Huszadik fejezet
Cole
ELVESZÍTETTEM A FOGÁST AZ EMBERI TESTEMEN, ÉS ÖRÜLTEM NEKI.
Kényelmetlenül éreztem magam Sam jelenlétében. Volt pár
különböző személyiségem, amelyek elég szépen működtek
mindenkinél, akivel valaha találkoztam, de neki egyik sem tűnt
megfelelőnek. Fájdalmasan, bosszantóan őszinte volt. Hogyan kellett
volna válaszolnom erre?
Megkönnyebbültem hát, amikor visszaértünk a házhoz, és
bejelentette, hogy elmegy vezetni.
– Megkérdezném, hogy akarsz-e jönni – mondta Sam -, de
hamarosan átváltozol.
Nem mondta, hogyan jutott erre a következtetésre, de az orrlyukai
kissé összeszűkültek, mintha érezné a szagomat. Néhány pillanattal
később zajosan felzörgött a Volkswagen dízelmotorja, ahogy kiállt a
kocsibejáróról. Egyedül hagyott a házban, amely a napszakok
váltakozásával változtatta a hangulatát. A délután felhős és hideg volt,
és hirtelen a ház sem volt már az a kényelmes kuckó, inkább szürkülő
szobák baljóslatú labirintusa, lázálomba illő hely.
A testem hasonlóképpen nem volt határozottan emberi – de farkas
sem. Furcsa volt a köztes állapot – emberi test farkasaggyal. Egy ember
emlékei egy farkas szemén át. Először a folyosókon járkáltam, a falak
körém szűkültek. Nem igazán hittem Sam diagnózisában. Amikor végül
megéreztem a változás közeledtét az idegvégződéseimben, a nyitott
hátsó ajtóhoz álltam, és vártam, hogy elragadjon a hideg. De még nem
jött. Becsuktam hát az ajtót, és lefeküdtem a kölcsönágyamra, éreztem a
hányinger gyötrelmét és a bőröm vonaglását.
A rosszullét ellenére nagyon megkönnyebbültem.
Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogok visszaváltozni farkassá.
De ebben a nyomorúságos, köztes állapotban... Felkeltem, és
visszamentem a hátsó ajtóhoz, megálltam a jeges szélben. Tíz perc után
feladtam, és a kanapéra hevertem. A gyomrom kavargása köré
gömbölyödtem. Az agyam száguldott a szürke folyosókon, de a testem
mozdulatlan maradt. A fejemben végigsétáltam a folyosón, át a fekete
és a szürke árnyalatú, ismeretlen szobákon. Éreztem Isabel
kulcscsontját a tenyerem alatt, láttam, ahogy a bőröm elveszíti a színét,
miközben farkassá változom, éreztem a mikrofont a markomban,
hallottam apám hangját, láttam, ahogy velem szemben ül az
ebédlőasztalnál.
Nem. Bárhová, csak haza ne. Hagytam, hogy bárhová elvigyenek az
emlékek, csak oda nem.
A fotóműteremben voltam a NARKOTIKA többi tagjával. Az első
nagy megjelenésünk volt egy magazinban. Pontosabban az enyém. A
téma „Kiskorú sikersztorik" volt, és én voltam a posztersrác. A
NARKOTIKA többi része csak támogatásként volt jelen.
Nem a stúdióban fotóztak minket, a fotós és az asszisztense kivitt a
régi épület lépcsőházába, és próbáltuk elkapni a banda zenéjének
hangulatát azzal, hogy korlátokkal vettek körül minket, meg különböző
lépcsőfokokra kellett állnunk. A lépcsőházban kajaszag volt – hamis
baconfalatok és salátaöntet, amit az ember sosem rendelne, meg valami
rejtélyes, lábszagú fűszer.
Épp kezdtem kijózanodni. Nem ez volt az első alkalom, de átkozottul
közel volt. Ezek az új cuccok zümmögő, euforikus repülésre vittek, de
még mindig hagytak maguk után egy kis bűntudatot. Nemrég írtam meg
az egyik legjobb dalomat – „Zúzd szét az arcom (és add el a darabjait)",
amely arra ítéltetett, hogy a legtöbb maxit adjuk el belőle -, és remek
hangulatban voltam. De még jobb hangulatban lettem volna, ha nem
kell ott lennem, mert szerettem volna beleszagolni az odakinti levegőbe,
amely kipufogógáztól, éttermek szagától és minden borzongató, városi
szagtól volt sűrű, és azt súgta, hogy vagyok valaki.
– Cole! Cole! Hé, nagymenő! Megállnál egy pillanatra? Állj oda
Jeremy mellé egy másodpercre, és nézz le ide! Jeremy, te nézz rá –
mondta a fotós. Pocakos, középkorú fickó volt, egyenetlenül nyírt
kecskeszakállal, ami egész nap idegesített. Az asszisztense egy
huszonéves, vörös hajú lány, aki eddigre már szerelmet vallott, így
aztán nem is érdekelt. Tizenhét évesen még nem fedeztem fel azt a
cinikus mosolyt, amitől a lányok letépték a pólójukat.
– Nem álltam meg – mondta Jeremy. A hangja olyan volt, mintha
félálomban volna. Mindig olyan volt, mintha félálomban volna. Jeremy
másik oldalán Victor lemosolygott a földre, ahogy a fotós mondta.
Nem éreztem a beállítást. Hogy gondolta, a NARKOTIKA
hangzásához az illik, hogy egy erkélyről nézünk lefelé, mint valami
szaros Beatles-borító? Megráztam a fejemet, és leköptem az erkélyről,
amikor a vaku elsült, és ő meg az asszisztense a monitort bámulta
bosszúsan. Újabb villanás. Újabb bosszús pillantás. A fotós a
lépcsőfordulóba állt, és hat fokkal alattunk helyezkedett el. Behízelgő
hangon megszólalt:
– Oké, Cole, mi lenne, ha vinnénk bele egy kis életet? Tudod, egy
mosolyt. Gondolj a legszebb emlékedre! Mosolyogj rám, ahogy az
anyukádra szoktál!
Felhúztam a szemöldökömet, és elgondolkodtam, hogy komolyan
gondolja-e.
A fotósnak biztosan volt egy villanásnyi emberismerete, mert
felemelte a hangját, és így szólt:
– Képzeld el, hogy a színpadon állsz...
– Életet akarsz? – kérdeztem. – Mert ez nem az. Az élet váratlan. Az
élet a kockázatról szól. Ez a NARKOTIKA, nem valami nyavalyás
cserkészcsapat. Ez...
Felé ugrottam. Elrugaszkodtam a lépcsőről, kitártam a karomat két
oldalra, és láttam, ahogy az arcán átfut a pánik, épp, amikor az
asszisztense felkapja fényképezőgépét, engem pedig elvakít a vaku.
Fél lábra estem, és a lépcsőház téglafalának gurultam. Szétröhögtem
az agyamat. Senki nem kérdezte, jól vagyok-e. Jeremy ásítozott, Victor
felmutatta felém a középső ujját, a fotós meg az asszisztens kijelzőik
felett kiáltoztak.
– Hogy legyen némi inspirációtok – mondtam, és felálltam. –
Nagyon szívesen. – Nem is éreztem fájdalmat.
Azután hagyták, hogy azt csináljak, amit akarok. Az új dalomat
dudorászva és énekelve követtek a lépcsőn fel-le, az ujjaimat a falhoz
nyomtam, mintha le akarnám dönteni; lementünk az előcsarnokba, ahol
beleálltam egy cserepes növénybe; és végül a stúdió mögötti sikátorba,
ahol egy kocsi tetejére ugrottam, és horpadásokat hagytam magam után,
hogy a szállodából hozott autó emlékezzen rám.
Amikor a fotós kijelentette, hogy aznapra végeztünk, az asszisztens
odajött hozzám, és a kezemet kérte. Odanyújtottam a tenyeremet, ő
pedig úgy fordította, hogy az ég felé nézzen. Aztán odaírta a nevét és a
számát, miközben Victor a háta mögül figyelt.
Mihelyt a lány bement a házba, Victor megmarkolta a vállamat.
– Mi lesz Angie-vel? – Követelőző félmosoly ült az arcán, mintha
tudná, hogy olyan választ kap, ami tetszeni fog neki.
– Mi van vele? – kérdeztem.
A mosoly eltűnt, és Victor megmarkolta a kezemet, rajta a
telefonszámmal.
– Nem hiszem, hogy túl boldog lenne ettől.
– Vic. Haver. Semmi közöd hozzá.
– Angie a húgom. Van közöm hozzá.
A beszélgetés határozottan elrontotta a kedvemet.
– Na jól van: Angie és én végeztünk. Olyan rég vége köztünk
mindennek, hogy már történelemórákon tanítják. És még mindig semmi
közöd hozzá.
– Szemét – mondta Victor. – Így fogod elhagyni? Tönkreteszed az
életét, és elsétálsz?
Ez komolyan elrontotta a kedvemet. Közelgett az idő egy löketre,
vagy egy sörre, vagy egy borotvapengére.
– Hé, én megkérdeztem. Azt mondta, inkább egyedül folytatja.
– És te hittél neki? És azt hiszed, olyan jó vagy. Te meg az istenverte
zseniséged. Azt hiszed, örökké élhetsz így? Senki nem fog emlékezni az
arcodra, ha húsz leszel. Senki sem fog emlékezni rád.
Lehangoló volt. Már majdnem végzett. Ha azt mondtam volna,
sajnálom, vagy ha csak csendben maradok, valószínűleg elfordult
volna, és visszamegy a szállodába.
Kivártam egy ütemet, aztán azt mondtam:
– Legalább a csajok a saját nevemen fognak szólítani, haver. –
Figyeltem az arcát, az enyémen önelégült vigyor ült. – Én legalább nem
leszek örökké a NARKOTIKA dobosa.
Victor megütött. Jó ütés volt, de nem adott bele mindent.
Mindenesetre állva maradtam, bár valószínűleg felrepedt a szám. De
éreztem az arcomat, és arra is emlékeztem, hogy miről beszéltünk.
Ránéztem.
Jeremy tűnt fel Victor mellett, akit az arcomnak csapódó ököl hangja
valószínűleg kiokosított arról, hogy ez nem a szokásos vitáink egyike.
– Ne csak ácsorogj ott! – ordított Victor, és újra megütött, egyenesen
az államon, és ezúttal tántorognom kellett, hogy állva maradjak. – Üss
meg, te szarcsimbók! Üss meg!
– Fiúk – mondta Jeremy, de nem mozdult.
Victor válla a mellkasomnak vágódott, ötvenkilónyi visszafojtott
harag, és ezúttal elzuhantam a földön, egy darab aszfalt a hátamba
fúródott.
– Kár beléd a levegő. Az élet neked csak egy hatalmas egotrip, te
kiváltságos szemétláda. – Rugdosott, Jeremy pedig karba tett kézzel
figyelt.
– Elég – mondta.
– Le... akarom... törölni... azt... a... vigyort... a... képedről – mondta
Victor a rúgások között. Eddigre elfogyott belőle a szusz, és végül az
egyik rúgása kibillentette az egyensúlyából, és mellém zuhant a földre.
Az ég sötét épületek által szegélyezett szürkésfehér négyszögét
néztem felettünk, és éreztem, hogy vér csurog az orromból. Angie-re
gondoltam, aki otthon volt, és arra, ahogy nézett, amikor elmondta,
hogy szakítani akar, és azt kívántam, bár látta volna, ahogy Victor
kirugdossa belőlem a szart.
Jeremy a mobiljával lekapott minket, ahogy a flaszteren fetrengünk
valami városban, aminek még a nevére sem emlékeztem.
Három héttel később kikerült a standokra a fotó, amelyen elrepülök a
lépcsőről, Jeremy meg Victor pedig nézi. Az én arcom volt mindenhol.
Senki nem felejt el egyhamar. Ott voltam mindenhol.
Később, délután Beck házának padlóján fekve éreztem, hogy
sürgetővé válik bennem az átváltozás. Olyan kitartó volt, hogy rájöttem,
az előző hányinger csak színlelés volt, semmiben nem hasonlított az
igazira, ami rágta és tépte a beleimet. Újra odamentem a hátsó ajtóhoz,
és kinyitottam. Álltam, és néztem a füvet. Meglepően meleg volt
odakint, a felhős égbolt nem volt már sehol, de egy-egy hideg fuvallat
emlékeztetett a márciusra. Ezúttal a hideg átvágott az emberi testemen,
egészen az odabent lakozó farkasig hatolt. Libabőrös lettem. A
betontornácra léptem, és tétováztam. Talán a fészerbe kellene mennem,
és otthagyni a ruháimat, hogy egyszerűbb legyen visszatérni később?
De a következő szélrohamtól reszketve kétrét görnyedtem. Nem tudtam
elmenni a fészerig.
A gyomrom morgott és összeszorult. Lekuporodtam és vártam.
De az átváltozás nem jött olyan gyorsan, mint azelőtt. Majdnem egy
napja voltam már emberi alakban, a testem biztosabb volt a formájában,
és nem akarta könnyen feladni.
Gyerünk, változz, gondoltam, miközben a szél újabb
borzongáshullámot küldött át rajtam. Kavargott a gyomrom. Próbáltam
tudatosítani, hogy ez csak egy válaszreakció az átváltozási folyamatra;
nem igazán kell hánynom. Ha egyszerűen ellenállok az ingernek,
rendben leszek.
A hideg betonnak feszítettem az ujjaimat, és azt akartam, hogy a szél
taszítson át a farkastestbe. Váratlanul eszembe jutott Angie
telefonszáma, és valószerűtlen vágyat éreztem, hogy visszamenjek a
házba, és felhívjam, csak hogy halljam, hogy mielőtt leteszem, azt
mondja, halló. Vajon mit gondolhat most Victor, mindezek után?
Fájt a mellkasom.
Szedj ki ebből a testből! Szedj ki Cole-ból, gondoltam.
De ez is csak egy újabb dolog volt, ami nem állt hatalmamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése