A változás szele
feljegyzésekkel teli dossziét, majd órákon át jegyzetelt. Nagyon szép írása
volt, cirádás betűi gyorsan betöltötték a lapokat, tolla hihetetlen sebességgel
hasította a ropogós papírt. Az üres tintásüvegek az íróasztal szélén sorakoztak
akkurátus rendben. Elmélyülten dolgozott, ilyenkor megszűnt körülötte a
világ. Lovagolni készültem, épp a pálcámért nyúltam, amikor megszólított.
– Kedvesem, ide tudnál jönni egy kicsit?
Bementem a dolgozószobába, és megálltam az asztal előtt.
– Kérlek, ülj le, a mondandóm hosszú lesz.
– Ahogy gondolod – huppantam bele a puha fotelbe.
– Új szelek lengik be a világot, de főleg Európát, az emberek ismét
háborúra készülnek. Annyi minden megváltozott, világossá vált, hogy a mi
társadalmunk csak úgy lesz képes túlélni a huszadik századot, ha teljesen
beleolvad a halandók világába. Az integráció már majdnem befejeződött, csak
pár földalatti csoport tartja még magát az ősi szokásokhoz, ők kriptákban
rejtőzködnek. Éjszaka jönnek csak elő vadászni, főleg bűnözök és
alkoholisták az áldozataik. A többi vámpír már úgy él, mint a halandók,
házakban laknak, tanulnak vagy állást vállalnak, az arisztokraták pedig
élvezik előjogaikat. Oroszországot leszámítva, ahol már mindenüket
elvesztették, és még a cári családot is lemészárolták a kommunisták. Angliai
tartózkodásom során, rengeteget találkoztam Avenarral, éjszakákon át
beszélgettünk, álmokat szövögettünk. Tagja lett az angol titkos szolgálatnak,
az MI-6-nak. Ő az egyik legjobb ügynök, persze nem véletlenül. Most
Németországban teljesít szolgálatot. A nemzeti szocialisták vezére, Hitler
háborúra készül. Avenar beépült a pártjukba, ami nem volt különösebben
nehéz feladat számára, hiszen kitűnően beszél németül. Engem is be akar
szervezni, így végre lehetőségem nyílna szolgálni a hazámat, Angliát.
– Mire fel ez a nagy hazafiasság? – kérdeztem kissé ingerülten, hiszen
csak nemrég kaptam vissza őt, és semmiképp sem akartam újra elveszíteni. –
Eddig nem nagyon érdekelt a halandók világa.
– Mindig is érdekelt a hazám sorsa, és most végre tehetek is érte valamit –
mondta komolyan.
– Nem így nyersz bűnbocsánatot – álltam fel dühösen, tudtam, hogy nincs
igazam, de szörnyen bántott, hogy újra magamra akar hagyni.
– Iris, kérlek, maradj! – szólt utánam, de én addigra már az ajtónál voltam.
Elengedtem fülem mellett a szavait, megállás nélkül mentem tovább.
Beszálltam a bordó Cadillacbe és a lovardába hajtottam. Fríz lovam, már
felnyergelve várt, felpattantam a hátára és a mező felé indultunk. Rekkenő
hőség volt, a terep pedig egyáltalán nem számított könnyűnek, tele volt
ágasbogas bokrokkal. A nap kínzón égette bőrömet, de nem érdekelt, csak űztem
lovamat lankadatlanul, szegény már alig bírta a vágtát. Órákig tartott ez az
eszeveszett száguldozás, aztán csillapodni kezdtek indulataim, majd lassan
lenyugodtam. Amikor hazaértem, Konstantint ugyanúgy találtam az
íróasztalnál ülve. Odamentem hozzá és megöleltem.
– Ne haragudj rám, kérlek, igazságtalan voltam veled, szíved joga, hogy a
hazádért harcolj.
Tudom, hogy csak nemrég jöttem meg, kedvesem – simogatta meg az
arcomat –, de ennek a háborúnak is vége lesz egyszer. Amit pedig a
bűnbocsánatról mondtál, abban van igazság. Azt remélem, ha majd eljön az
idő, és életem hosszú évei végleg leperegnek, elkerülhetem a pokol tüzét. Én
már csak ilyen álmodozó vagyok – sóhajtott.
Ölébe ültem, odabújtam hozzá és halkan a fülébe súgtam.
– Ilyen angyalarccal be sem fogadnának.
Egy héttel később visszautazott Londonba, pont elkerülte Olivert és
Lámiát. Nem tudtak előbb jönni, pedig annyira szerettek volna, az Idő
Spirálját kellett biztonságba helyezniük.
A gyűrűt egy jó darabig Bolus őrizte, de változtatni kellett az őrző
személyén, mert már nem volt biztonságos.
Oliver érdekes újdonságokkal szolgált. Elmesélte, hogy a meggyengült
amerikai vámpírtörzsek leleményesen kihasználva a világháború adta
helyzetet, megerősítették gazdasági és politikai hatalmukat.
Szinte mindenhová beszivárogtak, jelen voltak a katonai szervezetekben,
titkosszolgálatokban, sőt még a törvényhozásban is. Ennek érdekében,
külsejükön is rengeteget változtattak, a legtöbben arcfestéssel palástolták
hófehér bőrüket. Hosszú szemfogaikat, pedig lecsiszoltatták fogorvosukkal,
akik többnyire Artistók voltak, és művészi szintre emelték a technikájukat. A
vámpírok társadalma kezdett elemberiesedni, pont úgy, ahogy azt Konstantin
megjósolta.
New Orleanst messze elkerülte a háború szele, béke honolt zegzugos
utcáiban. A francia negyed pedig ugyanolyan hangulatosan csábította
látogatóit, mint száz évvel azelőtt.
Oliver és Lámia kapcsolata mit sem változott, kamaszos rajongással
imádták egymást, és folyton torzsalkodtak. Engem döntőbírónak kértek fel,
melytől kivétel nélkül mindig szigorúan elzárkóztam. Olyankor megsértődött
rám valamelyikük, és sokáig duzzogott. Soha nem tudtam rájuk haragudni,
annyira szeretetre méltóak voltak. Jó, ha fél évig maradtak, majd újra
visszavágytak New Yorkba. Ezúttal én is velük tartottam, Bolust szerettem
volna meglátogatni, már hosszú évek óta nem láttam. Autóval mentünk végig
a keleti parton. Az utazás kizökkentett hétköznapi fásultságomból, és friss
élményekkel töltött fel.
Bolus Manhattanben élt az egyik újonnan épült felhőkarcoló tetején, ahol
ősi istenek sarjai rótták az éjszakai fényárban úszó utcákat. Micsoda változás
a földalatti katakombák örök félhomályából az üvegtorony bámulatos
magasságába emelkedni. Ezek után már semmin sem lepődtem meg, még
azon sem, mikor rövidre vágott hajjal, jól szabott fekete szmokingban
fogadott, csuklóján megcsillant egy elegáns karkötő, melyen az
elmaradhatatlan főnix tündökölt. Hová tűnt a hosszú fekete köpeny, és a
vállig érő haj, a nyakba omló amulett? Odalett, elnyelte a múlt, mint annyi
minden mást, és nekem kimondhatatlanul hiányzott, már-már
elviselhetetlenül.
– Új szelek fújnak, Iris – mondta az elcsépelt szlogent.
Az üvegfalak előtt hosszú, mély bíbor függönyök csüngtek, melyeket
napközben gondosan behúztak, nehogy behatoljon a napfény. Éjszaka
azonban, amikor az ablakok kitárultak, az egész várost lehetett látni a
varázslók főhadiszállásáról. Föntről minden olyan nevetségesen
jelentéktelennek tűnt, a liliputi világ előadása szakadatlanul folyt, mert ez a
város soha nem aludt. Bolus a teraszon állt, elgondolkodva nézett le a Hudson
folyóra.
– Európából szörnyű hírek érkeznek, ez a vérszomjas fenevad, ez a Hitler,
milliókat hurcoltat koncentrációs táborokba. A szerencsétleneket aztán
elgázosítják, még védekezni sem tudnak. És még mi vagyunk a szörnyek! –
kacagott fel gúnyosan.
– Ez borzalmas.
– Van valami hír Konstantinról? – váltott témát, láthatólag nem akart
belesüppedni a szörnyűségek mocsarába.
– Sajnos semmi.
– Ne aggódj, tud ő magára vigyázni, még az is lehet, hogy hamarosan
hazajön.
– Nem hinném, ez a háború még eltart egy jó darabig. Sikerült az Idő
Spirálját biztos helyre juttatni? – tereltem másra a beszélgetést én is.
– Remélem.
Nem akartam faggatni, láttam rajta, hogy nem kíván erről beszélni velem.
Talán jobb is volt, hogy nem tudtam, hol van.
– Rufus a városban van – mondta kurtán.
– Tessék? – úgy bámultam rá, mint aki szellemet lát.
– Nem pusztult el az a fattyú, túlélte a homok alatt. Valószínűleg férgeken
és egyéb csúszómászókon élt, azoktól kapott új erőre. Aztán kiásta magát, és
most itt van, él és virul. Gazdag üzletembert játszik, és lepaktált a maffiával.
Rendkívüli befolyásra tett szert magas üzleti körökben. Hatalma alá vonta
szinte az egész várost, bankárok, bírák és politikusok esznek a tenyeréből,
akár a pincsikutyák. Egyelőre, tehetetlenek vagyunk. A Senátust jövő hétre
hívtuk össze, a világ minden tájáról érkeznek majd Senatorok. Bízom benne,
hogy közösen, sikerül majd valamit kitalálnunk.
– Szóhoz sem jutok, ez azt jelenti, hogy most erősebb, mint valaha.
Haladéktalanul értesítenünk kell Konstantint, tudnia kell erről, tennünk kell
valamit, amíg nem késő. Vajon, merre járhat?
– Ha Németországban van, akkor megtaláljuk. Az ottani Tribusunk
rendkívül jól szervezett, máris felhívom a berlini Senatort.
A telefonhoz ment és megrendelt egy berlini hívást. Órákig vártunk mire a
telefonközpontnak, sikerült elérnie a Senatort. A háború miatt a
telefonösszeköttetés szörnyen labilis volt, mert a vezetékeket lebombázták,
vagy szándékosan megrongálták. Hosszasan beszélgettek. Bolus szavaiból azt
vettem ki, hogy Konstantin előkerítése egy cseppet sem lesz egyszerű feladat.
Végül a sejtésem igaznak bizonyult, napokig nem kaptunk visszahívást. Majd
egy viharos estén, megcsörrent a telefon. Bolus éppen el volt foglalva
valamivel, kérte, hogy vegyem fel.
– Halló, tessék! – szóltam bele izgatottan.
– Kapcsolom Berlint – csilingelt a telefonos kisasszony dallamos
orgánuma.
– Halló, tessék! – ismételtem meg.
– Iris, te vagy az? – szólt bele egy távoli hang, a világ legkedvesebb
hangja.
– Konstantin, szerelmem, jól vagy? Szörnyen aggódtam miattad! –
kiabáltam bele a telefonba, mert a vonal szörnyen recsegett.
–Jól vagyok – mondta nem túl meggyőzően. – Ti hogy vagytok?
– Jól vagyunk, köszönöm.
– Nagyon sajnálom, de nem tudok túl sokáig beszélni, mert rendkívül
kockázatos. Az SS műveleti központjából hívlak. A Senator mindenről
beszámolt, ahogy tudok, jövök, most le kell tennem, mert jön valaki.
A vonal megszakadt, és csak hangos bugás maradt Konstantin lágy
baritonja után. Beszélgetésünket követően hetek teltek el, de ő nem jött, és
hírt sem adott magáról. A Senátus összeült, de semmi érdemlegeset nem
sikerült kitalálniuk. Rufus továbbra is folytatta becstelen üzérkedéseit.
Közben beköszöntött a tél, a város utcáit vastag hótakaró borította. Hosszú
sétákat tettem a Central parkban. Mindig tudtam örülni az új hónak, élvezettel
nézegettem a korcsolyázókat, ahogy légiesen tovasiklanak a jégen. A háború
olyan távolinak tűnt, mintha nem is létezne, csak a rádió híradásaiban
szembesültem vele, no meg az üzletekben. Az Európából származó árucikkek,
már rég eltűntek a boltok polcairól, az élelmiszerek, a borok és természetesen
a párizsi divattervezők ruhái is. Egy borús délelőtt a csípős hidegtől kipirulva
szálltam ki a liftből, és csendben léptem be a tágas nappaliba, ahol a szokásos
félhomály fogadott. Mindenki aludt, hiszen nappal volt. A kandallóban
ropogtak a fahasábok, átfagytam, jól esett a szoba barátságos melege.
Levettem a kabátomat, és a kanapéra dobtam. És akkor megláttam őt, a
hatalmas íróasztalnál ült, és engem figyelt.
– Iris, a te szépségeden nem fog az idő – mondta csendesen.
– Hát megjöttél, szerelmem! – szaladtam hozzá, és csókokkal borítottam,
törődött arcát.
Látszott rajta, hogy rengeteg szörnyűségen ment keresztül. Azonnal
mesélni kezdett, könnyíteni akart a lelkén, a teher szinte szétfeszítette.
– A háború elején, Karl Schmitt álnéven felvételt nyertem a német
légierőbe, a Luftwafféba. Kiképzésem rendkívül rövidre szabott volt, mert az
egyre sűrűsödő légitámadások miatt, amiket Németország mért az
ellenségeire, nem állt rendelkezésre több idő. Képzett vadászpilóta lettem, de
mivel nem volt túl nagy gyakorlatom, a légi irányításhoz kerültem. Ennek
áldásos következménye pedig az lett, hogy személyesen soha nem kellett
bombákat dobálnom ártatlan emberekre. Eközben értékes információkat
gyűjtöttem az angol titkosszolgálatnak, az MI-6-nak. Amikor beindultak az
Anglia elleni légitámadások, titkos kódokkal tájékoztattam Londont a
bombázások pontos időpontjáról és helyszíneiről, így több ezer emberi életet
sikerült megmentenem. Időnként más jellegű munkákra is felkértek, SS
tiszteket kellett különböző helyszínekre szállítanom. Egy ilyen alkalommal
kerültem a lengyelországi Auschwitzba. Hidd el, az maga volt a földi pokol.
Emberek százezreit tartották ott fogva vágóállat módjára, és mészárolták le
különös kegyetlenséggel. Kidülledt szemű gyermek csontvázakat, akik némán
segítségért fohászkodtak, kisírt szemű asszonyokat, akik nemrég veszítették
el szeretteiket. Lesoványodott férfiakat, akikre valamikor felnéztek, akik
bankokban, hivatalokban, orvosi praxisokban és egyetemeken dolgoztak.
Akik tanították az ifjúságot, vagy tudományos kutatásokat végeztek. Mind
oda voltak bezárva, abba az iszonyú purgatóriumba. „Csak zsidók” legyintett
az Obersturmführer, mikor meglátta a részvétet a szememben. Ott döbbentem
rá, hogy az embernél nincs gonoszabb teremtmény a földön, képes kiirtani
még a saját faját is. Hamisan megideologizált indokokkal, mondvacsinált
vádakkal, lelkiismeret-furdalás nélkül. Valójában ezek az indokok nem
mások, pusztán gazdasági és haszonszerzési érdekek, melyek növelni
hivatottak a nácik hatalmát. Az én fajom kizárólag létfenntartási céllal öl, és
soha nem emel kezet fajtársaira. Ez a Principatus egyik alapszabálya. A
Mundo Sambra tagjai ellen is csak jogos önvédelemből alkalmazhatunk
erőszakot.
– Konstantin, nem azonosíthatod az egész emberiséget a nácikkal. Most
elveszítetted a hitedet az átélt borzalmak miatt, de hidd el, kis idő múltán,
amikor lelked megnyugszik, más színben fogod látni a világot – simogattam
meg sápadt arcát.
– Köszönöm, hogy vigasztalni próbálsz, de nem látok rá sok esélyt, hogy
valaha is elfeledjem a háborúban történteket.
– Avenarról tudsz valamit? – váltottam témát, mert el akartam terelni a
figyelmét ezekről a nyomasztó gondolatokról.
– Egy idő után megszakadt a kapcsolatunk, de annyit tudok, hogy már egy
jó ideje visszament Angliába. Londonban sikerült megfejtenie a németek
titkos kódját, az Enigmát. A halandók soha nem – fognak rájönni, hogy tudta
ezt véghezvinni, még csak nem is sejtik, milyen tudást birtokol. Hőssé
avatták, legendák keringenek róla, kész ikon. A kód feltörése nagymértékben
hozzájárult az MI–6 sikeres munkájához, a németek titkos üzeneteit ezekután
gyerekjáték lesz elolvasni.
– Ez nagyszerű, remélem, mihamarabb viszontlátjuk. És neked, hogy
sikerült megszöknöd Németországból?
– Elraboltam egy gépet.
– Te egy német vadászgéppel repültél be Anglia légterébe? – mondtam
elképedve.
– Pontosan így történt, de felszállás előtt a titkos csatornán megadtam a
paramétereimet, ennek köszönhetően nem lőttek szitává.
– Mit szóltak ehhez a feljebbvalóid?
– Már így is, úgy is menekülnöm kellett. Ugyanis pár napja a nácik kezébe
került egy titkos anyag azokról a brit kémekről, akik Németországban
teljesítenek szolgálatot, és ebben nagy valószínűséggel rólam is esett pár szó.
Szerencsére most már bottal üthetik a nyomomat, és ezen kívül egy
Messerschmitt Bf 109-est is sikerült zsákmányolnom tőlük, amit megtévesztő
hadműveletek céljából kitűnően tud majd hasznosítani a RAF, az angol
légierő – mosolyodott el végre.
– Szóval, hős lettél, talán már ki is tüntettek?
– Arra még nem volt idő, még aznap ideutaztam.
– Büszke vagyok rád, és Anglia is büszke lehet – öleltem magamhoz.
– Remélem is – cirógatta meg a csuklómat
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Amit csak akarsz.
– Hogy sikerült eltitkolnod valódi mivoltodat a halandók elől, hiszen olyan
közel kerültél hozzájuk?
– Biztos voltam benne, hogy meg fogod kérdezni tőlem – mosolygott –, a
válaszom pedig roppant egyszerű. Magam sem tudom. Úgy látszik, ez a
jelentéktelen epizód nem tűnt fel senkinek a nagy ramazuriban.
– Hihetetlen.
– Hihetetlen, de igaz. Bár ha jobban belegondolok nem is csoda, hogy az
örökös éjjeli szolgálatokat nem firtatta senki, örültek, hogy van egy olyan
őrült, aki bevállalja.
Felnevettem.
– Oliver és Lámia az egész napot átalusszák? – méltatlankodott később.
– Tudod, a vámpírok már csak ilyenek. Nem lehet mindegyikük annyira
emberi, mint te.
– Szóval, emberinek találsz?
– Meglehetősen. Valahogy sokkal jobban megmaradtak benned a halandók
tulajdonságai, mint a többiekben. A hazaszeretet, a részvét, a lojalitás és még
sorolhatnám – néztem rá meghatottan.
– Valamint az önzés, a féltékenység és a haragtartás – replikázott gúnyos
mosollyal.
– Kétségtelen, hogy ezek a tulajdonságok is színezik az egyéniségedet, de
ezek nélkül túl tökéletes lennél, és az már nem lenne emberi.
Felállt, a hatalmas ablakhoz sétált, egy leheletnyit elhúzta a függönyt, épp
csak annyira, hogy kilásson, és lenézett az utca forgatagára, majd felém
fordult és csak annyit mondott.
– Te vagy az én hazám, Iris.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése