Az ébredés
Felébredtem, kint szörnyű vihar tombolt. Úgy éreztem, mintha
évszázadokat aludtam volna át, pedig csupán egy éjszaka telt el. Sam forró
teát és süteményt hozott, jólesett a meleg ital.
– Jó reggelt, szépségem! – szólított meg vidáman.
Válaszra sem méltattam, csak ültem szótlanul és a teámat kortyolgattam.
Az álom, melyben lepergett az életem, kiszívta minden erőmet. A szereplők
arca úgy villant elő a semmiből, mint egy vízió, vagy mintha egy
rémtörténetet néznék. A film legvégén pedig megjelent a főszereplő, egy
gyönyörű félisten. Szépséges vonásai homályosan olvadtak bele a tűz
lángjaiba, mely a kunyhó közepén égett. Próbáltam megszólalni, de csak
valami nyögésfélét tudtam kicsikarni magamból.
– Valami baj van, Iris? Úgy nézel rám, mintha a Marsról jöttem volna.
Megerőltettem magamat, és nagy nehezen sikerült kiszorítanom magamból
egy egyszerű mondatot.
– Ne haragudj, nincs semmi baj, minden rendben van.
– Csak nem a tegnapi szánhúzó verseny merített ki ennyire?
– Nem, szó sincs róla. Jól vagyok, kutya bajom – mondtam –, bár
fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélt, mint ahogy arról sem, hogy
kerültem oda.
– Hát nem úgy nézel ki.
A bölcs öreg Sam szerencsére tapintatos volt, és nem faggatózott tovább,
jókedvűnek tűnt, szinte boldognak.
– Kaptál valami jó hírt?
– Igen, a társaimnak sikerült egy csapat „ragadozót” ártalmatlanná tenniük.
– Hát ez igazán remek – próbáltam mosolyogni.
– Tegnap arra kértél, hogy szervezzek meg egy találkozót Öreg Medvével
– mondta Sam.
– Valóban?
– Hát nem emlékszel rá? – nézett rám furcsán. Derengeni kezdett valami,
valami homályosan irdatlan régről.
– Persze, hogy emlékszem – nyugtattam meg Samet, bár hazugságom
miatt kissé furdalt a lelkiismeret.
– Napnyugta előtt vár.
– Rendben van – feleltem könnyed természetességgel. – Sam, úgy érzem,
most jót tenne egy kis séta.
– Elkísérjelek? – kérdezte aggódva.
– Köszönöm, nem szükséges, jobb, ha most egyedül megyek – szorítottam
meg a kezét barátian.
Kiléptem a kunyhóból, a fagyos levegő metszően vágódott az arcomba, de
nem bántam, sőt kimondhatatlanul jólesett. A fejem kezdett kissé kitisztulni,
bár az álom és a valóság még mindig kavargott benne. Az órák múlásával
kezdett összeállni a kép, hézagosan bár, de visszatértek bizonyos emlékek.
Tisztán emlékeztem arra, hogy mindig is szerettem az alaszkai életet, a
hosszú telet, mely októbertől májusig tart, az éjféli napot, a sarki fényt, a
havat, de legfőképpen a szánhúzó kutyákért rajongtam. Fenséges állatok
voltak, gyakran a kínzó hideget is hősiesen tűrték, sőt egyes egyedek mintha
még élvezték is volna a fagyos hóban való heverészést.
Alkonyodott, a horizont tompa félhomályba burkolózott. Elindultam Öreg
Medvéhez. A faluba érve a legnagyobb jégkunyhó felé vettem az irányt.
Beléptem, tekintetünk egymásra szegeződött. A földön ült, épp pipázott,
arcáról végtelen bölcsesség áradt, idős kora ellenére fiatalos megjelenéssel
büszkélkedhetett.
– Jó estét, Öreg Medve! – köszöntöttem.
– Üdvözöllek, foglalj helyet, és érezd magad otthon nálunk! – mondta
szívélyesen. – Mi járatban vagy itt?
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak a kérdésére, aztán egyszer csak
maguktól törtek elő belőlem a szavak.
– Vadászni jöttem egy pár ragadozóra, akik nagyon elszemtelenedtek itt
nálatok.
– Most nincs vadászidény – hívta fel a figyelmemet huncut derűvel.
– Gondolom, már tudomást szereztél arról, hogy ádáz harc kezdődött a
farkasok és a Mundro Sambra vámpírjai között, sajnos Baros szolgál ennek
helyszínéül.
– Mások is pályáznak a zsákmányodra, Iris.
– Kire célzol?
Holnap a sámánunk szellemidézést tart a Nagy Fűz tisztásán – magyarázta.
– Avenart is meghívtuk, gyere el te is!
– Szóval, akkor őt láttam tegnap a farkasfalka élén. Öreg Medve nem szólt
semmit, csak magában mosolygott.
Másnap elállt a vihar, de ennek ellenére az ég sötét maradt, akár csak a
lelkem. Automatikusan cselekedtem, a tudatom szó szerint meghasadt, mintha
két énem lett volna, az egyik Iris volt, az angyal, a másik pedig a vérszomjas
vadász. Hogy mi válthatta ezt ki belőlem, arról fogalmam sem volt.
Felöltöztem, a helyiek viseletét öltöttem magamra, bőrnadrágot,
szőrmebundát és mokaszint. Ahogy közeledtem a tisztáshoz, égő tüzeket
láttam, és hipnotikus erejű dobolást hallottam. A sámán a tűz mellet ült és
transzállapotban kántált valamit.
– Szellemidézés – gondoltam –, én inkább szabadulni szeretnék tőlük –
suhant át rajtam a dermesztő felismerés.
Szememmel Avenart kutattam, meg is pillantottam, a fa tövénél állt és
feldúltan beszélgetett egy másik falkataggal. Már hosszú évek óta nem
találkoztam vele, de semmit sem változott.
– Iris! – kiáltott felém meglepődve. – Olyan rég nem láttalak, hogy már el
is felejtettem, hogy milyen gyönyörű vagy.
– Avenar, úgy örülök, hogy látlak! – öleltem meg.
– Mi járatban nálunk? Mondjuk, van róla sejtésem – kuncogta.
– Gondoltam, feldobom egy kicsit az itteni szürke napjaitokat – mondtam
kissé erőltetetten.
– Téged mindig örömmel látunk, de komolyra fordítva a szót, el kellene
egy kis segítség. Gyere, Iris, menjünk, vissza a kunyhókhoz ott nyugodtabban
beszélgethetünk.
Ahogy beléptünk a kunyhóba, kérdések tucatjai vetetették bele magukat az
agyamba.
– Ülj le! – kínált hellyel.
– Kik az üldözőitek?
– Rufus ránk küldte csatlósait, Vallont és vértestvéreit, vérengző fenevad
mind.
– Rufus? – valahonnan szörnyen ismerős volt ez a név. – Mit akarnak
tőletek?
– Meg akarják szerezni azt, amit már évtizedek óta őrzünk, az Idő
Spirálját.
Valami halványan derengett az Idő Spiráljával kapcsolatban, mintha
említést tett volna róla valaki, de nem emlékeztem rá tisztán.
– Szóval rátok bízta Bolus a gyűrűt? – kérdeztem meglepődve saját
kérdésemtől.
– A legtöbben azt hiszik, hogy az ékszer megsemmisült, és ez így is van
jól – felelte Avenar.
– Az Idő Spirálja egyébként sem ér semmit Oliver nélkül – mondtam ki,
nem kis meglepetésemre, hiszen az Oliver név mögött csak egy távoli
emlékkép élt bennem.
– Természetesen ezzel én is tisztában vagyok, Iris, de ennek ellenére így
nagyobb biztonságban van.
– Most hol vannak az átokfajzatok? – kérdeztem nyersen.
– Sikerült őket lerázni, legalábbis egy időre, a sámántól egyébként is
tartanak, ide biztosan nem jönnek.
– Mi a terved, hogy intézitek el őket? – faggattam tovább.
– Meg kell várnunk a holdtöltét, mert akkor erőnk megnövekszik. Te pedig
abban lehetnél a segítségünkre, hogy látnoki képességeiddel nyomon követed
őket.
– Harcolni is szeretnék – vágta rá méltatlankodva a bennem rejlő vadász.
– Nem tartom jó ötletnek, túl értékes kincse vagy te a világnak ahhoz,
hogy elveszítsünk – mondta aggódó pillantást vetve rám. – Mi van
Konstantinnal, merre jár? Az ő segítsége most jól jönne, mindenki tudja,
milyen kitűnő harcos, és ő ismeri legjobban a Mundo Sambra gyengéit.
– Konstantin? Kiről beszélsz?
– Iris, mi van veled? Már idáig is furcsállottam a reakcióidat és az
arckifejezéseidet, de az, hogy nem tudod, ki Konstantin, az már több mint
megdöbbentő.
– Miért, csak nem valami fontos személyiség, akit ismernem kéne? –
vágtam rá kissé barátságtalanul.
– Iris, ő a szerelmed, majdnem fél évezrede éltek együtt. Gyere, ülj le
mellém, mesélek neked róla, úgy talán eszedbe jut majd – mondta
szánakozva.
Órákig beszélt nekem Konstantinról, de mindhiába, a fájdalom, úgy elásta
őt a tudatom legmélyére, hogy soha ne tudjon előtörni belőle.
– Vajon mi történhetett veled? Mi idézhette elő ezt az emlékezetvesztést –
morfondírozott Avenar.
– Fogalmam sincs. Vannak dolgok, amikre kristálytisztán emlékszem, és
vannak, amik teljesen kiestek az elmémből, néha pedig meglepő mondatok
csúsznak ki a számon, olyan mintha valaki más mondaná.
– Az elmegyógyászat mai állása szerint neked emlékezetkiesésed van, amit
valószínűleg valamilyen trauma idézett elő, és az a tény, hogy szinte
mindenre emlékszel Konstantinon kívül, arra enged következtetni, hogy vele
történt valami. Ne aggódj, mihelyst helyreáll a telefonösszeköttetés,
megpróbálok mindent kideríteni – szorította meg a kezemet biztatóan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése