A béke
bűnösöket a nürnbergi perben elítélték, legtöbbjüket halálra. A világ
fellélegzett, és a több mint hetvenkét millió áldozatot gyászolta az emberiség.
A mi világunk azonban még fortyogott, Rufus hatalma teljében tündökölt.
Groteszk látványt nyújtott az újságok címlapjain, a csontos, túlvilági alak,
ahogy kitüntetést vesz át, vagy épp átad egy új felhőkarcolót. Az egyetlen
fegyver, ami bevethető volt ellene, az a totális gazdasági támadás.
A Principatus különböző álneveken megvásárolta a cégei részvényeit,
amennyit csak lehetett. Ezenkívül új vállalatokat alapított, melyek megtörték
Rufus egyeduralmát a piacon. Ezek a cégek olcsóbb és jobb minőségű
árucikkeket kezdtek előállítani, majd amikor kényszerűségből a maradék
részvényeit is áruba bocsátotta, azokat szintén felvásárolták. A Fekete lovag
teljes csődöt jelentett, és úgy tűnt el a színről, mintha sosem létezett volna. A
Tribusok soha nem látott virágzásnak indultak, jelentős beleszólásuk lett a
világ gazdasági és politikai életébe. Természetesen a háttérből irányítottak
titkáraik és ügyvédjeik közreműködésével. Személyesen csak igen kivételes
alkalmakkor jelentek meg, és kizárólag esti fogadások és partik alkalmával. A
többi meghívást fontos elfoglaltságaikra hivatkozva udvariasan
visszautasították.
Konstantinnal Franciaországba utaztunk, Oliver és Lámia nem tartott
velünk, ők tipikus amerikai lokálpatriótákká váltak. Párizs, romjaiból
éledezett. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam a lebombázott
épületek maradványait. A kedvenc éttermem helyén egy mély gödör
tátongott. A lakások egynegyede megsemmisült, egymillió család maradt
fedél nélkül. Az emberek arca azonban más volt, nem tükrözte a szomorú
látványt, az ő szemükben remény izzott.
A Bellevue-ben álló palotánkat, nem érték el a bombák, csak a kerítés
lábazatát lőtték ripityára golyószóróval. A kulcs akadálytalanul siklott a
zárba, pedig már jó ideje nem nyitotta ki senki. A padlón vastag porréteg ült,
egyenként szedegettük le a fehér lepedőket a bútorokról. Hihetetlen, de
minden ugyanúgy állt, mint amikor 1793 telén kiléptünk onnan.
A porcelán baba, melyet Marie Antoinette-től kaptam, ott ült a márvány
kandalló párkányán. Pont úgy nézett ki, mint ő, amikor Franciaországba
érkezett, tizennégy évesen, ártatlanul és boldogan. Hosszúkás, kedves arc,
meleg barna szemek. Leemeltem a babát, és megsimogattam szőke, selymes
haját, mosolygott, legalábbis én úgy láttam.
Másnap a sírjához zarándokoltam, a Saint Denis székesegyházban talált
örök nyugalomra, halála után huszonkét évvel. A hóhérai még arra sem
méltatták, hogy tisztes temetésben részesítsék, holttestét, egyszerűen
belehajították egy meszesgödörbe. Könnyes szemekkel álltam a díszes sírbolt
előtt, kezemben fehér liliommal, Marie kedvenc virágával.
Az együtt töltött csodás évek és a bécsi utazás filmkockái lassan peregni
kezdtek. Rizsporos parókák, masnis topánok, báli ruhák, a púder illata.
Letettem a liliomot a hűs márványra, és elindultam a kijárat felé, nem
akartam bevárni a film végét, azt a szörnyű napot. Konstantin otthon várt rám,
tapintatból nem jött velem. Megadta nekem a gyász magányát, és én roppant
hálás voltam neki ezért. Nem tudom, hogy csinálta, de mire hazaértem, az
egész palota ragyogott.
– Modernizálnunk kell egy pár dolgot, és be kell vezettetnünk az áramot.
Ki kell cseréltetnünk a tetőt, és festetnünk is kell. A drapériákat megrágták a
molyok, de a ruháink nagy része sértetlen maradt – mondta lelkesen.
– Jézusom, a ruháim! – ötlött fel bennem.
Szinte mindet itt hagytam, amikor New Orleansba menekültünk.
Felszaladtam az emeletre, és kitártam a hatalmas ruhásszekrényem ajtaját.
Maradéktalanul ott sorakoztak porosan és lenyűgözően. A film újra peregni
kezdett, a bálok hosszú sora, a tündöklő vacsorák, a kártya partik. Milyen rég
történt mindez, mardosni kezdett a fájdalom. Konstantin hátulról finoman
megérintette a vállamat.
– Tudom, mi játszódik most le benned, szörnyen fáradtnak és öregnek
érzed magad – mondta megértőn.
– Te is szoktál így érezni? – törültem meg a szemem.
– Néha.
– Mit teszel olyankor?
– Rád nézek.
Szavai, lágy tavaszi szellőként simogatták megtört lelkemet, egész éjjel a
karjában tartott és vigasztalt. A reggelt, csak azért nem vártam, mert tudtam,
hogy akkor majd elenged. Pedig eljött, és tisztában volt vele, mire van
szükségem. A napfény, az élet kiapadhatatlan forrása, ragyogva tódult be a
boltíves ablakon. Gondosan behúztam a függönyöket, nem akartam, hogy
kedvesemnek baja essék.
A háború alatt Konstantin a repülés megszállottja lett. A teraszon állva
folyton az eget kémlelte, várta, mikor húz el fölöttünk egy acélmadár. Arca
olyankor megváltozott, átszellemült, mesébe illővé vált.
Másnap reggel banki elfoglaltságaimra hivatkozva korán mentem el
otthonról, a bank helyett azonban a repülőtérre hajtottam. A hangárba nem
volt egyszerű bejutni, tucatnyi kis gép parkolt benne. A szerelők elmélyülten
dolgoztak. Félve szólítottam meg egy szimpatikusnak tűnő szőke férfit, aki
éppen a földön feküdt egy repülő csoda alatt.
Letette a csavarhúzót a földre, és felnézett rám.
– Lenne szíves odaadni a villás kulcsot?
– Hányasat? – kérdeztem vissza.
– Á, látom, szakértővel van dolgom.
– Korántsem.
– Miben segíthetek? – kérdezte szolgálat készen.
– Repülőgépet szeretnék vásárolni.
– Ez már döfi, és milyen típusra gondolt?
– Na, látja ez az, amit nem tudok. Segítségemre lenne ebben?
– Gondolom, sportrepülőt szeretne. Ön vezetné?
– Isten ments, a kedvesemnek szánom, meglepetés lesz.
Ezek után már nem tudtam szóhoz jutni. Legalább egy órán keresztül
sorolta a repülőgép márkákat, dicsérte vagy elmarasztalta az adott modellt.
Érveket sorakoztatott fel, pro és kontra. Végül egy Cessna márkájú gép került
ki győztesként az általa meghirdetett versenyből.
– Rendben van, mikorra tudna egy ilyet szerezni nekem? – kérdeztem.
– Attól függ. Új legyen, vagy használt?
– Természetesen új.
– Mázlija van, tudok egy szinte vadonatúj madarat. Még ma beszélek a
tulajdonosával, de tudja mit, akár most rögtön is megnézheti, a kettes
hangárban áll.
A kis sportrepülő, rendkívül modern volt, pont olyan, mint amilyet
elképzeltem.
– Jöjjön, nézze meg a műszereket, nincs olyan paraméter, amit ne
mutatnának. A vőlegénye boldogulni fog vele?
– Vadászpilóta volt az angol légierőnél – füllentettem, elég furcsán vette
volna ki magát, ha azt mondom, hogy a Luftwaffénál.
– Akkor már nincs is több kérdésem.
– Nekem lenne, megtudhatnám a becses nevét? Engem madame La
Fayette-nek hívnak, de szólítson egyszerűen csak Irisnek.
– George vagyok.
– Hát akkor, viszlát holnap, George! – nyújtottam kezet.
– Viszlát! Ne haragudjon, de egy kissé olajos a kezem, rejtette a háta mögé
a karját.
Másnap megkötöttük az üzletet, a tulajdonos meg sem jelent, a megfelelő
pénzösszeget átutaltam a bankszámlájára.
– Tehetek még önért valamit? – kérdezte George, miután átvettem a
kulcsokat.
– Megtenné, hogy szervizeli a jövőben a repülőt?
– Szíves örömest, mindig öröm számomra, ha egy ilyen szépséget
cirógathatok – simította végig a kezét a gép oldalán.
– Akkor megegyeztünk – nyújtottam felé a kezemet.
Meglehetősen erős kézfogása volt, azt hittem, letöri az ujjaimat, de mégis
örültem neki, mert tisztában voltam vele, hogy ez erős jellemre utal.
– Mikor kerül sor az ajándékozásra? Szeretnék még egy pár extrát
belerakni.
– Holnapra gondoltam.
– Meglesz – szalutált mókásan.
Konstantin mit sem sejtett, mikor elindultunk otthonról, úgy tudta,
kirándulni megyünk.
A borús idő ellenére, a levegő kellemesen langyos volt.
– Merre megyünk?
– Nem messze a repülőtértől van egy nagyon hangulatos kis erdő, sétálunk
egy jót, a friss levegő csodákra képes – magyaráztam.
Amikor ráfordultunk a repülőtérre vezető útra, már gyanakodni kezdett,
épp meg akart szólalni, de kezemet a szájára tapasztottam.
– Csitt, ne kérdezz semmit, mert elrontasz mindent.
Gyorsítottam, hogy minél előbb odaérjünk, mielőtt újabb kérdéseket tenne
fel. Csikorgó kerekekkel fordultam be a hangárok felé vezető útra. Konstantin
már nem bírta tovább szó nélkül.
– Mi a fenét keresünk a hangároknál?
– Majd meglátod.
Hirtelen lefékeztem, és leparkoltam a hatalmas csarnok előtt.
– Gyere, szállj ki, meglepetésem van számodra! – mondtam mosolyogva.
Nem szólt semmit, de az arcára volt írva a kíváncsiság. Besétáltunk, a gép
a csarnok közepén állt. Csillogott, villogott, George fantasztikus munkát
végzett.
– Ez egy Cessna, csodálatos sportrepülő – jegyezte meg Konstantin
tárgyilagosan.
– És a tiéd.
– Tessék?
– Ez a Cessna a tiéd.
– Iris, mi? Hogy? Mikor? – mondta egymásután összefüggéstelenül a
szavakat.
– Megvettem neked, tegnap.
Felkapott, és addig pörgött velem, amíg bele nem szédültem.
– Mikor próbálhatom ki?
– Akár most azonnal. George kérem!
George előlépett a gép mögül, karjában barna bőrdzsekit és egy pilóta
sapkát tartott.
– Bemutatom a repülőgéped műszaki karbantartóját.
– Nevezzük csak egyszerűen szerelőnek. Örvendek – nyújtott kezet
George derűsen. – Hallom, hogy ön vadászpilóta?
– Igen, de már évek óta nem repültem.
– Ez a madár egy kicsit más, mint a vadászgépek, de minek is jártatom a
számat, fönt majd mindent elmagyarázok. Jöjjön, Iris! – tessékelt be a
Cessnába.
Konstantin felvette a sapkát és a dzsekit, jól állt neki, mint bármi, amit
magára vett. A felszállás simán ment, a gép könnyedén hasította a levegőt. A
műszerfalon tucatnyi kör alakú műszer, alattuk kapcsolók sorakoztak. A
magassági kormány apró mozdulataira a kis gép szinte azonnal reagált.
George hosszasan ecsetelte a gép paramétereit és a műszerek használatát.
– Teljesen másképpen kell irányítani, mint egy Messerschmittet
– jegyezte meg Konstantin.
– Ön repült Messerschmittel?
– Igen, egy-kettőt sikerült zsákmányolni a németektől, azokat próbálgattuk
– vágta ki magát.
– Hű, ez meleg volt – lélegeztem fel.
Konstantin, még soha nem követett el ilyen hibát, a felszabadultság tehette
ezt vele.
– Egyébként FW 190-esen repültem.
– Az egy szuper gép, még manapság sem számít korszerűtlennek
– lelkendezett George.
A táj egyre szebb lett, apró házacskák váltottak fel parányi másmás színű
téglalapokat. Egy vékony vízérnek látszó folyó kanyargott lustán az apró
földnyelvek között.
– Kérem, most váltson irányt, két fokot észak-keletre. Konstantin
könnyedén hajtotta végre az utasítást.
– Remek volt, most pedig menjünk vissza a reptérre, látni szeretnék egy
landolást.
A leszállás is könnyedén ment, Konstantin finoman tette le a Cessnát, alig
lehetett érezni a földet érést.
– Nagyszerű, azt hiszem itt már nincs is rám szükség, legalábbis a
levegőben. Gratulálok, ön kiváló pilóta – szorította meg kedvesem kezét.
Aztán George tapintatosan magunkra hagyott minket. Konstantin alig akart
hazamenni, vagy tízszer körbejárta a gépet, mustrálgatta, tapogatta. Olyan
volt, mint egy kis gyerek, aki új játékot kapott.
– A Messerschmitt durva hiba volt, ne haragudj, Iris.
– Semmi baj, megesik az ilyen, még mi sem vagyunk tökéletesek.
– Szerinted hihetőnek tűnt a magyarázatom?
– Remélhetőleg. George nem titkos ügynök, azt hiszem, sikerült
meggyőznöd.
A repülés Konstantin szinte minden szabadidejét kitöltötte, gyakran még
éjjel is a gépet bütykölte George-zsal. A fejébe vette, hogy engem is kiképez
sportrepülő pilótának. A dolog a vártnál jobban sikeredett, úgy voltam vele,
mint az autóvezetéssel, csak a műszerek működését kellett megtanulnom.
Szerencsére George nem tartott velünk, már így is furcsállotta, hogy
Konstantin a napos időben kerüli a repülést. Képzelem, mit szólt volna az én
első repülésemhez.
Konstantin úgy négyévente cserélte le a repülőit, de a Cessna márkához hű
maradt. George közben Lyonba költözött, attól fogva kedvesem már maga
szervizelte a gépeit. Lassan nekünk is el kellett hagynunk Párizst, hiszen már
több mint negyven éve éltünk itt, és ezt nem engedhettük meg magunknak.
Lombardiába vágytam, a comói kastélyba. Konstantin utánanézett, hol tudná
tárolni a repülőjét, Leccóban volt egy kis reptér, közel hozzánk, tökéletesnek
tűnt. Mindent elrendezett, telefonon foglalt egy beálló helyet az ottani
hangárban. Készen álltunk a költözésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése