A megszállott
A vatikáni levéltár a föld alatt húzódott, kizárólag lifttel lehetett lejutni,
külön pápai engedéllyel. A kronológiai sorrendbe rendezett könyveket és
iratokat hermetikusan zárt üvegkalickákban őrizték. A helyiségek oxigén- és
páratartalma igen alacsony volt, így a papír és a pergamen nem rongálódott
tovább. Ilyen körülmények között azonban két óránál többet még nekem sem
sikerült eltöltenem az iratok tanulmányozásával.
Célirányosan kutattam azon uralkodók után, akik hirtelen változásokon
mentek keresztül tudatuk vagy jellemük terén. Számtalan helyen találtam
utalásokat a megszálló démonokról, de semmi konkrétumra nem leltem mind
addig, míg egy nap a titkosított iratok részlegében egy könyv nem került a
kezembe, a borítóján ez állt: „Szigorúan bizalmas”. Ez az iromány pontosan
taglalta azoknak a halandóknak a névsorát, akiket gonosz szellemek szálltak
meg. Volt köztük minden, uralkodó, pap, politikus, átlagember, de a
legmegdöbbentőbb az volt benne, hogy a lista egészen napjainkig terjedt. A
fontosabb személyek neveit memorizáltam, mivel semmilyen segédeszközt
nem vihettem magammal, se tollat, se papírt, se fényképezőgépet.
Amikor a szállodába értem, azonnal papírra vetettem az emlékezetemben
szereplő egyének neveit, melyeket itt most nem tehetek közzé.
– Ki hinné, hogy a szellemek milyen hatalommal bírnak, bírtak és fognak
bírni, ha nem állítja meg őket senki. Végtelen nemzedékek során lepel borult
erre a titkokra, de a fátyol most, porba hullt. Azonnal tennem kell valamit –
hasított belém.
Abban a pillanatban megcsörrent a mobiltelefonom, Kimberley volt az,
arra kért, hogy sürgősen találkozzunk a comói kastélyban.
Kint már koromsötét volt, az autóm a szálloda előtti téren parkolt. Nem
késlekedtem, Kimberley hangja elegendő okot adott a sietségre.
Másnap hajnalra értem a kastélyhoz, a függönyök be voltak húzva, úgy
tűnt, ide nem várnak látogatót. Kimberley a hátsó teraszon állt, háttal nekem,
a nap épp akkor bukkant elő a tó mögül, széles sugárban szétterülve a kék
víztükör fölött. Észrevett, de nem fordult meg, szakadatlanul a tavat bámulta,
mintha valami titkot rejtegetne. Oliver álma valóra vált. Mögé léptem, és
magam felé fordítottam, a szeme könnyben úszott, vörös hártya feszült az
írisze fölött.
– Mi a baj drágám? – szólítottam meg halkan.
Zokogni kezdett, percekig meg sem tudott szólalni, gyönyörű arcán
végigperegtek a vérkönnyek, zsebkendőt nyújtottam felé, és ő felitatta a
cseppeket. Aztán kínokkal küszködve megszólalt.
– Konstantin – mondta, és újra zokogni kezdett.
– Mi van vele? Megsérült?
– Nem, fizikailag semmi baja, legalábbis a szó szoros értelmében.
– Akkor?
– Megszállta egy szellem.
– Tessék? – képedtem el.
– Gedeon
– Arról a bizonyos Gedeonról beszélsz, aki a zavargásokat szította.
– Igen, róla.
– Hogy történt? – kérdeztem idegesen.
– Nagyon óvatosak voltunk, Marlene felkészített mindkettőnket.
Megtanította nekünk, hogyan kell elzárni az elménket a megszállók elől. A
szellemek egy temetőben tanyáztak, ott akartunk dűlőre jutni velük, de nem
akartak tárgyalni. Már épp eljönni készültünk, mikor a testetlenek ránk
támadtak. Sírköveket és fákat borogattak, egy óriási rönk majdnem rám esett,
de Konstantin megakadályozta. Soha nem gondoltam, hogy ennyi erő lakozik
benne, fél kézzel tartotta meg a fát, míg én kimásztam alóla. Abban a
pillanatban tört be az elméjébe Gedeon, amikor másra koncentrált, és a
védelme gyengült. Csak engem próbált védeni – szipogott Kim.
– Hol van most?
– Sajnos nem tudom, Londonban láttam utoljára.
– Milyennek láttad?
– Ne is kérdezd, Iris, iszonyú volt, maga volt az angyalbőrbe bújt Sátán.
Mindent megpróbáltam, de képtelen voltam bármit is elérni. Számtalanszor
felszólítottam a szellemet, hogy hagyja el Konstantin testét, de kinevetett,
gúnyt űzött belőlem. Azt sziszegte, hogy „Csak nem képzeled, hogy távozom
egy ilyen káprázatos testből? Aztán agresszív lett, nekem támadt,
képzelheted, milyen hatalma van. Ebben az új lényben egyesült Konstantin
ereje, és a démon mágiája, legyőzhetetlené vált, ez az eszelős keverék. Az
álcázás nagymestere, a halandóknak fel sem tűnik, kivel állnak szemben,
hangját művészi érzékkel változtatja, mindig az adott célnak megfelelően.
Néha kedves, bűbájos, máskor pedig rideg és erőszakos.
– Látnom kell! Felkutatom, bárhol is van.
– Veled tartok, Iris.
– Köszönöm. Ne haragudj, de most egyedül kell lennem egy kicsit,
felmegyek a szobámba – megcsókoltam, és minden erőmet összeszedve
elindultam felfelé a lépcsőn.
Alig bírtam felmenni, de tartottam magamat, nehogy Kimberley
észrevegye a gyengeségemet.
Hirtelen minden jelentéktelennek tűnt, csak az a fájdalom létezett, ami a
lelkemet marcangolta. Lerogytam az ágyra, olyan erővel rázott a zokogás,
hogy majd beleszakadtam.
– Össze kell szednem magamat, Konstantinnak szüksége van rám –
hajtogattam egyre. – Vagy az is lehet, hogy már nincs, és elveszett örökre,
magával ragadta a sötétség fejedelme?
Pár nap múlva Skóciába utaztunk. Marlene várt. A díszes társaság immár
testet öltött vezetőjével együtt, egy ódon kúriába vette be magát. A védelmi
rendszerük felülmúlt minden csúcstechnikát, hiszen teljességgel láthatatlan
volt.
Enyhe eső szitált, szürke homály borította a lankás dombokat.
– Egyedül megyek be – mondtam.
– Az teljességgel lehetetlen, nem engedhetem – vágta rá Marlene.
– Ragaszkodom hozzá. Engem nem fog bántani, ha még egy szikrája is él
benne Konstantinnak.
– Tapasztalataim szerint, erre már nincs sok remény – mondta csüggedten
Marlene.
Végül teljesült az akaratom, egyedül léptem át a ház küszöbét. Nesztelenül
jártam körbe a kastélyt, de szétdobált tárgyakon kívül nem láttam semmit. A
fejemben motoszkáltak Marlene óvó gondolatai, éreztem, hogy követ velük,
amerre csak járok. Óvatosan lépdeltem fel a nyikorgó lépcsőfokokon, enyhe
szellő simította arcomat.
– Megjelentek, és azt akarják, hogy itt maradjak – jelezte a tudatom, a
rosszullét hullámokban tört rám, émelyegni kezdtem, de csak mentem előre,
nem törődtem semmivel.
Azután átsiklott valami a testemen, valami, ami megborzongatott, még
szorosabbra zártam elmémet, és beléptem a folyosó legvégén lévő helyiségbe.
A szobában sötét volt, épp csak a függönyrésen hatolt be egy apró
fénynyaláb. Ismerős illat csapta meg az orromat, Konstantin illata. A fotelben
ült, mellette bíbor lepellel leterített lámpa égett, nyugodt volt, meg sem
mozdult, szobor arcából kísértetiesen villantak elő smaragdzöld szemei.
Gerincemen futkosott a hideg, libabőrös lettem.
– Gyere közelebb, Iris, hadd lássalak jobban – mondta számomra
ismeretlen hangon, Gedeon hangján.
– Konstantint keresem – feleltem.
– Ő már nem létezik – vihogott fel a szellem –, velem kell beérned
helyette, szépségem.
– Abban ne legyél olyan biztos – néztem rá megsemmisítő pillantással.
Többet nem mondhattam, mert kitárult az ajtó és egy fiatal lány esett be
rajta, nem önszántából jött, valami belökte.
– Ha megbocsátasz kedvesem, szomjazik a testem, és épp vacsorára
készülök.
Elindultam az ajtó felé, de az hirtelen becsapódott, és valami láthatatlan
erő a falhoz szögezett.
– Ugye, milyen harmatos, milyen kívánatos, összefut a nyál a számban –
mondta a démon immár Konstantin hangján, majd odalépett a reszkető
teremtéshez, és cirógatni kezdte meztelen karját. – Hmm… A vágy soha nem
múlik el, szinte érzem a számban az ízét, a fűszeres üde zamatot, mely
szomjamat oltja majd. De ne siessünk, ráérünk, az izgalmat fokozni kell,
mindaddig, ameddig elviselhetetlenné nem válik – lépett oda szorosan
mellém, és az arcomba lehelt. Konstantin édes illata megszédített, és ezt a
szellem is észrevette.
– Lám, lám milyen nagy a szerelem. De lásd, milyen nagyvonalú vagyok,
teszek neked egy ajánlatot – simította végig kezét az arcomon. –
Választhatsz! Te, vagy a lány?
– Engedd el a lányt! – sziszegtem.
– Jól meggondoltad?
– Igen. Készen állok rá, bármit kívánhatsz.
Elgondolkodott. Megdörzsölte az állát, pont úgy, ahogy Konstantin szokta.
– Miért is ne kaphatnálak meg mindkettőtöket? – nézett álnok mosollyal a
szemembe.
Majd egy hirtelen mozdulattal a fiatal teremtés mellett termett, karjába
kapta, és belevájta fogait a lány nyaki ütőerébe. Az eszement nász hosszú
percekig tartott, a szerencsétlen teremtés kínlódva vergődött karjaiban, aztán
mozdulatlanná vált, majd élettelen teste a földre hullott. A kreatúra kéjesen
törülte le Konstantin bársonyos ajkáról a vért, és elindult felém.
– És most sort kerítek rád is, szerelmem – fogta arcomat a tenyerébe.
Teljesen összezavarodtam, azt hittem könnyebb lesz végeznem a
démonnal, de a test, amit viselt a legkedvesebb volt számomra az egész
világon. Nagyot löktem rajta, de erőm nem lepte meg.
– Ez a fajzat mindent tud rólam, és ezt ki is használja – suhant át az
agyamon.
Újra közeledett és a száját nyalogatta, mint aki lakomára készül.
– Márpedig ez a bestia nem fog tort ülni rajtam, előbb töröm ki a
nyavalyás nyakát.
Akkor döbbentem csak rá, hogyha megölöm, Konstantin is belepusztul.
Egy lehetőség van csupán, ki kell űznöm a szellemet belőle, de a testet
semmiképp nem bánthatom. Marlene gondolatait hallottam nagyon halkan a
fülemben.
– Vedd elő a keresztet a blúzod alól, és szegezd rá, de csak akkor, ha
nagyon közel lesz hozzád. Vigyázz, nem hibázhatsz! A következő szavakat
kell a fülébe suttognod, pontosan ebben a sorrendben: távozz szellem ebből a
testből, kiűzlek téged örökre, és féld a gyehenna tüzét, mely ítéletet hoz majd
fölötted.
A démon már karnyújtásnyira állt tőlem, és az arcomat kémlelte, csábítóan
néztem rá, pillantásom felért egy felkéréssel. Ettől lázba jött, finoman
kifordította a karomat és a lágy részt kezdte csókolgatni, mely alatt forrón
lüktettek ereim. Beleszédültem, már nem tudtam, kivel van dolgom,
Konstantin hűvös ajkait éreztem a bőrömön, csak az eszem tudta, ki teszi ezt
velem, csalóka érzékeim megtévesztettek. Megalázó volt ez a feltétel nélküli
szenvedély, két vállra fektetett, lángra lobbantott. Simogatni kezdtem hosszú
haját, magamhoz húztam és megcsókoltam. A csókja tüzes volt, mint mindig,
már azt sem tudtam, hol vagyok, mikor megszólított.
– Hát erre nem számítottam – mondta Gedeon.
A hangja arcul csapott, azonnal észhez térített, óvatosan elővettem az
ingem alól az apró feszületet és a mellkasának szegeztem. Ő semmit nem vett
észre ebből, a mámor elvette az eszét, a füléhez hajoltam és belesuttogtam.
– Távozz szellem ebből a testből, kiűzlek téged örökre, és féld a gyehenna
tüzét, mely ítéletet hoz majd fölötted!
Abban a pillanatban Konstantin teste rángatózva a földre roskadt, majd
íjként feszült meg. Öklendezni kezdett, a szájából füstszerű anyag távozott.
Fölé hajoltam, hogy megnyugtassam, ha majd magához tér, de nem ez történt.
A test halványulni kezdett, áttetszővé vált, majd eltűnt. Tehetetlenül
tapogattam a helyet, ahol még nemrég feküdt, és úgy tettem, mintha mellé
bújnék. A padló kemény volt és hideg, de nem érdekelt, órákig feküdtem ott
arra várva, hogy majd valami csoda folytán újra megjelenik. Gedeon szelleme
még mindig a szobában lebegett, a mennyezetről figyelt alattomosan. Nem
foglalkoztam vele, a fóbiám elmúlt, de egy sokkal fájóbb dolog költözött a
helyére. Marlene jött értem, kint már sötét volt.
– Gyere, drágám, itt már nincs mit tenni – nyújtotta felém a karját.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Még nem tudom, de ne aggódj, fényt derítek rá, csak adj egy kis időt! –
ölelt meg melegen.
Az évek lassan teltek, hiába menekültem városról városra Konstantin után
kutakodva, minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. Nem volt más, csak a
napok és a hónapok végtelen folyama, a szívemben lappangó kín csendes
morajlása. Marlene és Kimberley próbálták tartani bennem a lelket, de hiába
ásták bele magukat a mágia legmélyebb bugyraiba, ők sem találtak semmi
kézzelfoghatót. A legnyilvánvalóbb magyarázat Konstantin testének
eltűnésére az volt, hogy halott. Eltávozott ebből a világból ott, azon a skóciai
szellemtanyán, és megsemmisülve nézek szembe a tudattal, hogy már soha
nem tekinthetek smaragd szemébe, nem érezhetem édes illatát és lényének
bódító közelségét. Kárhoztattam a sorsot, amiért még a testét is elvette tőlem,
megfosztva ezzel a gyász gyötrelmes tisztességétől. Végül mindig magunkra
maradunk, a fájdalom nem keres társat magának. Milyen mély igazság is
rejlik ebben az egyszerű mondatban. Soha nem vágytam úgy semmire, mint
hogy halandó lehessek és öreg, hogy rám boruljon a szemfedél. Konstantin
nélkül nem voltam más, csak egy időtlen lény a sivár valóságban. Rettegtem
minden reggeltől, hiszen egy új nap kezdetét hozta el, egy újabb gyötrelmes
napét.
Az éjszakák megnyugvást hoztak, álmaimban emlékképek villantak fel,
egy-egy élettöredék a múltból, Konstantin elbűvölően formált szavai, hűvös
érintése, igéző pillantása. Volt, hogy napokat töltöttem szobám
félhomályában, elrejtőztem az álomvilág mögé, és többé már nem is akartam
kilépni belőle. Gyakran azt sem tudtam, hol vagyok. Hotel szobában,
valamelyik kastélyomban, a New York-i felhőkarcoló tetején, vagy az apró
jégkunyhóban, Alaszkában? Számomra ez lényegtelen apróságnak tűnt, csak
a fájdalom számított, a mindent elsöprő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése