Tizenkilencedik fejezet
Sam
MIUTÁN ELVÁLTAM RACHELTŐL, VISSZAMENTEM BECK HÁZÁBA. Az
idő napos volt, nem melegebb, mint a meleg ígérete – készülőben volt a
nyár. Nem emlékeztem ilyen időjárásra. Olyan sok éve volt már, hogy
ez a tavaszközeli idő nem zárt farkastestbe. Nehéz volt meggyőznöm
magamat, hogy nem kell a kocsi biztonságos melegébe kapaszkodnom.
Nem kellett félnem. Bízz a gyógyulásodban!
Becsuktam a kocsiajtót, de nem mentem be a házba. Ha Cole még
odabent van, fel kell készülnöm, hogy találkozzam vele. Inkább a ház
mögé kerültem, átvágtam a nyálkás, halott, tavalyi füvön, és beléptem
az erdőbe. Arra gondoltam, hogy meg kellene néznem a fészert, nincs-e
bent valaki. Az épület, amely néhány száz méternyire rejtőzött a Beck
háza mögötti erdőben, az új farkasok menedéke volt, amíg oda-vissza
változtak. Volt odabent ruha, konzervek és elemlámpák. Még egy kis
tévé is videóval meg egy kályha, amely egy csónakmotor akkujáról
működött. Minden, amire egy bizonytalan, új farkasnak szüksége
lehetett, hogy kényelmesen kivárhassa, megmarad-e az emberi formája.
Néha-néha azonban egy-egy új falkatag túl gyorsan változott vissza
farkassá, hogy kinyithatta volna a fészer ajtaját, aztán egy vadállat, az
ösztönei rabszolgája, csapdába esett a falak között, amelyek embertől,
átváltozástól és bizonytalanságtól bűzlöttek.
Emlékeztem egy tavaszra, amikor kilencéves voltam, és még mindig
viszonylag instabil a farkasbőrömben. Az egyik meleg nap lehántotta a
bőrömet, és szégyenletesen csupaszon maradtam összegömbölyödve az
erdőben, akár egy sápadt, új hajtás. Amikor megbizonyosodtam róla,
hogy egyedül vagyok, elmentem a fészerhez, ahogy Beck mondta. A
gyomrom még mindig fájt, ahogy az oda-vissza változásokkor szokott.
Olyan erős volt a fájdalom, hogy összegörnyedtem, éles bordáim a
combomba nyomódtak, ahogy az ujjamat harapdálva guggoltam, míg a
roham elmúlt, aztán felegyenesedhettem, hogy kinyissam a fészer
ajtaját.
Megriadtam, mint egy csikó, amikor meghallottam a hangot az ajtón
keresztül. Egy perc múlva, amikor a szívem megnyugodott, rájöttem,
hogy a hang énekel; akárki járt odabent utoljára, bekapcsolva hagyta a
rádiót. Elvis kérdezgette, hogy magányos vagyok-e aznap éjjel,
miközben beletúrtam a SAM feliratú ládába. Felvettem a farmeromat,
de nem kerestem inget, mielőtt kinyitottam volna az ételes dobozt.
Kinyitottam egy zacskó csipszet. A gyomrom csak akkor korgott,
amikor biztos volt benne, hogy teletömik. Ültem ott a ládámon, vézna
térdemet az államhoz húzva, hallgattam Elvis halk dúdolását, és arra
gondoltam, hogy a dalszöveg is egyfajta költészet. Az előző nyáron
Ulrik híres verseket tanított nekem – még emlékeztem a Havas este
megállok az erdő mellett (Jánosy István fordítása) első felére.
Próbáltam felidézni a második felét, miközben átrágtam magam az
egész zacskó kukoricacsipszen, remélve, hogy megszabadulok a
gyomorfájástól.
Mire észrevettem, hogy a csipszet tartó kezem remeg, a hasamban
érzett fájdalom az átváltozás kifordító szorításává változott. Nem volt
időm az ajtóhoz jutni, mielőtt az ujjaim haszontalanná és tömpévé
váltak volna, a körmeim pedig használhatatlanná a fán. Utolsó emberi
gondolatom egy emlék volt: ahogy a szüleim becsapják a szobám
ajtaját, és a zár bekattan, miközben a farkas a felszínre buggyan
belőlem.
A farkasemlékeket nehéz volt felidézni, de arra emlékeztem, hogy
órákig tartott, mire letettem róla, hogy kijussak.
Ulrik talált rám.
– Ó, Junge – mondta szomorúan, egyik kezét végigfuttatva borotvált
fején, miközben körülnézett. Üresen pislogtam rá, valahogy meglepve,
hogy nem az anyám vagy az apám. – Mióta vagy idebent?
A fészer sarkában kuporogtam, bámultam véres ujjaimat, az agyam
lassan eltávolodott a farkasgondolatoktól, és emberi gondolatok
töredékei felé közeledett. A ládák és a fedeleik szanaszét szórva, a rádió
a padló közepén hevert, a vezeték ki volt tépve a falból. Vér száradt a
padlóra, emberi és farkaslábak nyomaival. Csipsz és az ajtó szilánkjai
borították a padlót, mint valami erőszakos konfetti, széttépett csipszesés
ropiszacskók darabjaival körülvéve, amelyek tönkretett tartalma
érintetlenül hevert.
Ulrik átvágott rajtuk, a csizmája halkan ropogott a csipsz finom
homokján, és félúton megállt, amikor hátrahúzódtam. A látásom
imbolygott, felváltva mutatta az összemocskolt fészert és a régi
szobámat, teliszórva ágyneművel és széttépett könyvekkel.
Ulrik kinyújtotta felém a kezét.
– Gyere, állj fel! Menjünk be a házba!
De nem mozdultam. Újra ránéztem töredezett körmeimre, véres
szálkák fúródtak alájuk. Elvesztem az ujjaim kis világában, a pirossal
finoman telirajzolt örvényekben, a vérembe ragadt, egyetlen szál
farkasszőrben. A pillantásom a csuklóimon éktelenkedő új, göröngyös
sebhelyekre tévedt, amelyek karmazsinszínnel voltak pettyezve.
– Sam – szólt Ulrik.
Nem néztem rá. Felhasználtam minden szavamat és minden erőmet,
hogy megpróbáljak kijutni, és most nem tudtam magam rávenni, hogy
fel akarjak állni.
– Nem vagyok Beck – mondta gyámoltalan hangon. – Nem tudom,
mit szokott csinálni, hogy kirángasson ebből, oké? Én nem beszélem a
nyelvedet, Junge. Mire gondolsz? Csak nézz rám!
Igaza volt. Beck vissza tudott húzni a valóságba, de Beck nem volt
ott. Ulrik végül felemelt, a testem ernyedt volt a karjaiban, akár egy
holttest, és visszavitt a házba. Nem beszéltem, nem ettem, nem
mozdultam, míg Beck át nem változott, és nem jött haza – még most
sem tudom, hogy órák vagy napok teltek el.
Beck nem jött oda hozzám. Előbb a konyhába ment, és edényekkel
csörömpölt. Amikor visszajött a nappaliba, ahol a kanapé sarkában
rejtőztem, egy tányér tojás volt nála.
– Csináltam neked kaját – mondta.
A tojás pont olyan volt, ahogy szerettem. Beck arca helyett
odanéztem, és azt suttogtam:
– Sajnálom.
– Semmit nem kell sajnálnod – mondta Beck. – Nem tudtál jobbat.
És csak Ulrik szerette azt a vacak csipszet. Szívességet tettél.
Letette a tányért mellém a kanapéra, és elindult a dolgozószobájába.
Egy perc múlva fogtam a tojást, és csendben utánaosontam a folyosón.
Leültem a nyitott szobaajtó előtt, és miközben ettem, hallgattam Beck
ujjainak szeszélyes kopogását a billentyűzeten.
Ez akkor volt, amikor még sérült voltam. Ez akkor volt, amikor azt
hittem, Beck mindig itt lesz velem.
– Szevasz, Ringo.
Cole hangja hozott vissza az ittbe és a mostba, évekkel későbbre,
amikor már nem voltam kilencéves, akire jóindulatú őrzők vigyáznak.
Cole megállt a könyököm mellett, miközben a fészerajtót néztem.
– Látom, még ember vagy – mondtam jobban meglepődve, mint amit
a hangom elárult. – Mit csinálsz idekint?
– Próbálok farkassá változni.
Komisz hideg futott végig a gerincemen ennek hallatán, eszembe
jutott, milyen a bennem élő farkassal harcolni. Eszembe jutott, milyen,
amikor forog a gyomrom átváltozás előtt. A rosszullét, ami akkor fogott
el, amikor épp elveszítettem önmagam. Nem feleltem. Helyette
belöktem a fészer ajtaját, a világítás után matattam. A hely
pézsmaszagú, használatlan volt, emlékek és porszemek lebegtek az
állott levegőben. Mögöttem egy kardinálispinty hallatta vékonyka
hangját újra meg újra, de különben csend volt.
– Akkor ez a megfelelő időpont, hogy megismerkedj ezzel a hellyel
– mondtam neki. Beléptem a fészerbe, a cipőm talpa poros csosszanást
hallatott a megviselt fapadlón. Minden a helyén volt, amennyire láttam
– a kikapcsolt televízió mellett gondosan összehajtogatott pokrócok,
színültig töltött víztartály, mögötte engedelmesen sorakozó, sorukra
váró poharak. Minden az emberré váló farkasokra várt.
Cole belépett a nyomomban, és halvány érdeklődéssel végignézett a
ládákon és az ellátmányon. Körülötte minden megvetést és nyugtalan
energiát sugárzott. Meg akartam kérdezni: Mit látott benned Beck? De
inkább azt kérdeztem:
– Erre számítottál?
Cole néhány ujjnyira kinyitotta az egyik ládát, és belenézett; nem
nézett félre, amikor válaszolt:
– Mi?
– Hogy ilyen farkasnak lenni?
– Arra számítottam, hogy rosszabb lesz – mondta, és ezúttal rám
nézett. Sunyi mosoly ült az arcán, mintha tudná, én min mentem
keresztül, hogy ne legyek farkas. – Beck azt mondta, elviselhetetlen a
fájdalom.
Felvettem egy száraz falevelet, amit mi hoztunk be a fészerbe.
– Aha, persze, de nem a fájdalom a legnehezebb dolog.
– Csakugyan? – Cole hangja olyan volt, mintha mindent tudna.
Mintha azt akarta volna, hogy gyűlöljem. – Akkor mi a legnehezebb
dolog?
Elfordultam tőle. Tényleg nem akartam válaszolni. Mert nem hittem
volna, hogy érdekli, mi a legnehezebb.
Beck választotta ki őt. Nem fogom gyűlölni. Nem fogom. Kellett
lennie valaminek a srácban, amit Beck látott. Végül azt mondtam:
– Egyik évben az egyik farkas, Ulrik, úgy döntött, remek ötlet
elkezdeni olasz fűszereket ültetni magról, cserépbe. Ulrik mindig ilyen
hülyeségeket csinált. – Emlékeztem, hogy lyukakat fúrt a földbe, és
beleszórta a magokat, pici, halottnak tűnő dolgokat, amelyek eltűntek a
mély, fekete földben. „Jobb lesz, ha működik, a francba is", mondta
barátságosan. A könyökénél ácsorogtam végig, az útjában voltam, és
csak akkor mozdultam meg, amikor a könyöke véletlenül mellen
bökött. „Gondolod, hogy tudnál közelebb állni, Sam?"
Cole-hoz fordulva így folytattam:
– Beck úgy gondolta, Ulrik őrült. Mondta neki, hogy a bazsalikom
csomója csak két dolcsi a boltban.
Cole felhúzta az egyik szemöldökét, az arckifejezése világosan
mutatta, hogy szívességet tesz, amiért végighallgat.
Nem törődtem vele.
– Hetekig figyeltem Ulrik magjait nap mint nap, vártam, hogy
megjelenjen egy kis zöld a földben, bármi, ami azt mondja, hogy ott az
élet, és arra vár, hogy meginduljon. És ez az. Ez a legnehezebb része. Itt
állok a fészerben, és várom, hogy a magok kibukkanjanak a földből.
Nem tudom, hogy túl korán van-e, hogy életjeleket keressek, vagy a
családomat ezúttal örökre elvitte a tél.
Cole bámult rám. Az arckifejezéséből eltűnt a megvetés, de nem
szólt semmit. Az arcában valami üresség volt, amire nem tudtam,
hogyan reagáljak, így én sem szóltam semmit.
Nem volt értelme tovább maradni. Megtettem az utolsó lépést, míg
Cole hátramaradt, ellenőriztem az ételes dobozokat, hogy lássam,
nincsenek-e bennük bogarak. Az ujjaimat a műanyag doboz szélébe
akasztva álltam egy pillanatig, és hallgatóztam. Nem tudtam, mire
várok. Csak a csendet hallottam, és még több csendet, meg még többet.
Még a kardinálispinty is elhallgatott odakint.
Mintha Cole ott sem lenne, hegyeztem a fülemet, mint amikor farkas
voltam. Megpróbáltam térképre rajzolni a közeli erdőrészben élő
minden élőlényt, és minden zajt, amit ütöttek. De nem hallottam
semmit.
Valahol ott voltak a farkasok az erdőben, de számomra láthatatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése