Tizenöt
– Későn hívlak?
Összerezzenek az ébresztőórára nézve, megállapítom, hogy igen, de azt felelem:
– Nem.
– Aludtál?
– Majdnem. – Feltornyozom a párnáimat a fejtámlához, és nekik támaszkodom.
– Azon gondolkoztam, átugorhatnék-e?
Újra az órára nézek, de csak hogy bebizonyosodjon, tényleg hülye kérdés.
– Valószínűleg nem a legjobb ötlet – válaszolom, ami olyan hosszú csöndet vált ki, hogy biztosra veszem, hogy letette.
– Sajnálom, hogy nem voltam ott ebédnél – mondja végül. – Meg rajzon. Irodalom után hazamentem.
– Jól van – motyogom bizonytalanul, mivel nem vagyunk egy pár, így nem kell elszámolnia az idejével.
– Biztosan túl késő van? – kérdezi mély, csábító hangon. – Nagyon szeretnélek látni. Nem maradok soká.
Elmosolyodom az erőviszonyoknak ezen a kis átrendeződésén, és mentális pacsit adok magamnak:
– Holnap irodalmon majd találkozunk.
– Mi lenne, ha én vinnélek suliba? – kérdezi, és a hangja majdnem meggyőz, hogy felejtsem el Staciát, Drinát, az ő heves visszavonulását, mindent, tiszta lap, ami volt, elmúlt, kezdjük újra.
De nem azért jutottam el idáig, hogy most adjam fel. így hát kényszerítem magam, hogy kimondjam:
– Milesszal járok suliba. Irodalmon találkozunk.
Jobbnak látom nem kockáztatni, hogy rádumál, összecsukom a mobilomat, és áthajítom a szobán.
Másnap reggel Riley elém áll, és megkérdi:
– Még mindig lökött vagy?
A mennyezetre fordítom a tekintetem.
– Ez egy igen – nevet a húgom. Az öltözőasztalom tetejére pattan, és a sarkával rugdossa a fiókokat.
– Minek öltöztél ma? – Bedobok egy rakás könyvet a táskámba.
A húgomon szűk felsőrész, abroncsos szoknya és leomló barna haj díszeleg.
– Elizabeth Swann vagyok – mosolyog.
Bandzsítva próbálok emlékezni a névre.
– A Karib-tenger kalózaiból?
– Aha – kancsalít. – Mi újság veled meg Fersen gróffal?
A vállamra kanyarítom a táskát, és elindulok az ajtó felé.
– Jössz? – Figyelmen kívül hagyom a kérdését.
Megrázza a fejét.
– Ma nem. Találkozóm van.
Az ajtófélfának támaszkodva megkérdem:
– Hogy érted, hogy találkozód van?
Leugrik a szekrényről, és nemet int.
– Nem kötöm az orrodra – nevet, átsétál a falon, és eltűnik.
Mivel Miles késik, én is elkésem, és mire odaérünk a suliba, tele a parkoló. Csak a legjobb hely szabad.
A parkoló legvégén.
A legközelebb a bejárathoz.
Ami történetesen épp Damen kocsija mellett van.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezi Miles, miközben a könyveit matkolva kimászik a kicsi, piros kocsimból Damenre bámulva, mintha ő lenne a világ legszexisebb varázslata.
– Mit hogy csináltam?
– Hogy szerezted ezt a helyet? Csak ha korán jössz, mondjuk szeptember elseje előtt, akkor sikerül ezt a helyet kifogni.
Damen nevetve keresi a pillantásomat. De csak biccentek, mint a patikusnak vagy a postásnak, nem mint annak a srácnak, akinek a megszállottja vagyok az első pillanattól, hogy megláttam.
– Mindjárt becsengetnek. – Keresztülsuhanok a kapun, és az osztályterem felé indulok. Damen láthatóan erőfeszítés nélkül megelőz.
Honor és Stacia felé viharzok, és szándékosan felrúgom Stacia táskáját, amikor az megkérdi Dament:
– Hé, hol a rózsabimbóm?
– Ma nem, bocs.
Leül a székére, és vidáman rám pillant.
– Valaki nagyon rosszkedvű ma - nevet.
Vállat vonok, és ledobom a táskámat.
– Mi ez a sietség? – hajol felém. – Robins tanár úr nem jön.
Odakapom a fejem.
– Honnan... – Nem folytatom. Honnan tudhatja, amit én már tudok, hogy a tanár úr otthon van, másnapos, gyászolja a feleségét, és a lánya után sír, aki nemrég elhagyta?
– Találkoztam a helyettesítő tanárral, amíg rád vártam – mosolyog. – Kissé elveszettnek tűnt, ezért elkísértem a tanáriba, de amilyen zavart volt, szerintem a kémialaborban kötött ki.
Tudom, hogy így van, mert épp az imént láttam, amikor belépett a laborba, amit összetévesztett a termünkkel.
– Mondd, mivel dühítettelek fel ennyire?
Honorra és a fülébe suttogó Staciára nézek, akik fejcsóválva bámulnak.
– Hagyd őket, idióták! – suttogja Damen felém hajolva, a tenyerével a kézfejemen. – Sajnálom, hogy nem foglalkoztam veled mostanában. Vendégem volt, nem tudtam elszabadulni.
– Drina? – Összerezzenek, ahogy kimondom a nevét. Milyen szörnyű féltékenyen hangzik! Bárcsak nyugodt, laza tudnék maradni, összeszedetten viselkedni, mintha nem változott volna meg minden Drina megjelenésével! Az igazság az, hogy ez lehetetlen, mert inkább paranoiás vagyok, mint naiv.
– Ever... – kezdi.
Ha már elkezdtem, folytatom is:
– Láttad Havent mostanában? Drina-klón lett. Úgy öltözik, úgy viselkedik, még a szemük színe is egyforma. Komolyan, majd nézd meg ebédnél, és meglátod! – Ránézek, mintha ő tehetne róla, mintha az ő hibája lenne. De amint találkozik a pillantásunk, újra a hatása alá kerülök, akár egy tehetetlen vasdarab a mágnes ellenállhatatlan vonzásában.
Mély levegőt vesz, és megrázza a fejét.
– Ever, ez nem az, aminek hiszed.
Elhúzódom, és magamba fojtom a mondandómat: Fogalmad sincs, mit hiszek.
– Hadd magyarázzam meg, jó? Engedd meg, hogy elvigyelek egy különleges helyre, légy szíves!
Érzem a pillantása melegét a bőrömön, de nem kockáztatom, hogy a szemébe nézzek. Szeretném, ha kételkedne, ha vágyna rá.
Szeretném olyan sokáig húzni, amíg csak lehet.
A székemben mocorogva rápillantok:
– Meglátjuk.
A negyedik óra, a történelem után Damen az ajtó előtt vár. Feltételezem, hogy el akar kísérni az ebédlőbe.
– Hadd tegyem be a táskámat a szekrénybe! – mondom.
– Nem szükséges – mosolyog és átkarolja a derekamat. — Már itt is a meglepetés.
– Meglepetés? – Amint a szemébe nézek, a világ zsugorodni kezd, míg csak mi ketten vagyunk, körülvéve elektromossággal.
Damen mosolyog.
– Elviszlek egy különleges helyre. Olyan különleges, hogy elfeledteti veled a vétkeimet.
– És mi van az óráinkkal? Ellógjuk a nap többi részét? – karba teszem a kezemet, de csak az eszemet játszom.
Nevetve felém hajol, és a nyakamba suttogja:
– Igen.
Ahogy elhúzódom, hallom magam, amint a nem helyett azt mondom: Hogyan?
– Nyugi – szorítja meg mosolyogva a kezemet. A kapu felé húz. – Velem biztonságban vagy.
Tizenhat
– Disneyland? – Kimászom a kocsiból, és megdöbbenve bámulok Damenre. A millió hely közül, ahol kilyukadhattunk volna, ez még a listán sem volt rajta.
– Úgy hallottam, ez a világ legboldogabb helye – nevet rám. – Jártál már itt?
Nemet intek.
– Jó, akkor én leszek az idegenvezetőd. - Belém karol, és átmegyünk a kapun. Míg a Main Streeten sétálunk, próbálom elképzelni őt ezen a helyen. Egy ilyen elegáns, szexi, kifinomult pasi Mickey egér birodalmában? Hihetetlen. - Hét közben jobb ám, akkor nincs ilyen tömeg. Gyere, megmutatom New Orleanst, az a kedvencem.
– Olyan sokat jársz ide, hogy kedvenc helyeid vannak? – torpanok meg az utca közepén. - Úgy tudtam, csak most költöztél ide.
Nevet.
– Most költöztem ide, de ez nem azt jelenti, hogy még nem jártam itt - húz a Kísértetkastély felé.
A Kísértetkastély után a Kalózhajó felé vesszük az irányt, s amikor leszállunk, rám néz és megkérdezi:
– Na, melyik a kedvenced?
– A Kalózhajó - bólintok. – Azt hiszem.
Figyel.
– Hát, mindkettő klassz – vonok vállat. – De a Kalózhajó javára írható, hogy Johnny Depp igazságtalan előnyt szolgákat neki, nem gondolod?
– Johnny Depp? Vele kell versenyeznem? – Felszalad az egyik szemöldöke.
Megvonom a vállamat, végignézek a sötét farmerján, a hosszú ujjú, fekete pólóján és a bakancsán. Olyan könnyedén produkálja ezt a külsőt, hogy bármilyen hollywoodi híresség eltörpül mellette, aki csak eszembe jut, bár ezt sosem vallanám be neki.
– Akarod még egyszer? – villan a szeme.
Hát visszamegyünk. Aztán a Kísértetkastélyba is. A végén, amikor a kísértetek is csatlakoznak a kocsiban ülőkhöz, titkon arra számítok, hogy Riley közénk préselődve nevet, integet és bohóckodik majd. De ehelyett csak a rajzfilmkísértetek jönnek, és eszembe jut Riley találkozója, biztosan ezért nincs itt.
Még egy kör után a Blue Bayou mellett egy vízparti asztalnál ülünk. Az étterem a Kalózhajóban van. A jeges teámat kortyolgatva figyelem Dament.
– Oké. Történetesen tudom, hogy ez egy elég nagy park, és kettőnél több játék is van, amiben se kalózok, se kísértetek nincsenek.
– Én is úgy hallottam – mosolyog. A villájára szúr egy tintahalkarikát, és megkínál vele. – Volt például a Mars Küldetés, amolyan csókolózós hely. Elég sötét volt odabent.
– Megvan még? – Elvörösödök a saját mohó hangom hallatán. – Csak kíváncsi vagyok...
Látom az arcán, hogy remekül szórakozik. Aztán nemet int.
– Nem, már régen bezárták.
– Aha, szóval úgy kétéves korodban járhattál azon a csókolózós helyen – bólintok, miközben a töltött gombáért nyúlok.
– Nem én – mosolyog. – Nem az én időmben volt.
Általában elkerülöm a Disneylandhez hasonló helyeket. Tele van az emberek különféle energiáival, ragyogó, kavargó aurákkal, a gondolatok furcsa keveredésével. De Damennel más, könnyed, kellemes. Mert ha megérint, vagy ha megszólal, csak mi ketten leszünk.
Ebéd után őgyelgünk a parkban, kipróbálunk minden gyors játékot, csak a vizeseket nem, vagy legalábbis azokat, ahol bőrig lehetne ázni. Amikor besötétedik, Damen Csipkerózsika kastélya felé terel, ahol megállunk a várároknál és várjuk, hogy elkezdődjön a tűzijáték.
– Megbocsátottál? – kérdezi a karjával a derekamon, miközben a nyakamat, a fülemet, az államat harapdálja. A tűzijáték első bombái ropogva és szikrázva robbannak, egészen halványnak és távolinak tűnnek, ahogy összesimul a testünk, és a szája az enyémet keresi.
– Nézd! – suttogja elhúzódva. Az éjszakai égen lila fénykerekek, aranyszínű vízesések, ezüst szökőkutak, rózsaszín krizantémok, és végül egy tucat piros tulipán villan fel. Lángolva robbannak fel az égen, a dörrenéseik megrázzák a betont a lábunk alatt.
Várjunk csak! Piros tulipánok?
Kérdő tekintettel Damenre pillantok, de csak az ég felé int mosolyogva. A fények kihunynak, de az emlékük ott marad, beivódva az agyamba.
Közelebb húz, és a fülembe súgja:
– Az előadásnak vége, a kövér hölgy énekelt.
Kézen fogva visszasétálunk a kocsihoz.
– Szerinted Giling-galang kövér? – nevetek, amikor kézen fog és visszavisz a kocsikhoz.
Bemászom a Miatába, Damen behajol utánam az ablakon:
– Ne aggódj, lesz még sok ilyen napunk. Legközelebb elviszlek a Kalifornia Kalandparkba.
– Ez is elég kalandos volt – nevetek rá. Elképesztő, hogy kitalálja a gondolataimat, még mielőtt a szavakat kiejteném a számon. – Mész elöl? – kérdezem, miközben elindítom a motort.
– Nem – rázza a fejét –, menj te elöl! Szeretném látni, hogy biztonságban hazaérsz.
Kifarolok a parkolóból, fel a déli autópályára, és hazafelé indulok. A visszapillantó tükörben látom, hogy Damen szorosan követ, és mosolyognom kell.
Pasim lett!
Egy csodás, szexi, csinos, elbűvölő pasim!
Normálisnak érzem magam.
Eszembe sem jut, hogy nem vagyok az.
Az anyósülésre dobott pulcsihoz nyúlok, végigsimítok az elejére hímzett Miki egéren. Damen választotta.
– Figyeled, hogy nincs kapucnija? – nyújtotta felém, hogy lássa, jó-e a méret.
– Mit szeretnél mondani ezzel? – pillantottam a tükörbe, hogy vajon ő is annyira utálja, ahogy öltözöm, mint Riley?
– Mit mondjak? Jobban tetszel csuklyátlanítva.
Mosolyt csal az arcomra az emlék... amikor sorban álltunk az üzletben, meleg, édes érzés, ahogyan megcsókolt...
Amikor megcsörren a mobilom, a tükörben látom, hogy Damen kezében is ott a telefon.
– Szia – veszem fel elmélyített, füstös hangon.
– Ne fáradj - szól bele Haven -, csak én vagyok.
– Ó, hello, mizu? - Indexelek időben a lehajtó előtt, hogy Damen ne maradjon le.
Csakhogy már nem követ.
Lázasan figyelem a belső és a külső tükröt, a négy sávot mögöttem, de Damen sehol.
– Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezi egy ideges Haven a vonal végén.
– Bocs, mi van? – Visszaveszek a gázból, és a vállam fölött Damen fekete BMW-jét keresem, de sehol nincs. Egy kamionos rám dudál, és rázza az öklét.
– Mondom: Evangeline eltűnt!
– Mi? Hogy érted, hogy eltűnt? – kérdezem. Tétovázom, amíg csak lehet, mielőtt felhajtanék a 133-as útra, mert Damen sehol sincs, és biztos vagyok benne, hogy nem előzött meg.
– Csomószor hívtam a mobilján, de nem vette fel.
– És...? – Kezdek ideges lenni a telefonos sztoritól, szívesebben foglalkoznék a saját eltűnéses esetemmel.
– És nemhogy nem válaszol, nincs a lakásán sem, és Halloween óta senki sem látta.
– Micsoda? – Ellenőrzöm a tükröket, átnézek a vállam fölött, de üres az út. – Nem ment haza veletek?
– Nem igazán – feleli Haven bűnbánó hangon.
Miután még két autó húz el mellettem tülkölve és integetve, feladom. Megígérem magamnak, hogy mihelyt végzek Havennel, hívom Dament, és lerendezem a dolgot.
– Halló! – ordítja Haven a telefonban. – Figyelj, ha nem érsz rá, csak mondd meg, felhívom Milest.
Mély lélegzetet veszek, és türelemért imádkozom.
– Haven, ne haragudj! Vezetek, és egy kicsit szét vagyok esve.
És mindketten tudjuk, hogy Miles színjátszókörben van ilyenkor, ezért hívtál engem.
Behúzódom a belső sávba, hogy minél gyorsabban hazaérjek.
– Na, mindegy. Nem mondtam, hogy Drina meg én nélküle mentünk haza?
– Mi?
– Tudod, a Nocturne-ből. Ő meg... eltűnt. Kerestük mindenhol, de nem találtuk. Aztán azt gondoltuk, találkozott valakivel, és tudod... otthagyta a bulit.
– Los Angelesben hagytátok? Halloween-éjszakáján? Amikor minden kretén szabadon császkál? – Hirtelen látom őket, hárman vannak valami sötét, homályos klubban, Drina szándékosan lerázva Evangeline-t a VIP-szobába viszi Havent egy italra.
Kifakul a kép, de határozottan nem láttam semmiféle pasast a környéken.
– Mihez kezdjünk most? Nem tudom, tudod-e, de tizennyolc éves, voltaképp azt csinál, amit akar. Drina amúgy is azt mondta, hogy figyel rá, de aztán ő is elvesztette. Az előbb tettük le a telefont, szörnyen érzi magát.
– Drina érzi szörnyen magát?! – forgatom a szemem, mert ezt nehéz elhinni. Drina nem látszik olyan fajtának, akinek érzései vannak, nem beszélve a lelkiismeret-furdalásról.
– Mit akarsz ezzel? Nem is ismered.
Összeszorított szájjal a padlóba nyomom a gázpedált, részben, mert tudom, hogy nincsenek zsaruk ezen az útszakaszon, részben, mert szeretnék elmenekülni Haven, Drina, Evangeline és Damen elől, minden elől – még ha tudom is, hogy lehetetlen.
– Bocsánat – morgóm végül, és leveszem a lábam a pedálról.
– Mindegy. Csak... olyan rosszul érzem magam, és nem tudom, mit csináljak.
– Felhívtad már a szüleit? — kérdezem, de már érzem a választ.
– Az anyja alkoholista, valahol Arizonában él, az apja még akkor lelépett, amikor ő meg sem született. A főbérlőjét meg csak az érdekli, hogy a cucca eltűnjön a lakásból, és kiadhassa újra.
– Tudom – felelem, és lejjebb veszem a világítást.
– Hogy érted, hogy tudod?
– Tudom, mit erezhetsz.
Haven felsóhajt.
– Hol vagy? Miért nem jöttél ebédelni?
– A Laguna Kanyonban, hazafelé tartok Disneylandből. Damen hozott el. – Megint elmosolyodom az emlékeken.
– Édes istenem, ez bizarr!
– Nekem mondod? – Még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy Damen ilyen helyekre jár.
– Nem az. Drina is oda ment. Azt mondta, nem járt ott évek óta, és látni akarja, változott-e valamit. Nem őrület? Nem futottatok össze?
– Nem. – Próbálok higgadtan válaszolni, pedig a gyomrom összeszorul, izzadni kezd a tenyerem, és rettegés lesz úrrá rajtam.
– Hmm. Fura. Mondjuk Disneyland elég nagy, és tömeg is van – nevet.
– Jaja, így van. Figyu, muszáj mennem, holnap találkozunk? – Még mielőtt válaszolna, lehúzódom, és máris keresem a bejövő híváslistámban Damen számát. A magántelefonszám jelzés láttán dühösen püfölöm a kormányt.
Jó kis kapcsolat. Nemhogy a telefonszámát, de a címét sem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése