Tizenhárom
csók csak egyszer akad egy életben.
Amikor elhúzódik tőlem és a szemembe néz, behunyt szemmel megragadom a gallérját, és visszahúzom magamhoz.
Míg Haven meg nem jelenik.
– Jesszusom, már mindenhol kerestelek. Tudhattam volna, hogy itt bujkáltok.
Elhúzódom Damentől, rémülten, hogy épp rajtakapott vele, miután megesküdtem neki, hogy nem is tetszik.
– Mi csak...
Haven felemeli a kezét.
– Kímélj meg a részletektől! Csak szólni akartam, hogy Evangeline meg én lelépünk.
– Máris? – Vajon mióta vagyunk idekint?
– Aha, Drina beugrott értünk, elvisz egy másik buliba. Gyertek ti is, ha van kedvetek... bár elég elfoglaltnak látszotok – vigyorog mindentudóan.
– Drina? - kérdezi Damen olyan gyorsan felpattanva, hogy szinte elmosódik.
– Ismered? – kérdi Haven, de Damen már sehol sincs, iszkolunk utána.
Haven mögött sietek, és próbálok lépést tartani, kétségbeesetten szeretném megmagyarázni, amit látott, de amikor odaérünk az ajtóhoz és a válla után nyúlok, olyan sötétség, olyan harag és elkeseredettség söpör át rajtam, hogy a szavak a torkomon akadnak.
Elhúzódik, és hátranéz a válla fölött.
– Mondtam, hogy nem tudsz hazudni – lép tovább.
Mély lélegzetet veszek és követem, át a konyhán, a dolgozószobán a kijáratig. A szememet nem veszem le Damenről, aki olyan gyorsan és magabiztosan közlekedik, mintha tudná, hol találja a lányt. Amikor belépek az előtérbe, megfagy a vér az ereimben. Ott állnak, Damen a tizennyolcadik századi pompájában, a lány pedig olyan gyönyörű, olyan tökéletes Marié Antoinette-ként, hogy szégyenben maradok a jelmezemmel.
– Te biztosan... – mély smaragdzöld pillantása a szemembe fúródik.
– Ever vagyok – mormolom. Próbálom felfogni a hamvasszőke parókát, a makulátlan alabástrom bőrt, a nyakát díszítő gyöngysort. Tökéletes, rózsaszín ajkai mosolyra húzódnak, olyan hibátlan, ragyogó fogsort fedve fel, amely nem is lehet valódi.
Damenhez fordulok, remélve, hogy megmagyarázza, hogy a St. Regisben megismert vöröske hogy a csudába' kerül a házunkba. De Damen túl elfoglalt: úgy bámulja a lányt, hogy észre sem vesz.
– Mit keresel itt? – kérdezi a suttogásnál is halkabban.
– Haven hívott meg – mosolyog Drina.
A testem jeges félelemmel telik meg, ahogy egyikükről a másikukra pillantok.
– Honnan ismeritek egymást? – kérdezem, amikor feltűnik, hogy Damen egész viselkedése megváltozott, hűvös lett, hideg, távoli, egy sötét felhő a Nap előtt.
– A Nocturne-ben találkoztunk - válaszol Drina rám pillantva. – Oda tartunk. Remélem, nem bánod, hogy elrabolom a barátnődet.
Összeszűkült szemmel próbálok kiolvasni a nőből valamit, de a gondolatai elérhetetlenek, teljesen elszigeteltek, és nincs aurája.
– Jaj, de hülye vagyok! Te Damenre és rám gondoltál, nem Havenre! – nevet fel. Végigméri a jelmezemet, végül a szemembe néz. – Még Új-Mexikóból ismerjük egymást.
Csakhogy amikor ő Új-Mexikót mond, Damen azt mondja: New Orleans. Erre Drina felnevet. De csak a szájával. A szeme komor.
– Mindegy, ez egy régi történet – biccent, és a ruhám gyöngyökkel kivarrt ujjához ér. – Szép ruha – ragadja meg a csuklómat. – Te varrtad?
Kiszabadítom a karomat. Jeges ujjai és a hideg, éles körmök karcolása megfagyasztja a vért az ereimben.
– Hát nem klassz? – kérdi Haven azzal a rajongó pillantással bámulva Drinát, amit rendszerint csak vámpíroknak, gót rockereknek és Damennek tartogat. Evangeline az óráját nézi szemforgatva.
– Tényleg mennünk kell, ha éjfélre oda akarunk érni – sürgeti a lányokat.
– Szívesen látunk benneteket – mosolyog Drina. – Teljesen felszerelt limuzin.
Havenre pillantva ezt hallom a fejéből. Mondj nemet, mondj nemet, légyszi, légyszi, mondj nemet!
Drina Damenről rám pillant.
– A sofőr vár.
Damenhez fordulok, és a szívem összetörik, amikor látom, mennyire vívódik. Aztán megköszörülöm a torkomat, és kimondom:
– Menj csak, ha van kedved. Nekem maradnom kell, a saját bulimról csak nem léphetek le – nevetek fel könnyedén, de valójában levegőt is alig kapok.
Drina felhúzott szemöldökkel, gőgösen váltogatja közöttünk a tekintetét. Épp csak egy kicsit lepődik meg, amikor Damen megrázza a fejét, és helyette engem fog kézen.
– Csodás, hogy megismertelek, Ever – búcsúzik Drina a limuzin ajtajából. – Biztosan találkozunk még.
Nézem, ahogy kihajtanak a kocsibejáróról az utcára, aztán Damenhez fordulok:
– Nos, kire számítsak még ma este? Stacia, Honor, Craig?
Amint kiejtem az utolsó hangot, elszégyellem magam. Milyen piti, féltékeny, szánalmas alak vagyok! Nem mintha nem tudtam volna, szóval nem kéne így meglepődnöm.
Damen szoknyavadász. Egészen egyszerű a képlet.
Ma este én voltam a soros.
– Ever – simítja végig az arcomat a hüvelykujjával. Elhúzódom, mert nem akarom hallani a kifogásait, s erre megszólal: – Nekem is mennem kellene.
Keresem a pillantását, és az eszem elfogadja az igazságot, amit a szívem nem hajlandó, és tudom, hogy ez a mondat nem teljes, mert valójában így hangzik: Mennem kellene, hogy utolérjem őket.
– Jól van, hát kösz, hogy eljöttél – mondom végül. Inkább úgy hangzók, mint egy pincérnő egy különösen fárasztó műszak után,
nem mint egy reménybeli barátnő.
De Damen mosolyog, és kihúzza a tollat a parókámból. Végigcirógatja vele a nyakamat, és a végét az orromhoz érinti.
– Emlékül.
Esélyem sincs válaszolni, mert máris a kocsijában ül és elhajt.
Leülök a lépcsőre, az arcomat a tenyerembe hajtom, a parókám bizonytalanul inog. Azt kívánom, bárcsak eltűnnék, visszautazhatnék az időben, és elölről kezdhetném az egészet. Nem engedném, hogy megcsókoljon, nem hívnám be...
– Hát itt vagy! – Sabine megragadja a karomat, és talpra állít. – Már mindenütt kerestelek. Ava szeretne jósolni neked.
– De én nem akarom, hogy jósoljon! – Nem akarom megbántani, de nem is akarok részt venni benne. Csak szeretnék felmenni a szobámba, megszabadulni a parókától, és hosszú, álomtalan alvásba merülni.
De Sabine rendesen rájárt a puncsostálra, ami azt jelenti, hogy túl spicces, hogy egyáltalán meghallja, amit mondok. Megmarkolja a kezemet, és a dolgozószobába vonszol, ahol Ava már vár.
– Szia, Ever! – mosolyog rám, miközben leülök, és megmarkolom az asztal szélét. Várom, hogy Sabine részegítő energiái kifakuljanak. – Csak nyugodtan, ráérünk.
Az előttem kiterített tarot-kártyára lesek.
– Semmi baj, csak nem akarok jósoltatni – nézek rá, és lesütöm a szemem.
– Akkor nem jósolok – von vállat, miközben összegyűjti és megkeveri a kártyákat. – Csak tegyünk úgy, mintha, hogy a nagynénéd örüljön. Aggódik érted. Nem tudja, helyesen cselekszik-e, hogy ad-e elég szabadságot, vagy túl sok szabadságot ad. Te mit gondolsz?
Vállat vonok. Nem nagy felfedezés.
– Férjhez megy.
Rémülten felnézek.
– Nem ma – nevet fel. – De nem is holnap. Ne aggódj!
– Miért aggódnék? – fészkelődöm a széken, figyelem, ahogy kettéveszi a paklit, aztán félhold alakban kiteríti. – Szeretném, ha Sabine boldog lenne, és ha ettől lesz boldog...
– Igaz. De az elmúlt évben már annyi változáson mentél keresztül, igaz? Olyan változásokon, amelyeket még mindig csak próbálsz megszokni. Nem könnyű, ugye? – néz rám.
Nem felelek. Miért kéne? Semmi egetrengetőt nem mondott eddig. Az élet tele van változásokkal, nagy cucc! Nem ez a lényeg? Fejlődni, változni, haladni? Sabine nem egy nagy rejtély, nem annyira összetett, hogy ne lehetne kiismerni.
– Nos, hogy viseled az adottságodat? – kérdezi Ava néhány kártyát felfordítva, némelyeket meg képpel lefelé az asztalon hagyva.
– A micsodámat? – fürkészem az arcát, hogy vajon hová akar kilyukadni.
– A médiumi tehetségedet – mosolyog és bólogat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
– Nem tudom, miről beszél – szorítom össze a számat, és körülnézek a szobában. Miles és Eric Sabinével meg a pasijával táncol, és láthatatlanul ott ropja mellettük Riley.
– Először nehéz – bólint Ava. – Hidd el, tudom. Előbb tudtam, hogy a nagymamám meghal, mint bárki más. A szobámba jött, megállt az ágyam lábánál, és búcsút intett. Csak négyéves voltam, képzelheted, hogy mit szóltak a szüleim, amikor a konyhába rohantam és elmondtam nekik – rázza nevetve a fejét. – De te megérted, mert látod őket, igaz?
Összekulcsolt kézzel, némán bámulom a kártyákat.
– Nagyon megsemmisítő, elszigetelő érzés tud lenni. De nem kell annak lennie. Nem kell kapucni alá bújni és kicsinálni a dobhártyádat a zenével, amit ráadásul utálsz. Van módja annak, hogy megtanuld kezelni, és örülnék, ha megmutathatnám, mert nem kell így élned, Ever.
Megmarkolom az asztal szélét, és reszkető, bizonytalan lábakkal felállók. Kavarog a gyomrom. Ez a nő őrült, ha azt hiszi, ez egy adottság. Én aztán tudom! Büntetés mindazért, amit tettem, mindazért, amit okoztam. A saját keresztem, és nekem kell boldogulni vele.
– Fogalmam sincs, miről beszél – felelek végül.
De Ava csak bólogat, és egy névjegykártyát tol elém az asztalon.
– Itt elérsz, ha úgy érzed, felkészültél rá.
Elveszem a kártyát, de csak mert Sabine figyel, és nem akarok bunkónak tűnni. Aztán kemény, dühös csomóvá gyűröm Ava névjegykártyáját, és megkérdem:
– Végeztünk?
– Még valami. Aggódom a kishúgod miatt. Szerintem ideje volna továbblépnie, nem gondolod? – A tarot-paklit egy barna bőrtokba csúsztatja.
Nézem, ahogy ott ül önelégülten, mindentudóan, és ítélkezik felettem, pedig nem is ismer.
– Csak hogy tudja, Riley már továbblépett. Meghalt – suttogom az asztalra ejtve az összegyűrt névjegykártyát, és nem érdekel, ki látja.
De ő csak mosolyog.
– Szerintem tudod, hogy értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése