Evermore-mindörökké-tizenhét

Tizenhét

Múlt éjjel, amikor Damen végre felhívott (legalábbis úgy gondoltam, ő az, mivel magántelefonszám jelent meg a kijelzőn), hagytam, hogy a hangposta vegye fel. Reggel suliba készülődés közben meghallgatás nélkül törlöm az üzenetet.
– Még csak nem is vagy kíváncsi? – kérdezi Riley a forgószékemben pörögve. Fényes, fekete haja és a Mátrix-jelmez feketén örvénylik.
– Nem – pillantok a Miki egeres pulcsira, ami még mindig a szatyorban van, aztán egy olyanért nyúlok, amit nem tőle kaptam.
– Hát, legalább én meghallgathattam volna, aztán összefoglaltam volna neked a lényeget.
– Pláne nem. – Feltekerem a hajamat, és átszúrom a kontyot egy ceruzával, hogy a helyén maradjon.
– Juj, a hajad nem tehet róla! Mit művelt veled az a pasi? – nevet Riley. Amikor nem válaszolok, rám néz. – Nem értelek. Miért vagy mindig olyan dühös? Elvesztetted az autópályán, elfelejtette megadni a számát, nagy ügy! Miért vagy ennyire paranoiás?
Megrázom a fejem és elfordulok, de tudom, hogy igaza van. Dühös vagyok. És paranoiás. És még ennél is rosszabb: hirtelen haragú, hangokat halló, gondolatolvasó, halottlátó csodabogár. De Riley nem is tudja, hogy van még, amit nem szeretnék megosztani vele.
Mint mondjuk Drina, aki követett minket Disneylandbe.
És hogy Damen mindig köddé válik, ha ő megjelenik.
Visszafordulok a húgomhoz.
– Meddig játszol még jelmezesdit?
– Amíg jólesik - feleli az ajkát biggyesztve.
Reszket az alsó ajka, és úgy érzem magam, mint a világ legkiállhatatlanabb embere.
– Nézd, sajnálom. – Felkapom a táskámat, és azt kívánom, bár rendbe jönne az életem, bár találnék benne valami egyensúlyt.
– Nem igaz. Egyáltalán nem sajnálod.
– Riley, komolyan sajnálom. Hidd el, nem akarok veszekedni.
Fejcsóválva a mennyezetre néz, és a lábával topog a szőnyegen.
– Jössz? – Az ajtó felé indulok, de a húgom nem válaszol. – Gyerünk, Riley, nem késhetek el. Gondold meg magad!
Behunyt szemmel nemet int, és amikor rám néz, látom, hogy vörös a szeme.
– Tudod, nem kéne itt lennem!
Megmarkolom a kilincset, de tudom, hogy nem hagyhatom így itt.
– Miről beszélsz?
– Nem kéne itt lennem! Ez az egész! Te meg én. A kis látogatások. Nem kell ezt csinálnom.
Összeszoruló gyomorral bámulom a húgomat, és azt kívánom, hogy hagyja abba, nem akarom hallani. Annyira megszoktam már, hogy itt van, sosem foglalkoztam a másik lehetőséggel, hogy máshol is lehetne.
– De... én azt hittem, szeretsz itt lenni – nyögöm összeszoruló torokkal. A hangomban pánik reszket.
– Szeretek is. De ez nem helyes. Talán máshol kellene lennem!
Erre gondoltál már? – Riley tekintete elkínzott és zavart. Rég elkéstem a suliból, de kizárt, hogy most elmenjek.
– Riley, mit akarsz mondani? — kérdezem és azt kívánom, bár visszapörgethetném és újrakezdhetném a reggelt.
– Hát Ava azt mondja...
– Ava? – A szemem majd' kiugrik. Ava!
– Igen, a jósnő, a Halloween - buliról, tudod. Aki látott engem.
Sarkon fordulok és feltépem az ajtót.
– Utálom ezt mondani, de Ava egy sarlatán. Szélhámos. Csaló.
Egy szavát sem szabadna elhinned. Az a nő őrült!
Riley csak vállat von.
– Mondott néhány nagyon érdekes dolgot.
A húgom hangjában annyi fájdalom és aggodalom cseng, hogy bármit megtennék, hogy elmúljon.
– Figyelj! – lesek le az előszobába, bár tudom, hogy Sabine nincs ott. – Nem akarok Aváról hallani. Ha találkozni akarsz vele, még azután is, amit mondtam, akkor menj, nem tudlak megállítani. Csak tudd, hogy Ava nem ismer minket. Nincs joga ítélkezni felettünk, vagy afelett, hogy együtt vagyunk. Semmi köze hozzá.
Ez a kettőnk dolga.
Riley szeme elkerekedik, az ajka reszket, a szívem pedig összeszorul.
– Tényleg mennem kell. Jössz, vagy nem? – suttogom.
– Nem – mered rám.
Mély lélegzetet veszek, és becsapom az ajtót magam mögött.

Mivel Miles elég okos, hogy ne ácsorogjon az utcán és várjon rám, egyedül megyek. Már becsöngettek, de Damen a kocsijánál vár, a második legjobb helyen, az enyém mellett.

– Szia! – Megkerüli a kocsimat és behajol, hogy megcsókoljon.

De én csak fogom a táskámat, és a kapu felé rohanok.

– Bocs, hogy leszakadtam rólad tegnap. Hívtalak, de nem vetted fel.

Megragadom a vasrácsot, és megrázom, de meg sem moccan a kapu. Lehunyt szemmel a hideg vasnak támasztom a homlokomat, tudom, hogy elkéstem, hiába.

– Megkaptad az üzenetemet?

Eleresztem a rácsot, és az iroda felé indulok, megjelenik előttem a kínos pillanat, amikor belépek, és kapok a tegnapi lógásért meg a mai késésért.

– Mi a baj? – kérdezi, megszorítva a kezemet, amitől langyos masszává válok belül. – Azt hittem, jól mulattunk. Azt hittem, élvezted.

Az alacsony téglafalnak támaszkodom, totál védtelennek és gyengének érzem magam.

– Csak szórakoztál velem? – szorítja meg a kezemet. A szeme kérlel, hogy ne haragudjak rá.

Már majdnem engedek, kis híján bekapom a horgot, aztán lerázom a kezét, és ott hagyom. Megrándul az arcom, amikor eszembe jut Haven, a telefonbeszélgetésünk, Damen furcsa eltűnése az autópályán – szökőárként söpör át rajtam az emlék.

– Tudtad, hogy Drina is ott volt? – Tudom, milyen szánalmasan hangzik. Mindegy, kint van, akár folytathatom is. – Van valami, amiről tudnom kéne? Nem szeretnél mondani valamit?

Összeszorított szájjal felkészülök a legrosszabbra.

De Damen csak a szemembe néz.

– Nem érdekel Drina. Csak te érdekelsz.

A földet bámulom, és el akarom hinni, de bárcsak ilyen egyszerű lenne.

– Most jön az a rész, amikor azt mondod, „én is így érzek”... – fog kézen újra, és rájövök, hogy igen, ez ilyen egyszerű, mert minden kételyem elszáll, mint a füst.

Tétovázom. A szívem úgy ver, hogy félek, meghallja. De a pillanat elszáll, és Damen a derekamat átkarolva a kapu felé terel.

– Jól van – mosolyog. – Van időd. Semmi sürgős, nem jár le a szavatossági idő – nevet. – És most irány az irodalomóra.

– Át kell mennünk az irodán - torpanok meg. - Zárva a kapu, emlékszel?

Megrázza a fejét.

– Ever, a kapu nyitva van.

– Bocs, de az előbb próbáltam kinyitni, és zárva van.

– Nem hiszel nekem?

Ránézek.

– Mibe kerül? Pár lépés? Néhány plusz perc a késéshez?

Az iroda és Damen között váltogatom a tekintetemet, aztán megrázom a fejem és követem, vissza a kapuig, amely érthetetlen módon nyitva van.

– De láttam! És te is láttad! – fordulok felé, és fogalmam sincs, hogy történhetett. – Még meg is ráztam, ahogy csak tudtam, és egy centit sem moccant!

Arcon csókol és nevetve belök a kapun.

– Robins tanár urat felfüggesztették, a helyettese meg elég elveszett, minden rendben lesz.

– Nem jössz? - A pánikszerű rászorultságérzés megint felébred bennem.

Damen csak vállat von:

– Önálló vagyok. Azt csinálok, amit akarok.

– Jó, de... – És itt döbbenek rá, hogy nem csak a telefonszámát nem tudom. Alig ismerem ezt a fickót. Nem tehetek róla, de kíváncsi vagyok, hogy tudom magam ilyen jól érezni vele, amikor az egész srác olyan nem normális. Ráadásul még meg sem magyarázta, mi történt az autópályán az este.

De mielőtt megkérdezhetném, kézen fog és közli:

– A szomszédom hívott, hogy a kerti locsoló elromlott, és úszik a kert. Próbáltam jelezni neked valahogy, de telefonáltál, és inkább nem zavartalak.

Nézem az összefonódó kezeinket. Kreol és fehér, erős és törékeny, milyen különös pár!

– Menj! Suli után találkozunk, ígérem! – Mosolyogva előhúz egy szál piros tulipánt a fülem mögül.

Általában nem agyalok a régi életemen. Próbálok nem gondolni a régi házunkra, a régi barátokra, a családomra, a régi önmagámra. És bár elég jó vagyok a jelek észlelésében - szúrni kezd a szemem, elfogy a levegő a tüdőmből, elsöpör az üresség és a kétségbeesés -, mégis van, hogy figyelmeztetés nélkül rám tör ez a viharos érzés anélkül, hogy felkészülhetnék rá. Amit ilyenkor tehetek, az annyi, hogy összegömbölyödöm és várom, hogy elmúljon.

Ami elég nehezen megoldható a törióra közepén.

Miközben Munoz tanár úr Napóleonról beszél, elszorul a torkom, görcsbe rándul a gyomrom, és könnyek csípik a szememet. Felugróm a helyemről, és az ajtó felé rohanok, meg sem hallom a tanár hangját, aki visszahív, nem érzékelem az osztálytársaim gúnyos röhögését.

Könnyektől vakon, levegőért kapkodva befordulok a sarkon, belül olyan üres vagyok, akár egy elhagyott kagylóhéj. Későn veszem észre Staciát, és fellököm. Elesik, és elszakad a ruhája.

– Mi a jó... – néz végig szétvetett végtagjain és az elszakadt ruháján, aztán felpillant rám. – A rohadt életbe, elszakítottad, te seggfej! – dugja át az öklét a lyukon.

Sajnálom, ami történt, de nincs időm segíteni. Érzem, hogy rám tör a gyász, és nem akarom, hogy lássa.

Elmennék mellette, de megmarkolja a karomat, és talpra kecmereg. Az érintése energiája olyan sötét és komor, hogy szinte elszívja előlem a levegőt.

– Csak hogy tudd, ez egy dizájnercucc. Ami azt jelenti, hogy ki fogod fizetni – köpi a karomat szorítva, hogy majd' elájulok. – És hidd el, ezzel nincs vége. Kurvára sajnálni fogod, hogy fellöktél! Azt fogod kívánni, bár sose tetted volna be a lábadat ebbe a suliba!

– Mint Kendra? – Hirtelen megnyugszom. Stacia szorítása enyhül, de nem ereszt. – Te dugtad a kábítószert a szekrényébe. Kirúgattad, aláástad a szavahihetőségét, úgyhogy mindenki elhitte, amit mondasz. – Csak a fejemben futó képsort írom le neki.

Elengedi a karomat és hátralép. Kifut a vér az arcából.

– Ki mondta ezt? Nem is jártál ide, amikor ez történt.

Vállat vonok, tudván, hogy igaz, bár nem ez a lényeg.

– Ó, és még valami – lépek közelebb. A félelem látványa elsöpörte a zaklatottságomat és a gyászt. – Tudom, hogy csalsz a dolgozatokon, lopsz a szüléidtől, az üzletekből, a barátaidtól, és ez részedről így teljesen igazságos. Tudom, hogy kihallgatod Honor telefonbeszélgetéseit, és elmented az e-mailjeit meg az SMS-eit, hogy ha esetleg ellened fordulna, fel tudd használni. Tudom, hogy flörtölsz a nevelőapjával, ami egyébként nagyon gusztustalan, de sajnos annál is rosszabb. Tudok Barnes-ről, vagy Barnum? Mindegy, tudod, kire gondolok, a töritanárod volt. Akit megpróbáltál elcsábítani. És amikor nem kapta be a horgot, zsarolni próbáltad, hogy elmondod az igazgatónak és a terhes feleségének...

Undorodva megrázom a fejemet. A viselkedése olyan hitvány és önző, hogy szinte hihetetlen.

Ott áll előttem, kistányérnyi szemekkel, reszkető ajkakkal, megdöbbenve, hogy a mocskos kis titkai napvilágra kerültek. És ahelyett, hogy sajnálnám vagy szégyellném, hogy az adottságomat felhasználtam ellene, csak nézem, hogy ez az aljas, önző, kötekedő hülye, aki az első naptól fogva gúnyolódik rajtam, reszkető, izzadó ronccsá válik a szemem láttára. És ez olyan örömet okoz, amire nem is számítottam. A hányinger és a gyász már csak emlék. Mi a manó! Akár sorolhatnám tovább is.

– Mondjam még? – kérdezem. – Hidd el, van még ott, ahonnan ez jött, de ezt te nagyon jól tudod.

Hátrálni kezd, próbál minél nagyobb távolságot tartani, de követem.

– Mi a franc vagy te? Valami boszorkány? – suttogja a folyosót kémlelve, segítséget keresve, valami kijáratot, akármit, csak elfuthasson.

Nevetek. Nem helyeslek, nem tiltakozom, csak azt akarom, hogy gondolja meg kétszer is, hogy szórakozik-e velem újra.

Hirtelen megáll, és összeszedi magát. A szemembe néz.

– A te szavad az enyém ellen – vigyorog. – És mit gondolsz, ki hiszi ezt el? Én, a legnépszerűbb lány az első évfolyamon? Vagy te... ? A szépség vagy a szörny?

Nem hülyeség.

Piszkálja a lyukat a ruháján, aztán a fejét csóválva így szól:

– Tartsd magad távol tőlem, te kripli! Mert ha nem, Istenre esküszöm, hogy megbánod.

És amikor kilép, hogy elmenjen, olyan keményen ütközik nekem a vállával, hogy nem marad kétségem afelől, hogy komolyan gondolja.

Az ebédnél próbálom nem mereszteni a szememet, de Haven haja lila, és nem vagyok benne biztos, hogy említeni kéne.

– Ne tégy úgy, mintha nem látnád, tudom, hogy szörnyű – nevet. – Miután tegnap letettük a telefont, megpróbáltam vörösre festeni. Tudod, van az a gyönyörű bronzos árnyalat, mint Drináé. De sajna így jártam. – Megráncigál egy tincset. – Mint egy seprűnyélre húzott padlizsán. De csak pár óráig, mert suli után Drina elvisz egy sztárfodrászhoz Los Angelesben, ahová amúgy egy évre előre be kell jelentkezni, de ő az utolsó pillanatban tudott nekem időpontot szerezni. Annyira jó kapcsolatai vannak, eszméletlen!

– Miles merre van? – vágok közbe, mert nem akarok egy szót sem hallani az eszméletlen Drináról és az eszméletlen kapcsolatairól.

– Szöveget tanul. A közösségi színház a Hajlakkot adja elő, és szeretné megkapni a főszerepet.

– A főszereplő nem lány? – Előveszem az ebédemet: fél szendvics, egy fürt szőlő, chips és tulipánok.

Haven vállat von.

– Megpróbált rávenni, hogy próbáljam meg én is, de nem igazán az én műfajom. És merre jár az a magas, sötét hajú és szexi, azaz a fiúd? - kérdezi, miközben leteríti az asztalra az epres muffinja csomagolását.

Megvonom a vállam. Már megint elfelejtettem megkérdezni a számát, és azt se tudom, hol lakik.

– Szerintem élvezi az önállóság szabad leheletét. Van hír Evangeline-ről? – Beleharapok a szendvicsembe.

– Semmi. De ezt figyeld! – Felhúzza az inge ujját, és megmutatja a csuklója belső oldalát.

Összerándulok a kicsi, kerek tetoválás láttán. Egy farkába harapó kígyó körvonalai, amely ugyan messze van a késztől, de egy pillanatig vonaglani látom. Pislogok, és újra csak egy rajz.

– Mi ez? – suttogom, amint a kígyó által kibocsátott energia megtölt iszonyattal, de nem tudom, miért.

– Meglepetés akart lenni. Majd meglátod, ha kész lesz – mosolyog rám. – Igazából el sem mondhattam volna. Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, csak túl izgatott vagyok, és nem tudok titkot tartani. Főleg a saját titkomat nem. – Haven visszahajtja az ingujját.

Nézem a barátnőmet, és próbálok ráhangolódni az energiáira, próbálok találni valami ésszerű okot, hogy miért szorul össze a gyomrom, de nem látok semmit.

– Kinek ígérted meg? Mi folyik itt? – Az aurája tompa grafitszürke és homályos. A szélei elmosódottak.

De csak nevet, és úgy tesz, mintha becipzározná a száját.

– Felejtsd el! Várd ki a végét!