Az őrjöngő szellemek
Marlene váratlanul toppant be. Delejezőbb volt, mint ahogy elképzeltem.
A levegő csak úgy vibrált körülötte. Szóba sem került, hogy honnan tudja
Kimberley tartózkodási helyét, olyannyira magától értetődőnek tűnt. A
változást azonnal észrevette, semmi sem kerülte el a figyelmét.
– Szebb vagy, mint valaha – csókolta meg Kimberleyt –, hogy tetszik ez az
új élet, kedvesem?
Kimberley mesélni kezdett, hosszasan taglalta az új megtapasztalásokat,
mélyen belemerülve az okkult részletekbe. Félszavakból is megértették
egymást, nem volt szükség részletes magyarázkodásra. Velünk is végtelenül
kedves volt, Konstantinnal különösen. Nem tudni, kinek szólt ez, a
megmentőnek, vagy a rendkívül vonzó férfinak. Egy idő után rátért jövetele
céljára, sejtelmes hangja betöltötte a szobát, szabadon áradt, ellenállhatatlan
erővel.
– Pokoli dolgok történnek világszerte, az emberek nem is sejtik, mi
játszódik a színfalak mögött, csak a rendkívüli jelenségeket észlelik: a
hirtelen feltámadó, majd pillanatok alatt elcsituló, pusztító szélviharokat,
váratlan elektromos kisüléseket, melyek villámokra emlékeztetnek, azzal a
különbséggel, hogy ezek közvetlenül a földfelszín fölött keletkeznek.
Árvizeket, melyek több havi aszály után öntik el a településeket, és ez még
csak a kezdet. A szellemek világa felbolydult, az ok pedig egyszerűen a
hatalomféltés. A Megszálló szellemek leghatalmasabbika Gedeon, meg akarja
félemlíteni a kopogó szellemeket, mert behatoltak az ő felségterületére. Az én
feladatom az, hogy kibékítsem és lecsillapítsam őket, még mielőtt valami
katasztrófát nem idéznek elő. Velem tartasz, Kimberley?
– Még kérded?
– Holnap hajnalban indulunk – mondta kurtán Marlene, majd udvariasan
megköszönte a vendéglátást, és egy szempillantás alatt távozott.
– Ez roppant érdekes – húzta fel a szemöldökét Konstantin –, idáig nem
tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az árnyvilág e fajtájának, úgy
gondoltam, semmi hatalmuk nincs, csak bolyonganak egy ideig, aztán köddé
válnak. Mesélnél róluk, Kimberley?
– A szellemeknek több fajtája is ismeretes, de a legelterjedtebbek a kopogó
szellemek, a megszálló szellemek és a lebegtető szellemek. A kopogó
szellemek szörnyen zajosak tudnak lenni, ajtókat csapkodnak, tárgyakat
sodornak le. Céljuk, hogy megfélemlítsék a ház lakóit és kiűzzék őket
otthonaikból, hogy aztán szabadon garázdálkodhassanak. A megszálló
szellemek már egy fokkal rafináltabbak, ők élőlényeket és tárgyakat is
képesek hatalmukba keríteni. Roppant veszélyesek tudnak lenni, főleg ha egy
embert szállnak meg. A történelem során több olyan királyról és politikusról
is tudunk, akit ilyen szellem manipulált. Ezek a démonok időnként meg is
mutatják magukat, előszeretettel teszik láthatóvá alakjukat tükrökben, vagy
más fényes felületeken. A legártalmatlanabbnak közülük azonban a lebegtető
kísértetek tűnnek. Először úgy hisszük, hogy ők csak ijesztgetik az
áldozataikat, pedig ez nem így van. Roppant könnyű őket kihozni a
sodrukból, és ilyenkor képesek csapokat nyitogatni, vagy bekapcsolni a
vasalót. Számtalan házat gyújtottak már fel, vagy árasztottak el vízzel. Egy
szó, mint száz, rengeteg galibát képesek okozni – fejezte be Kimberley.
– Hmm, különleges teremtmények léteznek is, meg nem is, van hatalmuk,
meg nincs is – filozofálgatott Konstantin.
– Ez pontosan így van, ezért is olyan nehéz megregulázni őket. Marlene
nagy szakértő e téren, hihetetlen módon ért a nyelvükön, de egyedül ő sem
képes elbánni velük.
– Van egy ötletem – buzdult fel Konstantin, és izgatottan járkálni kezdett a
szobában –, de mielőtt felvetném, feltétlenül beszélnem kell valamiről. A
vámpír társadalomnak van egy igen fontos szervezete, a Principatus – kezdett
bele a köztársaság felépítményének részletezésébe, hosszasan taglalva a
Tribusok tagjainak jellemét, és viselkedését.
– Akkor én Noble vagyok? – kérdezte Kimberley, miután végighallgatta
Konstantin előadását.
– Ha a vérvonalat nézzük, akkor igen, de mivel te igen közel állsz a
mágiához, és a varázserőd felveszi a versenyt a legtöbb vámpír varázslóéval,
úgy gondolom, a Veneficusok közt a helyed. Bolus odáig lesz a boldogságtól,
Oliverről nem is beszélve.
– Ki az az Oliver?
– A fogadott fiunk – válaszolt Konstantin büszkén.
– Akkor félig-meddig nekem is rokonom?
– A testvéred, ha úgy vesszük.
– Ez azt jelenti, hogy van egy bátyám, aki ráadásul vámpír varázsló? –
foglalta össze, lassan, tagoltan a halottakat Kimberley.
– Pontosan azt. Az ötletem pedig a következő: New Yorkba utazunk, és
segítséget kérünk a Vének Tanácsától. Remélem, nem nézik le olyannyira a
szellemeket, hogy ne vennék fel a kesztyűt ellenük.
– Számíthatsz rájuk, Konstantin – kapcsolódtam bele a beszélgetésbe.
– Ha te mondod – mosolygott rám. – Iris ilyen dolgokban tévedhetetlen.
– Vettem észre – nézett rám Kimberley elismerően.
Konstantin a telefonhoz lépett és tárcsázott. A vonal végén egy kellemes
női hang szólalt meg.
– American Airlines, miben segíthetek?
– Foglalni szeretnék négy jegyet a holnap reggeli járatra.
– Csak hármat – mutogattam hevesen.
– Egy pillanat – fogta be a telefonkagylót Konstantin.
– Én nem megyek veletek. Kérlek, rendezd le a jegyeket, aztán
megbeszéljük.
Miután letette a telefont, kérdőn nézett rám.
– Hallgatlak, Iris.
– Úgy gondolom – köszörültem meg a torkomat –, hasznosabb, ha
utánanézek egy pár dolognak a szellemekkel és a kísértetekkel kapcsolatban.
A Vatikánba utazom. Mérget mernék venni rá, hogy a levéltárban ráakadok
majd néhány meglepő információra az üggyel kapcsolatban – próbáltam
tárgyilagos maradni.
– Ahogy gondolod, kedvesem – mondta Konstantin fanyar éllel. Egész
este alig szólt hozzám, vagy ha mégis, akkor hideg, kimért hangon.
Miután Kimberley a szobájába vonult, hogy összecsomagoljon, kettesben
maradtunk.
– Már megint szörnyen önfejű vagy – támadt nekem egyből.
– Mielőtt elítélnél, tudnod kell valamit – néztem mélyen a szemébe –,
viszolygok a szellemektől, ez olyan fóbiaszerű dolog. Félelmet nem keltenek
bennem, egyszerűen csak fizikai rosszullét fog el a közelükben. Vilmos atya
szerint, aki a lelkipásztorom volt hajdanán, a probléma a gyermekkoromban
gyökerezhet.
– Ne haragudj, szerelmem, hogy olyan szörnyen otrombán viselkedtem
veled – pillantott rám bűnbánó szemekkel –, de elárulnád, hogy miért
titkoltad ezt idáig előlem?
– Senki sem büszkélkedik a gyengeségeivel, Konstantin, különösen mi,
isteni lények nem – sütöttem le a szememet szégyenlősen.
– Veled kapcsolatban nem számít semmi, még akkor is szeretnélek, ha
csupán egy törékeny halandó volnál – ölelt meg melegen.
Tudtam, hogy mi a véleménye a vámpírok és halandók közötti
szerelemről, így ez a mondata elmondhatatlanul jól esett.
– Azt mondtad, hogy ez az iszony a gyermekkorodra vezethető vissza.
Próbáltad esetleg meditációban felszínre hozni – tért vissza a témára újfent.
– Számtalanszor, de nem sok sikerrel, valamilyen áthatolhatatlan falnak
ütközöm folyton, ami elzárja az emlékek szabad áramlását.
– Talán nem is baj – sóhajtott –, ki tudja, milyen szörnyűségeket titkol a
tudatalattid.
– Sokat gondolkodtam ezen – néztem a kandallóban izzó parázsra. – A
modern pszichoterápiák gyakran alkalmazzák a szembesítés módszerét
kisebb-nagyobb sikerrel. Az orvosin felszínesen foglalkozunk is ezzel,
szembenézni a problémát okozó dologgal, tárggyal, személlyel nem lehet
meddő dolog. A legtöbb esetben előtörnek a blokkolt emlékek, de én még
nem állok készen erre. Talán egyszer eljön majd ennek is az ideje, remélem,
minél később.
– Iris, nem ismerek rád – nézett rám sajnálkozva.
– Kérlek, ne nézz így rám! – fordultam el tőle.
– Nem futhatsz el a szorongásaid elől, szeretném, ha velünk jönnél.
– Majd talán később utánatok megyek.
– Rendben van – hagyta jóvá a döntésemet.
Hálás voltam neki, hogy nem unszolt tovább, azzal csak azt érte volna el,
hogy magamba zárkózom, és félelmeim még inkább letaglóznak.
Másnap Konstantin és Kimberley az első géppel New Yorkba repültek, én
pedig Vatikánba utaztam, hogy feltárjak néhány újabb titkot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése