Negyvenharmadik fejezet
Sam
TUDNOM KELLETT VOLNA, HOGY IDE VEZET. ÉS talán tudtam is, mert
nem voltam meglepve, amikor megpillantottam a Beck kocsibejáróján
álló kék terepjárót. Az a fajta fényes, hatalmas járgány volt, amelyben
elfért volna egy kisebb bolt. A rendszámtáblán az állt, CULPEPER, és
Tom Culpeper állt előtte. Vadul gesztikulált Cole-nak, akit mélységesen
hidegen hagyott.
Nem voltak rossz érzéseim Tom Culpeperrel kapcsolatban azokon
kívül, amelyek arra sarkallták, hogy farkasokra vadásszon, és engem
nyakon lőjön. Úgyhogy összeszorult a gyomrom, amikor megláttam a
kocsibejárón.
– Az ott Tom Culpeper? – kérdezte Grace, és a hangjában ott volt a
lelkesedés minden hiánya, amit én is éreztem. – Gondolod, hogy Isabel
miatt jött?
Amikor leparkoltam az utcán, a végtagjaimon nyugtalan bizsergés
futott végig.
– Nem – mondtam. – Nem hiszem, hogy azért jött.
–
Cole
Tom Culpeper egy pöcs volt.
Én gondolhattam ilyet, mivel én is az voltam. Öt perce próbálta
kihúzni belőlem, hogy hol van Beck, amikor Sam kicsi, szürke
Volkswagenje megállt a járda mellett. Sam összeszorított szájjal szállt
ki a kocsiból a kormány mögül. Tisztán látszott, hogy van közös múltja
a faszival.
Tom Culpeper befogta a száját, amikor Sam átsétált a törékeny
füvön. Nem vetett árnyékot a napfénytelen délutánban.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Sam.
Culpeper a khaki nadrágja zsebébe akasztotta a hüvelykujjait, és
Samet méregette. Hirtelen kedélyessé és bizalmassá vált.
– Te vagy Geoffrey Beck sráca. Az örökbefogadott.
Sam mosolya törékeny volt.
248
– Igen.
– Nem tudod, itthon van?
– Tartok tőle, hogy nincs – felelte Sam. Grace is csatlakozott
hozzánk, köztem és Sam között állt meg. Az arcán halvány fintor ült,
mintha olyan zenét hallana, amit más nem, és nem tetszene neki.
Culpeper barátságos arckifejezése kiélesedett, amikor meglátta a lányt.
Sam hozzátette: – Majd mondom neki, hogy benézett.
– Ma már nem jön vissza? — kérdezte Culpeper.
– Nem, uram. – Samnek sikerült egyszerre udvariasnak és
szemtelennek lennie. Talán akaratán kívül.
– Nagy kár. Mert van itt valami, amit nagyon szerettem volna
személyesen átadni neki. De végtére is, azt hiszem, te is átadhatod. – Az
állával a terepjáró hátulja felé bökött.
Sam arca szürke lett, akár az ég odafent, amikor követtük a krapekot.
Grace hátramaradt.
– Gondolod, hogy ez talán érdekelheti Mr. Becket? – kérdezte
Culpeper. Felemelte a hátsó ajtót.
Az a pillanat. Vannak pillanatok, amelyek megváltoztatnak egy
életre, és ez az én pillanatom volt.
A kocsi hátuljában, műanyag szatyrok és egy benzineskanna mellett
egy halott farkas hevert. Az oldalán feküdt, kissé megtaszítva, hogy
beférjen, a lábai keresztben pihentek egymáson. Vér száradt a nyaka
szőrére és a hasára. A szája kissé nyitva volt, a nyelve ernyedten lógott
a szemfogai közül.
Victor.
Sam a szájához kapta az öklét, nagyon lágyan, aztán leengedte a
karját. Bámultam a fakószürke arcot, rajta a sötét rajzolattal, és Victor
barna szemét, amely üresen bámult a raktér kárpitozott belsejébe.
Karba téve ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ne remegjen. A
szívem magánkívül vert, kétségbeesetten. El akartam fordulni, de nem
tudtam.
– Mi ez? – kérdezte Sam hűvösen.
Culpeper megragadta a farkas hátsó lábait, és egyetlen rántással
áthúzta a testet a lökhárítón. Undorító puffanással ért földet a betonon.
Grace felkiáltott, a hangja teli volt rémülettel, ami épp kezdett bennem
is feltámadni.
El kellett fordulnom. Mintha kicsavarodtak volna a beleim odabent.
– Meséld el ezt az apádnak – vicsorgott Culpeper. – Mondd meg
neki, hogy ne etesse tovább ezeket a dögöket. Ha meglátok még egyet a
birtokomon, le fogom lőni. Le fogok lőni minden egyes farkast, ami a
szemem elé kerül. Ez itt Mercy Falls, nem a National Geographic. –
Grace-re nézett, aki olyan rosszul festett, ahogyan én éreztem magam.
– Azt hittem, több eszed van annál, hogy ilyen társaságba keveredj,
tekintve, hogy kicsoda az apád — mondta neki Culpeper.
– Jobb társaságba, mint a lánya? – sikerült Grace-nek visszavágnia.
Culpeper halványan elmosolyodott.
Sam nagyon, nagyon elcsendesedett, de Grace hangja mintha életre
keltette volna.
– Mr. Culpeper, biztos vagyok benne, hogy tisztában van a
nevelőapám foglalkozásával.
– Nagyon is. Egyike azon kevés dolognak, ami közös bennünk.
Sam hangja zavaróan egyenletes volt.
– Eléggé biztos vagyok benne, hogy vannak jogi következményei
annak, ha elhullott vadállatot hagy egy magánterületen. Jelenleg nincs
vadászidény semmilyen állatra, és főleg nem farkasokra. És gondolom,
ha valaki tud erről a körülményről, az ő lesz.
Tom megrázta a fejét, és visszament a vezetőülés melletti ajtóhoz.
– Jól van. Sok szerencsét hozzá. Fél évnél többet kell évente Mercy
Fallsban tölteni, ha azt akarja, hogy a bíró mellé álljon.
Annyira be akartam neki húzni egyet, hogy az fájt. Le akartam
törölni a mosolyt a pofájáról.
Nem hittem, hogy meg tudom állni.
Érintést éreztem a karomon, és amikor lenéztem, láttam, hogy Grace
ujjai fogják a csuklómat ökölbe szorított kezem fölött. Az ajkába
harapva felnézett rám. A szemében és a vállán láttam, hogy ő is ki
akarja verni a szart a fickóból, és épp ez állított meg.
– Jobban tennéd, ha elvinnéd ezt onnan, ha nem akarod, hogy
áttolassak rajta – szólt Culpeper, és becsapta a kocsiajtót.
Odarohantunk, hogy elhúzzuk Victor testét az útból, épp mielőtt a kocsi
motorja felbőgött, és Culpeper kitolatott az útra.
Évezredek óta nem éreztem magam ilyen fiatalnak, ennyire
tökéletesen tehetetlennek egy felnőttel szemben.
Amikor a kék terepjáró eltűnt szem elől, Grace megszólalt:
– Elment. A rohadék.
Lerogytam a földre a farkas mellé, és felemeltem a pofáját. Victor
szemei visszanéztek rám, tompán, élettelenül, másodpercről
másodpercre veszett ki belőlük minden jelentés a halál innenső oldalán.
Én pedig azt mondtam, amit már rég ki kellett volna mondanom...
– Sajnálom, Victor. Annyira sajnálom... – A legutolsó embernek,
akit valaha is el akartam pusztítani.
Negyvennegyedik fejezet
Sam
MINTHA MÁR TÚL SOK SÍRT ÁSTAM VOLNA EBBEN AZ ÉVBEN.
Cole-lal kihoztuk a garázsból az ásót, és felváltva ástunk a félig
fagyott földben. Nem tudtam, mit mondjak neki. A szám mintha tele lett
volna szavakkal, amelyeket Tom Culpepernek kellett volna mondanom,
és amikor próbáltam keresni köztük valami maradékot Colenak, nem
sikerült.
Azt akartam, hogy Grace várjon bent, de ragaszkodott hozzá, hogy
velünk jön. A fák közül figyelt, a mellén szorosan összefont karral,
vörös szemmel.
A nyári szépsége miatt választottam ezt a lejtős, ligetes helyet:
amikor esett az eső, felfordította a leveleket, amelyek ragyogó fehér
háta hullámzott a szélben. Viszont sosem voltam itt emberként az évnek
ennek a szakában, hogy lássam, ugyanolyan szép most is. Miközben
ástunk, az este átformálta az erdőt, meleg napfényszalagokat vetett a
talajra, és kék árnyékcsíkokat festett a testünkre. Minden sárgában és
indigókékben úszott, akár egy impresszionista festmény három
kamaszról egy esti temetésen.
Cole megint átalakult, mióta legutóbb láttam. Amikor átadtam neki
az ásót, váltottunk egy pillantást. És először azóta, hogy megismertem,
az arca nem volt üres. Amikor a tekintetünk találkozott, fájdalmat és
bűntudatot láttam... és Cole-t.
Végre, Cole.
Victor teste pár méterre feküdt tőlünk, félig betakarva egy lepedővel.
A fejemben dalszöveg íródott neki, miközben ástam.
Ha hajózol idegen sziget felé,
Ha nem lelsz a hazai útra.
Már mély tenger alatt jársz, úgy bizony.
Talpunk alatti kútba'.
Grace elkapta a pillantásomat, mintha tudná, mit csinálok. A dal akár
róla is szólhatott volna, ezért inkább kivertem a fejemből a sorokat.
Ástam, aztán vártam, hogy áshassak. Erre gondoltam, amikor lement a
nap.
Amikor a sír elég mély volt, mindketten tétováztunk. Onnan, ahol
álltunk, láthattuk Victor hasát és a sebet, amelybe belehalt. Végül
állatként halt meg.
Könnyedén lehetett volna Beck vagy Paul teste, amit Culpeper
kihúzott a kocsija hátuljából. Tavaly én is lehettem volna. Majdnem én
voltam.
Grace
Cole nem tudta megtenni.
Amikor végeztek az ásással, és végre Sam mellé állt, és nézte a
gödör mellett heverő testet, láttam, hogy Cole nem képes rá.
Felismertem az önuralom mázát, ahogy ott állt, akadozó lélegzettel,
amely minden egyes kilégzésnél megrázta a testét.
Ott voltam.
– Cole – szóltam, és Sam és Cole feje is felém fordult. Le kellett
nézzenek, mert már rég túl fáradt voltam, hogy állva maradjak. A
helyemről, a hideg, száraz levelek közül Victor felé intettem. – Miért
nem mondasz valamit? Úgy értem, Victornak.
Sam meglepetten rám hunyorított. Azt hiszem, elfelejtette, hogy
nekem már egyszer el kellett búcsúznom tőle. Tudtam, milyen érzés.
Cole nem nézett egyikünkre sem. A homlokához nyomta a kézfejét,
és nyelt egyet.
– Én nem... öhm... — Elhallgatott, mert bizonytalan volt a hangja.
Láttam, ahogy az ádámcsutkája megmozdul, amikor újra nyelt egyet.
Megnehezítettük számára. Egyszerre kellett harcolnia a gyásszal és a
könnyeivel.
Sam észrevette, és megszólalt:
– Elmehetünk, ha egyedül akarsz maradni.
– Kérlek, ne – suttogta Cole.
Cole arca még száraz volt, de egy könnycsepp, hidegen a forró
arcomon, legördült az államról.
Sam várt egy hosszú pillanatig, hogy Cole megszólaljon, és amikor
nem beszélt, egy verset idézett, halk és hivatalos hangon. „A hang felé
253
tart a halál, / mint egy cipő, amiben nincs láb, ruha, amelyben nincsen
ember..." (Somlyó György fordítása.) Figyeltem, ahogy Cole
tökéletesen nyugton maradt, miközben Sam beszélt. Nem mozdult.
Nem lélegzett. Olyan nyugalomban volt, amiről tudni, hogy egészen
átjárja.
Sam egy lépéssel közelebb lépett, aztán óvatosan Cole vállára tette a
kezét.
– Ez nem Victor. Ez valami, amit Victor viselt egy kis ideig. Már
nem.
Mindketten a farkas merev, kicsi és holtában legyőzöttnek látszó
testét nézték.
Cole a földre rogyott.
Cole
Meg kellett néznem a szemét.
Kitakartam a testet, így nem volt semmi köztem és Victor barna
szeme között. Üres és távoli volt, a valódi szemének kísértete.
A hideg megrázta a vállamat, finom fenyegetésként, hogy mi fog
történni, de félretoltam, ki a fejemből. A szemébe néztem, és próbáltam
úgy tenni, mintha nem egy farkas lenne körülötte.
Eszembe jutott az a nap, amikor megkérdeztem Victort, nem akar-e
zenekart csinálni velem. A szobájában voltunk, amely egy rész ágyból
és három rész dobszerkóból állt, ő pedig épp szólózott. A visszhang úgy
verődött vissza a kis szobában, mintha három dobos verné. A poszterek
keretei zörögtek a falon, az ébresztőórája pedig lassan szökdécselt az
éjjeliszekrény széle felé. Victor szeme mániákus buzgóságtól fénylett,
és őrült képet vágott minden alkalommal, amikor megrúgta a
basszdobot.
Alig hallottam Angie kiabálását a szomszéd szobából:
– Vic, vérzik tőled a fülem! Cole, csukd be azt a hülye ajtót!
Becsuktam magam mögött Victor szobájának ajtaját.
– Jól hangzik – mondtam neki.
Victor odadobta az egyik dobverőjét. Az elívelt a fejem mellett,
utána kellett ugranom, hogy elkapjam. Rácsaptam a cintányérra.
– Victor! – üvöltött Angie.
254
– Ezek varázskezek! – kiabált Victor.
– Egy nap az emberek fizetni fognak a kiváltságért, hogy hallhassák!
– ordítottam vissza.
Victor rám vigyorgott, és gyors futamot ütött egy dobverővel és
lábdobbal.
Megint rácsaptam a cintányérra, csak hogy felhúzzam Angie-t, aztán
Victorhoz fordultam.
– Mi újság? – kérdezte. Megint nekiesett a doboknak, futam közben
ráütött a kezemben tartott dobverőre.
– Szóval, felkészültél a dologra? – kérdeztem.
Victor leengedte a dobverőjét. A pillantása megállapodott rajtam.
– Mire?
– NARKOTIKA – mondtam.
Most, a jeges, hideg szélben, az eltűnő nap alatt kinyúltam, és
megérintettem Victor vállának bundáját. Reszelős és egyenetlen hangon
megszólaltam:
– Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek. Azért jöttem ide, hogy
elfelejtsek mindent. Azt hittem... Azt hittem, nincs vesztenivalóm.
A farkas ott feküdt, kicsi volt, szürke és sötét a halványuló fényben.
Halott. Muszáj volt néznem a szemét. Nem hagyhattam, hogy
elfelejtsem, ez nem egy farkas. Ez Victor.
– És tényleg működött, Victor – ráztam meg a fejemet. – Tudod,
nem igaz? Minden elmúlik, amikor farkas vagy. Pont ezt akartam.
Annyira, annyira jó! A tökéletes semmi. Most farkas lehetnék, és nem
emlékeznék erre. Mintha soha nem is történt volna meg. Nem
érdekelne, hogy halott vagy, mert arra sem emlékeznék, ki vagy.
A látómezőm szélén láttam, ahogy Sam elfordítja tőlem az arcát.
Élesen érzékeltem, hogy nem néz se rám, sem Grace-re.
Behunytam a szemem.
– Mindez... a... fájdalom. Ez... – A hangom megint cserbenhagyott,
hirtelen veszélyesen bizonytalanná vált. De nem hagyhattam abba.
Kinyitottam a szememet. – Bűntudat. Azért, amiért ezt tettem veled.
Azért, amit mindig is csináltam veled. Ez... ez el fog múlni. –
Elhallgattam, megdörzsöltem az arcomat. A hangom alig volt hallható.
– De mindig ezt csinálom, nem, Vic? Elcseszem a dolgokat, aztán
eltűnök.
Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a farkas egyik mellső
mancsát; a szőr durva és hideg volt az ujjaim között.
– Jaj, Vic! – mondtam, és a hangom elakadt a torkomban. – Annyira
jó voltál! Varázskezek. – Soha többé nem lesznek kezei.
A következő részt nem mondtam ki hangosan. Soha többé, Victor.
Végeztem a meneküléssel. Sajnálom, hogy ez volt az ára, hogy
megértsem.
A szemem sarkából megpillantottam valamit, a sötétség
megváltozott.
Farkasok.
Emberként sosem láttam még ennyit belőlük, de most a fák közötti
sötét résekből bugyogtak elő. Tízen? Tizenketten? Elég messze voltak,
hogy majdnem azt higgyem, csak képzelem a homályos alakokat.
Grace pillantása is rajtuk függött.
– Sam – suttogta. – Beck.
– Tudom – mondta Sam.
Mindannyian megdermedtünk, vártuk, meddig maradnak a farkasok,
és hogy közelebb jönnek-e. Victor mellett kuporogva tudtam, hogy a
csillogó szemek mindannyiunknak valami mást jelentenek. Samnek a
múltat. Számomra a jelent. Grace jövőjét.
– Victor miatt jöttek? – kérdezte Sam halkan.
Senki nem felelt.
Rájöttem: én vagyok az egyetlen, aki azért gyászolja Victort, aki
valójában volt.
A farkasok maradtak, ahol voltak, a jövendő éjszaka nézőközönsége.
Végül Sam megfordult, és megkérdezte:
– Készen állsz?
Nem hittem, hogy ez olyasmi, amire fel lehet készülni, de eltakartam
Victor arcát a lepedővel. Együtt, Sam meg én, megemeltük – a súlya
semminek érződött kettőnk között és gyengéden a sírjába tettük,
miközben Grace és a falka figyelt minket.
Az erdő teljesen elnémult.
Aztán Grace végül bizonytalanul, fél kezét a hasára szorítva felállt.
Sam összerezzent, amikor az egyik farkas énekelni kezdett. Halk,
szomorú hang volt, sokkal inkább emberi, mint azt lehetségesnek
hittem.
A többi farkas hangja egyenként adódott hozzá, ahogy az este
sötétedett, a dal úgy duzzadt, kitöltve az erdő minden hasadékát és
vízmosását. Felébresztett bennem valami elmémben mélyre temetett
farkasemléket, amelyben az égnek emelt fejjel hívtam a tavaszt.
A magányos dal mindennél jobban megértette velem, hogy a sírban
Victor hideg teste fekszik, és amikor a tenyerembe temettem az
arcomat, rádöbbentem, hogy nedves az arcom.
A kezemet leengedve láttam, hogy Sam Grace-hez lép, és megtartja
az imbolygó lányt.
Szorosan ölelte, ellentmondva a ténynek, hogy végül
mindannyiunknak el kell engednünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése