A zuhanás
Egy utolsó repüléssel búcsúztunk Párizstól. Tökéletes idő volt, a fátyolos
égbolton épp csak átszűrődött a halovány napfény. A város madártávlatból
egyszerűen csodálatos volt, az Eiffel torony, a Diadalív, a Louvre, a Sacré-
Coeur, a Notre-Dame, mind egyszerre tárultak a szemünk elé. Sokáig
köröztünk a város felett, a látvány megunhatatlan volt. Mindketten élveztük a
repülést, nehezen szántuk rá magunkat, hogy visszatérjünk a repülőtérre.
Konstantin tökéletesen uralta a gépet, épp landoláshoz készülődött, a
leszállópálya, úgy ötszáz méterre lehetett. A repülési magasságot jelző
műszer száz métert mutatott, a körülmények tökéletesek voltak. Aztán
egyszer csak elhalkult a motor, utána minden nagyon gyorsan történt, az
egész nem tarthatott tovább egy-két percnél.
– Iris, leállt a motor, kérlek, ne ess pánikba! Megpróbálom letenni a gépet,
kapaszkodj erősen – mondta magára erőltetett nyugalommal.
Kitámasztottam magamat és megmarkoltam az ülés szélét. A gép
eszeveszett sebességgel zuhanni kezdett, többször is megpördült a levegőben,
majd hatalmasat csattant. Utána már nem éreztem mást csak a hasogató
fájdalmat a fejemben, és a vér ízét a számban. Próbáltam kinyitni a szememet,
de nem tudtam, mázsás súly nehezedett a szemhéjamra, a lábaimat nem
éreztem, mintha nem is lettek volna.
Aztán egy hatalmas robbanást hallottam, majd, orromat megcsapta az égő
kerozin szaga.
– Ne nyúljon hozzá senki, lehet, hogy eltört a gerince – mondta egy hang
–, a mentők mindjárt itt lesznek.
– Konstantin, vele mi lehet? – gondoltam remegve. Megpróbáltam újra
felnyitni a szemeimet, ismét sikertelenül.
Távoli szirénavijjogás. Egy kéz a homlokomon, langyos, jóleső.
Autófékezés, majd ruhasuhogás. Felemelnek, nagyon lassan, óvatosan.
Valószínűleg egy hordágyra tesznek, a fejem lüktet, a vér már a nyakamon
folyik.
– Hall engem, hölgyem? Vannak fájdalmai? Ne féljen, már úton vagyunk a
kórház felé, minden a legnagyobb rendben lesz.
Jódszag keveredik valamilyen más ismeretlen illattal, a lábam még mindig
érzéketlen.
– Konstantin hol vagy? – sikoltom némán. És utána semmi, abszolút
semmi. Majd újra hangok, egy férfi röntgen képeket mutogat egy másiknak.
– Nézd, itt van a törés, a kilences és a tízes csigolya között, a gerincvelő is
roncsolódott, szegényke, valószínűleg, soha többé nem fog járni, pedig
milyen szép és fiatal. Más sérülései is vannak, a koponyaalap zúzódott,
feltehetőleg agykárosodás is fennáll. Mindkét lába eltörött a földet érésnél, de
azt nem érzi, a bénulás következtében. A mélyebb sebeket össze kell ölteni,
de a nagy kiterjedésű horzsolásokkal, nem tehetünk semmit.
– Kész csoda, hogy túlélte. Volt más is a repülőn rajta kívül? – kérdezte a
másik orvos.
– Igen, a pilóta, őt most látják el.
– Akkor él – ujjongtam magamban –, de a következő gondolatom már
maga volt a rettegés.
– Mi van, ha vért vesznek tőle?
Nem volt időm tovább gondolkodni ezen, mert hirtelen szörnyű fájdalom
hasított bele mindkét lábamba.
– A lábaim! – ordítottam fel.
Mindkét orvos hozzám rohant.
– Fájdalmat érez a lábaiban?
– Igen, borzalmasan fáj.
– Ez maga a csoda.
– Nekem nem – válaszoltam ingerülten.
– Ne haragudjon, máris hozok fájdalomcsillapítót.
Hűvös levegő és áldott zsibbadás telepedett rám, a fájdalom tompult, már
csak egy kicsit pulzált, alig észrevehetően.
– Most aludjon, elküldtem a vért, amit vettünk öntől a laborba, azután
jöhet az MRI-vizsgálat. Mire felébred, meg is lesznek az eredmények.
Azonnal el kell tűnnöm innen, nemsokára kitudódik minden. A modern
orvoslás átka a precíz diagnosztika. Vajon milyen a vérem összetétele? Nem
valószínű, hogy láttak már ilyet.
– Sürgősen meg kell találnom Konstantint – gondoltam rettegve.
Elmémben kutatni kezdtem utána, éreztem, hogy nincs messze tőlem, de
azt nem érzékeltem, hogy milyen állapotban van. Hívogatni kezdtem,
segítségért fohászkodtam. Kis idő múltán, érzékeltem, hogy közeledik, de
nem hallottam a lépteit, valahol a távolban suhant, talán több emelettel
lejjebb.
– Kérlek, siess! – suttogtam.
Nyílt az ajtó, összerezzentem, a nővér jött csak, hogy kicserélje az infúziós
palackot.
– Ne féljen, már nem fog fájni – simogatott meg kedvesen, aztán kiment.
Konstantin egyre csak közeledett, nagyon lassan, vontatottan,
természetellenesen.
– Mi baj lehet, miért nem siet?
Most valahová bement, talán a liftbe, ott kevésbé észleltem. Óráknak tűnő,
hosszú percek teltek el, és még mindig semmi. Aztán kopogást hallottam.
– Szabad – kiáltottam ingerülten
Egy gondozó tolta be, az egyik lábán gipsz volt, az arca pedig helyenként
csúnyán összezúzódott, de még így káprázatos volt.
– Magunkra hagyna, kérem? – szólt az alacsony, köpcös férfihez.
– Természetesen – mondta és távozott.
– Hogy vagy kedvesem? Ne haragudj rám! – csókolta meg a kezemet.
– Jól vagyok – feleltem sietősen –, de most sürgősen el kell tűnnünk innen.
– Van valami probléma? – kérdezte aggódva.
– Probléma? Inkább katasztrófa. Vért vettek tőlem, és már a laborban van.
– És?
– Van fogalmad róla, mit fognak mutatni a tesztek? Konstantin, én nem
vagyok emberi lény, következésképpen a vérem sem emberi. A gyógyulásom
pedig szemkápráztatóan gyors. Már szinte semmi bajom, ahhoz képest, hogy
eltört a gerincem, mindkét lábam, és zúzódott a koponyám.
– Hmm… ebben van valami – dünnyögte. – És mégis, hogy képzelted,
hogy csak úgy kisétálunk innen? – kérdezte kissé ingerülten.
– A te lábad, már jól van? Tőled nem vettek vért?
– Szerencsére nem, a lábam már összeforrt, de azért engedtem, hogy
begipszeljék.
– Okosan tetted, de most már tényleg mennünk kell, nem fogom megvárni,
hogy elkészüljenek a leletek.
– Gyere! – ugrottam ki az ágyból.
– Várj, valahonnan szerzek két orvosi köpenyt, de előbb, távolítsuk el ezt
az átkozott gipszet, nem tudok tőle járni – szállt ki a kerekes székből.
Egy mozdulattal kettéroppantottam, és leszedtem a lábáról a merevítőt.
– Örök hálám – suttogta a fülembe és megcsókolt.
– Siess, kérlek! – sürgettem.
Pár perc múlva két hófehér köpennyel tért vissza.
– Vedd fel ezt, Iris! – nyújtotta felém a ruhadarabot.
– Máris, csak rendbe hozom egy kicsit magamat.
A tükörhöz léptem, az arcomon már szinte alig látszott valami, talán egy
gondolatnyit sápadtabb voltam a szokottnál. A horzsolások nyomtalanul
eltűntek, a kék foltok felszívódtak. Gyorsan átöltöztem, egy pillanat volt az
egész.
– Indulhatunk – mondtam.
Konstantin résre nyitotta az ajtót, és kikukucskált.
– Mehetünk, nem jön senki.
Egymásba karoltunk, és ráérősen a lift felé sétáltunk. Hétköznapi
dolgokról csevegtünk, halkan nevetgéltünk. Senkiben nem keltettünk gyanút,
sőt egyesek mosolyogva köszöntek nekünk. A liftes bácsi egyfolytában
beszélt, be nem állt a szája, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre
kinyitotta az ajtót. A hallban rengeteg ember nyüzsgött, betegek, ápolók és
orvosok sokasága. Nyugodt léptekkel masíroztunk ki a főbejáraton, aztán
hangosan összenevettünk.
– Ez volt életem legkönnyebb szökése – monda kaján vigyorral.
– És most hová? – kérdeztem.
– Nem úgy volt, hogy hazamegyünk a Comói-tóhoz?
– Ne haragudj, Konstantin, de azóta annyi minden történt, teljesen kiment
a fejemből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése