Tizenhetedik fejezet
Cole
EMBERKÉNT ÉBREDTEM, BÁR AZ ÁGYNEMŰM ÖSSZE VOLT TÚRVA, és
farkasszagú volt.
Miután az este Isabel elment, Sam elvezetett egy kupac vászon
mellett, amelyről lerítt, hogy nemrég tépték le egy ágyról, és egy
földszinti hálószobába vitt. Az egész szoba olyan sárga volt, hogy úgy
tűnt, maga a nap hányta le a falat, aztán a komódba és a függönyökbe
törölte a száját. De frissen vetett ágy állt a közepén, és csak ez
számított.
– Jó éjszakát! – mondta Sam hűvös, de nem barátságtalan hangon.
Nem feleltem. Máris a takaró alatt voltam, holtan a világnak, a
semmiről álmodva.
Most, a késő délelőtti napfényben hunyorogva, bevetetlen hagytam
az ágyat, és a nappaliba poroszkáltam, amely egészen máshogy nézett
ki természetes fényben. A mögöttem lévő üvegfalon beszűrődő
napfényben ragyogott a vörös és a skót kockás szoba. Kényelmesnek
tűnt. Egyáltalán nem hasonlított Isabelék házának merev, gót
tökéletességéhez.
A konyhában a szekrényeken minden lehetséges helyen fényképek
voltak: ragasztószalag, rajzszegek és mosolygó arcok rendetlen
armadája. Azonnal megtaláltam a több tucat arc között Becket és Samet
is. Úgy néztek ki, mint egy szaggatott videofelvétel, ahogy a képeken
egyre idősebbek lettek. Isabel nem volt köztük.
Az arcok többnyire vidámnak tűntek, mosolyogtak és fesztelenek
voltak, mintha a fura életükből a legjobbat hozták volna ki. (Grillezés,
kenuzás, közös gitározás látszott a képeken, de elég nyilvánvaló volt,
hogy mindegyik a házban vagy Mercy Falls közvetlen közelében
készült. Mintha a fotókkal teleragasztott szekrényajtó két üzenetet
közvetített volna: Egy család vagyunk és Fogoly vagy.
Te választottad, emlékeztettem magamat. Az az igazság, hogy nem
gondoltam túl sokat az időre, amíg farkas voltam. Nem igazán
gondoltam úgy általában semmire.
– Hogy vannak az ujjaid?
Az izmaim megfeszültek, mielőtt felismertem Sam hangját.
Odafordultam, a konyhába vezető széles ajtókeretben állt. Egy csésze
tea volt a kezében, a háta mögül érkező fény glóriaként vette körül a
vállát. Karikás volt a szeme, egyrészt az alváshiány, másrészt az
irántam érzett bizonytalanság miatt.
Furcsa és meglepően felszabadító érzés volt, hogy valaki nem pofára
ítél meg.
A kérdésére válaszul felemeltem a kezemet, és megbillegtettem az
ujjaimat, lovagias felhangú gesztussal, amely nem volt szándékos.
Sam nyugtalanítóan sárga szeme — nem tudtam hozzászokni —
csak nézett, nézett rám, önmagával küzdött. Végül szenvtelenül így
szólt:
– Van zabpehely, tojás és tej.
Felhúztam az egyik szemöldökömet.
Sam már be is húzta a vállát, miközben elindult vissza az előtérbe, de
a szemöldököm megállította. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd
újra kinyitotta.
– Na jó. – Letette a bögréjét a közöttünk lévő konyhaszigetre, és
karba tette a kezét. – Miért vagy itt?
A kihívó hang hallatán kicsit jobban megkedveltem. Elterelte a
figyelmemet a hülye, loncsos hajáról és a szomorú, kontaktlencsének
tűnő szeméről. A gerincesség bizonyítéka jó dolog volt.
– Hogy farkas legyek – feleltem nyeglén. – Ami véletlenül nem
ugyanaz, mint ami miatt te itt vagy, ha igazak a hírek.
Sam pillantása a mögöttem lévő fotókra rebbent, sok képen ő is rajta
volt, aztán vissza az arcomra.
– Nem számít, én mit keresek itt. Ez az otthonom.
– Azt látom – feleltem. Kisegíthettem volna, de nem láttam értelmét.
Sam egy pillanatig gondolkodott. Láttam rajta, ahogy gondolatban
felülbírálja, hogy mennyi erőfeszítést akar belefektetni a
beszélgetésünkbe.
– Nézd! Általában nem vagyok seggfej. De nagyon nehéz
megértenem, hogy miért választaná valaki ezt az életet. Ha ezt el tudod
magyarázni nekem, sokkal közelebb kerülünk ahhoz, hogy kijöjjünk
egymással.
Kinyújtottam a kezemet, mintha átnyújtanék valamit. Amikor a
színpadon csináltam ezt, a közönség megőrült, mert azt jelentette, hogy
valami újat fogok énekelni. Victor értette volna az utalást, és nevetett
volna. Sam nem ismerte a körülményeket, így csak nézte a kezemet,
míg meg nem szólaltam:
– Hogy újrakezdjem, Ringó. Ugyanazon okból, amiért az öreged,
Beck is.
Sam arckifejezése teljesen kifejezéstelenné vált.
– De te önként választottad. Szándékosan.
Világos volt, hogy Beck nem ugyanazt a sztorit adta le Samnek a
teremtéséről, mint nekem. Elgondolkodtam, mi lehet az igazság.
Majdnem belementem egy hosszadalmas beszélgetésbe Sammel, de úgy
nézett rám, mintha arra számítana, hogy a Mikulást akarom leleplezni.
– Ja, tényleg. Kezdj vele, amit akarsz. Most megreggelizhetek, vagy
mi?
Sam a fejét csóválta – nem mintha dühös lett volna, hanem mintha
szúnyogot hessegetne el a gondolataiból. Az órájára nézett.
– Aha. Na mindegy. El kell indulnom dolgozni. – Elment mellettem,
nem nézett a szemembe, aztán megtorpant. Visszalépett a konyhába, és
lekapart valamit egy ragasztós cetlire, amit aztán a hűtő ajtajára
tapasztott. – Ez a mobilszámom és a munkahelyi. Hívj, ha szükséged
van rám.
Láthatóan rühellte, hogy kedves velem, de attól még az volt.
Berögződött udvariasság? Kötelesség? Mi volt ez? Nem igazán
rajongtam a kedves emberekért.
Sam újra elindult, de aztán az ajtóban megállt, a kocsikulcs csörgött
a kezében.
– Valószínűleg hamarosan visszaváltozol. Amikor lemegy a nap,
biztosan, vagy ha túl sokat vagy odakint. Úgyhogy próbálj a közelben
maradni, jó? Szóval, senkit nem láttál átváltozni?
Halványan rámosolyogtam.
– Tuti.
Úgy látszott, mintha még mondani akarna valamit, de aztán csak
fintorogva a halántékára nyomta két ujját. A mozdulata mindent
elmondott, amit ő elhallgatott: rengeteg gondja volt, és én csak egy
voltam közülük.
A vártnál is jobban élveztem, hogy nem vagyok híres.
Isabel
Amikor Grace nem jött iskolába hétfőn, elbújtam a lányvécében, és
ebédidőben felhívtam. És az anyja vette fel. Legalábbis elég biztos
voltam benne, hogy az anyja.
– Halló. – A hang, amely válaszolt, nyilván nem Grace-é volt.
– Ööö, halló? – Próbáltam nem túl idegesítő lenni, ha netán tényleg
az anyukája az. – Grace-t keresem. – Jó, szóval nem tudtam kizárni
minden pózt a hangomból. De komolyan.
A hang barátságos volt.
– Kivel beszélek?
– Én kivel beszélek?
Végre meghallottam Grace hangját:
– Anya! Add ide! – Susogó hang hallatszott, aztán Grace beleszólt: –
Bocsánat. Szobafogságban vagyok, és ez kétségtelenül azt jelenti, hogy
egyesek cenzúrázhatják a telefonhívásaimat anélkül, hogy
megkérdeznének.
Le voltam nyűgözve. Szent Grace szobafogságban?
– Mit csináltál?
Hallottam, hogy a vonal másik végén becsukódik egy ajtó. Nem
becsapódott, de dacosabbnak hallottam, mint amire Grace-től
számítottam. Így szólt:
– Rajtakaptak, hogy Sammel aludtam.
A mosdóhelyiség tükrében meglepettnek látszott az arcom, a
szemöldököm felszökött a hajamig, a fekete szemceruza még
nagyobbnak és kerekebbnek láttatta a szememet, mint valójában volt.
– Ezt nevezem! Szexeltetek?
– Nem, nem. Csak az ágyamban aludt. Ők meg totál túlreagálják.
– Ó, persze hogy – mondtam. – Mindenkinek elnézik a szülei, hogy
megosztja az ágyát a fiújával. Tudom, hogy az enyémek imádnák.
Szóval, mi van, nem engednek suliba? Ez olyan...
– Nem, ez azért van, mert kórházban voltam – mondta Grace. –
Lázam volt, és ezt is túlreagálták, kórházba vittek, ahelyett, hogy adtak
volna egy Tylenolt. Szerintem csak ürügyet akartak, hogy Sammel
ellenkező irányba vihessenek. Mindegy, egy örökkévalóságig tartott,
persze, ahogy a kórházban mindig, és későig nem értünk haza. Csak
most ébredtem fel.
Hirtelen eszembe jutott, ahogy Grace engedélyt kér Grant tanár úrtól
a fejfájása miatt.
– Mi bajod van? Mit mondott az orvos?
– Vírusfertőzés, vagy ilyesmi. Csak lázam volt – felelte Grace olyan
gyorsan, hogy alig tudtam végigmondani a kérdést. Nem úgy hangzott,
mintha maga is elhinné.
A mosdóajtó kissé kinyílt mögöttem, és ezt hallottam:
– Isabel, tudom, hogy odabent vagy. – McKay tanárnő, az
irodalomtanárom. – Ha továbbra is elblicceled az ebédet, szólnom kell a
szüleidnek. Csak mondom. Az óra tíz perc múlva kezdődik.
Az ajtó ismét becsukódott.
– Megint nem eszel? – kérdezte Grace.
– Nem kellene most a saját gondjaiddal törődnöd?
–
Cole
Miután Sam eltűnt „dolgozni", akármi is volt az, töltöttem
magamnak egy pohár tejet, és visszasétáltam a nappaliba, hogy
átnézzek néhány fiókot. Tapasztalatom szerint a fiókok és a hátizsákok
segítségével könnyű megismerni az embereket. A nappaliban álló
asztalokon csak távirányítókat és PlayStation paneleket találtam, ezért
az irodába mentem, amely mellett a hálószobából jövet elmentem.
Sokkal jobb találat volt. Az íróasztal tele volt papírokkal, és a
számítógépet nem védte jelszó. A szoba gyakorlatilag kutatásra volt
kitalálva, a ház sarkán volt. Kétfelé is ablakok nyíltak, az egyik az
utcára nézett, így rengeteg lehetőségem volt észrevenni, ha Sam netán
visszajönne. Letettem a tejes poharat az egérpad mellé (valaki az egész
padot összefirkálta filctollal, odarajzolt egy nagyon nagy mellű lányt is
iskolai egyenruhában), és kényelembe helyeztem magamat. Az iroda
olyan volt, mint a ház többi része – otthonos, férfias és kényelmes.
Az íróasztal tetején néhány számla hevert, mindet Becknek címezték,
és CSOPORTOS BESZEDÉSI MEGBÍZÁSSAL FIZETENDŐ jelzés
volt rajtuk. A számlák nem érdekeltek. Egy barna határidőnapló hevert
104
a billentyűzet mellett. A határidőnapló sem volt érdekes. Kihúztam egy
fiókot. Egy rakat számítógépes program, többnyire hasznos programok,
de volt egy maroknyi játék is. Szintén nem volt érdekes. Az alsó fiók
után nyúltam, és az porfelhővel jutalmazott, amivel az emberek a
legnagyobb titkaikat szokták eltakarni. Aztán egy barna boríték került
elő SAM felirattal. Most már eljutunk valahová. Kihúztam az első
lapot. Örökbefogadási iratok.
Hát erről van szó.
Az íróasztalra borítottam a boríték tartalmát, és belenyúltam, hogy a
kisebb papírokat is kihúzzam, amelyek bent ragadtak. Születési
anyakönyvi kivonat: Samuel Kerr Roth. Egy évvel volt fiatalabb nálam.
Egy fotó Samről, csontos volt és kicsi, de ugyanazt a loncsos, sötét
hajat viselte, a szeme is ugyanaz a fáradt szemhéjú szempár volt,
amelyet az éjjel láttam. Az arckifejezése bonyolult volt. Múlt éjjel a
félelmetes farkas-sárga szemek ragadták meg a figyelmemet. Amikor
közelebb emeltem a képet, láttam, hogy a kisfiú-Samnek ugyanolyan
sárga az írisze. Tehát nem színes kontaktlencsét viselt. Valahogy ettől
kicsivel barátságosabb érzés töltött el iránta. Letettem a fényképet.
Megbarnult újságkivágások feküdtek alatta. A szemem végigsvenkelt a
cikkeken.
Egy duluthi házaspárt, Gregory és Anette Rotht, múlt hétfőn hétéves
fiuk ellen elkövetett gyilkossági kísérletért ítéltek el. A hatóságok
állami gondozásba helyezték a fiút (a nevét nem közöljük személyiségi
jogainak védelme érdekében). A sorsa a Roth házaspár tárgyalása után
dől majd el. A szülők állítólag a fürdőkádba tették a gyermeküket, és
pengével elvágták a csuklóit. Ezt követően nem sokkal Anette Roth
bevallotta tettüket a szomszédnak, azt mondta, hogy a fiának túl sokáig
tart meghalni. Ő és Gregory Roth is azt vallotta a rendőrségnek, hogy a
fiukat megszállta az ördög.
Sűrű, gusztustalan gombócot éreztem a torkomban, amely nem tűnt
el, amikor nyeltem egyet. Nehezemre esett nem gondolni Victor
kisöccsére, aki most nyolcéves. Visszalapoztam a Beck kezét fogó Sam
fotójára, és még egyszer megnéztem őt. Félig lehunyt szemei valahová
a fényképezőgép mögé bámultak üresen. A Beck kezében tartott kicsi
kéz a fényképezőgép felé fordult, a csuklóján világosan látszott az új,
vörösesbarna sebhely.
Egy halk hang azt mondta a fejemben: És még te sajnálod magadat.
Visszadobtam az újságkivágásokat és a fotót a borítékba, hogy ne
kelljen rájuk néznem, és a hivatalos papírok kupacára pillantottam
helyette. A házra is kiterjedő tulajdon átruházási iratok voltak, Sam volt
megnevezve bennük kedvezményezettként, és egy bankszámla meg egy
megtakarítási számla papírjai, amelyek Beck és Sam nevére szóltak.
Elég kemény dolog. Elgondolkodtam, hogy Sam tudja-e, hogy
gyakorlatilag övé a hely. A papírok alatt újabb fekete határidőnaplót
találtam. Átlapoztam, naplóbejegyzéseket láttam egy balkezes ember
gyakorlatias, hátrafelé dőlő kézírásával. Az első oldalra lapoztam: „Ha
ezt olvasod, vagy farkas vagyok egyszer s mindenkorra, vagy Ulrik
vagy, és húzz a pokolba a cuccaimtól!"
Összerándultam, amikor megcsörrent a telefon.
Hallgattam, ahogy kettőt csörög, aztán felvettem.
– Da.
– Te vagy az, Cole?
A hangulatom megmagyarázhatatlanul megjavult.
– Attól függ. Az anyám vagy?
Isabel hangja éles volt a telefonban.
– Nem tudtam, hogy olyanod is van. Sam tudja, hogy már a telefont
is felveszed?
– Őt keresed?
Szünet.
– És ez a te számod a kijelzőn?
– Aha – felelte Isabel. – De ne hívj fel! Mit csinálsz? Még mindig te
vagy?
– Pillanatnyilag. Beck cuccai között kutatok – mondtam a SAM
feliratú borítékot és a tartalmát visszalökve a fiókba.
– Hülyéskedsz? – kérdezte Isabel. Meg is válaszolta a saját kérdését.
– Nem, nem hülyéskedsz. – Újabb csend. – Mit találtál?
– Gyere ide, és meglátod.
– Suliban vagyok.
– És telefonálsz?
Isabel eltöprengett.
– A mosdóban vagyok, és próbálom összeszedni a lelkesedésemet a
következő órára. Mondd el, mit találtál. Némi ebül szerzett infó
felvidítana.
– Sam örökbefogadási papírjait. És pár újságkivágást arról, hogy a
szülei hogyan próbálták megölni. És találtam még egy nagyon rossz
rajzot egy iskolai egyenruhát viselő nőről. Határozottan megéri
megnézni.
– Miért beszélsz velem?
Azt hittem, tudom, hogy érti, de azt mondtam:
– Mert felhívtál.
– Azért, mert le akarsz feküdni velem? Mert nem fogok lefeküdni
veled. Semmi személyes. De nem. Tartogatom magamat, meg minden.
Úgyhogy, ha ezért akarsz beszélgetni velem, most le is teheted.
Nem tettem le. Nem tudtam biztosan, hogy ez válasz volt-e a
kérdésére.
– Ott vagy még?
– Itt vagyok.
– Nos, válaszolsz a kérdésemre ?
Előre-hátra tologattam a tejes poharat.
– Csak beszélgetni akartam valakivel – mondtam. – Szeretek
beszélgetni veled. Erre nincs jobb válaszom.
– A beszélgetés nem kifejezetten az, amit eddig csináltunk, amikor
találkoztunk – mondta.
– Beszélgettünk – bizonygattam. – Meséltem neked a Mustangomról.
Az egy nagyon mély, személyes beszélgetés volt valamiről, ami nagyon
közel áll a szívemhez.
– A kocsidról. – Isabel hallhatólag nem volt meggyőzve.
Elhallgatott, majd végül azt mondta: – Beszélgetni akarsz? Jó. Beszélj!
Mondj valamit, amit még sosem mondtál el senkinek!
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– A teknősöknek van a világon a második legnagyobb agyuk az
állatok közül.
Csak egy másodpercbe telt, míg felfogta.
– Nem igaz.
– Tudom. Ezért is nem mondtam el eddig senkinek.
A vonal másik végén olyan hangot hallottam, mintha próbált volna
nem nevetni, vagy asztmarohama lenne.
– Mondj valamit magadról, amit még nem mondtál el senkinek.
– Ha megteszem, te is megteszed?
Szkeptikusnak hangzott.
– Aha.
Körülrajzoltam az iskolás lány rajzát az egérpadon, és
gondolkodtam. Telefonon beszélgetni olyan volt, mintha lehunyt
szemmel beszélgetnék. Bátrabb és sokkal őszintébb lesz tőle az ember,
mert olyan, mintha magában beszélne. Ezért énekeltem mindig behunyt
szemmel az új dalaimat. Nem akartam látni, mit gondol a közönség,
amíg be nem fejeztem. Végül így szóltam:
– Egész életemben próbáltam nem a saját apámmá válni. Nem
mintha ő olyan szörnyű lenne, hanem mert olyan lenyűgöző. Bármi...
bármit teszek, a nyomába sem ér.
Isabel hallgatott. Talán arra várt, hogy többet mondjak.
– Mit csinál az apád?
– Szeretnék hallani valamit, amit még senkinek nem mondtál el.
– Nem, nem, először te beszélsz. Te akartál beszélgetni. Ez azt
jelenti, hogy te mondasz valamit, én pedig válaszolok, aztán megint te
beszélsz. Ez az emberi faj egyik legszebb eredménye. Úgy nevezik,
beszélgetés.
Kezdtem megbánni az egészet.
– Tudós.
– Atomtudós?
– Őrült tudós. És nagyon jó. De tényleg, nem akarom folytatni ezt a
beszélgetést, csak sokkal később. Mondjuk a halálom után. És most
hallhatnám a tiédet?
Isabel nagy levegőt vett, elég hangosan, hogy a telefonon keresztül is
halljam.
– Meghalt a bátyám.
A szavak ismerősen csengtek. Mintha már hallottam volna őket
azelőtt, az ő hangján, bár nem tudtam elképzelni, hogy mikor. Amikor a
gondolat végére értem, válaszoltam:
– Ezt már elmondtad másnak is.
– Soha nem mondtam el senkinek, hogy én tehetek róla, mert már
mindenki halottnak hitte, amikor valójában meghalt – felelte Isabel.
– Ennek nincs értelme.
– Semminek sincs értelme többé. Miért beszélgetek veled? Miért
mondom ezt el neked, amikor nem is érdekel?
Erre a kérdésre legalább tudtam a választ:
– Épp ezért mondod el nekem. – Tudtam, hogy igazam van. Ha
lehetőségünk lett volna bárki másnak elmondani a vallomásainkat, akit
valóban érdekelt volna, kizárt dolog, hogy bármelyikünk is szóra
nyitotta volna a száját. Felismeréseket megosztani egymással könnyebb,
ha nem számít.
Isabel hallgatott. Lányhangokat hallottam a háttérben, magas,
kivehetetlen szavakból álló beszélgetést, vízcsobogást, aztán ismét
csend lett.
– Oké – mondta.
– Mi oké? – kérdeztem.
– Oké, talán felhívhatnál. Valamikor. Most már tudod a számomat.
Még csak el sem tudtam köszönni, és letette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése