Huszonhatodik fejezet
Sam
AZNAP ÉJJEL, MIVEL ALUDNI NEM TUDTAM, kenyeret sütöttem.
Az álmatlanságom oka nagyrészt Grace volt; az a gondolat, hogy
felmenjek a szobámba, és ott feküdjek egyedül, várjam az álmot,
teljesen elviselhetetlen volt. De nem tudtam aludni Cole jelenléte miatt
sem. Tele volt nyugtalan energiával – járkált fel-alá, kipróbálta a hifit,
leült a kanapéra, tévét nézett, aztán felugrott – ahogy én is. Olyan volt,
mint egy felrobbanni készülő csillag közelében lenni.
Szóval, kenyérsütés. Ezt is Ulriktól tanultam, aki hajmeresztően
sznob volt a kenyér terén. Nem volt hajlandó megenni az üzletben
vásárolt kenyeret, én pedig tízéves koromban a kenyéren kívül mindent
visszautasítottam. Abban az évben sokat sütöttünk. Beck szerint
mindketten lehetetlen alakok voltunk, és nem volt mit tenni a
neurózisunkkal. Így hát Ulrikkal sok reggelt töltöttünk egymás
társaságában, én a padlón ültem a konyhaszekrénynek dőlve, és a gitárt
öleltem, amit Paultól kaptam, ő pedig valami tésztát gyömöszölt, és
kellemesen szitkozódott, hogy az útjában vagyok.
Egy szép napon, év elején, Ulrik talpra állított, hogy készítsem el én
a tésztát; ez ugyanaznap volt, amikor Beck rájött, hogy Ulrik időpontot
kért egy orvostól. Ezen az emléken azóta gondolkodtam, amióta láttam,
ahogy Victor küzdött, hogy ember maradjon. Beck beviharzott a
konyhába, láthatóan magánkívül a dühtől, Paul pedig követte. Az
ajtóban habozott egy kicsit, úgy tűnt, nem nagyon aggódik, inkább egy
érdekes balhéban reménykedik.
– Mondd, hogy Paul hazudik! – jelentette be Beck, miközben Ulrik
egy doboz élesztőt adott a kezembe. – Mondd, hogy nem voltál
orvosnál!
Paul úgy festett, mint akiből mindjárt kirobban a nevetés, és Ulrikon
is láttam, hogy közel jár hozzá.
Beck felemelte a kezét, mint aki meg akarja fojtani Ulrikot.
– De igen. Tényleg odamentél. Te őrült anyaszomorító! Mondtam,
hogy semmi értelme.
Paul végül nevetni kezdett, Ulrik pedig vigyorgott.
– Mondd el neki, mit adtak, Ulrik! – szólalt meg Paul. – Mondd el,
mit írt fel neked!
De úgy tűnt, Ulrik rájött, hogy Becknek nem esik le a poén, így még
mindig mosolyogva a hűtőszekrényre mutatott.
– Tejet, Sam!
– Haldolt – mondta Paul. – Bement, hogy farkasember, és kijött egy
antipszichotikummal.
– Szerinted ez vicces ? – tudakolta Beck.
Ulrik végül ránézett, és fél kézzel egy és akkor mi van mozdulatot
tett.
– Ne csináld már, Beck! Azt hitte, őrült vagyok. Elmondtam neki
mindent. Hogy télen farkassá változom, és a... mi az? Émelygés?
Hányinger? Meg a dátumot, amikor idén visszaváltoztam emberré.
Minden tünetet. Elmondtam neki a teljes igazságot, ő meg figyelt és
bólogatott, aztán írt egy receptet az agybajomra.
– Hol voltál? – kérdezte Beck. – Melyik kórházban?
– St. Paulban – mondta. Ő és Paul huhogni kezdett Beck arcát látva.
– Mi van, azt hitted, bemasírozok a Mercy Falls-i kórházba, és
elmesélem, hogy vérfarkas vagyok?
Becket nem mulattatta a dolog.
– Szóval... csak ennyi? Nem hitt neked? Nem vett vért? Vagy
valami?
Ulrik felhorkant, és elfeledkezve róla, hogy nekem kellene tésztát
dagasztanom, elkezdte hozzáönteni a lisztet.
– Alig várta, hogy kívül tudjon az ajtón. Mintha az őrület fertőző
volna.
– Bár ott lehettem volna – mondta Paul.
Beck a fejét csóválta.
– Ti ketten idióták vagytok – mondta, de a hangja már
engedékenyebb volt, amikor kifelé elment Paul mellett. – Hányszor kell
még elmondanom, hogy ha azt akarjátok, hogy higgyenek nektek, meg
kell harapnotok őket?
Paul és Ulrik összenézett.
– Komolyan mondja? – kérdezte Paul Ulrikot.
– Nem hinném – felelte Ulrik.
A beszélgetés másfelé folyt tovább, miközben Ulrik befejezte a
dagasztást, és félretette a tésztát, hogy megkeljen, de az aznapi leckét
sosem fogom elfelejteni. Az orvosok nem tűntek nagy segítségnek a mi
különös csatánkban.
A gondolataim visszatértek Victorhoz. Nem tudtam kiverni a
fejemből a látványt, ahogy erőfeszítés nélkül átsiklik emberből farkassá
és vissza.
Cole-lal ez kétségtelenül nem történt meg, mert besétált a konyhába,
és bosszús arckifejezéssel felkapaszkodott a konyhaszigetre.
A konyhában terjengő nehéz élesztőillattól elfintorodott, és így szólt:
– Meg kéne lepődnöm, hogy sütsz, de nem teszem. Úgyhogy ismét
csak elcsodálkozom az igazságtalanságon, hogy Victor nem tud ember
maradni, én pedig nem tudok farkas maradni. Fordítva kellene lennie.
Próbáltam kiszorítani a hangomból az ingerültséget, amikor
válaszoltam:
– Aha. Vágom. Farkas akarsz lenni. Nem akarsz Cole lenni. Farkas
akarsz lenni. Ezt elég érthetően elmondtad. Nos, nincs olyan
varázsitalom, amitől farkas maradsz. Sajnálom. – Feltűnt, hogy egy
üveg whisky áll mellette a pulton. – Az honnan van?
– A szekrényből – mondta Cole. A hangja kedélyes volt. – Miért
zavar ennyire ?
– Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy bepiálsz.
– Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy józan maradjak – felelte
Cole. – Arra gondoltam, hogy nem igazán mondtad el, hogy mi a
gondod azzal, hogy farkas akarok lenni?
Elfordultam tőle a mosogatóhoz, hogy ledörzsöljem a kezemről a
lisztet; ragacsossá vált az ujjaim között, amikor víz érte. Miközben
lassan lesúroltam a kezemet, azon gondolkodtam, mit akarok mondani.
– Sok nehézségen kellett keresztülmennem, hogy ember
maradhassak. Ismerek valakit, aki belehalt a próbálkozásba. Bármit
megadnék, hogy visszakapjam a családomat, de a telet abban az
erdőben kell tölteniük, miközben arra sem emlékeznek, kicsodák
valójában. Embernek lenni... – Arra gondoltam, azt mondom, különös
kiváltság, de túl nagy szavak lettek volna. – Farkasként az életnek nincs
értelme. Ha nincsenek emlékeid, olyan, mintha soha nem is léteztél
volna. Semmit sem hagyhatsz magad mögött. Úgy értem, hogyan
védhetném meg az emberi létet? Csak ez számít. Miért dobnád el?
Shelbyt nem említettem. Shelbyt, az egyetlen olyan embert az
ismerőseim közül, aki farkas akart lenni. Tudtam, hogy miért hagyta el
az emberi életét. Bár ez nem azt jelentette, hogy egyetértek vele.
Reméltem, hogy teljesült a kívánsága, és örökre farkas lett.
Cole belekortyolt a whiskybe, és megborzongott, amikor lenyelte.
– Ezzel már meg is válaszoltad a kérdést. Az a nincsenek emlékek
rész. Az elkerülés csodálatos terápia.
Megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Valószerűtlennek tűnt ebben
a konyhában. A legtöbb embernek van valamiféle szerzett szépsége –
minél régebb óta ismered, és minél jobban szereted őket, annál jobban
néznek ki. De Cole, úgy látszik, átugrotta a játék végét. A szakadt
jóképűségéhez és a hollywoodi külsejéhez nem volt szükség semmilyen
szeretetre.
– Nem hiszem – mondtam. – Nem hiszem, hogy ez egy jó ok.
– Nem? – kérdezte Cole kíváncsian. Meglepett, hogy az arcán nem
volt rosszindulat, csak halvány érdeklődés. – Akkor miért az emeleti
fürdőszobába jársz vécére?
Néztem rá.
– Á, azt hitted, nem vettem észre? Ja. Mindig felmész pisilni.
Gondolom azért, mert a földszinti fürdőszoba ronda, de nekem jónak
tűnik. – Cole leugrott a pultról, és kissé bizonytalanul ért földet. –
Nekem úgy tűnik, hogy kerülöd a fürdőkádat. Igazam van?
Nem tudtam, honnan ismeri a történetemet, de gondolom, nem volt
titok. Talán Beck mondta el neki, bár furcsa érzés volt erre gondolni.
– Apróság – mondtam. – Kerülni a fürdőkádat, mert a szüleid egy
kádban próbáltak megölni, az nem ugyanaz, mintha elkerülöd az egész
életedet azzal, hogy farkassá válsz.
Cole szélesen rám mosolygott. Az italtól nagyon derűs Cole lett
belőle.
– Ajánlok egy egyezséget, Ringo. Te nem kerülöd többé a
fürdőkádat, én pedig nem kerülöm többé az életemet.
– Ja, persze. – A szüleim óta akkor voltam utoljára fürdőkádban,
amikor múlt télen Grace beletett, hogy felmelegedjek. De akkor félig
már farkas voltam. Alig voltam tudatában, hogy hol vagyok. És ott volt
Grace, akiben bíztam. Nem pedig Cole.
– De komolyan. Én egy nagyon célorientált ember vagyok – mondta
Cole. – A boldogság, gondolom, a célok eléréséből lesz, igaz? Istenem,
de jó ez a cucc! – Letette a whiskyt a pultra. – Übermelegem van, és
bizsergek. Szóval, mit mondasz? Beugrasz a kádba, én pedig
elkötelezem magamat és Victort, hogy önmagunk maradjunk. Mivel
szerinted a kád csak egy apróság.
Bánatosan elmosolyodtam. Végig tudta, hogy nem fenyeget olyan
veszély, hogy én annak a fürdőszobának a közelébe menjek.
– Touché – mondtam. Véletlenül eszembe jutott a legutóbbi alkalom,
amikor ezt a kifejezést hallottam: Isabel a könyvesboltban állt, és a zöld
teámat itta. Mintha évek teltek volna el azóta.
Cole
Szélesen rámosolyogtam. Telítődtem a kellemes, lassú meleggel,
amelyet csak erős itallal tudtam elérni.
– Látod, mindketten komolyan el vagyunk cseszve, Ringo –
mondtam. – Problémahegyek.
Sam csak nézett rám. Nem igazán hasonlított Ringóra, inkább egy
álmos, sárga szemű John Lennon volt, ha pontosak akarunk lenni, de a
„John" nem volt találó név számára. Hirtelen részvétet éreztem iránta.
Szegény gyerek még vizelni sem tud a földszinten, mert a szülei
megpróbálták megölni. Elég durvának tűnik.
– Közbeavatkozásnak érzed? – kérdeztem. – Szerintem a mai este
épp jó a közbeavatkozáshoz, ember.
– Kösz, majd én foglalkozom a problémáimmal – mondta Sam.
– Gyerünk már – nyújtottam felé a whiskysüveget, de nemet intett.
Ez majd ellazít – tájékoztattam. – Ha ebből eleget iszol, Kínáig is
elevezel abban a kádban.
Sam hangja kicsivel kevésbé volt barátságos.
– Nem ma éjjel.
– Haver – mondtam -, én itt próbálok barátkozni. Próbálok segíteni
neked. Próbálok segíteni nekem. – Bajtársiasan karon fogtam.
Elhúzódott a szorításomból, de mintha nem komolyan gondolná. A
konyhaajtó felé vonszoltam.
– Cole, te teljesen kész vagy. Eressz el!
– És azt mondom neked, hogy ez az egész folyamat egyszerűbb
lenne, ha te is kész lennél. Átgondoltad a whisky nyújtotta lehetőséget?
– Már a folyosón voltunk. Sam ismét ellenkezett.
– De nem vagyok, Cole. Gyerünk! Ezt komolyan gondolod? -
Rángatta magát a szorításomban. Néhány lépésnyire jártunk a
fürdőszoba ajtajától. Sam gyökeret vert, és mindkét karomra szükségem
volt, hogy megmozdítsam. Meglepően erős volt; nem gondoltam volna,
hogy egy ilyen cingár fickó így tud küzdeni.
– Én segítek neked, te segítesz nekem. Csak gondolj bele, mennyivel
jobban fogod érezni magad, miután szembenéztél a démonjaiddal –
mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy igaz, de jól hangzott. Azt is
be kellett ismerjem, hogy piszokul kíváncsi voltam rá, hogy mit csinál
Sam, ha szembenéz a hatalmas fürdőkáddal.
Átlöktem magunkat a küszöbön, és a könyökömmel felkapcsoltam a
villanyt.
– Cole – mondta Sam, hirtelen nyugodtabb hangon.
Csak egy fürdőkád volt. Csak egy üres fürdőkád a leghétköznapibb
formában: elefántcsontszínű csempék vették körül, a fehér
zuhanyfüggöny félre volt húzva. Egy döglött pók hevert a lefolyó
mellett. A látványára Sam hirtelen vergődni kezdett a karomban,
minden erőmre szükségem volt, hogy megtartsam. Éreztem, ahogy az
izmai megfeszülnek az ujjaim alatt, ahogy ellenkezik.
– Kérlek.
– Ez csak egy fürdőkád – mondtam, megfeszítve körülötte a
karomat. De nem kellett. Totál elernyedt a szorításomban.
Sam
Egyetlen röpke pillanatig annak láttam, ami, ahogy az életem első
hét évében láttam: egy egyszerű fürdőszobának, fakónak és
praktikusnak. Aztán a pillantásom rátalált a kádra, és nem bírtam. Ott
voltam az ebédlőasztalnál. Apám mellettem ült; anyám hetek óta nem
ült mellém. Anyám azt mondta:
164
Nem hiszem, hogy tudom még szeretni. Ez nem Sam. Ez egy dolog,
ami néha úgy néz ki, mint ő.
Borsó volt a tányéromon. Nem ettem borsót. Meglepett, hogy borsót
látok, mert anyám tudta ezt. Nem tudtam levenni róluk a szememet.
Apám azt mondta:
Tudom.
Cole megrázott.
– Nem halsz bele – mondta. – Csak úgy érzed.
Aztán a szüleim fogták le vékony karjaimat. A kádhoz vittek, pedig
nem volt este, és fel voltam öltözve. A szüleim megkértek, hogy
szálljak be a kádba, és én nem tettem, és azt hiszem, örültek, mert az
ellenállásom miatt könnyebb volt nekik, mintha bizalommal szót
fogadtam volna. Apám beletett a vízbe.
– Sam – szólt Cole.
Ruhástul ültem a kádban, a sötétkék farmert feketére festette rajtam a
víz, éreztem, ahogy felfelé szivárog a kedvenc, fehér csíkos pólómon,
éreztem, ahogy az anyaga a bordáimra tapad, és egy percig azt hittem,
egy percig, egyetlen irgalmas pillanatig azt hittem, csak játszunk.
– Sam – ismételte Cole.
Nem értettem, aztán megértettem.
Nem akkor, amikor anyám nem nézett rám, csak a fürdőkád szélét
bámulta, és nagyokat nyelt újra meg újra. Vagy amikor az apám maga
mögé nyúlt, és anyámat szólongatta, hogy nézzen rá. Vagy amikor
anyám kivette a felé nyújtott kezéből az egyik borotvapengét, óvatosan,
két ujja közé csippentve, mintha egy tányérnyi finomság közül
választott volna ki egy törékeny sós kekszet.
Hanem akkor, amikor végre rám nézett.
A szemembe. A farkasszemembe.
Akkor láttam meg az arcán a döntést. Hogy elenged.
És akkor kellett lefogniuk.
Cole
Sam valahol máshol járt. Csak ezzel magyarázhattam. A tekintete...
üres volt. Kivonszoltam a nappaliba, és megráztam.
– Térj magadhoz! Kint vagyunk! Nézz körül, Sam! Kint vagyunk.
Amikor elengedtem a karját, a padlóra rogyott, háttal a falnak, a
tenyerébe temette az arcát. Hirtelen csupa könyök, térd és ízület lett,
összehajtogatta magát, eltakarta az arcát.
Nem tudtam, mit érzek, ahogy ott látom. Tudtam, hogy én tehetek
róla, bármi is volt ez. Emiatt kezdtem gyűlölni.
– Sam? – kérdeztem.
Egy hosszú pillanat múlva, a fejét fel sem emelve, halk, vékonyka
hangon annyit mondott:
– Csak hagyj békén! Hagyj békén! Mit ártottam én neked? – A
légzése egyenetlen volt; hallottam, ahogy a mellkasában akadozik. Nem
úgy, mint a zokogás. Inkább, mint a fuldoklás.
Lenéztem rá, és hirtelen harag buggyant fel bennem. Nem kellett
volna ilyen rossz hatással lennie rá. Csak egy rohadt fürdőszoba.
Őmiatta voltam ilyen kegyetlen – nem csináltam semmit, kivéve, hogy
megmutattam neki azt a rohadt kádat. Nem az voltam, akinek gondolt.
– Beck is maga választotta ezt – mondtam neki, mert most nem
mondhatott ellent. – Ezt mondta nekem. Azt mondta, mindent
megkapott a jogi egyetem után az életben, és nyomorultul érezte magát.
Azt mondta, meg akarta ölni magát, de egy Paul nevű fickó meggyőzte,
hogy van más út.
Sam a szaggatott légzésén kívül nem adott más hangot.
– Ugyanezt ajánlotta fel nekem is – mondtam. – Csakhogy én nem
maradhatok farkas. Ne mondd, hogy nem akarod hallani. Te pont olyan
rossz vagy, mint én. Nézz csak magadra! Ne beszélj nekem sérülésről!
Nem mozdult, hát én mozdultam. A hátsó ajtóhoz mentem, és
feltéptem. Az éjszaka szilajjá és hideggé vált, míg én piáltam, és a hideg
levegő éles csavarodással jutalmazott a gyomromban.
Megszöktem.
Huszonhetedik fejezet
Sam
VÉGIGMENTEM AZ ÁTGYÚRÁS ÉS A VEKNIFORMÁLÁS
MOZZANATAIN, aztán a sütőbe tettem a kenyeret. A fejem zúgott a
szavaktól, amelyek túl rövidek és összefüggéstelenek voltak, hogy
dalszövegbe öntsem őket. Félig itt voltam, félig valahol máshol, Beck
régi konyhájában állva egy olyan éjszakán, amely lehetett volna ma,
vagy tíz évvel ezelőtt.
A szekrényeken lévő fényképekről arcok mosolyogtak vissza rám,
tucatnyi változata önmagamnak és Becknek, Becknek és Ulriknak,
Paulnak és Dereknek, Ulriknak és nekem. Arcok, amelyek arra vártak,
hogy újra visszaköltözzenek beléjük. A fényképek kifakultnak és
réginek tűntek a konyha homályos éjszakájában. Emlékeztem, hogy
ragasztotta fel őket Beck, amikor vadonatújak voltak, a kötelékeink
betonba öntött bizonyítékai.
Arra gondoltam, milyen könnyen döntötték el a szüleim, hogy nem
szeretnek, csak mert nem tudtam a saját bőrömben maradni. És hogy
milyen gyorsan kezdtem kerülni Becket, amikor azt hittem, az akaratuk
ellenére fertőzte meg az új farkasokat. Olyan volt, mintha erezném a
szüleim tökéletlen szeretetét áramlani az ereimben. Milyen gyorsan
lehet dönteni!
Amikor végre feltűnt, hogy Cole elment, kinyitottam a hátsó ajtót, és
behoztam a ruháit az udvarról. Álltam ott, kezemben a kihűlt
csomaggal, és hagytam, hogy belém vágjon az éjszakai levegő, hogy
áthatoljon azokon a rétegeken, amelyek Sammé és emberré tettek,
egészen a hason kúszó farkasig, amelyről azt képzeltem, hogy még
mindig ott leselkedik bennem. Magamban visszajátszottam a
beszélgetésünket Cole-lal.
Valóban a segítségemet kérte?
Ugrottam egyet, amikor megcsörrent a telefon. A konyhában nem
volt telefon, ezért a nappaliba mentem, leültem a kanapé karfájára, és
felvettem a telefont. Grace, reménykedtem vadul, Grace.
– Szia! – Túl későn jöttem rá, hogy ha Grace ilyen későn hív, akkor
valami baj van.
De nem Grace hangját hallottam, bár női hang volt.
– Ki van ott?
– Tessék? – kérdeztem.
– Nem fogadott hívás volt a mobilomon erről a számról. Kettő.
– Ki beszél? – kérdeztem.
– Angie Baranova.
– Mikor hívták?
– Tegnap. Korán reggel. Nem hagytak üzenetet.
Cole. Biztos, hogy ő volt. Meggondolatlan seggfej.
– Biztosan téves hívás volt – mondtam.
– Biztosan – felelte. – Mert csak kábé négy ember tudja a számomat.
Módosítottam a véleményemet Cole-ról. Idióta seggfej.
– Amint már mondtam – ragaszkodtam hozzá -, téves hívás.
– Vagy Cole – mondta Angie.
– Tessék?
Nem vidám, csúf kis nevetést hallottam.
– Akárki is vagy, tudom, hogy akkor sem mondanál semmit, ha ott
állna melletted. Mert Cole ebben elég jó, nem? Rávesz arra, amire csak
akar? Nos, ha ott van, és ő hívta a számomat, mondd meg neki, hogy új
mobilom van. A száma 917-tűnj-el-az-életemből. Kösz.
És letette.
Megnyomtam a TALK-gombot, hogy megszakítsam a vonalat, és
letettem. Beck könyveire néztem a kanapé végén álló kis asztalon. A
könyvek mellett egy bekeretezett fotó állt, amit Ulrik készített Beckről
épp azután, hogy Paul mustárt spriccelt rá, miközben húst sütöttünk a
kertben. Beck rám hunyorgott, valószerűtlenül sárga kenőcs ragadt a
szemöldökére és csomósodott össze a szempilláján.
– Úgy látszik, egy igazi győztest választottál – mondtam Beck
képének.
Grace
Aznap éjjel az ágyamban fekve próbáltam elfelejteni, hogyan néztek
rám a farkasok, és próbáltam úgy tenni, mintha Sam velem volna. A
sötétben hunyorogva közelebb húztam magamhoz Sam párnáját, de már
az összes illatát elhasználtam, és újra csak közönséges párna volt.
Visszatoltam az ő térfelére, és helyette a kezemet emeltem az orromhoz,
próbáltam megállapítani, hogy még mindig olyan-e a szagom, mint az
erdei farkasoknak. Láttam magam előtt Isabel arcát, amikor azt mondja:
Tudod, hogy ennek valami köze van a farkasokhoz, és próbáltam
értelmezni az arckifejezését. Undor? Mintha fertőző lennék? Vagy
szánalom volt ?
Ha Sam velem lett volna, azt suttogtam volna: Gondolod, hogy aki
haldoklik, tudja, hogy haldoklik?
Fintorogtam magamra a sötétben. Tudtam, hogy túl drámai vagyok.
Azt akartam hinni, hogy csak túl drámai voltam.
A hasamra tettem a kezemet, az emésztő fájdalomra gondoltam,
amely az ujjaim alatt néhány centiméterrel élt. A fájdalom most
tompának tűnt, elszunnyadt.
A bőrömbe mélyesztettem az ujjaimat.
Tudom, hogy ott vagy.
Szánalmas volt ébren feküdni, egyedül elmélkedni a halandóságom
felett, miközben Sam csak pár kilométerre volt tőlem. Hiábavaló
pillantást vetettem felfelé, a szüleim hálószobája felé, ingerülten, amiért
megfosztottak a társaságától, épp, amikor a legnagyobb szükségem volt
rá.
Ha most meghalok, sosem megyek egyetemre. Sosem élek majd
egyedül. Sosem veszek magamnak saját kávéfőzőt (egy pirosat
akartam). Sosem megyek feleségül Samhez. Sosem leszek az a Grace,
akinek lennem kell.
Olyan óvatos voltam egész életemben!
A saját temetésemen gondolkodtam. Kizárt dolog, hogy anyának
lenne elég józan esze, hogy elintézze. Apa megoldaná a befektetők és az
ügynökségek vezetőinek hívásai között. Vagy a nagyi. Ő talán tenne
valamit, ha megtudná, milyen vacak munkát végzett a fia az unokája
felnevelésével. Rachel eljönne, és valószínűleg néhány tanárom is.
Erskine tanárnő, aki azt akarta, hogy mérnök legyek. Isabel is, bár
valószínűleg nem sírna. Eszembe jutott Isabel bátyjának a temetése – az
egész város ott volt, az életkora miatt. Talán nekem is összegyűlik egy
jó kis tömeg, nem azért, mert legenda voltam Mercy Fallsban, csak mert
túl fiatalon haltam meg, hogy valóban élhettem volna. Szoktak
ajándékot vinni temetésre, ahogy az esküvőkre meg az újszülöttköszöntőkre?
Az ajtóm előtt reccsenést hallottam. Egy hirtelen pattanás, egy láb a
padlódeszkán, aztán az ajtó lassan kinyílt.
Egyetlen aprócska pillanatig azt hittem, Sam az, aki valahogy,
csodával határos módon besurrant. De aztán a takarókból rakott
fészkemből megláttam apám vállának és fejének árnyékát, ahogy
behajolt a szobámba. Megtettem, ami tőlem telt, hogy úgy lássa,
alszom, miközben résnyire nyitva volt a szemem. Apám néhány tétova
lépéssel beljebb jött, én pedig meglepve arra gondoltam, hogy azért jött,
hogy lássa, jól vagyok-e.
De aztán egy kicsit felemelte a fejét, hogy a mögöttem lévő helyre
pillantson, és rádöbbentem, hogy nem azért jött, hogy
megbizonyosodjon afelől, jól vagyok. Csak azért, hogy tudja, Sam
nincs itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése