Tizennyolc
– Hogy jutottál át a biztonsági őrön? – kérdezem, és nem feledkezem meg róla, hogy nem hívtam be.
– Elbűvölő modor és drága kocsi, ez mindig működik – nevet rám. Lesöpri a port a farmerjéről, és követ a házba. – Milyen napod volt?
Vállat vonok. Épp most szegem meg az alapszabályt: sose engedj idegent a házba, akkor se, ha az idegen a fiúd.
– A szokásos. A helyettes kijelentette, hogy többé nem jön vissza. Machado tanárnő viszont engem kért meg, hogy többé ne menjek vissza a rajzórájára... - Rásandítok, és szeretném feltupírozni a sztorit, mert egyáltalán nem figyel rám. Bólogat, de a gondolataiba feledkezett, a távolba réved.
A konyhába megyek, fejemmel a hűtőszekrényben megkérdezem:
– Veled mi van? Mit csináltál egész nap? - Felé nyújtok egy üveg vizet, de nem kéri, kortyol a saját, piros italából.
– Autóztam, szörföztem, vártam az utolsó kicsengerést, hogy láthassalak – mosolyog.
– Tudod, hogy csak be kell jönnöd az iskolába, és nem kell várnod semmire.
– Majd észben tartom holnapig. – Nevet.
A konyhapultnak támaszkodva csavargatom a vizesüveg kupakját. Ideges vagyok, hogy kettesben vagyunk az egész házban, és olyan sok kérdésem van, hogy ötletem sincs, hol kezdjem.
– Nem akarunk letelepedni a medencénél? – kérdezem, hátha a friss levegő és a nyílt térség megnyugtat.
– Inkább megnézném a szobádat az emeleten – nyúl a kezem után.
– Honnan tudod, hogy az emeleten van? – sandítok rá.
De csak nevet.
– Nem ott szoktak lenni a szobák?
Ingadozom az udvarias elutasítás és a „jöjjön, aminek jönnie kell” között.
Megszorítja a kezemet, és nógat:
– Gyerünk, ígérem, hogy nem harapok.
A mosolya olyan ellenállhatatlan, az érintése pedig meleg és hívogató, hogy már csak abban reménykedem, hogy Riley nincs odafent.
Amint felérünk a lépcsőn, a húgom elénk fut.
– Ó te jó ég, annyira sajnálom! Tényleg nem akartam veszekedni... hoppácska! – Megtorpan és ránk mered, a szemei mint egy-egy csészealj, egyikünkről néz a másikunkra.
Nem állok meg, mintha nem is látnám, remélem, hogy eltűnik, és csak később kerül elő. Sokkal később.
– Úgy fest, bekapcsolva hagytad a tévét – jegyzi meg Damen, és belép a szobámba, miközben én Riley-t lesem, aki alaposan végigméri őt, és elragadtatottan felmutatja mindkét hüvelykujját.
Könyörgök a szememmel, hogy tűnjön el, de ledobja magát a kanapéra, és Damen térdére teszi a lábát.
A fürdőszobába viharzom, iszonyú dühös vagyok rá, hogy nem érti a célzást és nem tűnik el, mert tudom, hogy csak idő kérdése, hogy valami őrültséget csináljon, amit aztán soha, de soha nem tudok megmagyarázni Damennek. Letépem magamról a pulóvert, és jobb kézzel fogat mosok, ballal dezodort kenek a hónom alá, kiköpöm a fogkrémet, felveszek egy tiszta, fehér pólót. Megszabadulok a lófaroktól, bekrémezem a számat, parfümöt fújok, és kirontok az ajtón, hogy még mindig ott találjam Riley-t, aki Damen fülébe kukucskál.
– Megmutatom a kilátást, óriási! – hívom, hogy megszabadítsam a húgom hülye játékától.
– Később – int nemet, és megpaskolja maga mellett a kanapét. Riley ugrál és ujjong.
Nézem, ahogy ott ül gyanútlanul, mintha az egész kanapé az övé lenne, miközben a fülét böködő érzés, a csípés a térdén, a hideg lehelet a tarkóján mind-mind az én halott kishúgom kedvessége.
– Öhm, a fürdőben hagytam a vizemet – szabadkozom, és közben egyenesen Riley-ra meredek. Amikor sarkon fordulok, remélem, utánam jön, ha jót akar.
– Majd én – pattan fel Damen.
Úgy mozog a kanapé és az asztal között, hogy elkerülje Riley himbálódzó lábát.
A húgom rám néz, én rámeredek, és a következő pillanatban eltűnik.
– Minden lerendezve – dobja felém Damen a palackot, és egyenesen átjön ott, ahol az imént még olyan óvatosan közlekedett. Amikor látja, hogy csak nézek, rám mosolyog:
– Mi az?
Megrázom a fejem, és bámulom a tévét. Pusztán véletlen. Kizárt, hogy látta.
– Megmagyaráznád, hogy csinálod?
A teraszon ülünk egy pihenőszékben, miután felfaltunk egy egész pizzát, főleg én, mivel Damen úgy eszik, mint egy szupermodell. Tudod, piszkálja, fordít egyet rajta, beleharap, megint piszkálja, de leginkább csak kortyolgatja, amit magával hozott.
– Mit hogy csinálok? - Karjai lazán körémfonva, az álla a vállamon.
– Mindent! Komolyan. Sose csinálsz házit, mégis mindig mindenre tudod a választ, fogsz egy ecsetet, belemártod a festékbe és voilá!, csak azt látom, hogy jobb Picassót festesz, mint maga Picasso! Legalább tesiből pocsék vagy? Rémesen koordinálatlan? Gyerünk, áruld el!
– Jól van – sóhajt fel. – A baseball sose volt az erősségem. – A fülemhez szorítja a száját. – De világklasszis focista vagyok és elég ügyes szörfös, ha lehetek szerénytelen.
– Akkor a zenével van gond. Botfüled van?
– Adj egy gitárt, és cincogok neked valamit. Vagy egy zongorát, hegedűt. Szaxofon is megteszi.
– Akkor mi a baj? Rajta, mindenki béna valamiben! Neked mi nem megy?
– Miért akarod tudni? – Magához húz. – Miért akarod tönkretenni ezt a tökéletes illúziót, amit látsz?
– Mert utálok ilyen halovány és semmilyen lenni hozzád képest. Olyan középszerű vagyok; hogy ha tudnám, hogy béna vagy valamiben, jobban érezném magam.
– Nem vagy középszerű – feleli komolyan, az arcával a hajamban.
Nem adom fel, muszáj lennie valaminek, hogy emberibbnek lássam, ha csak egy kicsit is.
– Csak egy dolgot! Ha hazudnod kell, legyen, csak az önbecsülésem miatt.
Megpróbálok felé fordulni, de szorosan tart. Megcsókolja a fülem hegyét, és azt suttogja:
– Tényleg tudni akarod?
Verdeső szívvel bólintok, a vérem elektromosságtól zubog.
– A szerelemben béna vagyok.
Bámulok a tűzbe, hogy vajon hogy érti? Nagyon szeretném, ha megválaszolná a kérdést, de valójában nem akarom annyira, hogy megválaszolja a kérdést.
– Bővebben? – kérdezem idegesen nevetgélve, mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani akarom. Tartok tőle, hogy valami köze van Drinához, és ezt a témát szívesen elkerülném.
Hozzám simul, a lélegzete nyugodt, mély. Olyan sokáig maradunk így, hogy már azt hiszem, nem is válaszol. Aztán végül...
– Valahogy mindig... csalódás lesz a vége. – Nem ragozza tovább.
– De hát csak tizenhét éves vagy. — Kifordulok az öleléséből, és a szemébe nézek.
Megvonja a vállát.
– Hány csalódásod volt?
Válasz helyett visszafordít, és a fülembe súgja:
– Ússzunk egyet!
Újabb jele a tökéletességnek: fürdőnadrág a csomagtartójában.
– Hé, ez Kalifornia, sose tudhatod, mikor van szükség egy fürdőgatyára – magyarázza a medence szélén állva. – Van egy búvárruha is, hozzam?
– Nem tudom – válaszolok a medence mélyebb feléről, a felszálló párában. – Próbáld ki magad!
A medence szélére araszol, és úgy tesz, mintha belemártaná a nagy lábujját a vízbe.
– Ne próbálgasd, ugorj!
– Fejes?
– Hasas, zsugor, akármi – nevetek, és figyelem a gyönyörű, íves fejesugrást, amit produkál, mielőtt felbukkan mellettem.
– Tökéletes – mondja. A haja hátrasimul, a bőre nedvesen csillog. A szempilláin vízcseppek rezegnek. Amikor úgy tűnik, megcsókol, lemerül és elúszik.
Veszek egy mély levegőt, leszámolok a büszkeségemmel, és utánaúszom.
– Mindjárt jobb – jegyzi meg, amikor átölel.
– Félsz a mély vízben? – A lábam alig ér le a medence aljára.
– A fürdőruhádra céloztam. Többször kéne így öltöznöd.
Lenézek a fehér bikiniben sápadozó fehér bőrömre, és próbálom nem bizonytalanul érezni magam Damen tökéletes, bronzbarna társaságában.
– Jelentős javulást mutatsz a kapucnis pulcsihoz meg a farmerhez képest – nevet.
Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolnom kell.
– De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, igaz?
Kutatom az arcát, mert úgy érzem, többet jelent ez a mondat, mint aminek látszik, mintha tudná, miért öltözöm úgy, ahogy.
– Nyilvánvalóan némi védelmet nyújt Stacia és Honor haragja elől. Nem szeretnek versenyezni. - A fülem mögé simítja a hajamat, és megcirógatja az arcomat.
– Verseny? – kérdezem, visszaemlékezve a flörtjükre, a rózsabimbókra, a mai összetűzésünkre Staciával, a fenyegetésére, amiben minden bizonnyal nagyon jó a lány... Damen olyan sokáig néz, hogy a hangulatomnak van ideje megváltozni, és elhúzódom.
– Ever, sosem volt verseny.
Lebukom a víz alá, és a medence széléhez úszom, kievickélek.
Gyorsan kell cselekedni, ha meg akarom mondani a magamét, mert amint közelebb ér hozzám, eláll a szavam.
– Honnan tudhatnék bármit, amikor egyszer ilyen vagy, másszor meg amolyan? – kérdezem reszkető hangon. Azt kívánom, bárcsak hagyhatnám az egészet a fenébe, visszakaphatnám azt a szép, romantikus estét, ami eddig volt. De tudom, hogy ezt ki kell mondanom, bármi legyen is a következménye. – Az egyik pillanatban úgy nézel... ahogy, aztán a következő percben Staciával flörtölsz. – Összeszorított szájjal várom a válaszát, nézem, ahogy kimászik a medencéből, és felém indul. Gyönyörű, nedves és ragyogó, én meg kapkodok a levegő után!
– Ever, én soha... – Behunyja a szemét, és felsóhajt. Amikor felnéz, közelebb lép hozzám, és folytatja: – Soha nem akartalak megbántani. Tényleg. Soha.
Megölel, és maga felé fordít. Amikor nem ellenkezem, a szemembe néz. – Egyetlenegyszer sem volt szándékomban fájdalmat okozni. Sajnálom, ha úgy érezted, játszom az érzéseiddel, mondtam, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. – Mosolyogva a nedves hajamba túr, és előhúz egy szál tulipánt.
Bámulom széles vállait, izmos mellkasát, a kockahasát és a puszta kezét. Nincs ingujja, ahová elrejthetné, nincs zsebe. Csak a gyönyörű, félmeztelen teste, csöpögő fürdőnadrág és a hülye piros tulipán a kezében.
– Hogy csinálod? – kérdezem visszafojtott lélegzettel, és nagyon jól tudom, hogy nem a fülem mögül került elő a virág.
– Micsodát? – Mosolyog, miközben átöleli a derekamat, és közelebb húz.
– A tulipánok, a rózsabimbók, meg minden... – suttogom, és próbálok nem figyelni a kezére a bőrömön, a forró érintésre, ami elandalít, megszédít.
– Varázslat.
Elhúzódom, és magam köré tekerek egy törülközőt.
– Miért nem tudsz egy percig komoly lenni? – kérdezem. Mibe keveredtem? Van visszaút innen?
– Komoly vagyok – morogja, miközben felhúzza a pólóját, és a kulcsaiért nyúl. Nézem szótlanul, ahogy a kapu felé indul, és a válla fölött hátraint. – Hazajött Sabine.
Damen eltűnik az éjszakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése