
teljesen elfelejtettem a fejfájásomat. Belöktem a hálószobaajtót anélkül,
hogy felkapcsoltam volna a lámpát, és követtem a hangját az ágyig.
– Ta-ta-talán át kellene gondolnunk az életstílusunkat – suttogta
fogvacogva, miközben bebújtam az ágyba, és átöleltem.
Végigsimítottam a karján, még a pólóján keresztül is éreztem, hogy
libabőrös.
Felhúztam a takarót a fejünk fölé, és a nyakához bújtam.
Önzőségnek tűnt hangosan kimondani:
– Nem akarok nélküled aludni.
Sam pici labdává gömbölyödött – a lábait még a zokniján át is
fagyosnak éreztem a meztelen lábamon -, és azt motyogta:
– Én sem. D-d-de előttünk az egész... – Összetorlódtak a szavai; meg
kellett állnia, hogy a száját megdörzsölve felmelegítse az ajkait, mielőtt
folytatta volna. – Előttünk az egész élet. Hogy együtt legyünk.
– Az egész élet, mostantól kezdve – feleltem. A hálószobaajtón
kívülről apa hangját hallottam, biztosan akkor ért haza, amikor én
bejöttem a szobába. Hallgattam a szüleimet, miközben a szobájukba
mentek a lépcsőn, zajosan és lökdösődve. Egy rövid pillanatig
irigyeltem a szabadságukat, hogy akkor jönnek-mennek, amikor
akarnak, nincs iskola, nincsenek szülők, nincsenek szabályok. – Nem
kell itt maradnod, ha nem érzed jól magad. Ha nem akarsz. –
Elhallgattam. Nem akartam túl tapadósnak hatni.
Sam megfordult, szembe velem. Nem láttam semmit, csak a szeme
csillogott a sötétben.
– Ezt soha nem unom meg. Csak nem akartalak bajba keverni. Csak
nem akartam, hogy úgy érezd, el kell küldened. Ha túl bonyolulttá
válik.
Megérintettem hideg arcát, jó érzés volt.
– Ahhoz képest, hogy okos vagy, elég hülye tudsz lenni néha. –
Éreztem a mosolyát a tenyerem alatt, miközben közelebb fészkelődött
hozzám.
– Vagy te vagy nagyon forró – mondta Sam -, vagy én vagyok
nagyon hideg.
– Forró vagyok – suttogtam. – Nagyon forró.
Sam hangtalanul nevetett – kicsi, reszketeg hang volt.
A kezéért nyúltam, hogy összekulcsolódjon az enyémmel. Így
tartottuk, egy csomóban a testünk között összepréselve, amíg az ujjai
kicsit felmelegedtek végre.
– Mesélj az új farkasról – kértem.
Sam elcsendesedett mellettem.
– Valami nincs rendben vele. Nem félt tőlem.
– Ez fura.
– Elgondolkodtatott, hogy ki választaná, hogy farkassá változik?
Talán mindegyikük őrült, Grace, Beck minden új farkasa. Ki választaná
ezt az életet?
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy elnémuljak. Vajon Sam emlékszik rá,
hogy tavaly épp így feküdt mellettem, és bevallottam, hogy azt
kívánom, bárcsak átváltoznék, hogy vele mehessek? És nem csak azért,
hanem azért is, hogy érezzem, milyen a farkasok közé tartozni, olyan
egyszerű, varázslatos és zsigeri életet élni. Megint Olivia jutott
eszembe, aki most fehér farkasként cikázik a fák között a falka többi
tagjával, és a bensőmben valami megsajdult.
– Talán csak imádják a farkasokat – mondtam végül. – És az életük
nem volt olyan jó.
Sam teste ott volt mellettem, de a keze elernyedt az enyémben, és a
szeme csukva volt. A gondolatai messze, messze jártak tőlem,
érinthetetlenül. Végül megszólalt:
– Nem bízom benne, Grace. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy
semmi jó nem származhat ezektől az új farkasoktól. Csak... Azt
kívánom, bár ne tette volna ezt Beck. Bárcsak tudott volna várni!
– Aludj – mondtam, bár tudtam, hogy nem fog. – Ne aggódj azért,
ami nem biztos, hogy megtörténik.
De tudtam, hogy nem hallgat rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése