Vérkönny 30.rész

Otthon, édes otthon

Hazatértünk az első igazi otthonunkba, szerelmünk bölcsőjébe. A tó
környéke rengeteget változott, házak százai sorakoztak a sziklás tóparton. A
kastély szebb volt, mint valaha. A tapéták, a drapériák, a kárpitok, a
márványburkolatok vadonatújak voltak, természetesen kiváló ízléssel
kiválasztva, erről egy híres milánói tervező gondoskodott. A nappaliban egy
teljes falhosszat elfoglaló tengervízi akváriumot telepítettek, csodálatos színű
és formájú különleges tengeri halakkal. Ügyvédeink gondoskodtak arról,
hogy a házban mindig tartózkodjon személyzet.
Az épület egy valamiben változott jelentősen, a legmodernebb technikával
szerelték fel. Óriási képernyős televíziók, hifi berendezések, számítógépek,
kamerarendszer gondoskodtak a kényelmünkről és a biztonságunkról. A
kertben építettek egy hatalmas feszített víztükrű úszómedencét és egy
pezsgőfürdőt. A csillagvizsgáló műszereit is lecserélték ultramodern
technikára, volt köztük olyan, amit a NASA fejlesztett ki. Az istállót és a
karámokat is modernizálták, automata itatórendszert és futtató gépet szereltek
fel.
Konstantin a filmek megszállottja lett, éjjelente el sem mozdult a televízió
elől. Vámpírfilmeket nézett legfőképp. A Dracula gróftól nevetőgörcsöt
kapott. Az interjú a vámpírral megbabonázta, Louis-ban lelki társra talált, óh,
az isteni, érzékeny Louis a filozofikus gondolataival… No, meg persze
Lestat, a furmányos „Kópé királyfi”, aki kristálypohárból nyakalta a
szépasszonyok vérét…
Naphosszat elemezte a filmeket, érvek és ellenérvek tucatjait sorakoztatva
fel, de végül mindig ugyanoda lyukadt ki, hogy minden vámpír számára
egyszer eljön az a bizonyos pillanat, amikor értelmetlenné válik az öröklét, és
önként kell megválnia életétől. Ezek után azonban rögtön azt is
megállapította, hogy ettől ő még igen messze van.
– Mily nagyszerű! Lépjünk tovább! – mondtam.
És továbbléptünk. A repülésről lemondott, legalábbis egy időre, helyette
az autók megszállottjává vált. Többek között beszerzett egy tűzpiros Ferrarit
is, Olaszországban ez nemzeti ereklyének számított.
Farmert viselt, fekete garbóval, bőrzakót, haját újra megnövesztette,
üvölttette a rockzenét, eszeveszetten száguldozott, és falta az életet.
A párizsi baleset után határoztam el, hogy elvégzem az orvosi egyetemet.
Májusban tartották a felvételi vizsgákat, simán bejutottam a bolognai
egyetemre.
– Mi célod ezzel? – kérdezte egy nap Konstantin.
– Bármennyire furcsán is hangzik, de tanulmányozni szeretném magunkat,
a szervezetünket, a csodákat, amik végbemennek bennünk. Kutatni fogom a
hogyanokat és a miérteket mindaddig, amíg meg nem találom a válaszokat.
Ötödévben génsebészetre szakosodtam, a tanulás rendkívül könnyen ment,
elég volt egyszer elolvasnom egy anyagot, és már betéve tudtam. A ház
pincéjében alakítottam ki a laboratóriumot, melyet a legmodernebb
műszerekkel zsúfoltam tele. Míg Konstantin a csillagvizsgálóban fürkészte az
égboltot, én a mikroszkópom alatt leltem rá az új csodákra. Állatoktól
származó mintákkal kezdtem, még a lovainktól is vettem vért. A DNS
szerkezete nyűgözött le a legjobban, ez a milliónyi genetikai információt
hordozó anyag volt számomra minden titok nyitja. Hosszú órákon keresztül
bámultam az egymásba fonódó spirálokat, annyira az agyamba vésődtek,
hogy még álmomban is előjöttek. Kíváncsiságom odáig fajult, hogy
elcsentem egy fiola vért, az egyetemi vérbankból, és csak remélni tudtam,
hogy senkinek sem fog hiányozni. Mire hazaértem, már zsibongott a fejem az
izgalomtól, az idegeim pattanásig feszültek. Egyenesen a laborba mentem, és
sietősen bekapcsoltam a mikroszkópokat.
– Te mire készülsz? – állt meg az ajtóban Konstantin.
– Most ugrik a majom a vízbe – lebegtettem meg az orra előtt a fiolát.
– Kié ez a vér? – kérdezte izgatottan, és egy nagyot nyelt.
– Nem lehet igaz, hogy a vér látványa így lázba hozza – gondoltam kissé
meglepetten, majd válaszoltam: – Fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy
embertől származik.
– Mit fogsz csinálni vele?
– Összehasonlítom a saját véremmel.
– Mire számítasz? Talán csak nem arra, hogy megfejted az ősi titkokat, a
születésed mítoszát? Iris, mindketten Isten teremtményei vagyunk, csupán
csak annyi a különbség köztünk, hogy te ebben a játszmában a szuperhőst
alakítod, én pedig a rossz fiút. Itt az ideje, hogy ebbe beletörődj, és ne keress
új keletű bizonyítékokat, attól úgysem fog semmi megváltozni.
– Nem értek egyet a filozófiáddal, miért ítéltetnél meg származásod
alapján, és miért merülne feledésbe az a sok jó cselekedet, amit életedben
tettél, és tenni fogsz, de kár a szócséplésért, soha nem leszek képes erről
meggyőzni téged. Most viszont arra kérlek drágám, hogy menj ki innen, mert
látom rajtad, hogy felizgatott a vér látványa.
– Szóval, megcsinálod? – kérdezte ingerülten.
– Persze.
– Borzasztó makacs vagy, ha esetleg rosszul lennél, kérlek, értesíts a házi
telefonon – fordult sarkon mérgesen.
– Rendben van – mondtam félvállról, mert már egészen máshol járt az
eszem.
Miután elment, elővettem egy fecskendőt meg egy hajszálvékony injekciós
tűt, és vért vettem magamtól. A két mintát, két külön üveglapra kentem, és
elsőként a humán vért helyeztem a mikroszkóp alá. Azonnal kirajzolódott a
jól ismert dupla spirál szerkezet. Remegő kézzel emeltem ki az üveglapot, és
a helyére becsúsztattam a saját mintámat. A szívem hevesen vert, majd
szétvetette a mellkasomat. Belenéztem a mikroszkópba, és egy isteni káprázat
tárult a szemem elé, egy teljesen szabályos gyémánt szerkezetet láttam,
spirálnak nyoma sem volt.
– Hát ez lennék én? Ez az én örökítő anyagom? Én vajon kitől örököltem?
Talán Isten vére is ilyen? – sorakoztak fel a megválaszolatlan kérdések.
A következő vizsgálat a vérem kémiai összetételére irányult. Ehhez több
kémcsőnyi vért is le kellett vennem. Ezek a tesztek sokkal időigényesebbnek
bizonyultak, az eredmények azonban ugyanolyan meglepőek voltak, mint az
előzőek. Az összetétele nagyban hasonlított az emberi vérre, de voltak olyan
elemek és fehérjeszerű anyagok, amelyeket be sem tudtam azonosítani.
A kísérletező kedvem ezután jött csak meg igazán. Maró hatású
vegyszereket, savakat, klórt és tömény alkoholt csepegtettem a mintákra. A
humán vér azonnal roncsolódott, és a molekulaszerkezete szétesett. A tőlem
származó anyagminta is roncsolódott ugyan, de csak egy rövid időre, pár perc
múltán újra makulátlanná rendeződött. A titok nyitja az orrom előtt volt,
merészen és őszintén. A testem villámgyors regenerálódására fény derült,
világosabban ragyogott, mint a delelő nyári nap. Reszkető kézzel nyúltam a
házi telefon után.
– Konstantin, gyere le, kérlek! – mondtam olyasmi hangon, ami miatt meg
sem kérdezte az okát.
– Valami baj van? – mondta kissé zihálva.
– Nézz bele a mikroszkópokba!
Miközben félszemmel a mintákat nézte, én hevesen szónokoltam neki,
érvekkel, ellenérvekkel és magyarázatokkal traktáltam.
– Ez képtelenségnek tűnik, de mégis igaz, ha nem látnám, el se hinném –
hüledezett.
– Tudod, mi jutott eszembe? Hogy ezt a párizsi laborban is látták. Még az
is lehet, hogy most nagy erőkkel nyomoznak egy ufó után – nevettem el
magam.
– Vagy csak azt gondolják, hogy a minta, amit tőled vettek tönkrement, de
azt is hihetik, hogy a laborasszisztens őrült meg. Minden benne van a
pakliban – mosolyodott el sármosan.
– Most pedig te jössz! – ragadtam meg a csuklóját.
– Verd ki a fejedből, én nem adok vért – húzta el a karját.
– Csak nem attól félsz, hogy elájulsz?
– Meglehet, de inkább ne firtassuk – rázkódott meg valahogy úgy, mint aki
szörnyen iszonyodik valamitől.
A gondterheltség ráncai borították be arcát, egy szemvillanásra
megmutatva a hajdani embert.
Majd a pillanat szertefoszlott, és ugyanaz a tükörsima arc fordult felém,
mint amit már megszokhattam.
– Nem akarom látni, milyen vagyok, már így is megrémülök magamtól.
Nem akarom látni a szörny szöveteket és sejteket, amint áthágnak minden
természeti törvényt.
– Te félsz?
– Igen, és ki is mondom, soha nem féltem jobban semmitől. Lelkem
meglágyult, átéreztem a helyzetét. Kerestem a megfelelő szavakat, de nem
volt arra szó, amit akkor éreztem.
– Szerelmem, ne félj, nincs mitől félned, hiszen te is a természet része
vagy, mégpedig egy csodás remeke. Te magad mondtad, hogy Isten
teremtményei vagyunk mind, ő dönti el, mivé legyünk, és mi a célja velünk.
A keze után nyúltam, sima volt és hűvös, arca homályba veszett.
Megindították a szívből jövő szavak, szemét vérkönny lepte el, de szó nem
hagyta el az ajkát. Nem vártam, hogy bármit is mondjon, csak azt reméltem,
hogy egyszer majd elfogadja az álláspontomat. A kísérletezést abbahagytam,
nem is került szóba többet. A laboratórium titkait lakatra zártam, a kulcsát
elsüllyesztettem, valahová a tudatom legmélyére.
Kedves vendégeket vártunk, Lámia, Oliver és Bolus érkeztek Amerikából.
Csodálattal néztem őket, ahogy elmélyülten beszélgettek a teraszon, a fénylő
esti csillagok alatt.
Lámia Oliver mellett ült, hosszú rézvörös haja lágyan omlott vállára.
Enyhén megnyílt ajkakkal hallgatta Bolust, aki épp a Principatus ügyes-bajos
dolgairól tájékoztatta Konstantint. Oliver Lámia kezéért nyúlt, és kedvesen
simogatni kezdte. Öltözete makulátlan volt, mint mindig, fekete ing és
szövetnadrág.
Időnként ő is beleszólt a társalgásba, kurtán, lényegre törően, mint a
vámpírvarázslók általában. Bolus, a bölcs öreg lassan, megfontoltan
magyarázott, újra megnövesztett, hosszú ősz haja varkocsba fogva omlott a
hátára. Arca mit sem változott, talán bőre lett csak keményebb egy kissé.
– Hol marad a főnix? – kutattam szemeimmel a talizmán után.
Az ujján pillantottam meg, ugyanúgy mint Oliverét, de az ő gyűrűje
nagyobb volt és feltűnőbb. Konstantin csak bólogatott, hagyta, hadd beszéljen
a vén, tisztelet és szeretet fénylett a szemében. Mikor Bolus a végére ért,
elégedetten dőlt hátra a kényelmes fotelben.
– Ennyi szépség egy helyen, még a szívem is belesajdult. Vajon csak a
jelentékenyek kapják meg az öröklét édes gyümölcsét? Vagy csak ők tudnak
élni vele?
Oliverek csodálták a házat, de csak éjszaka tudták élvezni, a nappalokat
mindig átaludtak, a legsötétebb helyiségeket keresték. Szobáikba, melyeket
gondosan előkészítettem számukra, be sem tették a lábukat. A pincében
aludtak, vastag takarók alá bújva. Szokásaik újabban megváltoztak, odahaza
koporsóban tértek nyugovóra, visszatértek az ősi hagyományokhoz. Tetszett
nekik Olaszország, csak Bolus járt itt valamikor réges-régen, még a
reneszánsz kor hajnalán. Egy napon alkonyat után elvittük őket Firenzébe.
Bolus és Konstantin a Ferrarival száguldottak el, míg Lámia és Oliver velem
jöttek a Mercedesszel, jóval nyugodtabb tempóban. Félórával később
gördültünk be a belvárosi parkolóba.
Konstantin épp a U2 legújabb CD-jére próbálta ráállítani Bolus érzékeny
füleit.
– Látom, sikerült túlélned az utat – mosolyogtam rá.
– Ez az eszement kis híján megölt – mondta émelyegve.
Lámiát különösen elvarázsolta a város, meghatottan hallgatta
megismerkedésünk történetét. Megmutattam nekik a Dóm téri palotámat, amit
már rég eladtam egy gazdag kereskedőnek, a folyó parti helyet, ahol ráleltem
Konstantinra, Raversi márki házát és természetesen a Dómot. Csoda, hogy
szinte minden változatlanul úgy maradt, mint annak idején.
A napok múlásával Oliver kezdte átvenni a mi életritmusunkat. Már nem
aludta át az egész napot. Amíg Lámia és Bolus békésen szendergett a pince
hűs sötétjében, ő velünk társalgott bensőségesen a tóra néző nappaliban.
Kaján fél mosollyal az arcán vallotta be, hogy szívesebben pihenne inkább a
vendégszobában a puha ágyon, mint a lenti priccsen, de nem akarta ezzel
megbántani Lámiát.
Egy nap aztán, feldúlt ábrázattal jött fel a lépcsőn, valamikor délután tájt.
Konstantin nem volt otthon, kihasználva a borús időt, motorcsónakkal ment
ki a tóra.
– Történt valami drágám? – kérdeztem aggódva.
– Nem akartam erről beszélni, de amióta itt vagyunk, most álmodtam ezt
harmadszor.
– Megkérdezhetem, mit láttál álmodban, ami ennyire felkavart?
– Téged láttalak, meg egy tejföl szőke, égszínkék szemű lányt. A teraszon
álltatok, és ő izgatottan magyarázott neked valamit, a szavai kivethetetlen
masszává álltak össze. A lány nem volt halandó, de nem is volt túlvilági,
olybá tűnt, mintha megrekedt volna a két világ küszöbén. Látnoki
képességekkel bírt, a mágia szinte sütött belőle. Ő sír, te reszketsz, majd
megcsókolod. Ennél a résznél mindig felriadok. Hát nem különös?
– Valóban az – tűnődtem el –, és a te álmaid szinte kivétel nélkül
látomások, vagyis előbb-utóbb megtörténnek.
– Ne aggódj, anyám, ebben a lényben én nem éreztem semmi rosszat, és
pláne nem gonoszat, inkább a varázsvilág jó oldalán állt, akár csak te – ölelt
meg melegen.
Istenem, milyen jólesett ez az ölelés.
– Fiam, nem is tudod, mennyire hiányoztál – mondtam őszinte szívvel.
– Te is nekem, anyám – csókolt meg puhán.
A napok gyorsan peregtek, velük lenni maga volt a mennyország.
Kedvemet leltem, ebben a kis csokorban, amelyik oly ritkán gyűlt így egybe,
és főleg a szeretett comói kastélyban. Aztán elmentek, visszavárta őket a
nyüzsgő város, New York, a Tanács, na meg a Veneficusok.
Ketten maradtunk Konstantinnal, de őt soha nem lehetett megunni. Mindig
kitalált valami újat, legfőképpen olyat, ami a sebességgel és a veszéllyel, volt
kapcsolatos. A legújabb hóbortja a siklóernyőzés lett, melynek később már
mindketten hódoltunk. Madárként szálltunk a tó felett, az érzés leírhatatlan
volt, leginkább a felhőtlen szabadsághoz volt hasonlítható, vagy a szelekkel
táncoló sas öröméhez. Annyi biztos, hogy feledhetetlen szuvenír maradt az
emlékgyűjteményemben.