Tizenkettő
Nem mintha elküldhettem volna, bár nagy volt a kísértés. De még mielőtt magamhoz tértem volna a sokkból, hogy látja Riley-t, Sabine megjelent, és behívta.
– De jó, hogy el tudott jönni! Látom, az unokahúgommal már találkozott. – Sabine a dolgozószobába tessékeli a jósnőt, ahol egy kis asztal várja.
A közelében őgyelgek, és kíváncsi vagyok, hogy Ava, a jósnő megpróbálja-e megemlíteni a halott húgomat. De aztán Sabine megkér, hogy hozzak egy italt, és mire visszaérek, ő már jósol.
– Állj be a sorba, amíg nem lesz ennél hosszabb - mondja
Sabine, a vállával Frankensteinhez simulva, aki – ijesztő álarc ide, ijesztő álarc oda – nem a helyes pasi az irodaházból. Nem is a sikeres befektetési bankár, akinek tetteti magát. Valójában még az anyjával lakik.
De nem mondhatom el Sabinének, nem ronthatom el a jókedvét, így csak megrázom a fejem:
– Majd később.
Jó látni, hogy a nagynéném jól érzi magát, jó tudni, hogy vannak barátai, és abból, amit látok, újra érdeklődik a pasik iránt. És még ha vicces is Riley-t nézni, ahogy a gyanútlan vendégekkel táncol, és olyan beszélgetéseket hallgat ki, amelyekhez semmi köze, muszáj eltávolodnom kicsit a kavargó gondolatoktól, vibráló auráktól, az energiaörvényektől és főleg Damentől.
Egyelőre megteszek minden tőlem telhetőt, hogy távol tartsam magamtól és lazán viselkedjem, elkerüljem a suliban, de ma este, hogy újra látom, ráadásul a jelmezem párjának öltözve – hát nem tudom, mit gondoljak. Amikor legutóbb találkoztunk, Staciával meg a vöröskével volt elfoglalva, velem aztán végképp nem. Elbűvölte őket a sármjával, a jóképűségével, a karizmájával és a megmagyarázhatatlan bűvésztrükkjeivel.
A tőle kapott tulipáncsokorba dugom az orromat. A tulipánnak nincs illata, de ez a huszonnégy, tűzpiros tulipán valahogy mámorító, megrészegítő, édes illatot áraszt. Mélyen beszívom az illatukat, és titokban beismerem, hogy kedvelem Dament. Tényleg tetszik nekem. Nem tehetek róla. Egyszerűen tetszik. Nem számít, milyen elszántan játszom meg, hogy nem így van, ettől még igaz.
Mielőtt Damen feltűnt, beletörődtem a magányba. Nem mintha nem borzasztóit volna el, hogy nem lesz többé fiúm, vagy hogy soha nem kerülök közel többé senkihez. De hogyan randizhatnék bárkivel is, ha az emberek érintése ennyire el tud hatalmasodni rajtam? Hogyan tudnék járni bárkivel is, ha minden gondolatát látom? Nem válhatnék a megszállottjává, nem boncolgathatnám, nem találgathatnám a titkos jelentését annak, amit mond!
Klassz dolognak látszik a gondolatolvasás meg az auralátás, az energiák érzékelése, de hidd el, hogy nem az. Mindent megadnék, hogy visszakapjam a régi életemet, hogy újra átlagos, butuska tinilány legyek, mint bármelyik más lány. Mert a barátod sem gondol mindig hízelgő dolgokat, és ha nincs kikapcs gomb, akkor bazi sok megbocsátásra van szükség.
És ez az, ami Damenben olyan jó. Ő maga a kikapcs gomb.
Valaki, akin végre nem látok át, aki elhallgattatja a hangokat. Csodálatos az a melegség, amit érzek, ha megérint, és sokkal normálisabbnak érzem magam vele, mint eddig bármikor, de nem tehetek róla, azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem normális.
Leülök a tornácon, és elrendezem magam körül a ruhámat, figyelem a vízzel teli gömböt, amelyben színes buborékok úsznak.
Annyira elmerülök a gondolataimban és a látványban, hogy először észre sem veszem Dament.
– Szia!
Amikor ránézek, felforrósodik a testem.
– Jó a buli – mosolyog. – Örülök, hogy beestem. – Leül mellém, és én csak nézek egyenesen előre, és tudom, hogy ugrat, de túl ideges vagyok, hogy visszavágjak. – Jól áll neked Marié – piszkálja a hosszú, fekete tollat, amit az utolsó pillanatban tűztem a parókámba.
Összeszorítom a számat, ideges vagyok, feszült, legszívesebben menekülnék. Aztán veszek egy mély lélegzetet, és végül hagyom a csudába. Ha csak egy éjszakára is, megengedem magamnak, hogy éljek egy kicsit.
– Neked is jól áll Fersen gróf.
– Csak szólíts Axelnek! – nevet.
– Megrágták a molyok - biccentek a vállánál éktelenkedő rojtos lyuk felé, és nem említem a jelmez dohos szagát.
Egyenesen a szemembe néz.
– Nem molyrágta. Ez egy tüzérségi golyó nyoma, egy igazi lövésé. Többek szerint csak egy hajszálon múlt.
– Nos, ha jól emlékszem, ez az a jelenet, amikor egy sötét hajú lányt üldözöl – pillantok rá visszaemlékezve, hogy volt idő, amikor könnyedén flörtöltem, és próbálom megtalálni a lányt, aki voltam.
– Az utolsó pillanatban átírták. Nem kaptad meg az új forgatókönyvet? – kérdi mosolyogva.
Keresztbe vetem a lábaimat és mosolygok. Milyen jó végre felszabadulni és úgy viselkedni, mint egy átlag csaj egy átlagos sráccal, mint bárki más!
– Az új változatban csak mi ketten vagyunk. És kegyed, Marié, megtarthatja gyönyörű fejecskéjét. - A mutatóujja hegyét végighúzza keresztben a nyakamon, és csodálatos, meleg bizsergés támad a bőrömön, amikor a fülem alatt elidőzik.
– Miért nem állsz sorba a jósnőnél? – suttogja, miközben az ujja az államon, az arcomon kalandozik, követi a fülem vonalát, és a szája olyan közel van az enyémhez, hogy a lélegzetünk párája összekeveredik a hideg levegőben.
Vállat vonok, és összeszorítom a számat. Bárcsak megcsókolna végre!
– Nem hiszel benne?
– Nem, csak... nem tudom - motyogom.
Miért akar beszélgetni? Nem érti, hogy ez az utolsó esélyem egy normális fiú-lány tapasztalatra? Lehet, hogy sose áll elő még egy ilyen lehetőség? Sikítani tudnék.
– Te miért nem állsz sorba? – kérdezem, el sem rejtve a csalódottságomat.
– Időpazarlás – nevet. – Nincs olyan, hogy jövendőmondás meg gondolatolvasás. Igazam van?
Pislogok a vízben lebegő pacára: nem elég, hogy rózsaszín, még szív formájú is.
– Kihoztalak a sodrodból? – Maga felé fordítja az arcomat.
Na, ez a másik. Időnként ugyanazt a vagány dumát nyomja, mint itt mindenki más, de néha úgy beszél, mintha az Üvöltő szelekből lépett volna ki.
– Nem. Nem hoztál ki a sodromból – nevetek, pedig nem is akarok.
– Mi olyan vicces? - kérdezi, végigsimítva a sebhelyet a homlokomon. Elhúzódom. – Hogy szerezted? – néz rám olyan melegen és nyíltan, hogy majdnem elmondom.
De mégsem. Ez az év egyetlen éjszakája, amikor valaki más lehetek. Amikor úgy tehetek, mintha nem én okoztam volna a pusztulását mindannak, amit szerettem. Ma éjjel flörtölök, játszom, és vakmerő döntéseket hozok, amelyeket valószínűleg meg fogok bánni. Ma éjjel nem Ever vagyok, hanem Marié. És ha ő egy kicsit is Fersen gróf, akkor befogja végre, és megcsókol.
– Erről nem akarok beszélni - felelem a vízre meredve. Rózsaszín szívecske helyett ezúttal vörös tulipánt formáz.
– Miről akarsz beszélni? – A pillantása feneketlen tóként csalogat.
– Egyáltalán nem akarok beszélgetni - suttogom. Visszafojtom a lélegzetemet, amikor az ajka a számhoz ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése