Tizennégy
Amikor végre elaludtam, Damenről álmodtam. Minden olyan erősnek, intenzívnek, sürgetőnek tűnt az álmomban, mintha valóság lett volna. De reggelre mindebből csak töredékek maradtak, kezdet és vég nélküli képek. Az egyetlen, amire vissza tudtam emlékezni az az volt, hogy egy hideg, szeles kanyonban futunk valami felé, amit nem látok.
– Mi bajod? Miért vagy ilyen morcos? – faggat Riley az ágyam szélén ülve, egy Ericével tökéletesen megegyező Zorró-jelmezben.
– Vége a Halloweennek – nézek a fekete bőrostor végére, amivel a padlót csapkodja.
– Na és! – Tovább csapkodja a szőnyeget. – Tetszik a jelmez, nagy ügy! Azon gondolkodom, hogy mindennap jelmezben leszek.
A tükörhöz hajolok, beteszem a fülbevalómat, és lófarokba fogom a hajamat.
– Nem hiszem el, hogy még mindig így öltözöl – fintorog undorral a húgom. – Azt hittem, végre összeszedtél egy pasit! – Ledobja az ostort, helyette az iPodommal játszik, átnézi a lejátszási sort.
Megfordulok. Vajon mit látott?
– Hahó! A buli? A medence szélén? Vagy csak egy alkalmi smaci volt?
Csak ámulok Riley-ra, bíborvörösre pirul az arcom.
– Mit tudsz te az alkalmi smaciról? Csak tizenkét éves vagy! És mi a francért kémkedsz utánam?
– Jaj, majd pont arra pazarolom az időmet, hogy utánad leskelődöm, mikor sokkal érdekesebb dolgok is vannak! – forgatja a szemét. – Csak hogy tudd, egészen véletlenül épp akkor mentem ki, amikor a Damen-srác torkára dugtad a nyelvedet. Hidd el, inkább ne láttam volna!
Fejcsóválva kutatok a szekrényben, hogy a pulóverkeresésbe öljem a Riley iránt érzett haragomat.
– Na, jó, utálom, hogy elrontom a kedvedet, de Damen nem igazán a pasim. Egy ideje nem is beszéltem vele – mondom, és utálom, hogy közben összeszorul a gyomrom. Fogok egy tiszta, szürke pulóvert, és miközben felveszem, teljesen tönkreteszem a lófarkamat.
– Leskelődhetek utána, ha akarod. Vagy kísérthetek is nála – mosolyog Riley.
Felsóhajtok és ránézek. Egyik részem azt akarja, hogy tegye meg, a másik viszont tudja, hogy ideje továbblépni, számba venni a veszteségeket, és elfelejteni, hogy valaha is megtörtént.
– Maradj ki ebből, jó? – mondom végül. – Csak egy átlagos gimis életet szeretnék, ha nem bánod.
– Te tudod – von vállat, miközben felém hajítja az iPodot. – De tudod, hogy Brandon újra szabad préda?
Felmarkolom a könyveimet, és betömöm a hátizsákba. Hogy miért nem érzem jobban magam ettől a hírtől?!
– Bizony ám, Rachel ejtette, amikor a Halloween-bulin rajtakapta egy playboy-nyuszival. Csak nem igazi playboy-nyuszi volt, hanem Heather Watson.
– Komolyan? Heather Watson? Viccelsz. – Nem tudom elképzelni a jelenetet.
– Cserkészbecsszó. Látnod kellett volna, ledobott tíz kilót, kontaktlencsét hord, kiegyenesíttette a haját, és most teljesen más ember lett, olyan... tudod, olyan lány – teszi hozzá suttogva az utolsó szavakat.
– Tudod, nem kéne leselkedned mások után. – Biztos vagyok benne, hogy utánam is kémkedik, nem csak a régi barátaim után. – Elég nagy udvariatlanság, nem gondolod? – Vállamon a táskával elindulok az ajtó felé.
Riley nevet.
– Ne röhögtess, nem jó, ha tudod, mi van a régi haverokkal?
– Jössz? – Kezdek türelmetlen lenni.
– Már nyeregbe is pattanok! – A fekete Zorró-köpeny lebeg utána, ahogy elsiklik mellettem, le a hallba.
Miles a házuk előtt vár, kezében a mobilja.
– Csak... egy... pillanat... és... mehetünk! – Befejezi az SMS-t, majd becsusszan az anyósülésre, és az arcomba bámul egészen közelről. – És. Most. Mindent elmondasz! Elejétől a végéig. Semmit ne hagyj ki, a legmocskosabb részleteket is hallani akarom.
– Miről beszélsz? – Kitolatok a kocsibejáróról az utcára, és figyelmeztető pillantást vetek a barátom térdén csücsülő Riley-ra, aki azzal szórakozik, hogy Miles arcába fúj, aztán kineveti, amikor az próbálja beállítani a ventillátort.
– Hahó, mi van Damennel? Hallottam hírét, hogy volt holdfényben ölelkezés, forró csókok a medence partján, összebújás a hold ezüstös...
– Hová akarsz kilyukadni? – kérdem, bár már tudom is, még van remény leállítani.
– Figyelj, a hír kering, és ne is próbáld tagadni! Már tegnap is hívtalak volna, de apám elkobozta a telómat, és elvonszolt egy baseball-pályára, hogy a szememre hányhassa, hogy úgy ütök, mint egy lány - nevet. – Látnod kellett volna, teljesen elszúrtam, apa nagyon kiborult! Ebből majd tanul. De térjünk vissza rád! Gyerünk, kezdődhet a mesedélután. Mondj el mindent! – Türelmetlenül bólogat. – Olyan fantasztikus volt, amilyenről álmodtunk?
Vállat vonok, és a pillantásommal figyelmeztetem Riley-t, hogy fejezze be, hagyja abba, vagy tűnjön el.
– Bocs, ha csalódást okozok – válaszolom végül –, de nincs mit mesélnem.
– Nem ezt hallottam. Haven...
Összeszorítom a számat, és megrázom a fejem. Az, hogy tudom, mit mondott Haven, nem jelenti azt, hogy hallani is akarom. Közbevágok, mielőtt folytathatná.
– Oké, rendben, csókolóztunk. De csak egyszer. – Miles felhúzott szemöldökkel figyel, gúnyosan mosolyog. – Na jó, talán kétszer. Nem tudom, nem számoltam. – Úgy hazudok, mint egy elvörösödött, izzadó tenyerű, sunyi amatőr, és reménykedem, hogy nem veszi észre. Mert az igazság az, hogy annyiszor visszajátszottam magamban, hogy gyakorlatilag az agyamra van tetoválva.
– És? – egyte türelmetlenebb.
– És semmi. – Megkönnyebbülök, amikor látom, hogy Riley lelépett.
– Hívott? Küldött SMS-t? E-mailt? Benézett? - Miles láthatóan feldúlt, és azon gondolkozik, mit jelent ez nemcsak nekem, hanem hármunk számára is.
Megrázom a fejem, és nézek egyenesen előre. Átkozom magam, hogy nem kezelem jobban a helyzetet, utálom, hogy a torkom összeszorul, és szúr a szemem.
– De mit mondott? Amikor elment a buliról? Mik voltak az utolsó szavai? - faggat Miles, elszántan keresve valami reménysugarat a kietlen és keserű tájban.
Befordulok a sarkon. Visszaidézem a fura és gyors elválást az ajtóban. Nyelek egyet, és szembenézek Milesszal:
– Azt mondta: Emlékül.
Amint kimondom, rájövök, hogy ez nagyon rossz jel.
Senki nem visz emlékbe semmit olyan helyről, ahová még el akar látogatni.
Miles pillantása mindent elmond, amit nem is ejt ki a száján.
– Nekem mondod? – sóhajtom, és beállok a parkolóba.
Ugyan kitartóan nem gondolok Damenre, nem tudok nem csalódott lenni, amikor látom, hogy nincs ott az irodalomórán. Amitől persze még többet gondolok rá, amíg nem kezdek el a rögeszme határán tántorogni.
Csak mert a csókunk többnek tűnt, mint egy alkalmi smárolás egy bulin, nem biztos, hogy ő is így érez. És csak mert olyan szilárdnak és igaznak és tökéletesnek tűnt számomra, nem biztos, hogy neki is olyan volt. Mert nem bírom kiverni a fejemből Drinát és Dament, ahogy ott állnak, mint tökéletes Fersen gróf és az ideális Marié. Amíg én ácsorgók a partvonalon, csillivilli ruhában, mint valami olcsó utánzat.
Épp bekapcsolnám az iPodot, amikor Stacia és Damen nevetve beesnek az ajtón. A válluk majdnem összeér, Stacia kezében két fehér rózsabimbó.
Amikor a lány leszakad Damenről az asztalánál, és ő felém tart, a papírjaimmal kezdek vacakolni, mintha észre sem venném.
– Szia! – Leül. Úgy viselkedik, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha negyvennyolc órával ezelőtt nem adta volna elő a kis eltűnési magánszámát.
Ásítást színlelek, remélve, hogy unottnak, fáradtnak és elcsigázottnak tűnök valamitől, amiről neki fogalma sincs. Szórakozottan firkálgatok egy jegyzetlapra reszkető ujjakkal – a toll ki is esik a kezemből.
Lehajolok érte, és amikor felemelkedem, egy piros tulipánt találok az asztalomon.
– Mi történt? Elfogytak a fehér rózsabimbók? - kérdezem a könyvek és papírok között turkálva, mintha valami fontos dolgom lenne.
– Neked sose adnék rózsabimbót. – Keresi a tekintetemet.
Nem nézek a szemébe, nem akarok részt venni a szadista játszmában. Fogom a táskámat és úgy teszek, mintha keresnék valamit, és káromkodók az orrom alatt, amikor észreveszem, hogy telis-tele van tulipánokkal.
– Te kifejezetten tulipános lány vagy. Egy „piros tulipános” lány – mosolyog rám.
– De izgalmas – morgóm, és ledobom a táskát a padlóra. A székem legtávolabbi felére húzódom, és fogalmam sincs, hogy mit akar mondani ezzel.
Ebédnél már egy verejtékező roncs vagyok, nem tulipános lány. Damen ott lesz vajon? Haven ott lesz - mert szombat óta nem láttam, nem beszéltünk, és lefogadnám, hogy utál. Hiába töltöttem azzal a kémiaórát, hogy magamban a Havennek elmondandó beszédemet gyakoroltam, amint megpillantom a barátnőmet, minden szó kimegy a fejemből.
– Nicsak, ki van itt! – néz rám Haven.
Miles mellé ülök a padra, aki a lázas SMS-ezés közben észre sem vesz, és kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy új barátok után kéne nézni – nem mintha bárki is szeretné, hogy a barátja legyek.
– Mesélem épp Milesnak, hogy hiányoztatok a Nocturne-ben, de semmibe vesz – ráncolja a szemöldökét.
– Csak mert egész töriórán ezt hallgattam, de még akkor sem volt vége, úgyhogy elkéstem spanyolról – fejét csóválva folytatja a gombnyomogatást.
Haven vállat von.
– Csak féltékeny vagy, mert nem voltál ott. – Rám néz. – Nem mintha a te bulid nem lett volna király, vagy ilyesmi, de ez totálkirály volt. Az én világom, tudod? Érted, mire gondolok?
Megtörlök egy almát a pulcsim ujjában, és vállat vonok, nem szívesen hallok annál többet a klubról, az ő világáról vagy Drináról, mint amit már amúgy is tudok. Amikor végül ránézek, megdöbbenve látom, hogy a szokásos sárga kontaktlencsék helyett zöldet visel. Az ismerős zöld színtől elakad a lélegzetem.
Olyan zöld, amit csak egy szóval lehet leírni: drinazöld.
– Látnod kellett volna, mekkora sor állt kint, de amint Drinát meglátták, rögtön beengedtek. Még csak nem is kellett fizetnünk! Semmiért! Egész éjjel ingyen buliztunk! Még a szobáját is megmutatta. A St. Regisben lakik egy szuper lakosztályban, amíg nem talál egy állandó lakást. Óceánra néző ablakok, jacuzzi, minibár, meg az egész! – Izgatott smaragdszemmel néz rám, várja az elragadtatott választ, amit nem tudok kicsiholni magamból.
Összeszorított szájjal veszem tudomásul, hogy megváltozott a megjelenése. A szemfestése lágyabb, füstösebb, Drináéra hasonlít, a vérvörös rúzs helyett egy lágyabb, világosabb, rózsásabb színt visel. A haja, amit egyenesre vasalva hord, mióta ismerem, most lágy hullámokban omlik alá - akárcsak Drináé. A ruhája jobban szabott, selymes és márkás, amit még Drina is felvenne.
– Merre van Damen? – kérdi Haven, mintha tudnom kéne.
Vállat vonok és beleharapok az almámba.
– Mi történt? Azt hittem, összejöttetek.
Mielőtt válaszolhatnék, Miles felnéz a mobiljáról és úgy néz rá, azzal a pillantással, ami azt mondja: Ki itt belépsz...!
Haven Milesról rám pillant, és a fejét ingatva felsóhajt.
– Mindegy. Csak azt akarom mondani, hogy részemről oké, szóval ne aggódj, jó? Sajnálom, ha furcsán viselkedtem. De túl vagyok rajta. Komolyan. Esküszöm!
Felém nyújtja a kezét, és amikor összeakasztjuk a kisujjunkat, megtölt a belőle áradó energia. És teljesen elképeszt, hogy látom, tényleg komolyan gondolja. Hétvégén még én voltam az első számú közellenség, de most már tényleg nem érdekli a dolog, bár nem értem, miért.
– Haven... – kezdem, azon gondolkodva, hogy tényleg ezt kell-e tennem, aztán ...a csudába, mit veszíthetek?
Mosolyog, várja, hogy folytassam.
– A Nocturne-ben esetleg nem láttad Dament? – Összeszorított szájjal várom a válaszát, érzem, hogy Miles metszőn rám néz, de Haven csak bámul zavartan. – Mert nem sokkal utánatok ő is lelépett, és azt gondoltam, hogy talán...
Haven megrázza a fejét és vállat von.
– Nem láttam.
Körülnézek az ebédlőasztalok kasztrendszerén, a mi pária-asztalunktól a legfelsőbb körökig. Azt várom, hogy Damen és Stacia valahol ott viháncol fehér rózsabimbók között, vagy valami mást csinálnak, amit nem is akarok látni.
Tudom, hogy minden a normális arrafelé, de legalább meggyőződöm róla, hogy nincs virágeső.
Lehet, hogy csak azért, mert Damen sincs ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése