A feloldozás
Vajon nyerhet-e feloldozást az, aki elfelejti a szerelmét? Bármit megadtam
volna az elveszett emlékekért, de nem kaptam vissza őket, hiába is próbáltam
előcsalogatni elmémből a kitörölt képeket. Rideg űr tornyosult fölém, csak
Avenar közelsége melengette átfagyott szívemet. A falka a fennsíkon
gyülekezett, a telihold sejtelmes fénye halványan világította meg a farkasok
selymes bundáját. Támadásra készültek. Nem volt szükségük szavakra,
gondolataikkal akadálytalanul hatoltak be egymás tudatába. Törökülésben
ültem köztük, és a látomásra koncentráltam.
A vámpírok egy távoli faluban múlatták az időt, üvöltött a rockzene. Az
éjszakai mulatóban lenge öltözetű lányok lejtettek erotikus táncot, csak úgy
izzott körülöttük a levegő. A fekete bőrruhás alakok a bárpultnál ültek, és
kéjesen mustrálgatták az eleséget. A Válton nevet viselő vérszívó, odalépett
az egyik táncosnőhöz, és mint egy véletlenszerűen, körmével sebet ejtett a
vörös hajú lány formás keblén, azután szorosan rátapasztotta száját.
A fiatal teremtés felnyögött az extázistól, majd mikor rájött, hogy mi
történik vele, sikítva szabadulni próbált a halálosan jóképű szörny ölelő
karjaiból. Elkésett, a metszően éles tépőfogak behatoltak a húsába, és a vér
akadálytalanul áramlott a démon szájába. Senki nem figyelt fel erre a kis apró
nüanszra, a buli és a whisky folyt tovább, várhatóan addig, míg élő halandók
jártak köztük a siralomvölgy sötét lankáin.
– Most sebezhetőek – mondtam ki hangosan az óriási farkasra nézve.
– Induljunk! – gondolta a vezérhím.
A falka futásnak eredt, a hó kavarogva szállt fel mögöttük. Maradnom
kellett volna, de felébredt bennem a vadász, kit gyilkos szenvedély hajtott
zsákmánya után. Avenar tiltása ellenére állig felfegyverkezve indultam
utánuk. Kutyáim nehezen tájékozódtak a sötétben, többször is elvétették az
útirányt, órákba tellett, mire a mulatóhoz értünk. A farkasokat nem láttam
sehol, magamba mélyedtem, de a képek nehezen jöttek. Derengő erdőt láttam
és véres harcot. A farkasok közül jó páran már emberi formát öltöttek, mások
morogva estek neki a vámpíroknak. Vér borította a fehér havat. Az erdő nem
volt messze, a kutyáimat a fák előtti tisztáson kötöttem ki.
Nesztelenül osontam a fenyők közt, de nem láttam senkit. A lenyugvó hold
egy csapást tárt elém, mely az erdő közepe felé vezetett. Alig tettem meg pár
száz métert, mikor csatazaj ütötte meg a fülemet. Félelmetes volt, morgás,
tépés, halálhörgés, nyüszítés és ezek szörnyű keveredése hallatszott.
A látvány pedig még ezt is felülmúlta. Denevérként felröppenő vérszívók
támadtak vicsorgó farkasokra, távolabb fegyveres férfiak ejtettek mély,
halálosnak tűnő sebeket vértől pirosló szájú démonokon. Avenar egy
vadásztőrt tartott a kezében mellyel magát védte két elvetemült vámpírral
szemben.
Az egyik már a karján csüngött, és épp harapni próbált, mikor a tőr
lesújtott és a hasába fúródott. A másik hátulról ugrott reá, de ő lerázta
magáról, megfordult, megragadta a fejét, és egy gyors, határozott mozdulattal
kitörte a nyakát. Döbbenetemben elfeledkeztem magamról, és véletlenül
kiléptem a fák sötét rejtekéből.
Avenar dühös pillantása a föld alá süllyesztett, lesütöttem a szemem és
visszaléptem a sűrűbe, de már késő volt, megláttak. A szörnyek azonnal rám
vetették magukat, megszámlálhatatlanul sokan voltak, egy egész denevérraj.
Próbáltam küzdeni, bevetettem a mágiát is, de ekkora túlerővel szemben nem
tehettem semmit. Magukkal hurcoltak, egy villanásra még láttam Avenar
gondterhelt arcát, majd minden elsötétült. A hómező közepén tértem
magamhoz, a bíbor pirkadat merészen kettéhasította az eget.
– Lódulj! – üvöltötte egy durva hang, és a vámpír nagyot lökött rajtam.
Csak mentem előre, hátra sem néztem, a testem teljesen átfagyott, a
lábamat már alig éreztem, de nem bántam.
– Most végre vége lesz mindennek – gondoltam megkönnyebbülve.
Egy éles motorhang zökkentett ki merengésemből. A felkelő nap aranyló
sugarában pillantottam meg a szánt. Elképesztő sebességgel tartott felénk,
széles porhóburkot vonva maga köré. Szorosan mellettünk lefékezett, és
leállította a motort. Egy magas, síruhába és maszkba öltözött férfi szállt le
róla.
– Engedjétek el az angyalt! – mondta merészen.
– Ki vagy te, fattyú és hogy veszed a bátorságot? – rivallt rá az egyik
fogva tartóm.
Az idegen lassan levette a fejéről a maszkot, és én megpillantottam azt az
arcot, aminél szebbet még nem teremtett Isten. Úgy állt ott, mint a teremtés
koronája vagy mint egy illékony tünemény.
A történet folytatódik, a következő kötet címe:
Angyalvér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése