Előszó
Grace
Ez EGY FIÚ TÖRTÉNETE, AKI VALAHA FARKAS VOLT, és egy lányé, aki
azzá vált.
Alig néhány hónapja még Sam volt a mesebeli lény. Az ő betegsége
volt gyógyíthatatlan. Az ő búcsúja jelentette a legtöbbet. Az ő teste volt
rejtély, túl furcsa és csodálatos és rémisztő, hogy felfogható legyen.
De most tavasz van. A meleggel hamarosan a többi farkas is leveti a
farkasbundát, és visszatérnek emberi testükbe. Sam Sam marad, és Cole
Cole lesz, csak én vagyok, aki bizonytalan a saját bőrében.
Tavaly még ezt akartam. Rengeteg okom volt arra, hogy a házunk
mögötti erdőben élő farkasfalka tagjává akarjak válni. De most,
ahelyett, hogy a farkasokat figyelném, és arra várnék, hogy egyikük
odajöjjön hozzám, ők figyelnek engem, és várják, hogy odamenjek
hozzájuk.
A szemük, emberi szem farkaskoponyában, a vízre emlékeztet: mint
a víz tiszta kéksége, úgy tükrözi a tavaszi eget, az esőben habzó patak
barnáját, a nyári tó zöldjét, amikor az algák virágozni kezdenek, a hótól
elfojtott folyó szürkéjét. Akkoriban csak Sam sárga szeme figyelt
engem az esőáztatta nyírfák közül, de most az egész falka tekintetének
súlya rám nehezedik. A tudott dolgok súlya, a kimondatlanoké.
Az erdei farkasok idegenek, most, hogy ismerem a falka titkát.
Csodálatosak, csábítóak – de ennek ellenére idegenek. Minden szempár
mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik. Sam az egyetlen, akit
valaha igazán ismertem, és ő most is mellettem van. Ezt akarom, a
kezemet Sam kezében, a nyakamhoz simuló arcát.
De a testem elárul. Most én vagyok az ismeretlen, a kiismerhetetlen.
Ez egy szerelmi történet. Sosem tudtam, hogy milyen sokféle
szerelem létezik, vagy hogy a szerelem milyen sokféle dologra viszi rá
az embert.
Sosem tudtam, hogy ilyen sokféleképpen lehet elbúcsúzni.
Első fejezet
Sam
A MINNESOTAI MERCY FALLS EGÉSZEN MÁSKÉPP FEST, ha tudod, hogy
az életed hátralévő részében ember leszel. Azelőtt olyan hely volt,
amely csak a nyári melegben létezett, betonjárdákkal, a nap felé
nyújtózkodó levelekkel, és mindenen érezni lehetett a meleg aszfalt és a
levegőben terjengő kipufogógáz szagát.
Most, amikor a tavaszi gallyak ritkán látott, lágy, rózsaszínű fodrokat
növesztettek – ide tartoztam.
Amióta elvesztettem farkasbőrömet, megpróbáltam újból
megtanulni, hogyan legyek fiú. Visszaszereztem a régi állásomat a
Ferde Polcban, a lapozás hangja és új szavak vettek körül. Egy
Volkswagen Golfra cseréltem örökölt terepjárómat, amely tele volt
Beck és a farkasokkal töltött életem illatával. A Golf épp elég tágas volt
nekem, Grace-nek és a gitáromnak. Próbáltam nem összerezzenni,
amikor éreztem, hogy hideg levegő áramlik be egy hirtelen kinyíló
ajtón. Próbáltam észben tartani, hogy többé nem vagyok egyedül.
Éjjelente Grace-szel bebújtunk az ágyba, a testéhez simultam,
beszívtam az új életem illatát, és az ő szívveréséhez igazítottam az
enyémet.
Ha a mellkasom összeszorult a szél sodorta farkasüvöltéstől,
legalább vigaszt nyújtott ez az egyszerű, hétköznapi élet. Várhattam a
karácsonyt, amit hosszú éveken át együtt töltünk majd. Abban a
kiváltságban volt részem, hogy ebben az ismeretlen testemben
öregedjek meg. Tudtam ezt. Mindenem megvolt.
Magamban hordom, mit nyújt az idő, hirtelen elébem tárul a jövő.
Elkezdtem magammal hordani a gitáromat a könyvesboltba. Az üzlet
nyugalmas volt, órák teltek el anélkül, hogy bárki is hallotta volna,
amint magamban énekelem a szövegeimet a könyvekkel telirakott
falaknak. A kis jegyzetfüzet, amit Grace-től kaptam, lassan megtelt
szavakkal. Minden új dátum, amelyet egy-egy lap tetejére firkantottam,
diadal volt az eltűnő tél felett.
Ez is olyan nap volt, mint a többi: a nedves reggeli utcákat elkerülte
a fogyasztói társadalom. Nem sokkal azután, hogy kinyitottam a boltot,
meglepetten hallottam, hogy valaki belép. A székem mögötti falhoz
támasztottam a gitárt, és felnéztem.
– Szia, Sam – mondta Isabel. Furcsa volt egyedül látni őt, Grace
társasága nélkül, és még furcsább volt itt a könyvesboltban, puha fedelű
könyveim barlangjának lágy valóságától körülvéve. Tavaly télen
elveszítette a bátyját, amitől keményebb lett a hangja, és élesebb a
tekintete, mint amikor először találkoztam vele. Rám nézett – ravasz,
fásult pillantással, amitől naivnak éreztem magam.
– Mi újság? – kérdezte, és leült a mellettem álló üres székre,
keresztbe tette hosszú lábát. Grace a szék lábai alá rejtette volna a
magáét. Isabel meglátta a teámat és belekortyolt, aztán hatalmasat
sóhajtott.
A megbecstelenített teára pillantottam.
– Nem sok. Új frizura?
Tökéletes, szőke loknijai eltűntek, és brutálisan rövid hajat viselt,
amelytől gyönyörű volt és sebzett.
Isabel felhúzta az egyik szemöldökét.
– Sosem gondoltam rólad, hogy a nyilvánvaló dolgokért rajongsz,
Sam – mondta.
– Nem is – feleltem, és felé toltam az érintetlen papírpoharat. Mintha
megtelt volna jelentéssel, ha ittam volna belőle őutána. Aztán
hozzátettem: – Egyébként azt kellett volna mondanom, hogy „Hé, nem
kéne suliban lenned?"
– Touché – jegyezte meg Isabel, és elvette a teámat, mintha mindig
is az övé lett volna. Hanyag eleganciával ült a támlátlan széken. Én úgy
görnyedtem az enyémen, mint egy keselyű. A falióra számlálta a
másodperceket. Odakint nehéz, fehér felhők lógtak az utca felett,
mintha még mindig tél lenne. Figyeltem, ahogy egy esőcsepp végigfut
az ablakon, hogy aztán fagyottan a járdára pattanjon. A gondolataim az
ütött-kopott gitártól a pulton heverő Mandelstam-kötethez kalandoztak
(„Van testem – vele én már mit tegyek /annyira enyém és egyetlenegy"
Pór Judit fordítása). Végül lehajoltam, és a lejátszón, amely a pult alá
volt tolva, megnyomtam a PLAY gombot, hogy újraindítsam a zenét.
– Farkasokat láttam a házunknál – mondta Isabel. Meglötykölte a
folyadékot a poharában. – Ennek vágottfű-íze van.
– Jót tesz – mondtam. Hevesen kívántam, bárcsak ne itta volna meg;
a forró folyadék biztonsági háló volt a hideg időben. Még akkor is, ha
tudtam, hogy már nincs rá szükségem, a kezemben tartva biztosabbnak
éreztem emberformámat. – Milyen közel a házhoz?
Vállat vont.
– A tetőtérből látom őket az erdőben. Világos, hogy nincs bennük túl
sok életösztön, különben kerülnék az apámat. Aki nem rajong értük. –
A pillantása rátalált a nyakamon lévő szabálytalan sebhelyre.
– Emlékszem – mondtam. Isabelnek sem volt oka kedvelni a
farkasokat. – Ha bármelyikük az utadba kerülne, mint ember, szólj,
rendben? Mielőtt apád kitömi őket, és beteszi a foyer-be. – Hogy
finomítsam a hatását, a foyer-t úgy mondtam, mint a franciák: foajé.
Isabel hervasztó pillantása egy kevésbé erős embert kővé változtatott
volna.
– Ha már foajékról beszélünk – mondta -, most egyedül laksz abban
a nagy házban?
Nem laktam ott. Egy részem tudta, hogy Beck házában kéne lennem,
fogadnom a régi falkatagokat, amikor a tél elmúltával emberalakot
öltenek, figyelni a négy új farkasra, akiket fel kellett készíteni az
átváltozásra, de a másik részem gyűlölte a gondolatát, hogy ott
kóvályogjak, miközben nincs remény, hogy viszontlátom Becket.
Amúgy sem volt az otthonom. Grace volt az otthonom.
– Igen – mondtam Isabelnek.
– Hazudós – felelte éles mosollyal. – Grace sokkal jobban tud
hazudni, mint te. Mondd, hol vannak az orvosi könyvek? Ne nézz ilyen
meglepve, tényleg okkal vagyok itt.
– Nem kételkedtem benne – mondtam, és a sarok felé mutattam. -
Csak azt kellett kiderítenem, hogy mi az az ok.
Isabel lecsusszant a székről, és követte iránymutatásomat a sarokba.
– Azért jöttem, mert a Wikipédia néha nem tud mindent.
– Írhatnál egy könyvet azokról a dolgokról, amelyeket nem találsz
meg a neten – mondtam. Most, hogy felállt, újra tudtam levegőt venni.
Elkezdtem madarat hajtogatni egy számlamásolatból.
– Neked kellene – szólt Isabel -, tekintve, hogy te vagy az, aki
képzeletbeli lény volt.
Pofákat vágva tovább hajtogattam a madaramat. A vonalkód feketefehér
csíkokkal díszítette az egyik szárnyát, amitől a jeltelen szárny
nagyobbnak látszott. Fogtam egy tollat, hogy bevonalkázzam a másik
szárnyat is, hogy tökéletes legyen, de az utolsó pillanatban
meggondoltam magam.
– Mit keresel egyáltalán? Nincs túl sok igazi orvosi könyvünk. A
nagy része inkább önsegítő meg holisztikus cucc.
Isabel a polc mellé guggolva válaszolt:
– Nem tudom. Megismerem majd, ha meglátom. Minek is
nevezik...az olyan vastag könyveket, amiben minden benne van, ami
baja csak lehet az embernek?
– Candide – feleltem. De senki nem volt a boltban, aki értette volna
a poént, így egy kis szünet után új javaslatot tettem: – MSD Orvosi
Kézikönyv?
– Az az.
– Most nincs raktáron. De megrendelhetem. – Nem kellett
megnéznem a leltárt, hogy tudjam, igazam van. – Újonnan nem olcsó,
de valószínűleg találok neked egy használt példányt. A betegségek
kellemetlenül változatlanok szoktak maradni. – Átfűztem egy zsinórt a
papírdaru hátán, és felmásztam a pultra, hogy felakasszam. – Kicsit
túlzás, nem, hacsak nem tervezed, hogy orvos leszel?
– Gondoltam rá – mondta Isabel olyan komolyan, hogy nem jöttem
rá, hogy épp a bizalmába avat, amíg meg nem hallottam, hogy az ajtó
újra csilingel, és újabb vásárló lép be.
– Máris ott vagyok – mondtam lábujjhegyen állva a pult tetején. A
zsinórt próbáltam átdobni a felettem függő lámpatesten. – Csak szóljon,
ha szüksége van valamire.
Bár csak egy szívdobbanásnyi csend támadt, észrevettem, hogy
Isabel elhallgatott, de úgy, hogy szinte kiabálta felém a csendet.
Tétovázva leengedtem a karomat.
– Ne zavartassa magát miattam – szólt a jövevény rezzenéstelen és
ellentmondást nem tűrően hivatalos hangon. – Várok.
A hanglejtése hallatán elment a kedvem a saját hóbortomtól, hát
megfordultam, és egy rendőrtisztet láttam meg a pult mellett, amint
felnéz rám. A magaslati pontról mindent megfigyelhettem, ami a
fegyverövén lógott: pisztolyt, adóvevőt, bors-sprayt, bilincset,
mobiltelefont.
Ha az embernek titkai vannak, még ha nem is törvénytelen titkok, és
egy rendőrtiszt jelenik meg a munkahelyén, annak rettenetes hatása van.
Lassan lemásztam a pult mögé, és kevés lelkesedéssel a darumra
mutatva megszólaltam:
– Amúgy sem ment valami jól. Segíthetek... Keres valamit? –
Haboztam a kérdéssel, mivel tudtam, hogy nem azért jött, hogy
könyvekről beszélgessünk. Éreztem, hogy a pulzusom keményen és
gyorsan lüktet a nyakamon. Isabel eltűnt, a bolt szemmel láthatóan üres
volt.
– Valójában, ha nincs sok dolga, szeretnék beszélni önnel egy percet
– mondta a tiszt udvariasan. – Samuel Roth, igaz?
Bólintottam.
– A nevem Koenig – mondta. – Olivia Marx ügyében nyomozok.
Olivia. Összeszorult a gyomrom. Oliviát, Grace legközelebbi
barátainak egyikét, véletlenül harapták meg tavaly, és az elmúlt néhány
hónapot farkasként töltötte a Boundary-erdőben. A családja azt hitte,
megszökött.
Grace-nek kellett volna itt lennie. Ha a hazugság versenysport lett
volna, Grace világbajnok lett volna. Ahhoz képest, hogy utálta a kreatív
írás nevű tantárgyat, határozottan szenzációs mesemondó volt.
– Ó – mondtam. – Olivia.
Ideges voltam, hogy itt van egy zsaru, és kérdezősködik, de furcsa
módon még idegesebb voltam a hallgatózó Isabel miatt, aki már tudta
az igazságot. Elképzeltem, ahogy az egyik polc mögött guggol, és
gúnyosan felhúzza a szemöldökét, amint kipukkan a hazugság a
gyakorlatlanságom miatt.
– Ismerte őt, helyes? – A tiszt arcán barátságos kifejezés ült, de hogy
lehet valaki barátságos, miközben úgy fejez be egy mondatot, hogy
helyes?
– Kicsit – válaszoltam. – Párszor találkoztam vele a városban. De
nem egy iskolába jártunk.
– Hová jár iskolába? – Koenig ismét csak tökéletesen kedves,
társalgási hangnemet használt. Próbáltam megmagyarázni magamnak,
hogy csak azért tűnik gyanakvónak, mert rejtegetnivalóm van.
– Magántanuló voltam.
– A húgom is az volt – mondta Koenig. – Az őrületbe kergette
anyánkat. Szóval, Grace Brisbane-t is ismeri, helyes?
Megint ez a helyes. Elgondolkodtam, hogy vajon azokkal a
kérdésekkel kezdte-e, amelyekre már tudta a választ. Érzékeltem, hogy
Isabel némán hallgatózik.
– Igen – feleltem. – A barátnőm.
Ez olyan információ lehetett, amiről valószínűleg nem volt
tudomása, és valószínűleg nem is volt rá szüksége, nekem viszont volt
okom rá, hogy Isabel hallja.
Meglepett, hogy Koenig elmosolyodik.
– Gondoltam – mondta.
Bár a mosolya őszintének tűnt, megdermedtem. Vajon csak játszik
velem?
– Grace és Olivia jó barátnők voltak – folytatta Koenig. – Meg tudja
mondani, mikor látta utoljára Oliviát? A dátum nem annyira fontos, de
sokat segítene, ha megpróbálná minél pontosabban meghatározni.
Felcsapott egy kicsi, kék jegyzetfüzetet, a ceruzája a papír fölött
lebegett.
– Öhm. – Gondolkodtam. Pár hete láttam Oliviát, fehér bundája
havas volt, de nem gondoltam, hogy ez a leghasznosabb információ,
amit Koenignek adhatok. – A belvárosban láttam. Pontosabban itt. Az
üzlet előtt. Grace-szel épp itt voltunk benn, Olivia pedig erre járt a
bátyjával. De ez hónapokkal ezelőtt lehetett. Novemberben?
Októberben? Épp mielőtt eltűnt.
– Gondolja, hogy Grace találkozott vele ez után az eset után?
Próbáltam állni a tekintetét.
– Elég biztos vagyok benne, hogy ő is akkor látta utoljára Oliviát.
– Nagyon nehéz egy tizenévesnek egyedül boldogulnia – mondta
Koenig, és ezúttal biztos voltam benne, hogy mindent tud rólam, s a
szavai tele voltak mögöttes gondolatokkal, ahogy Beck nélkül
tengődöm. – Nagyon nehéz egy szökevénynek. Rengeteg okból szöknek
meg a srácok, és amennyit Olivia tanáraitól és a családjától hallottam, a
depressziónak is lehet köze hozzá. Sokszor a kamaszok csak azért
szöknek meg, mert ki kell jutniuk a szülői házból, de nem tudják,
hogyan boldoguljanak a kinti világban. Ezért néha csak a szomszéd
házig menekülnek. Néha...
Félbeszakítottam, még mielőtt messzebb mehetett volna:
– Biztos úr... Tudom, mire akar kilyukadni, de Olivia nincs Graceéknél.
Nem Grace látja el élelemmel, és nem ő segíti. Olivia érdekében
kívánom, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a válasz. Grace miatt is
nagyon szeretném. Nagyon szeretném azt mondani, hogy tudom,
pontosan hol van Olivia. De mi legalább annyit gondolkodunk azon,
hogy mikor jön vissza, amennyit maga.
Vajon Grace is így vezeti elő a legtökéletesebb hazugságait –
olyasmivé alakítva, amit maga is el tud hinni?
– Értse meg, hogy meg kellett kérdeznem – mondta Koenig.
– Tudom.
– Nos, köszönöm, hogy időt szakított rám, és kérem, tudassa velem,
ha bármit hall. – Koenig indulóban volt, de aztán visszafordult.
– Mit tud az erdőről?
Megdermedtem. Mozdulatlan, rejtőző farkas voltam a fák között, és
imádkoztam, hogy ne lássanak meg.
– Tessék? – kérdeztem haloványan.
– Olivia családja azt mesélte, hogy a lány sok fotót készített az
erdőben élő farkasokról, és hogy Grace-t is érdeklik. Ön is osztja a
lányok érdeklődését?
Csak bólintani tudtam szótlanul.
– Gondolja, hogy van valami esély arra, hogy egyedül próbál ott élni,
ahelyett, hogy másik városba menjen?
Pánik kapaszkodott az agyamba, amikor elképzeltem, hogy a
rendőrség és Olivia családja négyzetméterről négyzetméterre átkutatja
az erdőt, megvizsgálják a fákat és a farkasok búvóhelyét, hogy emberi
élet jelére bukkanjanak. És valószínűleg meg is találják. Próbáltam
könnyed hangot megütni:
– Olivia nekem sosem tűnt nomád típusnak. Ebben tényleg nem
hiszek.
Koenig biccentett, mintha csak magának.
– Nos, még egyszer kösz.
– Szívesen – mondtam. – Sok szerencsét.
Az ajtó újra csilingelt, és becsukódott mögötte. Amint láttam a
járőrkocsit elhúzni a járdaszegély mellől, a könyökömmel a pultra
támaszkodva a tenyerembe temettem az arcomat. Istenem.
– Szép munka, csodagyerek – mondta Isabel az ismeretterjesztő
könyvek közül felemelkedve egy súrlódó hang kíséretében. – Kicsit
sem látszottál elmebetegnek.
Nem válaszoltam. Minden átfutott az agyamon, amiről a zsaru
kérdezősködhetett volna, és sokkal jobban idegesített, mint amikor még
ott volt. Megkérdezhette volna, hogy hol van Beck. Vagy hogy
hallottam-e három, Kanadában eltűnt srácról. Vagy hogy tudok-e
valamit Isabel Culpeper bátyjának haláláról.
– Mi bajod? – kérdezte Isabel, ezúttal sokkal közelebbről. Egy kupac
könyvet tett a pultra, tetején a hitelkártyájával. – Teljesen jól kezelted.
Csak rutinmunkát végeznek. Nem igazán gyanakszik. Istenem, neked
remeg a kezed.
– Rémes bűnöző lenne belőlem – feleltem, de nem ezért remegett a
kezem. Ha Grace velem lett volna, elmondtam volna neki az igazat:
hogy azóta nem beszéltem zsaruval, hogy a szüleimet lecsukták, amiért
felvágták az ereimet. Koenig rendőr puszta látványa előkotort ezernyi
emléket, amelyre évek óta nem gondoltam.
Isabel megvetően nézett rám.
– Helyes, hiszen nem is teszel semmi törvénybe ütközőt. Fejezd be a
hisztit, és végezd a munkádat! Kérem a blokkot.
Számláztam, és becsomagoltam a könyveit, közben ki-kinéztem az
utcára. A fejem rendőregyenruhák, farkasok és tíz éve nem hallott
hangok zagyvaléka volt.
Miközben átadtam Isabelnek a szatyrot, a csuklómon eltemetett
emlékektől lüktettek a régi hegek.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Isabel még mondani akarna valamit,
de aztán csak megrázta a fejét, és így szólt:
– Egyesek nem csalásra termettek. Viszlát, Sam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése