Huszonegyedik fejezet
Grace
AZNAP ÉJJEL AZ ÁGYAM SAM NÉLKÜL SEM VOLT MÁS. Semmi
ismeretlen nem volt a matrac alakjában. Az ágynemű nem lett nagyobb
nélküle. Nem voltam kevésbé fáradt egyenletes szuszogása nélkül, és a
sötétben nem hiányzott a széles válla sem magam mellett. A párnán
még éreztem az illatát, mintha csak a könyvéért kelt volna fel, és
elfelejtett volna visszajönni.
Ám a világ mégis teljesen más lett.
Az előző éjszakai fájdalom visszhangjaként fájt a gyomrom. Sam
párnájába temettem az arcomat, és próbáltam nem emlékezni azokra az
éjszakákra, amikor azt hittem, örökre elment. Elképzeltem őt Beck
házában, a másik oldalamra fordultam, és fogtam a mobiltelefonomat.
De nem nyomtam be a számát, mert ostoba módon csak arra tudtam
gondolni, amikor egymás mellett feküdtünk, és Sam vacogva azt
mondta: Talán át kellene gondolnunk az életstílusunkat. Aztán arra
gondoltam, ahogy azt mondta, hogy maradjak itt, és ne menjek át
hozzá.
Talán örült, hogy ott lehet, hogy van kifogása egyedül lenni. Talán
nem. Nem tudtam. Rosszul éreztem magam, nagyon-nagyon rosszul,
valami új és borzalmas módon, amelyet nem tudtam leírni. Sírni
akartam, és emiatt hülyének éreztem magam.
Visszatettem a telefonomat az éjjeliszekrényre, visszagördültem Sam
párnájára, és aztán elaludtam.
Sam
Nyílt seb voltam.
Nyugtalanul jártam a ház folyosóit, fel akartam hívni megint, de
féltem, hogy bajba keverem, féltem valami névtelentől és hatalmastól.
Addig járkáltam, amíg túl fáradt nem lettem, hogy állva maradjak, aztán
felmentem a szobámba. Lámpát sem gyújtottam, csak az ágyamhoz
léptem és lefeküdtem. A karomat kinyújtottam a matracon, és fájt a
kezem, mert Grace teste nem volt alatta.
132
A gondolataim olyanok voltak, mint egy gennyes seb. Nem tudtam
aludni. Az agyam elsiklott az üres ágy valóságától, és dalszövegekké
formálta gondolataimat, az ujjaim elképzelték az akkordokat, amelyeket
lefognának a gitár nyakán, hogy megtalálják a dallamot.
Megoldani csak ő tud: egyenlet vagyok.
De mások ezek az x-ek és y-ok.
Nem jön ki semmi, hiába osztom,
napjaim nélküle hiába szorzom.
Ahogy a végtelen éjszaka lassan elvánszorgott, számtalan perc
követett percet anélkül, hogy bárhová is jutnának, a farkasok
felvonyítottak, a fejem pedig lüktetni kezdett. Az egyik tompa, lassú
fájdalom, amelyet az agyhártyagyulladás örökül hagyott. Feküdtem az
üres házban, és hallgattam, ahogy a falka lassú sírása együtt emelkedik
és süllyed a nyomással a koponyámban.
Kockára tettem mindent, és nem kaptam semmit, csak nyitott
tenyerem hever üresen a mennyezet alatt.
Huszonkettedik fejezet
Grace
– SÉTÁLNI MEGYEK – mondtam anyának.
Nem múlt el nap olyan lassan, mint az a szombat. Valamikor
régesrégen, amikor még fiatalabb voltam, odalettem volna, hogy az
egész napot anyámmal tölthetem a házban. Most nyugtalan voltam,
mintha szállóvendégem lett volna. Nem igazán tartott fel semmiben, de
nem is volt kedvem semmibe belekezdeni, amíg ott volt.
Anya éppen a kanapé végén ült csinosan összekuporodva, Sam egyik
itt hagyott könyvét olvasta. Amikor meghallotta a hangomat, felém
kapta a fejét, és az egész teste megfeszült.
– Mit csinálsz?
– Sétálni megyek – feleltem, kísértésbe esve, hogy kivegyem a
kezéből Sam könyvét. – Halálra unom magam, és beszélni akarok
Sammel, de ti nem hagyjátok, és valamit csinálnom kell, vagy elkezdek
mindent széthajigálni a szobámban, mint egy dühös csimpánz.
Az igazság az volt, hogy az iskola meg Sam nélkül muszáj volt
kimennem a házból. Sam előtt minden nyáron ezt csináltam – a
gumiabroncs hintához menekültem a hátsó udvarba, könyvvel a
kezemben.
Szükségem volt az erdő hangjára, hogy kitöltse bennem az üres,
nyugtalan űrt.
– Ha csimpánzzá változol, nem fogom kitakarítani a szobádat –
figyelmeztetett anya. – És nem mehetsz ki. Csak két napja, hogy
kórházban voltál.
– A láz miatt, ami már elmúlt – mutattam rá. Megpillantottam
mögötte az eget, mélykék volt, és langyosnak látszott, és várandósnak
tűnő faágak nyúltak a kékségbe. Mindenem viszketett, hogy odakint
lehessek, megszagolhassam a közelgő tavaszt. A nappali ehhez képest
szürke és néma volt. – Plusz a D-vitamin nagyon jó az olyan
betegeknek, mint én. Nem maradok kint sokáig.
Amikor nem válaszolt, megkerestem a klumpámat az előszobában,
és belebújtam. A csend közöttünk függött, sokkal erősebben beszélt
arról, hogy mi történt aznap éjjel, mint az a néhány szó, amit váltottunk
róla.
Anya mélységesen kényelmetlenül érezhette magát.
– Grace, szerintem beszélnünk kéne. Arról... – Elhallgatott. – Rólad
és Samról.
– Jaj, inkább ne! – A hangom pontosan annyi lelkesedést tükrözött,
amennyit a javaslat hallatán éreztem.
– Én sem akarom – mondta a könyvet becsukva. Anélkül, hogy
megnézte volna az oldalszámot, ami szintén Samre emlékeztetett, aki
mindig megjegyezte az oldalszámot, vagy az egyik ujját a könyvben
hagyta, és úgy csukta be, mielőtt felnézett és megszólalt volna. Anya
folytatta: – De beszélnem kell veled róla, és ha beszélgetsz velem,
akkor elmondom apádnak, hogy beszéltünk, és nem kell majd vele
beszélgetned.
Nem láttam be, miért kellene bármelyikükkel is beszélgetnem. Eddig
nem érdekelte őket, mit csinálok, vagy hol vagyok, amíg nem voltak
itthon, és egy év múlva egyetemista leszek, vagy legalábbis nem fogunk
egy fedél alatt élni. Arra gondoltam, kirohanok, de inkább karba tettem
a kezem, és szembenéztem vele, vártam.
Anya azonnal a tárgyra tért.
– Védekeztek? – kérdezte.
Lángba borult a képem.
– Anya!
De nem hátrált meg.
– Igen?
– Igen. De ez nem olyan.
Anya egyik szemöldöke felemelkedett.
– Ó, nem? Akkor milyen?
– Úgy értem, hogy nem csak erről szól. Ez... – Kerestem a szavakat,
hogy elmagyarázzam, hogy kifejezzem, miért gurultam rögtön dühbe a
kérdésétől és a hangnemétől. – Ő nem csak egy srác, anya. Mi...
De nem tudtam, hogy fejezzem be a gondolatot így, hogy máris
hitetlenül felhúzott szemöldökkel figyel engem. Nem tudtam, hogyan
kellett volna elmondanom neki olyasmit, mint szerelem, meg örökké, és
csak akkor hasított belém, hogy nem is akarom. Az ilyen igazságot ki
kell érdemelni.
– Ti micsoda? Szerelmesek vagytok? – Ahogy anya kimondta,
elcsépeltté vált. – Tizenhét éves vagy, Grace. Ő hány éves? Tizennyolc?
Mennyi ideje ismered? Csak néhány hónapja. Nézd, eddig még nem
volt barátod. Inkább testi vágyaid vannak, mint bármi más. Az, hogy
lefekszetek egymással, nem azt jelenti, hogy szerelmesek vagytok. Csak
azt, hogy vágyaitok vannak.
– Te is lefekszel apával. Ti ketten nem vagytok szerelmesek?
Anya a mennyezet felé fordította a szemét.
– Mi házasok vagyunk.
Miért zavartattam magam egyáltalán?
– Ez az egész beszélgetés nagyon hülye emlék lesz, amikor Sammel
meglátogatunk benneteket az öregek otthonában – mondtam hidegen.
– Hát jó. Őszintén remélem, hogy így lesz – felelte anya. Aztán
könnyedén elmosolyodott, mintha a beszélgetésünk csak kötetlen
csevegés lett volna. Mintha csak abban egyeztünk volna meg, hogy
elmegyünk egy anya-lánya bálba. – De kétlem, hogy egyáltalán
emlékezni fogunk rá. Sam valószínűleg csak egy fénykép lesz a
szalagavatódról. Emlékszem, amikor én voltam tizenhét éves, és hidd
el, nem szerelem volt a levegőben. Szerencsémre nekem volt józan
eszem. Máskülönben több testvéred is lenne. Emlékszem, én a te
korodban...
– Anya! – csattantam fel kipirosodott arccal. – Én nem te vagyok. Én
semmiben sem hasonlítok rád. Neked fogalmad sincs, mi történik a
fejemben, vagy hogyan működik az agyam, vagy hogy szerelmes
vagyok-e Sambe. Úgyhogy meg se próbálj erről beszélgetni velem! Ne
is... ehh. Tudod mit? Végeztem.
Felkaptam a tiltott telefonomat a konyhapultról, fogtam a kabátomat,
és kivonultam. Behúztam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a
verandáról anélkül, hogy visszanéztem volna. Furdalnia kellett volna a
lelkiismeretnek, hogy úgy ráförmedtem anyára, de szemernyi megbánás
sem volt bennem.
Annyira hiányzott Sam, hogy az már fájt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése