Tizenkilenc
De amint megpillantom a terem ajtaját, megdermedek. Ostobán bámulom a zöld ajtót, és képtelen vagyok kinyitni.
Mivel Dament illetően elfüstölnek a médiumi képességeim, az egyetlen dolog, amit látok, az egy rémálom a fejemben. A lidércnyomásban Damen Stacia asztalának szélén ücsörög, nevetgél és flörtöl, rózsabimbókat halász elő különböző helyekről. Belépek, a helyem felé indulok, magamon érzem a pillantásának meleg lobbanását, miközben hátat fordít, hogy Staciára összpontosítson.
Én ezt nem bírom. Komolyan, nem bírom elviselni. Stacia kegyetlen, bunkó, gonosz és szadista némber, de legalább nyíltan kegyetlen, bunkó, gonosz és szadista. Nem titkolja, nem burkolja rejtélyekbe, az undoksága nyilvánvaló, közszemlére van téve.
Míg én épp ellenkezőleg, paranoiás, titkolózó, napszemüveg és kapucni alatt bujkáló lány vagyok, és olyan nehéz terhet cipelek, ami aztán végképp semmit nem tesz egyszerűvé.
Magamat szidva megmarkolom a kilincset: Ez nevetséges! Mit akarsz csinálni, kimaradsz a suliból? Még másfél éved van, hogy meg küzd] a problémával, szóval hagyd abba, és menj be végre!
De a kezem remegve tiltakozik, és amikor épp elfutnék, mögöttem egy srác megköszörüli a torkát:
– Ehm... Kinyitod végre? – A fejében a mondat kiegészül egy kimondatlan jelzővel: Hibbant.
Veszek hát egy mély levegőt, kinyitom az ajtót és belépek. Rosszabb, mint amit elképzeltem: Damen nincs odabent.
Amint belépek az ebédlőbe, végigpásztázom az asztalokat, keresem Dament, de amikor nem látom, elindulok a szokott helyem felé, és épp Havennel egy időben érek oda.
– Hat napja semmi hír Evangeline-ről – mondja köszönés helyett, és a muffinos dobozt az asztalra ejti, majd leül velem szemben.
– Nem kérdezősködtél a közös anonim csoportotokban? – csusszan mellénk Miles.
– Miles, az anonim névtelent jelent – forgatja a szemét Haven.
– A mentorát gondoltam.
– Támogatónak hívják. És ő nem tud semmit. Drina szerint túlreagálom, azt mondja, nagy ügyet csinálok belőle.
– Még itt van? – pillant rá Miles.
Kettőjük között csapong a pillantásom, érzékelem az élt Miles hangjában, és várom, mi lesz. Mivel nem látok bele sem Drina, sem Damen fejébe, így én is veszettül kíváncsi vagyok a válaszra.
– Hát ja, Miles, itt él. Miért? Probléma? – Haven szeme összeszűkül.
Miles vállat von, és kortyol a vizéből.
– Nem probléma – feleli, bár a gondolatai egészen mást mondanak, és az eddig sárga aurája sötét és átlátszatlan lesz, mert nehezen veszi rá magát, hogy ne mondja, amit akar, sőt, semmit ne mondjon. - Csak... - kezdi mégis.
– Csak mi? – Haven összeszorított szájjal, metsző pillantással méregeti.
– Hát...
Nézem Milest. Gyerünk, cimbora! Mondd ki! Drina arrogáns, rémes, rossz hatással van rád, színtiszta baj az egész csaj! Nem csak te látod, én is tudom, szóval mondd már!
Milesnak ott van a nyelvén az első szó, én veszek egy nagy levegőt, látom, hogy mindjárt elszabadul... Aztán fúj egyet, és megrázza a fejét:
– Nem érdekes.
Havenre nézek, látom az arcán, hogy felbőszítette, az aurája szinte lobog, a szélei szikráznak és lángolnak, és olyan robbanást jeleznek, amely hamarosan... három... kettő... egy!
– Már megbocsáss, Miles, de ezt nem veszem be. Ha mondandód van, mondjad! – Idegesen dobol az asztalon, a muffin rég elfelejtve. Amikor a barátunk nem válaszol, folytatja: - Na mindegy, Miles. És Ever... csak mert nem mondasz semmit, nem vagy kevésbé bűnös!
Miles hatalmas szemekkel néz rám, és tudom, hogy mondanom kéne valamit, csinálni valamit, előadni, hogy miben is kéne bűnösnek érezni magamat? De az az igazság, hogy tudom. Abban vagyok bűnös, hogy nem kedvelem Drinát. Még csak nem is hiszek neki. Hogy valami gyanúsat, sőt baljóslatút érzek. És közel sem teszek eleget az ellen, hogy leplezzem ezt az érzést.
Haven fejcsóválva forgatja a szemét. Olyan ideges, hogy szinte kiköpi a szavakat:
— Még csak nem is ismeritek! Nincs jogotok elítélni őt! Csak hogy tudjátok, én kedvelem Drinát! Ez alatt a kis idő alatt, mióta ismerem, jobb barátom volt, mint ti ketten együttvéve!
– Ez nem igaz! – üvölti Miles lángoló szemmel. – Ez egy rohadt nagy hazug...
– Sajnálom, Miles, de igaz. Ti elviseltek engem, elvagytok velem, de igazán sosem értettetek meg úgy, ahogy Drina. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazok iránt a dolgok iránt érdeklődünk. O nem akarja titokban, hogy megváltozzak, ahogy ti! Úgy szeret, ahogy vagyok.
– Ah, hát ezért változtál meg, mert ő úgy fogad el, ahogy vagy?
Figyelem, ahogy Haven lehunyt szemmel mélyet lélegzik, aztán Milest nézve feláll a székéről, és összeszedi a holmiját.
– Kapd be, Miles! Kapjátok be mindketten!
– És most, hölgyeim és uraim, nézzék ezt a drámai kivonulást! – gúnyolódik Miles. – Ugye most viccelsz? Annyit kérdeztem, hogy a városban van-e még! Ennyi! Ebből csináltál te végítéletet! Jesszusom, tedd le a fenekedet és lazíts végre, légy szíves!
Haven megrázza a fejét. Az asztal szélét markolja, jól látjuk az aprólékosan kidolgozott tetoválást a csuklóján, ami még mindig vörös és gyulladt.
– Hogy hívják? – intek a saját farkába harapó kígyó felé, mert tudom, hogy van neve, valami mitikus lény, de nem emlékszem rá.
– Ouroboros. – Megdörzsöli, és meg mernék esküdni, hogy látom megvillanni a kígyó nyelvét.
– Mit jelent?
– Az örök élet ősi alkimista szimbóluma, a pusztítás és az alkotás, az élet és a halál, halhatatlanság, ilyesmi - feleli Miles. Havennel csak bámulunk.
– Mi van? Olvastam valahol.
Havenre nézek:
– Elfertőződött. Meg kéne nézetned.
Amint kimondom, tudom, hogy nem kellett volna. Haven lerángatja a ruhája ujját, az aurája szikrákat szór.
– A tetkóm rendben van. Én is rendben vagyok. És bocs, hogy ezt mondom, de nem tudom nem észrevenni, hogy mindketten odavagytok Damenért, aki amúgy többé nem jön suliba. Na, ezzel mi újság?
Miles a mobiljára mered, én meg csak vállat vonok. Nem mintha nem lenne igaza. Utánanézünk, amikor felkapja a cuccát és elviharzik.
– Mondd, meg tudod mondani, hogy mi történt az imént? – kérdi Miles az asztalok közt szlalomozó, a sehovába rohanó Haven után bámulva.
Csak a vállamat tudom vonogatni. Nem bírok szabadulni a csuklójára tetovált kígyótól, ami egyenesen rám néz.
A kocsibeállónkon megpillantom Dament. A BMW-jének támaszkodva mosolyog rám.
– Milyen volt a suli? – Megkerüli a kocsit, és kinyitja az ajtót.
A könyveimért nyúlok.
– Aha, tehát még mindig dühös vagy. – Követ a bejáratig. Meg sem érint, mégis érzem a melegséget, ami árad belőle.
– Nem vagyok dühös – morgóm. Kinyitom az ajtót, és ledobom a hátizsákomat a padlóra.
– Hát, ez nagy megkönnyebbülés, mert két személyre foglaltam asztalt, és ha nem haragszol rám, akkor feltételezem, szívesen csatlakozol hozzám.
Végignézek rajta. Sötét farmer, bakancs, fekete pulcsi, ami csakis kasmír lehet. Mire készül vajon?
Leveszi rólam a napszemüveget, megszabadít a fülhallgatóktól, és leteszi az előszoba asztalára.
– Higgy nekem, ilyesfajta védelemre nem lesz szükséged. – Hátrahajtja a kapucnimat, belém karol, és a kocsijához vezet.
– Hová megyünk? – kérdezem az anyósülésben elhelyezkedve, szolgálatkészen, simulékonyan, készen, hogy menjek, ahová csak mondja. — Mi lesz a leckémmel? Mázsányi tanulnivalóm van.
– Nyugi, később is meg tudod csinálni, ígérem – mászik be mellém.
– Mikor később? - sandítok rá. Vajon hozzászokom valaha ehhez a sötét szépséghez, a pillantása melegéhez, és hogy bármiről tud velem beszélgetni?
Mosolyog, és a slusszkulcs elfordítása nélkül dorombolni kezd a motor.
– Még mielőtt éjfélt üt az óra, ígérem. Csatold be az övet, kocsikázunk.
Damen gyorsan vezet. Nagyon gyorsan. Annyira gyorsan, hogy amikor beáll a parkolóba és átadja a kulcsot az őrnek, úgy tűnik, csak pár perc telt el.
– Hol vagyunk? – Felnézek a zöld épületekre és a Keleti kapu feliratra. – Keleti kapu hová?
– Nos, ez majd megmagyarázza. – Nevet, és félrehúz a felénk kocogó, négy fénylő szőrű, verejtékes telivér elől, akiket az ápolóik és egy rózsaszín-zöld dzsekit viselő zsoké követ fehér nadrágban és sáros csizmában.
– Lóversenypálya? – kérdezem szájtátva. Akárcsak Disneyland-re, erre sem számítottam.
– Nem csak egy lóversenypálya. Ez itt Santa Anita – bólint. – A legszebbek egyike. Gyerünk, 3.15-kor a Befutónál ebédelünk.
– Mi? – Földbe gyökerezik a lábam.
– Nyugi, csak egy étterem. Gyere, nem akarom lekésni a futamot.
– Ez nem illegális? – Tudom, hogy úgy hangzók, mint a legrosszabb affektáló liba, de Damen olyan... féktelen és meggondolatlan, olyan rendszertelen.
– Enni illegális? – Mosolyog, de a türelme kezd elfogyni, látom.
– Fogadni, szerencsejátékot játszani, tudod!
Csak nevet, és nemet int.
– Ez lóverseny, nem kakasviadal, Ever. Gyere már! – Megszorítja a kezemet, és a lift felé vezet.
– De nem kell huszonegy évesnek lenni, hogy ... ?
– Tizennyolc – morogja, és megnyomja a liftben az ötös gombot.
– Pontosan. Tizenhat és fél éves vagyok.
Lehajol és megcsókol.
– A szabályokat, ha nem töröd meg, feszegesd egy kicsit! Ez az egy módja van, hogy jól érezd magad.
Egy zöldre festett, nagy terembe vezet egy folyosón át, ahol megáll a pultnál, és úgy üdvözli a főpincért, mintha régi barátja lenne.
– Ó, Mr. Auguste, milyen jó, hogy látom! Az asztaluk készen áll, kérem, kövessenek!
Damen biccent és kézen fog, átkísér a párokkal, nyugdíjasokkal, egyedül ülő férfiakkal, nőtársaságokkal, apával és fiával telezsúfolt termen. Egy üres szék sincs az egész étteremben. Végül megállunk egy asztalnál épp a célvonal előtt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a pályára és a mögötte tornyosuló zöld dombságra.
– Tony máris itt lesz, hogy felvegye a rendelésüket. Addig is hozhatom a pezsgőt?
Damen rám pillant, aztán nemet int. Kissé elpirulva válaszol:
– Ma nem.
– Rendben van. Öt perc múlva rajt, uram.
– Pezsgő? – sziszegem felhúzott szemöldökkel, de ő csak vállat von, és kinyitja a versenyprogramot.
– Mit gondolsz a Spanyol Légyről? – kérdezi mosolyogva. – Mármint a lóról, nem az afrodiziákumról.
Nem is válaszolok, annyira lefoglal, hogy befogadjam az egészet, ami körülvesz. A terem nemcsak hogy óriási, de tele is van a hét közepén, sőt, a nap kellős közepén. Mindenki fogad. Egy egészen más világ, amelyről nem is tudtam, hogy létezik. És nem tehetek róla, de kíváncsivá tesz, hogy Damen vajon itt tölti-e a szabadidejét.
– Mit mondasz? Akarsz fogadni? – Rám pillant, mielőtt jegyezgetni kezdene a tollával.
– Azt se tudom, hogy kell.
– Hát elmondhatnám, milyenek az esélyek, százalékok, mesélhetnék statisztikáról, és hogy ki kinek a csikója, de mivel nem érünk rá, mi lenne, ha csak ránéznél erre és megmondanád, mit érzel? Hogy melyik név ragadja meg a figyelmedet. Ez nekem be szokott jönni.
Elém teszi a programot, és meglepve látom, hogy három név rögtön kiugrik a sorból, egy-kettő-három sorrendben.
– Mondjuk Spanyol Légy elsőnek, aztán Acapulco Lucy másodiknak és Buddha Fia harmadik helyre? - kérdem, és fogalmam sincs, hogy csináltam, de eléggé biztos vagyok a dolgomban.
– Lucy helyre, Buddha tétre – motyogja és lejegyzi. – Mennyit tennél rá? A legkisebb tét kettő, de nyilván lehet magasabb is.
– A kettő jó lesz. – Hirtelen elmúlik az önbizalmam, nem akarom lenullázni magam pusztán szeszélyből.
– Biztos? – kérdi csalódottan.
Igent intek.
– Hát, szerintem jókat választottál, úgyhogy én felteszek ötöt.
Nem is, legyen inkább tíz.
– Tízet ne! Csak találomra választottam, nem is tudom, miért.
– Úgy néz ki, hogy mindjárt kiderül. – Damen feláll, nyúlok a tárcámért, de elhesseget. – Majd megadod, ha nyersz. Megyek fogadni. Ha jön a pincér, rendelj, amit akarsz!
– Neked mit kérjek? – Meg se hallja, olyan gyorsan eltűnik.
Mire visszaér, a lovak a rajtgépben állnak. A startpisztoly dörrenésére kirobbannak az állásokból. Eleinte csak fényes, sötét foltoknak tűnnek, de mire beérnek a kanyarba és a célvonal felé tartanak, felugróm a székemről, és figyelem a három választottamat, és ugrálok és kiabálok, sikítozom örömömben, amikor mindhárman átfutnak a célvonalon a tökéletes egy-kettő-három sorrendben.
– Istenkém, nyertünk! Nyertünk! – Damen hozzám hajol és megcsókol. – Mindig ilyen izgalmas? – A pályán Spanyol Légy tiszteletkört fut, virágokat kap, és felkészül a győzelmi fotóra.
– Eléggé. Bár az elsőhöz semmi sem fogható, az mindig a legjobb.
– Nem tudom, mennyit nyerhettem egyáltalán. - Azt kívánom, bárcsak jobban bíznék a képességeimben, legalább annyira, hogy növelhetném a tétet.
– Hát mivel csak kettőt tettél fel, tartok tőle, hogy csak valahol nyolc körül.
– Nyolc dollár? – Több mint csalódás, amit érzek.
– Nyolcszáz dollár. Helyesebben nyolcszáznyolcvan dollár és hatvan cent, hogy pontosak legyünk. Tétre, helyre, befutóra fogadtál, ebben a sorrendben.
– Két dollárból nyolcszáznyolcvan? – Kezdem sejteni, miért van itt törzsasztala.
Bólint.
– És te? Mennyit nyertél? Arra fogadtál, amire én?
– Történetesen veszítettem. Sokat. Kicsit mohó voltam, és hozzávettem még egy pacit a sorhoz, akinek nem jött össze á helyezés. De ne aggódj, majd a következő futamon.
Úgy is lett. Mert amikor az ablakhoz mentünk a nyolcadik, az utolsó futam után, ezerhatszázötvenöt dolcsit és nyolcvan centet vettem fel, míg Damen ennél sokkal többet, mivel megnyerte a Szuperötöst, ami azt jelenti, hogy öt lova a kiválasztott sorrendben futott be. Mivel ő volt az egyetlen, aki így fogadott az elmúlt néhány napban, ötszázharminchatezer dollárt és negyvenegy centet nyert egy tízdolláros téttel.
– Mit gondolsz a lóversenyről? – kérdezi belém karolva útban kifelé.
– Hát most már tudom, miért nem vagy mindig suliban. Ezzel nem tud versenyezni az iskola, igaz? - Nevetek, még mindig fel vagyok dobva a nyereményemtől. Végre találtam egy jövedelmező terepet az adottságomnak.
– Gyere, szeretnék venni neked valamit a nagy nyeremény örömére – húz az ajándékbolt felé.
– Ne, nem kell...
Megszorítja a kezemet, és a fülemre szorított szájjal suttogja:
– Ragaszkodom hozzá. Amúgy is megengedhetem magamnak.
De van egy kikötésem.
Rámeredek.
– Pulcsik és kapucnik kizárva. De bármi más, csak kérned kell. Elviccelődünk egy zsokésapkán, egy lószobron és egy hatalmas bronz patkón a hálószobám falára, aztán megegyezünk egy ezüst, lovas karkötőben. De csak miután meggyőződtem róla, hogy a kristályok valójában csak kristályok és nem gyémántok, mert az már sok lenne a jóból, Damen bármennyit nyert is.
– Így, bármi történjék is, soha nem fogod elfelejteni ezt a napot – mosolyog, miközben bekapcsolja a csatot a csuklómon.
– Hogy is felejthetném el? – kérdezem a csuklómról Damenre nézve.
Mosolyogva beszállunk a kocsiba. Valami mély, reménytelen szomorúságot látok a szemében, és remélem, ezt az egy dolgot elfelejtem.
Sajnos a hazaút sokkal rövidebbnek tűnik, mint az odavezető.
A kocsibeállón döbbenek rá, mennyire nem akaródzik véget vetni a napnak.
– Nézd csak! – mutatja az órát a műszerfalon. – Mondtam, hogy éjfél előtt hazahozlak.
Olyan hevesen viszonzom a búcsúcsókját, hogy gyakorlatilag magamra húzom az ülésben.
– Behívsz? – suttogja, miközben a szája a fülcimpámon, majd a nyakamon, végül a kulcscsontomon araszol.
Magamat is meglepve eltolom. Nemcsak mert Sabine odahaza van, és még sok a leckém, hanem mert kellett valami tartás, nem adhattam be a derekamat ilyen könnyen.
– A suliban találkozunk. Tudod, Bay View gimi, ahová jársz, emlékszel? - mondom, miközben kimászom a kocsiból, mielőtt meggondolnám magam.
Felsóhajt.
– Ne mondd, hogy lógni akarsz? Megint?
– Olyan baromi unalmas! Nem tudom, hogy bírod elviselni?
– Te nem tudod, hogy én hogy bírom elviselni? – A ház felé pillantok, látom, hogy Sabine leselkedik a redőny mögül, aztán elhúzódik az ablaktól. Visszafordulok Damenhez: – Hát, gondolom, ahogy neked kéne. Tudod, felkelsz, felöltözöl, suliba mész.
Néha, ha figyelsz, még tanulhatsz is pár dolgot, ha már ott vagy.
De ez hazugság. Mert igazság szerint az egész francos évben nem tanultam semmit. Elég nehéz bármit is tanulni, ha voltaképpen mindent tudsz. Nem mintha ezt megosztanám Damennel.
– Kell, hogy legyen más módja is – nyögi tágra meresztett szemmel, a pillantása az enyémbe fúródik.
– Csak a rend kedvéért: lógás, kimaradás? Ez nem jó út. Főleg ha fősulira akarsz menni, és kezdeni valamit az életeddel. – Újabb hazugság. Ugyanis néhány nap a lovin sokkal többet hoz a konyhára, mint bármi más. Sokkal többet.
De csak nevet.
– Jó. Akkor játsszuk, amit te akarsz. Egyelőre. Viszlát holnap, Ever.
Alig érek az ajtóig, már el is hajt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése