Tizenötödik fejezet
Grace
NEM IS LÁTTAM, AHOGY APA A SZOBÁBA LÉPETT. Csak akkor jöttem
rá, hogy ott van, amikor meghallottam a hangját, messziről, mintha
vízen át jönne.
– Mi folyik itt?
Sam hangja mormoló zene volt a fájdalom mellett, ami engem
égetett. A párnámat ölelve bámultam a falat. Láttam Sam elmosódott
árnyékát, és egy élesebbet, ami az apámé volt, közelebb a folyosó
fényéhez. Figyeltem, ahogy oda-vissza mozognak, egy nagy alakká
olvadnak össze, majd újra szétválnak.
– Grace! Grace Brisbane! – Apám hangja egyre erősödött. – Ne tégy
úgy, mintha nem lennék itt!
– Mr. Brisbane... – kezdte Sam.
– Ne. Ne szólongass itt engem! – csattant fel apa. – Nem hiszem el,
hogy a szemembe tudsz nézni, miközben a hátunk mögött...
Nem akartam megmozdulni, mert minden moccanástól gyorsabban
lángolt bennem a tűz, de nem hagyhattam, hogy így beszéljen. Felé
fordultam, fintorogva a hasamban döfködő fájdalomtól.
– Apa. Ne. Ne beszélj így Sammel! Nem tudhatod.
– Ne hidd, hogy nem haragszom rád is! – mondta apa. – Tökéletesen,
teljes mértékben elárultad a beléd vetett bizalmunkat.
– Kérem – mondta Sam, és már láttam, hogy pólóban és
melegítőalsóban áll az ágy oldalánál, az ujjai a saját karjába mélyedve
fehér nyomokat hagynak a bőrén. – Tudom, hogy haragszik rám,
haragudhat is, és nem hibáztatom, de Grace-szel valami baj van.
– Mi folyik itt? – Ezúttal anya hangja. Aztán furcsán, csalódottan,
amiről tudtam, hogy meg fogja ölni Samet: – Sam? Nem hiszem el.
– Kérem, Mrs. Brisbane – mondta Sam, bár anya már kérte, hogy
szólítsa Amynek, és normális esetben így is tett -, Grace nagyon,
nagyon meleg. Ő...
– Csak gyere el az ágytól! Hol a kocsid? – Apa hangja ismét
elveszett a háttérben, én pedig a mennyezeti ventilátort bámultam a
fejünk fölött, elképzeltem, hogy elindul, és felszárítja a verejtéket a
homlokomról.
Anya arca tűnt fel előttem, és éreztem, ahogy a homlokomra simítja
a tenyerét.
– Kicsim, lázasnak tűnsz. Hallottuk, hogy kiabáltál.
– A gyomrom – motyogtam, ügyelve, hogy ne nyissam túl nagyra a
számat, mert ami bennem volt, kimászhatott volna.
– Megpróbálom megkeresni a lázmérőt. – Anya eltűnt a
látóteremből. Hallottam, hogy apa és Sam csak beszél, beszél és beszél.
Nem tudtam, miről beszélgethetnek. Anya visszajött. – Próbálj felülni,
Grace!
Felkiáltottam, amikor felültem, a bőrömet karmok szaggatták
belülről. Anya a kezembe adott egy pohár vizet, miközben a lázmérőt
nézte.
Sam a hálószobaajtóban állva visszarántotta a fejét, amikor a pohár
kihullott a kezemből, és tompa, távoli zajjal a padlóra esett. Anya a
pohárra bámult, aztán rám.
Az ujjaim még mindig be voltak görbítve, láthatatlan poharat
tartottak, és azt suttogtam:
– Anya, azt hiszem, nagyon beteg vagyok.
– Na ennyi – jelentette ki apa. – Sam, vedd a kabátodat! Elviszlek a
kocsidhoz. Amy, mérd meg a lázát! Pár perc múlva itt vagyok. Van
nálam telefon.
Samre néztem, és az arckifejezése belém döfött. Azt mondta:
– Kérem, ne akarják, hogy így hagyjam itt őt! – Szaporábban
kezdtem lélegezni.
– Nem kérlek – mondta az apám. – Utasítalak. Ha azt akarod, hogy
valaha is megengedjem, hogy találkozz a lányommal, most azonnal
elhagyod a házamat, mert azt mondtam.
Sam a hajába túrt, aztán lehunyt szemmel összekulcsolta a kezét a
feje mögött. Egy pillanatig mintha mindannyian visszatartottuk volna a
lélegzetünket, várva, hogy mit tesz. A feszültség a testében olyan
egyértelmű volt, mintha a küszöbön állt volna a robbanás.
Kinyitotta a szemét, és amikor megszólalt, alig ismertem meg a
hangját:
– Ne... Ne is mondjon ilyet! Ne fenyegessen ezzel! Elmegyek. De
ne... – Mást már nem is tudott mondani, láttam, hogy nyel egy nagyot,
azt hiszem, a nevét mondtam, de már kint volt a folyosón, nyomában az
apámmal.
Egy perc múlva mintha apám kocsijának motorját hallottam volna,
de anyáé volt, és én benne ültem, és úgy éreztem, élve elemészt a láz. A
kocsiablak túloldalán a csillagok elúsztak felettem a hideg éjszakában,
és kicsinek éreztem magam, magányosnak, és fájt. Sam Sam Sam Sam
hol vagy?
– Kicsim – szólalt meg anya a kormány mögött. – Sam nincs itt.
Lenyeltem a könnyeimet, és figyeltem, ahogy a csillagok
elgördülnek a szemem elől.
Tizenhatodik fejezet
Sam
AZNAP ÉJJEL, AMIKOR GRACE-T NÉLKÜLEM VITTÉK KÓRHÁZBA, végül
újra figyelni kezdtem a farkasokat.
Tele volt az éjszaka apró véletlenekkel, amelyek valami nagyobb
dologba torkolltak. Ha Grace aznap este nem lesz rosszul, ha a szülei
szokás szerint későig nem érnek haza, ha nem fedeznek fel minket, ha
én nem megyek vissza Beck házába, ha Isabel nem hallja meg Cole-t a
hátsó ajtónál, ha nem hozza el hozzám, ha Cole nem egyszerre narkós,
seggfej és zseni – hogyan tárult volna fel az élet?
Rilke azt mondja: „Vertveilung, auch am Vertrautesten nicht, ist uns
gegeben" – „Elidőzni a meghitt dolgokon, az sem adatott minekünk!"
(Vas István fordítása)
A kezemnek máris hiányzott Grace keze súlya.
Az után az éjszaka után semmi sem volt a régi. Semmi.
Miután beszálltam a kocsiba Grace apjával, a könyvesbolt mögötti
rendetlen sikátorba vitt, ahol a Volkswagenem parkolt. Óvatosan
manőverezett, hogy egyik oldalon se érjen hozzá a visszapillantó tükör
a szemeteskukákhoz. Megállt a kocsim mögött, néma arcát csak a
pislákoló utcai lámpa világította meg, amely az üzlet emeletéhez volt
erősítve. Én is hallgattam, a számat a bűntudat és a harag mérgező
ragasztója pecsételte le. Ott ültünk, és az ablaktörlő hirtelen átcsikorgott
a szélvédőn, amitől mindketten összerezzentünk. Véletlenül váltakozó
állásba kapcsolhatta, amikor indexelt a sikátor sarkán. Hagyta, hogy
még egyszer végigtörölje a már tiszta szélvédőt, mielőtt eszébe jutott
lekapcsolni.
Végül, anélkül, hogy rám nézett volna, így szólt:
– Grace mindig tökéletes volt. Tizenhét évig nem került bajba az
iskolában. Soha nem drogozott vagy ivott. Jeles tanuló. Mindig teljesen
tökéletes volt.
Nem mondtam semmit.
Folytatta:
– Egészen eddig. Nincs szükségünk arra, hogy jöjjön valaki, és
elrontsa. Nem ismerlek téged, Samuel, de a lányomat ismerem. És
tudom, hogy ez mind te vagy. Nem akarok én itt fenyegetőzni, de nem
fogom hagyni, hogy tönkretedd a lányomat. Azt hiszem, komolyan át
kell gondolnod a fontossági sorrendet az életedben, mielőtt újra
találkozol vele.
Egy röpke pillanatig próbálgattam magamban a szavakat, de minden,
ami eszembe jutott, túl maró vagy túl őszinte volt, hogy kimondjam. Így
hát kiszálltam a jeges éjszakába, és minden bennem maradt,
kimondatlanul.
Grace apja megvárta, hogy beindul-e az autóm, majd kitolatott az
üres utcára, és elhajtott. Ültem a Volkswagenben ölbe tett kézzel, és
bámultam a könyvesbolt hátsó ajtaját. Mintha napok teltek volna el
azóta, hogy Grace meg én kisétáltunk rajta. Én, felvillanyozva a
stúdiószámla gondolatától, és ő, feldobva a reakciómtól, és annak
örömétől, hogy tudta, mit kaptam tőle. Hiába próbáltam felidézni
önelégült arcát.
Az egyeden kép, amelyet az agyam elő tudott hívni, az a takaró
tetején fájdalomtól tekergő, kipirult arcú, farkasszagtól bűzlő Grace
volt.
Csak láz.
Ezt mondogattam magamnak, miközben Beck házához hajtottam. A
koromsötét éjszakában csak a fényszóró világított, megtörve és
felcsillanva a fekete fatörzseken az út két oldalán. Újra meg újra
kimondtam, hiába súgták az ösztöneim, hogy nem igaz, a kezem pedig
belesajdult, hogy tekerhessen egyet a kormányon, és visszaforduljak a
Brisbane-házhoz.
Félúton Beckhez elővettem a mobilomat, és Grace számát
tárcsáztam. Közben is tudtam, hogy rossz ötlet, de nem tehettem róla.
Csend támadt, aztán meghallottam az apja hangját.
– Csak azért veszem fel, hogy megmondjam, ne telefonálj – mondta.
– Komolyan mondom, Samuel, ha tudod, mi a jó neked, annyiban
hagyod ezt mára. Nem akarok veled újra beszélni ma éjjel. Nem
akarom, hogy Grace beszéljen veled. Csak...
– Tudni akarom, hogy van. – Gondoltam, hozzáteszem, hogy kérem,
de nem tudtam rávenni magamat.
Hallgatott, mintha valaki másra figyelne éppen. Aztán azt mondta:
– Csak lázas. Ne telefonálj! Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül,
hogy ne mondjak olyasmit, amit később megbánhatok. – Ezúttal
hallottam valaki hangját a háttérben. Grace volt, vagy az anyja. Aztán a
telefon elnémult.
A hatalmas óceánon lebegő papírhajó voltam éjszaka.
Nem akartam visszamenni Beck házába, de nem volt máshová
mennem. Senki sem volt, akihez mehettem volna. Ember voltam, és
Grace nélkül semmim sem volt, csak ez az autó, egy könyvesbolt és egy
ház, teli számtalan üres szobával.
A házhoz hajtottam hát – muszáj volt megtanulnom nem Beck
házaként rágondolni és megálltam az üres feljárón. Valamikor régesrégen
nyaranta a könyvesboltban dolgoztam, Beck még ember volt, én
pedig elvesztettem a teleket, hogy farkas legyek. Nyári estéken még
világosban álltam meg itt, mert nyaranta sosem volt éjszaka, és nevető
emberek hangját hallva szálltam ki Beck kocsijából, és a hátsó kertben
felállított grillsütőből illatok szálltak felém. Furcsa volt most kilépni az
éjszakába, a bőrömet szurkáló hidegbe, tudva, hogy a múltam hangjai
mind az erdő foglyai. Mindenki, csak én nem.
Grace.
Odabent a konyhában felkapcsoltam a villanyt, és előtűntek a
konyhaszekrények ajtajára ragasztott fotók, aztán felkapcsoltam a
lámpát az előtérben is. A fejemben felcsendült Beck hangja, amint azt
mondja kilencéves önmagamnak: „Miért kell felkapcsolni minden
lámpát a házban? Jeleket küldesz a földönkívülieknek?"
Így hát ma éjjel végigmentem a házon, és minden lámpát
felkapcsoltam, felfedtem minden szoba minden emlékét. A
fürdőszobában, ahol majdnem farkassá változtam, miután találkoztam
Grace-szel. A nappaliban, ahol Paul meg én örömzenéltünk gitárjainkon
– viharvert régi Fendere még mindig ott állt a kandallónak támasztva. A
földszinti vendégszobában, ahol Derek lakott a városi barátnőjével,
mielőtt Beck letolta volna érte. Felkapcsoltam a lámpákat az alagsorba
vezető lépcsőnél és a lenti könyvtárban, aztán visszamentem a
földszintre, és felkapcsoltam a villanyt Beck irodájában, amit addig
kifelejtettem. A nappaliban csak annyit időztem, amíg feltekertem a
hangerőt a drága hifiberendezésen, amit Ulrik vett, amikor tízéves
lettem, hogy „úgy halljam a Jethro Tullt, ahogy azt hallani kell."
Az emeleten elfordítottam a gombot az állólámpán Beck szobájában,
ahol szinte soha nem aludt, mert inkább könyveket és papírokat tartott
az ágyán, aztán az alagsorban aludt el a karosszékben, a mellén egy
könyvvel. Shelby szobája is életre kelt a tompa, sárga mennyezeti
világítástól, tiszta volt, és mintha sosem laktak volna benne, a régi
számítógépen kívül nem volt más személyes tárgya. Egy pillanatra
kísértésbe estem, hogy összetörjem a monitort, csak mert meg akartam
ütni valamit, és ha valaki megérdemelte volna, hát Shelby volt az, de
biztos nem elégített volna ki, csak ha ő is itt van, és látja, hogy végül
megteszem. Ulrik szobája olyan volt, mintha megállt volna benne az
idő. Az egyik zakója ott hevert egy összehajtott farmer mellett az
ágyon, egy üres bögre állt az éjjeliszekrényen. Paul szobája következett,
ahol egy befőttesüveg állt a komódon, benne két foggal – az egyik az
övé volt, a másik egy halott, fehér kutyáé.
Utoljára hagytam a saját szobámat. A mennyezetre erősített
madzagokon lebegtek az emlékeim. Könyvek sorakoztak a polcokon,
kupacokban hevertek az íróasztalnak döntve. A szoba áporodott és
lakatlan volt; a fiú, aki felnőtt benne, nem lakott itt sokáig.
Most már itt kell laknom. Egyetlen ember lézeng a házban, és
várakozik, és reménykedik, hogy a többi családtag újra feltűnik.
De mielőtt a sötét szobában a villanykapcsolóhoz értem volna,
motorhangot hallottam odakintről.
Már nem voltam egyedül.
– Repülőteret üzemeltetsz? – kérdezte Isabel. Nem akartam hinni a
szememnek, ahogy a nappali közepén állt selyem pizsamanadrágban és
prémgalléros, steppelt kabátban. Sosem láttam még smink nélkül, és így
sokkal fiatalabbnak látszott. – Egy kilométerről látni a házat. Biztosan
minden lámpát felkapcsoltál.
Nem feleltem. Még mindig arra próbáltam rájönni, hogy került ide
Isabel hajnali négy órakor a fiúval, akit akkor láttam legutóbb, amikor a
konyhakő kellős közepén farkassá változott. Ő is ott állt egy szakadt
melegítőfelsőben és farmerban, ami úgy lógott rajta, mintha valaki
másé lett volna. Úgy tűnt, nem zavarják a riasztó foltok a csupasz lábán,
az ujjait pedig úgy akasztotta a farmer zsebébe, mintha a szörnyű
duzzanat és elszíneződés ott sem lenne. Ahogy Isabelre nézett, és ahogy
a lány elfordult, hogy ne kelljen ránéznie, azt súgta, hogy van már
valamilyen múltjuk.
– Fagyási sérüléseid vannak – mondtam a srácnak, mert ez olyasmi
volt, ami nem igényelt sok gondolkodást. – Fel kell melegítened az
ujjaidat, különben nagyon szomorú leszel később. Isabel, neked tudnod
kellett volna.
– Nem vagyok idióta – mondta Isabel. – De ha a szüleim rajtakapták
volna a házunkban, már halott lenne, és az még szomorúbbá tenné. Úgy
döntöttem, hogy annak a csekély valószínűsége, hogy az éjszaka kellős
közepén észreveszik, hogy eltűnt a kocsim, vidámabb lehetőség.
Ha Isabel észrevette is, hogy nagyot nyelek, nem torpant meg.
– Egyébként ez itt Sam. A Sam. – Beletelt egy pillanatba, amíg
rájöttem, hogy a pimasz, összefagyott fickóhoz beszél.
A Sam. Gondolkoztam, mit mesélhetett rólam. A srácra néztem.
Megint bizseregni kezdett bennem, hogy valahonnan ismerem. Nem
volt ez valódi ismerősség, mintha tényleg találkoztunk volna már,
inkább csak olyan, mint amikor találkozol valakivel, aki hasonlít egy
színészre, de nem jut eszedbe a neve.
– Szóval, te vagy most a főnök? – kérdezte cinikus mosollyal. – A
nevem Cole.
A főnök. Végül is így van, nem igaz?
– Láttál már más farkast is átváltozni? – kérdeztem.
Megvonta a vállát.
– Azt hittem, nekem is túl korai még.
Groteszk módon elszíneződött ujjai annyira zavartak, hogy a konyha
felé indultam, és kerestem egy üveg fájdalomcsillapítót. Isabel felé
hajítottam, aki meglepetésemre elkapta.
– Azért van, mert csak most haraptak meg. Vagyis tavaly. A
hőmérsékletnek egyelőre nincs sok köze az átváltozásodhoz. Csak...
kiszámíthatatlan.
– Kiszámíthatatlan – ismételte meg Cole.
Sam, ne, kérlek, ne csináld megint, hagyd abba! – Pislogtam egyet,
és az anyám hangja elhallgatott, visszatért a múltba, ahová tartozott.
– Ez minek? Neki? – mutatta fel Isabel a tablettákat, és az állával
Cole felé intett. Ismét láttam rajtuk azt a villanásnyi múltat.
– Aha. Piszkosul fog fájni, ha felmelegíti az ujjait – mondtam. –
Ettől elviselhetőbb lesz. Arra van a fürdőszoba.
Isabel
Cole elvette tőlem a fájdalomcsillapítót, de biztos voltam benne,
hogy nem fogja bevenni. Vagy azért, mert azt hiszi, valami tökös
macsó, vagy vallási okokból, vagy valami másért. De amikor a
földszinti fürdőszobába ment, hallottam, ahogy rácsap a
villanykapcsolóra, és kinyitás nélkül leteszi a gyógyszeres dobozt.
Aztán hallottam, hogy víz kezd folyni a kádba. Sam furcsa, undorodó
arckifejezéssel elfordult, és tudtam, hogy nem kedveli Cole-t.
– Szóval, Romulus – kezdtem, és Sam megfordult, sárga szemei
tágra nyíltak. – Miért vagy itt, tök egyedül? Azt hittem, Grace-t sebészi
úton kell eltávolítani az oldaladról. – Miután az elmúlt fél órát Cole-lal
töltöttem, akinek az arca csak azokat az érzelmeket fedte fel, amelyeket
a tudomásomra akart hozni, furcsa volt látni a leplezetlen fájdalmat Sam
arcán. A nyomorúságát már vastag, barna szemöldöke önmagában
kifejezte. Úgy látszott, ő és Grace összevesztek.
– A szülei kirúgtak – mondta Sam. Egy pillanatra elmosolyodott,
mint amikor valami egyáltalán nem vicces, és nem akarja az ember
elmondani, de nem tudja, mi mást tehetne. – Grace, öhm, beteg lett, ők
meg, öhm, együtt találtak minket, aztán kirúgtak.
– Ma éjjel?
Nagyon megtörten és nagyon őszintén bólintott, én pedig nem igazán
tudtam ránézni.
– Aha. Épp most értem ide.
A ház minden felkapcsolt lámpájának ádáz ragyogása hirtelen
jelentőségteljesebbé vált. Nem voltam biztos benne, hogy azért
csodálom, amiért mindent ilyen keményen és hevesen él meg, vagy
lenézem, amiért ilyen rengeteg benne az érzelem, hogy a ház minden
ablakából sugároznia kell. Nem tudtam, mit érzek.
– De, öhm... – mondta Sam, és ebben a két szóban hallottam, hogy
összeszedi magát, ahogy egy ló maga alá húzza a lábait, mielőtt feláll. –
Mindegy. Mesélj Cole-ról! Hogy keveredtetek össze?
Élesen néztem Samet, míg rá nem jöttem, hogy úgy értette. Hogy
keveredtetek ide?
– Hosszú mese, farkasfiú – feleltem, és lerogytam a kanapéra. -Nem
tudtam aludni, és hallottam, hogy odakint mászkál. Elég nyilvánvaló
volt, hogy micsoda, és elég nyilvánvaló volt az is, hogy nem fog
visszaváltozni. Nem akartam, hogy a szüleim rájöjjenek, és frászt
kapjanak, szóval itt a vége.
Sam szája valami értelmezhetetlent csinált.
– Ez borzasztó kedves tőled.
Halványan elmosolyodtam.
– Előfordul.
– Tényleg? – kérdezte Sam. – Azt hittem, a legtöbben odakint
hagynának egy meztelen idegent.
– Nem akartam, hogy holnap reggel a kocsihoz menet belelépjek az
egy kupacban lehullott ujjaiba – feleltem. Úgy éreztem, Sam rá akar
venni, hogy mondjak még valamit, mintha sejtette volna, hogy ez a
második alkalom, hogy találkoztunk, és az első alkalommal szerepet
játszott a nyelvem is, amint bemutatkozott Cole-énak, és fordítva. Cole
ujjainak témáját arra használtam, hogy témát váltsak. – Ha már itt
tartunk, kíváncsi vagyok, hogy boldogul odabent – néztem ki a
fürdőszobához vezető folyosóra.
Sam tétovázott. Valamiért eszembe jutott, hogy egyedül a
fürdőszobában nem égett a villany. Végül Sam megszólalt:
– Miért nem kopogsz rá és nézed meg? Én felmegyek az emeletre, és
rendbe teszek neki egy szobát. Csak...kell egy perc, hogy
gondolkodjam.
– Oké, nekem mindegy – feleltem.
Biccentett, és épp amikor elfordult, elcsíptem valami bizalmas
érzelmet az arcán. Arra gondoltam, nem is annyira nyitott könyv, mint
gondoltam. Szerettem volna megállítani, és megkérni, hogy töltse ki a
beszélgetésünk űrjeit – hogy Grace megbetegedett, miért nem volt
felkapcsolva a villany a fürdőszobában, hogy mit fog most csinálni – de
rég késő volt, és amúgy sem voltam már olyan csaj.
Cole
A legdurvább fájdalom már elmúlt, már csak feküdtem a kádban, a
fürdővíz tetején lebegtettem a kezemet, és elképzeltem, ahogy elalszom
benne, amikor kopogást hallottam a fürdőszobaajtón.
Isabel hangja követte a kopogást, amelynek az ereje résnyire nyitotta
az ajtót.
– Megfulladtál?
– Igen – feleltem.
– Nem bánod, ha bejövök? – De nem várta meg a választ; csak
belépett, és leült a kád melletti vécé tetejére. A bolyhos, prémgalléros
dzsekiben úgy nézett ki, mintha púpos lenne. A haja tépetten hullott az
arcába. Olyan volt, mint egy hirdetés. Egy vécéreklám. Dzsekireklám.
Antidepresszáns-reklám. Akármit is reklámozott volna, megvettem
volna. Lenézett rám.
– Meztelen vagyok – mondtam.
– Én is – felelte. – A ruhám alatt.
Elvigyorodtam. Járt a pont, ahol járt a pont.
– Le fog esni a lábad? – kérdezte.
A fürdőkád méretei miatt fel kellett emelnem és kinyújtanom a
lábamat, hogy megnézzem a lábujjaimat. Kicsit pirosak voltak, de
tudtam mozgatni őket, és mindet éreztem, kivéve a kislábujjamat, ami
nagyrészt még mindig érzéketlen volt.
– Nem ma, azt nem hiszem.
– Örökre ott maradsz?
– Valószínű. – Lejjebb süllyesztettem a vállamat a vízbe, hogy jelét
adjam az elkötelezettségemnek a terv mellett. Felpillantottam rá: – Van
kedved csatlakozni?
Mindentudóan felhúzta az egyik szemöldökét.
– Aprócskának látszik a hely odabent.
Újabb mosollyal lehunytam a szemem.
– Hoppá. – Behunyt szemmel lebegtem, melegnek és láthatatlannak
éreztem magam. Feltalálhatnának egy drogot, amitől így érzi magát az
ember. – Hiányzik a Mustangom – mondtam, leginkább azért, mert ez
olyan mondat, amire biztos válaszol valamit.
– A kocsid jut eszedbe arról, hogy csupaszon fekszel egy kádban?
– Nagyon kemény fűtése volt. Puhára főzhette magát az ember
odabent – feleltem. Behunyt szemmel még beszélgetni is könnyebb volt
vele. Nem valami nagy riposztverseny. – Bárcsak ott lett volna ma este!
– Hol van?
– Otthon.
Hallottam, hogy leveszi a kabátját, suhogott a fürdőszobai pulton. A
vécé teteje megreccsent, amikor visszaült.
– Hol az az otthon?
– New Yorkban.
– City?
– Állam. – A Mustang járt a fejemben. Fekete, csillogó, feltuningolt,
és a szüleim garázsában csücsül, mert sosem voltam otthon, hogy
vezethessem. Ez volt az első, amit vettem, amikor kifizették az első
nagy gázsimat, és az évszázad vicceként, túl sokat turnéztam, hogy
egyszer is vezethettem volna.
– Azt hittem, Kanadából jöttél.
– Ott voltam, egy... – Majdnem kimondtam, hogy turnén. Túlzottan
szerettem a névtelenségemet. – ...kis kiruccanáson. – Kinyitottam a
szememet, és láttam a kemény tekintetén, hogy meghallotta a
hazugságot. Kezdtem kapiskálni, hogy nem sokat lehet eltitkolni előle.
– Kis kiruccanás – felelte. – Gáz lehetett, ha inkább ezt választottad.
– A sebhelyeket nézte a karomon, de nem úgy, ahogy számítottam.
Nem elítélőn. Sokkal inkább éhesen. Figyelembe véve a tekintetét, és
azt a tényt, hogy a dzsekije alatt csak egy kombinét visel, nehezen
összpontosítottam.
– Aha – helyeseltem. – Veled mi van? Hogyan szereztél tudomást a
farkasokról?
Isabel pillantása elárult valamit egy pillanatra, olyan gyorsan, hogy
nem tudtam megmondani, mi az. Festetlen, fiatal, hamvas arca és az
előző pillantás láttán kellemetlen lett volna rákérdezni.
Aztán elgondolkodtam, ugyan miért sajnálom ezt a lányt, akit alig
ismerek.
– Sam barátnőjének a barátja vagyok – felelte Isabel. Eleget
hazudtam már, vagy legalábbis mondtam részigazságokat, hogy tudjam,
ez hogy hangzik. De mivel nem leplezte le az én részigazságomat,
viszonoztam a szívességet.
– Oké, Sam. Mesélj még róla!
– Már mondtam, hogy olyan, mintha Beck fia volna, és alapvetően
az ő helyét vette át. Mit akarsz még tudni? Nem vagyok a csaja. – De a
hangja rajongott; kedvelte őt. Már nem tudtam, mit gondoljak Samről.
Kimondtam, ami azóta piszkálta a csőrömet, hogy először
találkoztam a sráccal.
– Hideg van. Ő ember.
– Igen, és?
– Hát, Beck azt hitette el velem, hogy ezt elég kemény dolog
összehozni, ha nem lehetetlen.
Úgy tűnt, Isabel fontolgat valamit – láttam egy pici, néma harcot a
szemében – , végül vállat vont, és így szólt:
– Meggyógyult. Beszerzett magának egy jó magas lázat, és az
kigyógyította. – Ez valamiféle nyom volt. Isabelnek. Valami a
hangjában nem volt egészen rendben, amikor ezt mondta, de nem
tudtam, hogy illeszkedik a teljes képbe.
– Azt hittem, Beck azt akarta, hogy mi... az újak... hogy viseljük
gondját a falkának, mert már nincsenek sokan, akik elég hosszú ideig
változnak még át – mondtam. Igazából megkönnyebbültem. Nem
akartam felelősséget; egy farkas bőrének sötétségébe akartam siklani
annyi időre, amennyire csak lehetséges. – Miért nem gyógyított meg
mindenkit?
– Nem tudta, hogy Sam meggyógyult. Ha tudta volna, sosem csinál
több farkast. És a gyógymód nem használ mindenkinek. – Isabel hangja
most kemény volt, és úgy éreztem, hogy már nem vagyok része a
beszélgetésnek, amit én kezdeményeztem.
– Akkor még jó, hogy nem akarok meggyógyulni – mondtam
könnyedén.
Rám nézett, és a hangja szemtelenül csengett:
– Még jó.
Hirtelen úgy éreztem, hogy vége. Mintha végül megtudná rólam az
igazságot, mindegy, mit mondok, mert úgyis ez történik. Látni fogja,
hogy ha az ember elveszi a NARKOTIKÁT, csak Cole St. Clair
maradok, és bennem abszolút semmi nincs.
Éreztem az ismerős, üres éhséget, mintha rohadna a lelkem.
Egy lövetet akartam. Kellett a bőröm alá sikló tű, vagy egy nyelvem
alatt elolvadó tabletta.
Nem. Csak az kellett, hogy újra farkassá változzam.
– Nem félsz? – kérdezte Isabel hirtelen, én pedig kinyitottam a
szememet. Nem vettem észre, hogy becsuktam. A tekintete éles volt.
– Mitől?
– Hogy elveszíted önmagad.
Megmondtam az igazságot:
– Épp ebben reménykedem.
Isabel
Erre nem tudtam mit lépni. Nem számítottam rá, hogy őszinte lesz.
Nem tudtam biztosan, hová vezet a beszélgetés, mert nem voltam
felkészülve rá, hogy viszonozzam a szívességet.
Kiemelte az egyik kezét a vízből. Az ujjbegyei kicsit ráncosak lettek.
– Akarod látni, mi van az ujjaimmal? – kérdezte.
A gyomromban valami megfordult, amikor megfogtam a kezét, és
végigfuttattam az ujjaimat a tenyerétől az ujja hegyéig. A szemét félig
lehunyta, és amikor végeztem, elvette a kezét, és felült. A víz csobogott
és hullámzott körülötte. A kád szélére fektette a karját, az arca egy
vonalba került a szememmel. Tudtam, hogy megint csókolózni fogunk,
és tudtam, hogy nem kellene, mert ő máris a legalján volt, és én is oda
tartottam, de nem tehettem róla. Éheztem rá.
A szája farkas- és sóízű volt, és amikor a nyakamra tette a tenyerét,
hogy magához húzzon, a langyos víz lecsurgott a kulcscsontomon a
kombinémba, aztán a melleim közé.
– Aú – mondta a számba, és elhúzódott. De nem tűnt különösebben
aggodalmasnak, amikor a vállára nézett, ahol a körmeim a bőrébe
vájtak. Még mindig sajogtam a csókjáért, és ezúttal mintha ő is érezte
volna, mert amikor végighúzta kicsit még mindig nedves kezét a
nyakamtól a szegycsontomig, s csak röviddel a kombiném szegélye
előtt állt meg, éreztem az ujjai nyomásában a sóvárgást.
– Most mit csinálunk? – kérdeztem.
– Keresünk egy ágyat – mondta ő.
– Nem fekszem le veled. – A csók pezsgése kezdett elmúlni, és olyan
volt, mintha az első találkozásunk történt volna meg újra. Miért
engedtem, hogy közel kerüljön hozzám? Mi bajom van? Felálltam,
felkaptam a kabátomat, és felvettem. Hirtelen iszonyúan féltem, hogy
Sam megtudja, hogy csókolóztunk.
– És már megint hagyod, hogy úgy érezzem, rosszul csókolok -
mondta Cole.
– Haza kell mennem — mondtam. — Holnap... ma iskolába kell
mennem. Haza kell érnem, mielőtt apám elindul dolgozni.
– Nagyon rosszul csókolok.
– Köszönd meg az ujjaidnak és a lábujjaidnak! – A kilincsre tettem a
kezem. – És maradjunk ennyiben!
Cole-nak nem kellett volna úgy néznie rám, mintha megőrültem
volna. Mintha nem értette volna, hogy ez elutasítás.
– Köszi, ujjak és lábujjak – mondta.
Becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót, és kimentem a házból,
anélkül, hogy megkerestem volna Samet. Már félúton jártam hazafelé,
amikor eszembe jutott, hogy Cole azt mondta, abban reménykedik,
hogy elveszíti önmagát. Jobban éreztem magam, ha arra gondoltam,
hogy össze van törve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése