Vérkönny 31.rész

Kimberley

A kedvenc helyem egy tóparti pizzázó volt Varennában, gyakran jártunk
oda Konstantinnal. Amíg én degeszre tömtem magam az isteni pizzával, ő
érdeklődve nézte az esti előadást, melyhez a tó szolgált pazar díszletül. A
turisták széles repertoárja kiváló szórakozást nyújtott.
Az olasz családokat azonnal fel lehetett ismerni, temperamentumos
beszédükről és heves gesztikulálásukról, csakúgy vibrált körülöttük a levegő,
másokra ügyet sem vetettek. A németek sem voltak csendesebbek, ők
ordítozva próbálták megzabolázni neveletlen kölykeiket, akik legtöbbször az
asztalok között szlalomoztak. Az angolok ebben az értelemben kilógtak a
sorból, ők kimérten társalogtak, nyugodtabb helyet választva egy csendes,
távoli sarokban. Egy valaki nem illett bele csupán a képbe, egy szőke lány, őt
már máskor is láttam itt.
Az asztala tele volt könyvekkel, a kockás abrosz szinte alig látszott ki a
kötetek alól. A kezében egy testes példányt szorongatott, kecses ujjai erősen
markolták a nehéz darabot. A könyvön a következő cím volt olvasható:
okkultizmus nagymesterei.
Megérezhette, hogy nézem, mert rám emelte ibolyaszín szemeit. Delejező
pillantása szinte a székhez szegezett, olyan erős telepatikus sugárzás áradt
belőle, amivel még soha életemben nem találkoztam.
– A halandó varázsló – gondoltam elragadtatva –, egy lény, kinek létezése
igen csak meglepett.
Nézésemtől egy kissé megriadhatott, lesütötte szemeit, nem akarta elém
vetíteni gondolatait, zavartan húzódott vissza teknőcpáncéljába. Néhány perc
elteltével ismét rám nézett, tekintetében csodálat tükröződött.
– Már át is látott volna rajtunk? Ilyen élesek az érzékei? Konstantin is
kiszúrta.
– Nézd azt a lányt ott! Roppant érdekes, nem gondolod, kedvesem?
– Szóval, neked is feltűnt.
– Nem mindennapi teremtés – mondta, és elgondolkodva dörzsölgetni
kezdte az állát.
Akkor a lány felállt, összepakolta a könyveit, sietősen fizetett és távozott,
de előtte még egy utolsó pillantást vetett ránk. Ez a pillantás már más volt,
minden álca nélkül közvetítette felénk a gondolatait.
– Tudom, kik vagytok, de ne féljetek soha nem árulom el senkinek.
– Érzékelted, mit gondolt? Hogy lehet erre képes egy halandó? – kérdezte
Konstantin.
– Fogalmam sincs, ez a lény kész csoda.
Nem sokkal utána mi is távoztunk. A kastély felé vezető kanyargós út még
tapasztaltabb vezetőket is odafigyelésre késztetett. Konstantin szinte
másodpercenként váltott sebességet, a Ferrari motorja időnként élesen
felbőgött. Annyira megszoktam a vezetési stílusát, hogy már oda sem
figyeltem. A lemenő napot néztem, ahogy izzón merült a tóba, mintha tüzét
oltaná ki örökre, nem csak másnap reggelig. Hirtelen fékcsikorgás, hatalmas
füst és gumiszag.
– Mi történt? – kiáltottam rémülten.
Egy ezüst színű autó állt keresztbe az úton, az eleje teljesen
összepréselődve fúródott bele a kőfalba.
– Gyere, Iris, itt segítségre lesz szükség! – mondta Konstantin
határozottan.
Közelebb mentünk, a szőke hajzuhatag beborította a kormányt. Mindenhol
vér, és átható vérszag. Konstantin befogott orral, mereven állt, és próbált
uralkodni magán.
– Innen most átveszem. Kérlek, ülj vissza az autóba és hívd a mentőket.
Azonnal engedelmeskedett, nem állt le vitatkozni. Az ajtó szerencsére nem
volt beragadva, könnyedén kinyílt. Az üléssel azonban nehezebben
boldogultam, teljesen be volt szorulva. Erősen koncentráltam, és egy hirtelen
mozdulattal sikerült kiszabadítanom. Az élettelennek tűnő törékeny test
hátrabicsaklott, és láthatóvá vált az összezúzott arc. A vonásokat nehezen
vettem ki a véres masszából, de egyértelműen az a lány volt, akire a
pizzázóban felfigyeltünk. Haldoklott, pár perce lehetett hátra, el sem kezdtem
az újraélesztést, mert értelmetlen lett volna. A teste olyan szinten
összeroncsolódott, hogy számára már oktalan lett volna az élet. Valahogy
mégis meg akartam menteni ezt a különleges lényt, nem engedhettem, hogy
meghaljon.
– Konstantin, gyere! – kiáltottam bele a szürkületbe. Mintha várta volna
hívásomat, mert azonnal ott termett.
– Mentsd meg, kérlek!
– Nem tehetem – húzódott el.
– Csak te vagy rá képes, itt az orvostudomány már nem tehet semmit –
néztem rá könyörgő szemekkel.
– Tegyem azzá, ami én vagyok? Nem, soha! – mondta, majd hátat
fordított, és visszaindult az autóhoz.
– Konstantin, kérlek! – rimánkodtam sírva, és akkor jutott eszembe Oliver
álma, a teraszi jelenet.
– Istenem, hisz ez az a szőke lány, akkor élni fog, ha a két világ közt is, de
élni fog – gondoltam bizakodva.
Akkor megéreztem, hogy Konstantin mögöttem áll, hangtalanul jött, mint
mindig.
– Rendben van, megteszem, de kérlek, ne nézd végig! 
Magukra hagytam őket, a két lényt, ki eggyé forrt össze abban a varázsos
szertartásban, hogy új élet szülessen, a soha véget nem érő. Amikor vége lett
a rítusnak, a karjába vette, és gyengéden lefektette a puha fűre.
– Várjatok meg itt, hozom a Mercedest, ezzel nem tudjuk hazavinni –
suttogta elérzékenyülve.
Tudtam, hogy mi fog következni, hiszen Konstantin már annyiszor
elmesélte. Lázas állapot, kimerültség, majdnem halál, majd azután eufória és
katarzis. De nem ez történt. Egyszerűen csak magához tért, rácsodálkozott a
világra és kedvesen megölelt. Mire Konstantin visszatért, sebei már félig
begyógyultak, nehézkesen mozgott ugyan, de egyedül ült be a hátsó ülésre és
egyfolytában mosolygott.
A legszebb vendégszobát szántam neki. Az apró, törékeny lány, szinte
elveszett a hatalmas baldachinos ágyban. Kimerült volt, és nem volt étvágya,
legalábbis akkor még nem. Magára hagytuk, hogy pihenni tudjon, a
változások, amik végbementek benne, igénybe vették minden erejét.
Konstantin már az ágyban feküdt, amikor lábujjhegyen beléptem a hálóba,
meztelen felsőteste fehéren világított a félhomályban. Mellé bújtam, és
faggatni kezdtem.
– Mikor lesz éhes?
– Az még beletelik néhány napba, az átalakulás végéig biztosan nem.
Akkor majd gondoskodni fogok róla, ne aggódj! – mondta szomorú pillantást
vetve az asztalon álló fehér liliom csokorra.
– Konstantin, most örülnöd kéne, egy fantasztikus lényt ajándékoztál meg
a halhatatlanság édes gyümölcsével.
– Már ha édes lesz, és nem pokolian keserű, mint nekem volt, mielőtt
megismertelek – nézett rám gyengéden.
– Az egész más volt, neki itt vagyunk mi.
– Kimberleynek.
– Te tudod a nevét?
– A fülembe suttogta, azalatt… – fordult el szégyenlősen.
– Mialatt átváltoztattad?
– Igen.
Eszembe jutott, hogy a táskája, amit a roncsnál találtam még mindig az
előszobai tükör alatt hever. Mezítláb szaladtam le a lépcsőn, a narancsszínű
bőrtáska valóban ott hevert, hanyagul odavetve a padlón. Kivettem belőle az
iratait, és visszasiettem Konstantinhoz, mozdulatlanul ült, úgy, ahogy
otthagytam. Kinyitottam az amerikai útlevelet, egy szőke lány nézett rám a
képről, zavarba ejtő pillantással.
– Kimberley Holmes, született Saint Paul, Minnesota 1975. június 25-én –
olvastam.
– Á, egy igazi jenki – bökte oda Konstantin.
– Akkor most tizennyolc.
– Vagy egy napos – helyesbített Konstantin –, nézőpont kérdése.
Még mindig nem volt túl derűs hangulatban, bár feszültsége egy kissé már
oldódott.
Magamban rettegtem az átváltozási tortúrától, de félelmem alaptalannak
bizonyult, valahogy minden olyan simán ment, majdnem észrevétlenül. Apró
külső jelek, gesztusok és kedélyingadozások jelezték csupán az új lény
megszületését. Azét a káprázatos lényét, akit azonnal a szívembe zártam.
Arca sápadtabb lett ugyan, de mimikája megőrizte ruganyosságát, nem vált
szoborszerű káprázatta, mint Konstantin. Szemfoga hosszúságban kissé eltért
a többitől, de alig láthatóan, laikusok számára észrevehetetlenül. Érdekes
módon a járása tükrözte leginkább azt, amivé vált, hihetetlenül gyors volt, és
rendkívül kecses. Gepárd, igen, talán ehhez a lenyűgöző állathoz
hasonlíthatnám leginkább.
A természete megőrizte azt a misztikumot, amit halandóként is magáénak
tudhatott, de új képességei, amelyekre gyakran önmaga is rácsodálkozott,
hatványozottan felerősítették azt.
Elkerülte őt a kísértetjárás égzengése. A kopogó szellemek, melyek azelőtt
megkeserítették halandó életét, félve menekültek előle. Kedves kísértetekkel
társalgott csak, ezek a ház egykori lakói lehettek egykor, szakácsok,
szobalányok, és egy-két uraság.
Folyékonyan olvasott a gondolatainkban, és előre megjósolta az időjárást,
és minden mást, amire kíváncsiak voltunk. Tárgyakat tüntetett el, és kerített
elő rég elveszített dolgokat. A lebegtetésben is nagymester volt, még a
mázsás súlyokkal is képes volt könnyűszerrel elbánni. Miden nap produkált
valami újat, Konstantinnal nem győztük csodálni.
Idővel az étvágya is megjött, csak ritkán ivott vért, inkább az emberi
étkekért lelkesedett, ezen belül is a húsfélékért. Kedvence a félig átsült marha
bélszín volt, egyáltalán nem igényelte a változatosságot, képes volt napokon
keresztül ugyanazt enni.
Már egy jó ideje együtt éltünk vele, de közvetlensége ellenére még mindig
nem nyílt meg teljesen előttünk. Mintha egy titkot őrzött volna, vagy
történhetett valami az életében, ami nem töltötte el túl nagy büszkeséggel.
Konstantint kifejezetten bántotta a dolog, hisz ők ketten vérrokonokká
váltak azon a baljósan kezdődő éjszakán. Aztán történt valami, a mai napig
sem tudom, mi rémíthette úgy meg, hogy az éj közepén reszketve rohant be a
hálószobánkba.
– Mi történt, Kimberley? – kérdeztem aggódva.
– Csak rosszat álmodtam – mentegetőzött.
– Gyere, bújj be mellém az ágyba, és meséld el az álmodat, hidd el,
megnyugszol majd tőle.
De ő csak a fejét rázta.
– Nem emlékszem semmire.
– Akkor mesélj a régi életedről, lehet, hogy akkor eszedbe jut valami.
Vacogva ült le a szemközti fotelbe, felálltam, meleg gyapjútakarót
terítettem rá, majd visszabújtam az ágyba. A története valóban meseszerű
volt, ki hinné, hogy egy halandóval is történhet ilyesmi.
– Árvaházban nőttem fel, Minnesotában, a szüleim meghaltak – kezdett
bele a történetébe. – Az életem nem volt túl eseménydús, a szürke nappalokat
váltogatták a még szürkébb éjszakák. Barátaim nem voltak, a többi gyerek
messze elkerült, mert csodabogárnak tartottak. Egyedüli társaim az ódon
épületben lakó kedves lények voltak, akikkel éjjelente rendszeresen
társalogtam. Még a tanáraim is azt hitték, hogy megőrültem, ezért amikor
elmúltam tizennégy, átszállítottak egy elmegyógyintézetbe. A
gyógykezelésem különböző pirulák beszedésével kezdődött, és ebben is
merült ki. Ezektől tompa lettem és érzéketlen. Már nem beszélgettem
senkivel, még régi „barátaimat” is hanyagoltam, pedig ők hűségesen
követtek, bármerre is jártam. Naphosszat bámultam a mennyezetet,
számolgattam a beázási foltokat, csak a folyosóról hallatszódó üvöltések
zökkentettek ki időnként melankóliámból. Az orvosok mély depressziót
állapítottak meg. Egy nap azonban látogatóm érkezett, Marleneként
mutatkozott be, de én nem szóltam semmit hozzá, továbbra is a pacákat
bámultam. Válaszra sem méltattam, pedig azt is mondta, hogy rokonok
vagyunk, bár kissé távoliak. Amikor azonban azt suttogta a fülembe, hogy
nem kell félned, nem vagy beteg, nagyon is egészséges vagy és fölöttébb
erős, felkaptam a fejemet, és egy pillanatra kizökkentem búskomorságomból.
Akkor néztem rá először, gyönyörű volt. Fényes ébenfekete haja lazán omlott
a vállaira, a szeme színe megfejthetetlenül változott, hol sötétkék volt, mint a
viharos tenger, hol pedig meleg őzbarna. Bársonyos, fehér bőrét apró erek
hajszálvékony hálózata szőtte be, mely rózsás pírt kölcsönzött arcának. Soha
nem láttam még hozzá foghatót. Mérhetetlenül kedvesen beszélt hozzám,
már-már anyáskodón. És beszélt a furcsa lényekről, akiket én láttam.
Elmondta, hogy azok nem az én képzeletem szüleményei, hogy ő és én rokon
lelkek vagyunk, mindketten birtokoljuk azt a képességet, hogy a
természetfölöttit észleljük. Az adottságaink azonban nem merülnek ki
ennyiben, mi irányítani is tudjuk ezeket a dolgokat. Amiket láttam, azok
szellemek és kísértetek voltak, visszajáró lelkek, akik a világ mezsgyéjén
kitaszítottan tengődnek. Sehová nem tartoznak, erről a világról már
eltávoztak, de a túlvilág különböző okokból még nem fogadta be őket. Nem
csoda, ha kétségbeesve bolyonganak, és keresik a társaságot. Nincs kihez
fordulniuk rajtunk kívül, az emberek rettegnek tőlük, ha egyáltalán meglátják
őket. A történelem különböző korszakaiban más-más nevekkel illettek
minket, voltunk sámánok, varázslók, boszorkányok, a modern korban pedig
médiumok. A név nem számít, bár neki a boszorkánymester tetszik a
legjobban. Úgy fogalmazott, hogy ez a kifejezés foglalja magába legjobban
tudományunkat, mely korántsem merül ki a szellemlátásból és – idézésből.
Az igazgatóval megbeszélte, hogy magához vesz, ő lesz a gyámom. Még
aznap hazavitt, és mindenre megtanított, hogyan csitítsam le a kopogó
szellemeket, miként kommunikáljak az öngyilkos kísértetekkel, hogyan
űzzem ki őket a tárgyakból. Oktatott bájitalfőzésre, többféle jóslásra és a
kedvencemre, a gondolatolvasásra is. Olyan könnyedén hozta felszínre
belőlem a tudást, hogy sokszor észre sem vettem. Amikor a tanulóéveim
leteltek, elém állt, és azt mondta, most már el kell mennem, eleget tudok
ahhoz, hogy megálljam a helyem. Tapasztalatot kell gyűjtenem, és ezt csak a
világot járva tehetem meg. El kell jutnom, ahová csak lehet, Isten háta
mögötti falvakba, metropoliszokba, nomád törzsek lakóhelyeire, ódon
kastélyokba és királyi palotákba. Az élet lesz a legkiválóbb mesterem,
higgyem el, ezt saját tapasztalatából mondja. Nem akartam elmenni, el sem
tudtam képzelni az életet nélküle, mindenem volt nekem ez a csodás teremtés.
Eleinte pokolian szenvedtem, attól féltem, újra letaglóz a depresszió. De nem
ez történt, meglepő módon jobban lettem, és azután csak a kutatásaimra
koncentráltam. Sok helyre eljutottam, de még annál is többre vágytam, be
akartam járni az egész világot. A Comói-tavat, röpke pihenőnek szántam, de
úgy tűnik, halálom és új életem színhelye lett. A sors irányíthatatlan, még mi,
mágusok sem bírunk akkora erővel, hogy megzabolázzuk – sóhajtott fel, majd
fáradtan hátradőlt.
Sokáig csendben ültünk, hallgattuk a békák énekét, mely egyre
hangosabban hallatszott a tó felől. Konstantin szólalt meg először
meghatottsággal átitatott hangon.
– Köszönöm, hogy elmesélted ezt a megindító történetet, nem is tudod,
mennyit segítettél nekem ezzel. Megszabadítottál a lelkiismeret-furdalástól,
mely attól a naptól fogva gyötör, hogy azzá tettelek, ami én vagyok.
Történeted hallatán minden átértékelődött, a lehető legjobb kezdet áll előtted,
és tudom, hogy élni fogsz a lehetőséggel. A végtelen kitárta kapuit előtted,
neked csak be kell sétálnod rajta. Nem mondom, hogy mindig könnyű lesz, de
talán megkönnyítheted. Élj mindig a jelennek, ne firtasd a múltat és a jövőt,
akkor boldog lehetsz ott, abban a percben, más nem számít.
– Mennyi bölcsesség pár mondatban – gondoltam elismerően, és
meghatottan néztem szerelmem varázslatos zöld szemeibe, és ugyanazt
éreztem iránta, mint akkor a folyóparton, Firenzében, több száz évvel azelőtt.