Tizenegy
Sabine egyértelműen népszerűbb, mint gondoltam, így gyorsan teleír két és fél hasábot a vendéglistájával, míg az enyém szánalmasan rövid. Főképp, mert csak két barátom van, meg a hozzájuk tartozó plusz egy-egy fők.
Míg Sabine megbíz egy partiszervizt a kaják és az italok szállításával, én kiadom az audiovizuális program körüli tennivalókat Milesnak (ami azt jelenti, hogy hozza az iPodját, és kivesz néhány horrorfilmet), valamint megkérem Havent, hogy hozzon muffint. Én és Riley alkotjuk a dekorációs különítményt. Mivel Sabine a kezembe nyomott egy katalógust és a hitelkártyáját azzal, hogy „ne fogd vissza magad", az elmúlt két délutánt azzal töltöttük, hogy Sabine toszkán stílusú házát ijesztő, rémes kísértetkastéllyá varázsoljuk. Nagyon mó- kás volt, emlékeztetett arra, amikor a régi házunkat díszítettük fel húsvét, hálaadás vagy karácsony előtt. Arról nem is beszélve, hogy az elfoglaltság elvonta a figyelmünket a marakodásról.
– Öltözhetnél hableánynak - javasolja Riley -, vagy valami valóságshow-szereplőnek.
– Jaj, ne mondd már, hogy még mindig nézed azokat a vackokat! – A létra utolsó előtti fokán óvatosan egyensúlyozva próbálok felapplikálni egy újabb pókhálót a mennyezetre.
– Akarsz cserélni? – nyúl bele egy dobozba, amiben a karácsonyfaizzót tartjuk. – Nevetséges, hogy ragaszkodsz a létrázáshoz, amikor én csak odalebegek, és megcsinálom.
Fintorogva megrázom a fejemet. Ha könnyebb is lenne, szeretek úgy tenni, mintha normális életet élnék.
– Szóval, minek öltözöl?
– Felejtsd el! – legyintek, és mielőtt lemásznék, a sarokba akasztom a pókhálót. Lentről szemügyre veszem az alkotást. – Nekem is lehetnek titkaim, ha neked is vannak.
– Nem igazság! - Karba font kézzel az utamba áll, ami régen is csak apunál működött.
– Nyugi, majd meglátod a bulin – felelem. Felkapok egy fluoreszkáló csontvázat, és kibogozom a végtagjait.
– Úgy érted, hogy meg vagyok híva? – kérdi izgatottságtól elfúló hangon.
– Miért, vissza tudnálak tartani? – nevetek. Csontváz Urat felakasztom a bejárat mellé, hogy üdvözölhesse a vendégeinket.
– A fiúd is jön?
A szemem forgatva felsóhajtok.
– Tudod, hogy nincs fiúm – még el se kezdte, máris unom...
– Kérlek. Nem vagyok hülye! – ráncolja a szemöldökét. – Ne hidd, hogy elfelejtem a Nagy Pulcsiproblémát! Emellett alig várom, hogy megismerjem, vagy inkább lássam, mivel nem mutatnál be neki semmi pénzért. Ami elég bunkó dolog. Úgy értem, hogy attól még, hogy nem láthat...
– Jézusom, meg sem hívtam, jól van?! – kiabálok rá, és észre sem veszem, hogy belesétáltam a csapdájába. Késő.
– Aha! – Boldog mosoly, hatalmas szemek, felhúzott szemöldök. – Tudtam!
Örömében ugrál, karácsonyfaizzókat hajigál, pörög és mutogat.
– Tudtam, tudtam, tudtam! Tudtam! – Megpördül a tengelye körül, és a levegőbe bokszol.
Behunyt szemmel felsóhajtok, átkozva az ostobaságomat, hogy beleestem az alig leplezett csapdájába.
– Nem tudsz te semmit – csóválom a fejemet. – Sose volt a fiúm, érted? Csak... csak egy új srác a suliban, akiről először azt gondoltam, aranyos, de aztán rájöttem, mekkora csaló, és mondhatjuk, hogy túl vagyok rajta. Nem is olyan aranyos. Komolyan, tíz másodpercig tartott az egész, mert nem volt jobb dolgom. És nemcsak én dőltem be neki. Miles és Haven szabályszerűen verekedtek érte. Szóval abbahagyhatod az örvendezést meg a riszálást, és dolgozhatsz tovább!
Abban a pillanatban, ahogy befejezem a mondatot, már tudom, hogy a kifogásaim messze nem hihetőek. De már kint van, nem tudom visszaszívni, így próbálok nem odafigyelni Riley-ra, amint a szobában lebeg és énekel:
– Tudtam, tudtam, úgy tudtam!
Halloween estéjére fantasztikusan néz ki a ház. Riley-val pókhálókat ragasztottunk az ablakokra és a sarkokba, a közepükbe nagy fekete pókokat biggyesztettünk. Fekete gumidenevérek lógnak a plafonról, véres testrészek hevernek szerteszét, kristálygömb is van. Véres rongyokba öltöztettünk néhány zombit, és elhelyeztük őket olyan helyeken, ahol a legkevésbé számíthatnak rá a vendégek, nagy üstökben boszorkafőzet gőzölög a tornácon (valójában szárazjég és víz), csontvázak, múmiák, fekete macskák és patkányok (nem igaziak, de azért ijesztőek), vízköpők, koporsók, fekete gyertyák, töklámpások, pislákoló fények. És igen, egy életnagyságú kaszás a ház előtti gyepen.
– Hogy nézek ki? - kérdezi Riley rózsaszín pikkelyekbe burkolva, vörös parókában, metálzölden csillogó halfarkával csapkodva.
– Mint a kedvenc Disney-hősöd – felelem, miközben sápadtra púderezem az arcomat. Azon gondolkodom, hogyan szabadulhatnék meg tőle, amíg átöltözöm, hogy meglephessem.
– Ezt bóknak veszem – mosolyog.
– Annak szántam. – Hátrafésülöm a hajamat, és szorosan a fejemhez simítom, hogy beférjen a hatalmas, szőke paróka alá.
– Minek öltözöl? – fürkészi az arcomat. – Most már igazán elmondhatnád, mert meghalok a kíváncsiságtól! – Nevetéstől a hasát fogva hajlong előre-hátra, majd' leesik az ágyról. Imádja az ilyen meghalós tréfákat, szerinte állati viccesek. Engem kiráz tőlük a hideg.
A viccét figyelmen kívül hagyva hozzá fordulok:
– Megtennél egy szívességet? Osonj le a földszintre, és nézd meg, hogy Sabine fel akarja-e tenni a jelmezéhez azt a szőrös, bibircsókos vasorrot is! Mondtam, hogy a boszijelmez nagyon klassz, de az orrot inkább hagyja ki. A pasiknak nem tetszik az ilyesmi.
– Van pasija? – kérdezi meglepve.
– Ha felteszi azt a förmedvényt az arcára, nem is lesz.
Riley lecsusszan az ágyról, és a hableányfarkat maga után húzva az ajtó felé indul.
– Csendben csináld, és ne ijeszd meg, jó? – teszem hozzá, miközben átsiklik a csukott ajtón. Billiószor láttam már, hogy ezt csinálja, de ettől még nem tudom megszokni.
A gardróbban kicipzározom az eldugott táskát, és kiveszem belőle a csodaszép, mély, szögletes dekoltázsú, fekete ruhát. Háromnegyedes, csipkéből varrott ujja van, és a szuperszűk felsőrész kétoldalt a derekamnál fénylő, habos szoknyarétegekké duzzad, akárcsak Marié Antoinette-é a maszkabálon (legalábbis úgy, ahogy Kirsten Dunst jelmeze a filmen). Felküzdöm a cipzárt a hátán, aztán felveszem a hatalmas platinaszőke parókát (szőkének szőke vagyok, de az én hajamból sose lenne ekkora konty), némi vörös rúzst kenek az aj-
kamra, és felteszem az áttetsző, fekete maszkot. A fülembe lifegő hegyikristály fülbevalót akasztok. A ruha örvénylik körülöttem, ahogy a tükör előtt körbe-körbe forgok. Hátborzongatóan gyönyörű.
Riley belép, és beszámol a küldetéséről:
– Minden oké - végre! Először feltette az orrot, aztán levette.
Aztán visszatette, megnézte, milyen oldalról, aztán megint levette.
Alig bírtam megállni, hogy ne kapjam ki a kezéből és vágjam ki az ablakon!
Dermedten "visszafojtom a lélegzetemet, hiszen Riley-nál tényleg nem lehet tudni.
Lehuppan a forgószékre, és az uszonya hegyével meglöki magát, hogy körbepördüljön.
– Nyugi, amikor utoljára láttam, a fürdőszobában hevert a mosdókagylón. Aztán valaki hívta telefonon, és arról csacsogott, milyen remek munkát végeztél a házon, és hogy alig hiszi, hogy mindent egyedül csináltál, bla-bla-bla. – Megcsóválja a fejét, és fintorog. – Élvezed, mi? Hogy te zsebeled be a dicséretet a közös munkáért?!
Abbahagyja a pörgést, és alaposan szemügyre vesz.
– Nahát, Marié Antoinette! - vizsgálgatja a jelmezemet. – Nem hittem volna.
Figyelem őt a tükörből, amíg ellenőrzöm a sminkemet és megigazítom a parókámat, remélve, hogy ott is marad, ahol lennie kell.
De Riley tükörképét látva valami megállít, és a húgom felé fordít.
– Hé, minden rendben?
Lehunyt szemmel mélyet lélegzik. Aztán megfázza a fejét, és az ajkába harap.
– Jó ég, nézz ránk! Ügy nézel ki, mint egy tragikus tizenéves királynő, én meg megtennék bármit, hogy tizenéves lehessek!
Felé nyúlok, de aztán leengedem a karomat. Annyira megszoktam, hogy mindig itt van, hogy néha elfelejtem, hogy nincs is itt igazán. Hogy már nem ebbe a világba tartozik, hogy nem nő fel, hogy sosem lesz tizenhárom éves. Aztán eszembe jut, hogy az egészről én tehetek, és ez milliószor rosszabb.
– Riley...
Megrázza a fejét, és megcsóválja halfarkát.
– Semmi baj – mosolyog rám, miközben felemelkedik a székről. – Üdvözöljük a vendégeket!
Haven elhozta Evangeline-t, társfüggő donorbarátnőjét, aki – minő meglepetés – úgy fest, mint egy vámpír. Miles pedig elhozta Ericet a színjátszókörből, aki nagyon helyes a fekete szatén Zorro – maszkban és -köpenyben.
– Hihetetlen, hogy nem hívtad meg Dament! – csóválja a fejét köszönés helyett Haven. Egész héten dühös volt rám, mióta kiderült, hogy a pasi nincs a listán.
Unom már bizonygatni a nyilvánvalót, és újból elmagyarázni, hogyan vágott át bennünket Damen azzal, hogy hirtelen állandó tartozéka lett Staciának nem csak ebédnél, de az órákon is. Rózsa-bimbókat varázsol elő mindenhonnan, és a rajzórai projektje, a Szőke nő is gyanúsan hasonlít rá.
Én kérek elnézést, de nem kívánok foglalkozni azzal, hogy a piros tulipánt, a rejtélyes üzenetet meg az intim szemezésünket kivéve már két hete hozzám se szólt.
– Amúgy se jött volna – felelem végül, remélve, nem hallja a hangomban remegő becsapottságot. - Biztos vagyok benne, hogy Staciával vagy a vörössel lóg valahol, vagy... - Megrázom a fejem, nem folytatom.
– Várj! Vörös? Van egy vörös csaj is? – hunyorog Haven.
Vállat vonok, mert igazság szerint akárkivel is lóghat. Csak annyit tudok, hogy velem nincs.
– Látnod kéne - fordul Evangeline-hez. – Elképesztő srác! Gyönyörű, mint egy filmsztár, szexi, akár valami rocksztár, és még bűvészkedik is - sóhajt fel.
Evangeline felhúzza a szemöldökét.
– Úgy tűnik, ő maga is csak illúzió. Senki sem ilyen tökéletes.
– Damen az. Kár, hogy nem láthatod a saját szemeddel. – Haven rám fintorog, az ujjai a nyakába kötött bársonyszalagot babrálják. – De ha esetleg találkoznál vele, tartsd észben, hogy ő az enyém. Már akkor lefoglaltam, amikor még nem is ismertelek.
Evangeline-re pillantok. Neccharisnya, aprócska, fekete nadrág, hálós póló. Sötét, homályos aurája nem hagy kétséget afelől, hogy eszében sincs megígérni semmi ilyesmit.
– Ha akarod, kölcsönadok két fogat meg egy kis művért a nyakadra, és te is lehetsz vámpír – ajánlja Haven. A gondolatai cikáznak: a barátom akart lenni, de meg van róla győződve, hogy az ellensége vagyok.
Nemet intek, és a szoba másik felébe kormányozom a lányokat, remélve, hogy Haven felkap valami más témát, és ejti Dament.
Sabine beszélget a barátaival, Haven és Evangeline pusztítják az italt, Miles és Eric táncolnak, Riley pedig eközben Eric ostorával játszik, fel-le lóbálja a bojtját, aztán körülnéz, észreveszi-e valaki. Épp amikor leadnám neki a jelet, hogy fejezze be, ha továbbra is maradni akar, megszólal a csengő, és mi versenyt futunk az ajtóig.
Én győzök, de a kárörömöt elrontja, hogy Damen áll az ajtóban. Egyik kezében virág, a másikban aranycsúcsos süveg, a haja lófarokban. A szokásos fekete öltözetet zsabós, fehér ingre és aranygombos kabátra meg bricsesznadrágra cserélte. Harisnyát és hegyes orrú fekete cipőt visel. Mire végiggondolom, Miles milyen irigy lesz a jelmeze láttán, rádöbbenek, ki áll az ajtóban. A szívem hirtelen kihagy két ütemet.
– Fersen gróf! – motyogom alig érthetően.
– Marié – hajol meg mélyen.
– De hát... titok volt... és meg se hívtalak... – suttogom a válla fölött kémlelve, hogy Stacia, a vörös lány, vagy bárki feltűnik-e mögötte, mert tudom, hogy csak miattam nem lehet itt.
De csak mosolyog, és átnyújtja a virágot.
– Akkor ez egy szerencsés véletlen.
Nagyot nyelek, és sarkon fordulok. Bevezetem a hallba, át a nappalin és az ebédlőn a dolgozószobába. Az arcom ég, a szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, kiugrik. Gondolkodom, hogyan történhetett ez? Logikus magyarázatot keresek arra, hogy miért bukkan fel Damen hívatlanul, és hogy lehet, hogy történetesen Marié Antoinette tökéletes párjának jelmezében.
– Ó, te jó ég, itt van Damen! – sikolt fel Haven integetve, kigyúlt arccal, már amennyire a sápadtra púderezett, agyaras, véres vámpírarc kigyúlhat. De abban a pillanatban, amikor rájön, hogy Damen Alex de Fersen gróf, Marié Antoinette nem is olyan titkos szeretőjének bőrébe bújt, az arca elkomorul, és vádlón mered rám.
– Nos, mikor főztétek ki? – kérdezi kettőnktől könnyednek és közönyösnek tettetett hangon, inkább Damen, mint az én kedve mért.
– Nem főztünk ki semmit – felelem, és remélem, hogy elhiszi, bár tudom, hogy nem fogja. Olyannyira bizarr véletlen, hogy már én is kételkedem benne, hogy nem szóltam-e el magam valamikor a jelmezemről.
– Csak mázli – feleli Damen, és átöleli a derekamat. Csak egy pillanatig tartja ott a kezét, az egész testem bizseregni kezd.
– Biztosan te vagy Damen – bukkan fel Evangeline Damen mellett. A zsabóit kezdi birizgálni. - Biztos voltam benne, hogy Haven túloz, de nem! - nevet fel. - Kinek öltöztél?
– Fersen grófnak - feleli helyette Haven kemény hangon, összeszűkült szemekkel figyel engem.
– Felőlem – von vállat Evangeline, lelopva Damen kalapját.
A fejére teszi és csábítóan mosolyog a karima alól, mielőtt kézen fogná és elvonszolná magával a fiút.
Mihelyt eltűnnek, Haven hozzám fordul.
– Ezt nem hiszem el! - Az arca dühös, a keze ökölbe szorul, de a fejében kavargó szörnyű gondolatok mindennél rosszabbak. -
Tudod, mennyire tetszik! Megbíztam benned, hittem neked!
– Haven, esküszöm, nem beszéltük meg. Csak véletlen. Nem tudom, mit keres itt, és tudod, hogy nem hívtam meg. - Meg akarom győzni, de tudom, hogy hasztalan, már eldöntötte. – És nem tudom, láttad-e, de Evangeline barátnőd amott taperolja Dament.
Haven átpillant a szobán, aztán visszafordul hozzám vállvonogatva.
– Mindenkivel ezt csinálja, ő nem fenyegetés. Veled ellentétben.
Mély levegőt veszek, türelemért fohászkodom, és próbálok nem nevetni Riley-n, aki Haven mellett állva minden szavát kifigurázza, megismétli a mozdulatait, és kigúnyolja, ami ugyan mókás, de nem szép dolog.
– Figyelj – mondom végül –, nekem ő nem tetszik. Hogy tudnálak meggyőzni erről? Csak mondd meg, és én megteszem.
Fejcsóválva félrenéz, a vállai csüggedtek, a gondolatai elsötétülnek, és látom, hogy már magára is haragszik.
– Ne! – sóhajt fel a könnyeivel küzdve. – Ne mondj semmit!
Ha tetszel neki, akkor tetszel neki, én nem tehetek semmit. Nem a te hibád, hogy okos vagy meg csinos, és a srácoknak mindig te fogsz jobban tetszeni. Főleg ha meglátnak kapucni nélkül – próbál viccelni, de nem igazán sikerül nevetnie.
– Bolhából csinálsz elefántot – próbálom meggyőzni őt és saját magamat is. – Az egyetlen közös dolog Damenben és bennem a filmek és a jelmezek iránti érdeklődés. Esküszöm, hogy ennyi az egész! – Remélem, hogy a mosolyom valódibb, mint amilyennek érzem.
A szoba túlfelén Evangeline próbálja éppen bemutatni, hogyan használja Zorro az ostorát. Haven visszafordul hozzám.
– Tennél egy szívességet?
Bólintok. Bármit megtennék, hogy véget vessek ennek az egésznek.
– Ne hazudj! Vacakul csinálod.
Nézem, ahogy elmegy, aztán az ugrándozó Riley felé fordulok.
– Azta, ez a világ legjobb bulija! Dráma! Cselszövés! Féltékenyig! Majdnem csajbunyó! Annyira örülök, hogy nem hagytam ki!
Épp elhallgattatnám, amikor rádöbbenek, hogy csak én hallhatom. és fura volna, ha épp én szólnék rá. Megszólal a csengő, és a mögötte csapkodó farokúszó ellenére rám ver egy fejhosszt az ajtóig.
– Nahát! - szól a tornácon ácsorgó nő, és tekintetét köztem és Riley között váltogatja.
– Segíthetek? – kérdem, és látom, hogy nincs jelmeze, feltéve, ha a hétköznapi kaliforniai viselet nem számít jelmeznek.
Barna szemek vizsgálgatják az arcomat.
– Sajnálom, kicsit elkéstem. A forgalom egy sza... tudod – Riley felé int, mintha látná.
– Sabine barátja? – kérdezem. Talán valami ideges tikkelés miatt szegeződik a pillantása arra a helyre, ahol Riley áll. Szép, bíborvörös az aurája, de valami miatt nem tudok olvasni benne.
– Ava vagyok. Sabine kért fel.
– Büfés? – kérdezem elbizonytalanodva. Fekete, váll nélküli felsőjéhez feszes farmert visel és balerinacipőt, nem a fekete-fehér hacukát, amit a büfések.
Felnevet és integet Rileynak, aki a ruhám fodrai mögé bújik, mint ahogy anyu mögé, amikor félt valamitől.
Félresöpri a haját az arcából.
– Én vagyok a jósnő. Látom, van egy kis barátnőd – guggol le a húgomhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése