Harminchatodik fejezet
Isabel
– HOL TEGYELEK KI? BECK HÁZÁNÁL?
A terepjárómban ültünk, ami a Kenny büfé parkolójának távolabbi
sarkán állt, hogy a parasztok ne tudják nekicsapni a kocsijuk ajtaját.
Próbáltam nem nézni Cole-ra, aki hatalmasnak tűnt az első ülésen, a
jelenléte sokkal nagyobb helyet foglalt el, mint a teste.
– Ne csináld ezt! – kérte.
– Mit ? – néztem rá.
– Ne tégy úgy, mintha nem történt volna semmi! – mondta. –
Kérdezd meg!
A délutáni fény gyorsan kezdett kihunyni. Egy hosszú, sötét felhő
vágott át a nyugati égen. Nem esőfelhő. Csak rossz időjárás, útban
valahová máshová.
Felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy akarom-e tudni. Nekem úgy tűnt,
tudni róla több meló, mint nem tudni. De nem úgy tűnt, hogy
visszagyömöszölhetjük a dzsinnt a palackba most, hogy kijutott, nem
igaz?
– Számít ez?
– Azt akarom, hogy tudd – mondta Cole.
Most ránéztem veszélyesen jóképű arcára, amely még most is
hívogatott, veszélyes és édes hangon. Isabel, csókolj meg, vessz el
bennem! Szomorú arc volt, ha már tudta az ember, mit keressen benne.
– Tényleg?
– Tudnom kell, hogy a tízéveseken kívül más is tudja, ki vagyok –
mondta Cole. – Vagy tényleg meg kell ölnöm magamat.
Hervasztó pillantást vetettem rá.
– Találgassak? – kérdeztem. Anélkül, hogy megvártam volna a
válaszát, eszembe jutottak ügyes ujjai, és csinos arcára gondolva azt
mondtam:
– Egy fiúzenekar billentyűse.
– A NARKOTIKA énekese – mondta Cole.
Vártam egy hosszú pillanatig, vártam, hogy azt mondja, vicceltem.
De nem mondta.
Cole
Az arca nem változott. Talán a célközönségem tényleg tíz év
alattiakból állt. Az egész nagyon hervasztó volt.
– Ne nézz így rám – mondta. – Csak mert nem ismertem fel az
arcodat, nem jelenti azt, hogy nem hallottam a zenéteket. Mindenki
plusz Jézus hallotta.
Nem mondtam semmit. Mit lehetett volna mondani, tényleg? Az
egész beszélgetés egy déjá vu volt, vagy mi; mintha végig tudtam
volna, hogy meg fog történni, itt az autóban, a felhők alatt hűlő
délutánban.
– Mi van? – kérdezte Isabel felém hajolva, hogy egyenesen az
arcomba nézhessen. – Mi van? Azt hiszed, érdekel egy kicsit is, hogy
rocksztár vagy?
– Nem a zenéről van szó – mondtam.
Isabel a könyököm hajlatába nyomta az ujjait, a tűnyomokra.
– Hadd találgassak! Drog, lányok, sok káromkodás. Mi van még,
amit nem mondtál már el? Ma reggel a padlón feküdtél meztelenül, és
azt mondtad, öngyilkos akarsz lenni. És aztán? Azt hiszed, hogyha
tudom, hogy a jajistenem NARKOTIKA énekese vagy, az változtat
valamin is?
– Igen. Nem. – Nem tudtam, mit érzek. Megkönnyebbülést?
Csalódottságot? Akartam, hogy megváltozzon bármi is?
– Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte Isabel. – Rossz hatással vagy
rám, kifelé a kocsimból? Rég késő. Már rég a hatásod alatt vagyok.
Ezen nevetnem kellett, bár rosszul éreztem magam miatta, mert
tudtam, hogy sértésnek veszi majd, bár valójában nem az volt.
– Ó, hidd el, hogy nem így van. Vannak még apró, sötét nyúlüregek,
amelyekben még nem jártál. Lerángatom az embereket azokba az
alagutakba magammal, és soha nem kerülnek elő.
Igazam volt. Megsértődött. Azt hitte, naivnak gondolom.
– Nem felhúzni próbállak. Csak fair vagyok, és figyelmeztetlek. Én
sokkal híresebb vagyok, mint a zeném. – Isabel arca kifejezetten fagyos
lett, ezért azt hittem, hogy megfogtam. – Én, valószínűleg, kimondottan
képtelen vagyok akármilyen területen olyan döntéseket hozni, amelyek
nem önzőek.
Erre Isabel nevetni kezdett, magas hangú, komisz nevetéssel, amely
olyan biztos volt magában, hogy egészen beindított. Hátramenetbe tette
a sebességváltót.
– Még mindig várom, hogy olyat mondj, amit még nem tudok.
Isabel
Hazavittem Cole-t, bár nagyon is tudtam, hogy rossz ötlet, és talán
azért csináltam, mert rossz ötlet volt. Mire odaértünk, kápráztató este
volt, majdnem giccses, olyan szép, az egész égbolt rózsaszínű volt, amit
csak itt, Észak-Minnesotában lehet látni.
Ott voltunk, ahol először találkoztunk, csak most már tudtuk egymás
nevét. Egy autó parkolt a kocsibejárón: apa füstkék BMW-je.
– Ne aggódj miatta – mondtam, amikor megálltam a bejáró másik
oldalán, és megállítottam a dzsipet. – Ez apám. Hétvége van, úgyhogy a
pincében lesz valami röviditallal, hogy legyen társasága. Azt sem fogja
tudni, hogy itthon vagyunk.
Cole nem tett megjegyzést, csak kicsusszant a kocsiból, bele a
fagyos, felhős levegőbe. Megdörzsölte a karját, és üres, árnyaktól sötét
szemmel nézett rám.
– Gyorsan – mondta.
Éreztem a szél csípését, és tudtam, mire gondol. Nem akartam, hogy
pont most változzon farkassá, ezért megragadtam a karját, és az
oldalajtó felé fordítottam, ami a második lépcsősor aljára nyílt.
– Oda.
Reszketett, mire becsuktam mögötte az ajtót, csapdába ejtve
kettőnket egy kamra méretű lépcsőházban. Le kellett guggolnia, fél
kézzel a falnak támaszkodva, úgy tíz másodpercig, miközben fölötte
álltam, kezem az ajtógombon, várva, hogy ki kell-e nyitnom neki az
ajtót, ha farkassá változik.
Végül felállt, farkasszaga volt, de a saját arcát viselte.
– Most először próbáltam nem farkassá válni – mondta. Aztán
megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, anélkül, hogy megvárta volna,
hogy megmondjam, merre menjen.
Követtem felfelé a keskeny lépcsősoron, és minden más láthatatlan
volt a keze villanásán kívül az imbolygó korláton. Volt egy érzésem,
hogy ő meg én ebben a pillanatban egy autóbaleset résztvevői vagyunk,
és ahelyett, hogy a fékre lépnék, a gázpedált taposom.
A lépcső tetején Cole tétovázott, de én nem. Kézen fogtam és
elmentem mellette, magam után húzva egy újabb lépcsősorhoz,
felvittem a padlásszobámba. Cole behúzta a nyakát, hogy ne verje be a
fejét a meredeken lejtő mennyezetbe, én pedig megfordultam, és
megfogtam a tarkóját, mielőtt felegyenesedhetett volna.
Hihetetlenül farkasszagú volt, ami az én fejemben Sam, Jack és
Grace furcsa kombinációjává állt össze, meg Beck házának szagává, de
nem érdekelt, mert a szája kábítószer volt. Miközben csókoltam, csak
arra tudtam gondolni, hogy érezzem az alsó ajkát az ajkaim között, és a
kezét, ahogy magához szorítja a testemet. Minden bizsergett és életre
kelt bennem. Csak arra tudtam figyelni, milyen éhesen csókolt vissza.
Messze a földszinten valami dobbant és csattant. Apa dolgozik. Az
egy másik bolygó volt, más, mint ez itt, velem és Cole-lal. Ha Cole
szája ilyen messzire vitt az életemtől, milyen messze vinne a többi
része? A nadrágja felé nyúltam, ügyetlenkedtem a derékszíjával,
kigomboltam a gombot. Cole behunyta a szemét, és éles lélegzetet vett.
Kibontakoztam a karjából, és az ágyamhoz hátráltam. A szívem ezer
kilométer per órával vert, ahogy néztem őt, ahogy elképzeltem, ahogy a
súlya a matrachoz présel.
Nem jött utánam.
– Isabel – mondta. A keze az oldala mellett.
– Mi van? – kérdeztem. Újra elfogyott a levegőm, ő pedig úgy nézett
ki, mint aki nem is lélegzik. Eszembe jutott, hogy reggel kocogtam,
még nem sminkeltem újra, nem csináltam meg a hajamat. Az a baj? A
könyökömre támaszkodtam, reszketett a testem. Hullámokat vert
bennem valami, amit nem tudtam beazonosítani. – Mi van, Cole? Ki
vele!
Cole csak nézett rám, állt ott, kigombolt farmerban, félig ökölbe
szorított kézzel.
– Nem megy.
A hangom gúnyos volt, amikor végigmértem.
– Nem úgy néz ki.
– Úgy értem, hogy ezt nem csinálom többet. – Begombolta a
nadrágját, és még mindig engem nézett.
Azt kívántam, bár ne tette volna. Elfordítottam a fejemet, hogy ne
kelljen látnom az arckifejezését. Úgy éreztem, leereszkedő, akár ez volt
a szándéka, akár nem. Nem mondhatott volna semmit, ami ne lett volna
leereszkedő.
– Isabel – folytatta -, ne duzzogj! Akarom. Tényleg akarom.
Nem szóltam. Egy tollpihét bámultam, amely valamelyik párnából
szökhetett ki a halványlila lepedőre.
– Istenem, Isabel, ne nehezítsd meg, jó? Próbálom felidézni, hogy
kell rendes embernek lenni, oké? Próbálok visszaemlékezni, ki voltam,
mielőtt nem bírtam elviselni magamat.
– Mi, azelőtt nem keféltél lányokkal? – vicsorogtam rá. Egy kövér
könnycsepp szabadult el az egyik szememből.
Hallottam, hogy megmozdul; amikor felnéztem, a tetőablakon
bámult kifelé, a mellkasa előtt összefont karokkal.
– Azt hittem, azt mondtad, tartogatod magad.
– Mit számít az ?
– Te nem akarsz lefeküdni velem. Nem akarod valami elcseszett
énekessel elveszíteni a szüzességedet. Ettől az életed hátralévő részében
gyűlölnéd magad. Ezt teszi a szex. Elég elképesztő. – A hangja keserű
volt. – Csak nem akarsz semmit sem érezni, és úgy egy órán át remekül
működik is. Aztán csak rosszabb lesz. Higgy nekem!
– Hát, te vagy a szakértő – mondtam. Újabb könnycsepp gördült le
az arcomon. Nem sírtam azóta a hét óta, hogy Jack meghalt. Csak azt
akartam, hogy Cole menjen el. Azok között az emberek között, akiket
talán szerettem volna, hogy sírni lássanak, Cole St. Clair, a világ ura
egyáltalán nem szerepelt.
Cole az ablak két oldalán támaszkodott. Az utolsó napsugarak,
amelyek áthatoltak a felhőkön, épphogy megvilágították az arcát. Nem
nézett rám, amikor megszólalt:
– Megcsaltam az első barátnőmet. Sokszor. Amikor turnéztam.
Amikor visszajöttem, összevesztünk valami máson, és azt mondtam
neki, hogy olyan sok lánnyal csaltam meg, hogy a nevükre sem
emlékszem. Azt mondtam, hogy eleget láttam, hogy tudjam, őbenne
semmi különleges nincs. Szakítottunk. Azt hiszem, én szakítottam vele.
A legjobb barátom húga volt, így alapvetően rákényszerítettem őket,
hogy válasszanak köztem és egymás között. – Szörnyű, kedvetlen
nevetést hallatott. – És most Victor odakint van valahol az erdőben,
beleragadva egy farkas testébe. Egy farkassá változó srác testébe. Jó
haver vagyok, nem?
Nem mondtam semmit. Nem érdekelt az erkölcsi krízise.
– Ő is szűz volt, Isabel – mondta Cole, végül ismét rám nézve. –
Gyűlöl engem. Gyűlöli önmagát. Nem akarom ezt tenni veled.
Bámultam rá.
– Nem kértem segítséget, vagy igen? Azért hívtalak ide, hogy
analizálj? Nem kell megmentened saját magamtól. Vagy magadtól. Mit
gondolsz, ilyen gyenge vagyok? – Egy röpke pillanatig nem hittem,
hogy kimondom. Aztán megtettem: – Hagynom kellett volna, hogy
kinyírd magad.
És megint az az arc, mindig az az arc. Amikor úgy kellett volna rám
néznie, mint akit megbántottak, csak... semmi.
Könnyek égették az arcomat, csíptek, amikor az állam alatt
összetalálkoztak. Még csak azt sem tudtam, miért sírok.
– Te nem olyan lány vagy – mondta Cole fáradtan. – Hidd el, eleget
láttam belőlük, hogy tudjam. Figyelj! Ne sírj! Olyan lány sem vagy.
– Ó, tényleg? Milyen lány vagyok?
– Megmondom, ha rájöttem. Csak ne sírjál.
Az, hogy észrevette, sírok, hirtelen elviselhetetlenné tette, hogy látja.
Behunytam a szemem.
– Kifelé! Kifelé a szobámból!
Amikor újra kinyitottam a szememet, már elment.
Cole
Isabel szobájából lefelé menet a lépcsőn kísértésbe estem, hogy
kimenjek és kivárjam, vajon az a borzongató gyomorszorítás, amit
akkor éreztem, amikor bejöttem, az volt-e, aminek hittem. De a ház
melegében maradtam. Úgy éreztem, tudok valamit magamról, amit
eddig nem tudtam. Annyira új volt, hogy ha farkassá változtam volna
abban a pillanatban, talán el is veszítem, és nem emlékeztem volna rá,
amikor ismét Cole lettem volna.
Lementem a főlépcsőn, észben tartva, hogy az apja ott van valahol a
ház mélyén, míg Isabel egyedül van a tornyában.
Milyen lehetett felnőni egy ilyen házban? Ha túl nagy levegőt vettem
volna, leesik a falról valami dekoratív tál, vagy elhullatják szirmaikat a
tökéletesen elrendezett szárazvirágok. Persze, az én családomban is
jómódban lehetett felnőni – mint a sikeres őrült tudósokéban általában -
, de a ház sosem nézett ki így. A mi életünk úgy festett, mint... mint ami
be van lakva.
Rossz felé fordultam a konyha felé menet, és a Minnesotai Nemzeti
Múzeumban találtam magam: egy hatalmas teremben, amelyet kitömött
állatok hadserege népesített be. Olyan sokan voltak, hogy ha a helyiség
levegőjét nem töltötte volna meg egy gazdasági udvar dohos szaga,
kétségbe vontam volna a valódiságukat. Minnesotában nincs
állatvédelmi törvény ? Néhány állat meglehetősen rohadtul védett faj
volt; de amúgy sem láttam őket soha New York állam északi részén.
Valami egzotikus mintázatú vadmacskára pillantottam, aki visszanézett
rám. Eszembe jutott Isabel riposztja egy korábbi beszélgetésünkből,
amikor először találkoztam vele – arról, hogy az apja hajlamos
lövöldözni.
Az biztos, hogy a fal mellett egy farkas volt, örökös settenkedésben,
üvegszeme csillogott a félhomályban. Sam biztosan hatással volt rám,
mert hirtelen különösen iszonyatos halálnak tűnt. Távolinak a valódi
testtől. Mint egy űrhajós, aki az űrben hal meg.
Körülnéztem az állatok között – nagyon keskenynek éreztem a határt
köztük és közöttem és kilöktem egy ajtót a terem másik oldalán, amiről
reméltem, hogy visszavezet a konyha felé.
Ismét tévedtem. Egy stílusos, kerek szobába jutottam, elegánsan
megvilágította a lemenő nap az ablakokon át, amelyek az íves falak
felét betöltötték. Középen egy gyönyörű versenyzongora állt – és
semmi más. Csak a zongora és az íves, bordó falak. Ez a szoba csak a
zenéről szólt.
Rájöttem, hogy nem emlékszem, mikor énekeltem utoljára.
Nem emlékeztem, mikor hiányzott legutóbb.
Megérintettem a zongora szélét; a sima lakkréteget hidegnek
éreztem. Valahogy akkor és ott, amikor a jeges este az ablakoknak
feszült, várva, hogy átformálja a bőrömet, sokkal emberibb voltam,
mint már hosszú ideje.
Isabel
Egy darabig duzzogtam, aztán felkeltem az ágyról, és rendbe
szedtem magam a pici fürdőszobában. Miután kisminkeltem magam, az
ablakhoz mentem, amelyen Cole nézett ki. Vajon milyen messze járhat
már? Meglepetésemre elemlámpa fénycsóváját láttam, amint
kiszámíthatatlanul vág keresztül a mélykék estén, lefelé az erdőben, a
mozaiktisztás felé. Cole volt az? Nem maradhat ember ilyen időben,
hiszen borzongott, és közel járt az átváltozáshoz. Az apám?
Ráncoltam a homlokom a talányos fényre, azon gondolkodva, hogy
vajon bajt jelent-e?
Aztán meghallottam a zongorát. Azonnal tudtam, hogy nem apám az,
aki még csak nem is hallgatott zenét, és az is hónapokkal azelőtt volt,
hogy anyám utoljára játszott. Ráadásul nem is anyám kifinomult, precíz
játékát hallottam. Felkavaró, borzongató dallam volt, ami a felső
tartományban ismétlődött újra meg újra, valakinek a soványka
klimpírozása, aki arra számít, hogy az űrt más hangszerek töltik be.
Olyan nehezen tudtam elképzelni Cole-t, hogy muszáj volt látnom
játszani. Halkan lementem a földszinti zeneszobába, és megálltam az
ajtó előtt, épp csak annyira hajoltam be, hogy ne vehessen észre.
És ott volt. Nem ült le rendesen a székre, hanem egy lábbal rátérdelt,
mintha nem akarna soká maradni. Ebből a szögből nem láttam a
zenészujjait, amelyeket korábban felfedeztem, de nem is kellett látnom.
Csak az arcát. Nem tudta, hogy közönsége van, elveszett a
zongorafutamokban. Az esti megvilágításban mintha Cole minden
páncélja lehullott volna. Nem az az agresszíven jóképű, beképzelt fickó
volt, akit pár napja megismertem. Csak egy fiú, aki ismerkedett egy
dallammal. Fiatalnak, bizonytalannak és kedvesnek látszott, és én
becsapva éreztem magam, hogy összeszedte magát, amikor én képtelen
voltam.
Valahogy már megint őszinte volt, megosztott velem egy újabb
titkot, miközben nekem nem volt semmim, amit cserébe hajlandó lettem
volna megosztani vele. Egyszerre megláttam valamit a szemében.
Láttam, hogy újra érez, és bármit is érzett, az bántotta.
Nem álltam készen rá, hogy megbántsam.
Harminchetedik fejezet
Sam
DULUTHBÓL HAZAFELÉ az út piros hátsó lámpák, a sötétből hirtelen
előbukkanó, majd ugyanolyan gyorsan eltűnő útjelzések, a
hangszóróból és a számból hallatszó hangom, Grace szembejövő kocsik
fényszóróinak villanásával és villogásával megvilágított arcának
kollázsa volt.
A szeme félig csukva volt az álmosságtól, de én úgy éreztem, soha
többé nem fogok aludni. Olyan érzésem volt, mintha ez a nap lenne az
egyetlen hátralévő nap a világon, és ébren kellett maradnom. Már
meséltem Grace-nek Cole-ról, arról, hogy kicsoda, de úgy éreztem, van
még mit mondanom. Valószínűleg bosszantottam Grace-t, de
kedvességből nem szólt semmit. Újból elmondtam:
– Azt hittem, ismerős valahonnan. Csak azt nem értem, Beck miért
csinálta.
Grace behúzta a kezét a dzsekije ujjába, és a kezével összefogta az
anyagot. A bőre kékes színűnek látszott a rádió kijelzőjének fényében.
– Talán Beck nem tudta, kicsoda. Én is csak mintha tudnám, mi volt
a NARKOTIKA. Csak egy dalukat ismerem. Azt, amelyik összezúzott
arcokról szól, vagy ilyesmi.
– De sejtenie kellett. Kanadában találta. Amikor turnézott. Turnézott.
Meddig tart, míg valaki Mercy Fallsban meglátja és felismeri? Mi lesz,
ha idejönnek, hogy hazavigyék, és farkassá változik? Amikor nyáron
ember lesz, csak elbújik a házban, és reméli, hogy senki nem ismeri fel?
– Talán – mondta Grace. Egy zsebkendővel törölgette az orrát, aztán
összegyűrte, és a kabátzsebébe dugta. – Talán elveszett akar maradni, és
nem lesz gond. Szerintem meg kellene kérdezned. Vagy megtehetem
én, mivel te nem kedveled.
– Csak nem bízom benne. — Előre-hátra futtattam az ujjaimat a
kormánykeréken. A szemem sarkából láttam, ahogy Grace az ajtónak
dönti a fejét, és felsóhajt. Nem tűnt úgy, mint aki jól érzi magát.
Hirtelen elöntött a bűntudat. Nagyon keményen dolgozott, hogy
összehozza nekem ezt a tökéletes napot, én pedig tönkreteszem.
– A... sajnálom. Hálátlan vagyok. Nem aggódom többet, oké? Ezzel
majd holnap foglalkozunk.
– Hazudós.
– Ne haragudj!
– Nem haragszom. Csak álmos vagyok, és szeretném, ha boldog
lennél.
Levettem az egyik kezemet a kormányról, hogy megérintsem a
kezét. A bőre nagyon forró volt.
– Boldog vagyok – mondtam, bár most rosszabbul éreztem magam,
mint eddig. Vergődtem aközött, hogy felemeljem a kezét és
megszagoljam, hogy érzem-e rajta a farkast, vagy hogy hagyjam, ahol
van.
– Ez a kedvencem – mondta halkan. Nem jöttem rá, mire gondol,
amíg nem léptette vissza a CD-t a dal elejére, amikor véget ért. A CD-n
a másik Sam, a megváltoztathatatlan, aki örökké fiatal marad, azt
énekelte, hogy Nyáron szerettem öt meg, édes nyári lány, miközben egy
másik változatlan Sam a második szólamot énekli.
A szívem dörömbölt a mellkasomban, miközben fényszórók
csíkozták a kocsi belsejét, majd újra elsötétült minden. Nem tehettem
róla, de arra gondoltam, mikor énekeltem legutóbb ezt a dalt. Nem ma a
stúdióban, hanem azelőtt. Egy töksötét kocsiban ültünk, mint ez itt, a
kezem Grace hajába keveredett, miközben vezetett, épp mielőtt
szétrobbant a szélvédő, és az éjszaka búcsúvá változott.
Boldog dalnak szántam. Rossz volt, hogy örökre megmérgezte az az
emlék, mindegy, milyen jóra fordultak a dolgok utána.
Mellettem Grace elfordította a fejét, hogy az arca az üléstámlán
nyugodjon. Fáradtnak és távolinak tűnt.
– Elalszol, ha nem szórakoztatlak? – kérdezte halvány mosollyal az
arcán.
– Jól vagyok – mondtam.
Grace rám mosolygott, majd maga köré húzta a dzsekijét, mint
valami takarót. Csókot dobott felém, aztán lehunyta a szemét. A
háttérben a hangom azt énekelte, Légy a mindenünk, nyár, boldoggá
tehetnél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése