Az én történetem
Az idő megállíthatatlan folyama tovább hömpölygött. Kint már koromsötét
volt, a hold halványan sejlett át a komor felhőkön. Magamhoz hívattam
Florence-t.
– Kedvesem, hoznál nekünk valami ételt és frissítőt?
– Természetesen – mosolygott tündöklőn.
Konstantin a pamlagon feküdt csukott szemmel, arcán megnyugvás
tükröződött, amolyan mennyei béke telepedett rá. Nem akartam megzavarni,
csendesen leültem a mellette lévő fotelbe, pisszenni sem mertem. Úgy
látszott, teljesen kizárta a külvilágot, mintha egy másik dimenzióban időzne,
de legnagyobb meglepetésemre megszólalt:
– Az én történetemet már hallottuk, de érdekelne a tied is – mondta még
mindig csukott szemmel.
Halk kopogás zavarta meg a szoba csendjét, Florence behozta az ételt,
majd sietősen távozott.
– Sajnos nem tudlak mivel megkínálni – mondtam udvariasan.
– Egyél csak nyugodtan, Iris, biztosan éhes vagy.
Miközben ettem, le sem vette rólam a szemét, mintha így akarta volna
magába szívni életének azt a részét, amiről már oly rég kénytelen volt
lemondani.
– Jó nézni, ahogy eszel, olyan emberi vagy, olyan más vagy, mint én.
Aztán az idő múlásával, felismertem tekintetében a türelmetlenség
követelőző villanásait.
Kellemetlenül éreztem magamat, de még húztam az időt, hisz még soha
senkinek nem meséltem az életemről. Azt sem tudtam, hol kezdjem, olyan
hihetetlennek tűnt, akár egy mese. Féltem, nem fog hinni nekem, semmiképp
sem akartam elveszíteni a bizalmát, ahhoz túl kedves volt számomra. Aztán
nagyot sóhajtottam és belevágtam.
– Én több mint száz évvel idősebb vagyok nálad. A családom…, hát mit
mondjak róluk, anyámat nem ismertem, mert közvetlenül születésem után
meghalt, máglyán égették el. Boszorkánysággal vádolták, mert
természetfeletti képességekkel bírt. Apám nemesi család sarja, báró volt,
szülei akarata ellenére vette nőül anyámat. Családi nevem La Fayette. Pár
nappal a szörnyű kivégzés előtt születtem, apám a börtönből menekített ki. A
világ elől elzártan nevelkedtem egy kolostorban, Franciaországban. Éltem a
gyermekek felhőtlen életét, apám mindenre megtanított, amire csak tudott,
magas szintű műveltségre tettem szert. A latinon és a francián kívül még öt
nyelven beszélek és írok folyékonyan, Homérosz műveit eredeti nyelven
olvastam. Apám fontosnak tartotta, hogy a harcművészeteket is kiválóan
elsajátítsam. Kitűnően lovagolok, így lovagi vértben indultam el a tornákon,
ahol természetesen mindenki férfinak hitt. Később tudtam csak meg, miért
volt mindez annyira fontos számára. Amikor tizennyolc éves lettem, furdalni
kezdett a kíváncsiság, hogy miért különbözöm annyira a környezetemben élő
lányoktól, hisz egyikőjük sem volt művelt, és egyben képzett harcos. Olykor
megmagyarázhatatlan víziók gyötörtek, véres harcokat láttam, és az
emberiség rettentő nyomorát, a lelkem könnyben ázott, de nem tehettem
semmit. Természetesnek hittem, hogy testi fájdalmat csak ritkán érzek, és a
sebeim pillanatok alatt begyógyulnak. Faggatni kezdtem apámat, aki mindig
valami ürügyet talált arra, hogy ne kelljen válaszolnia a kérdéseimre. Egyre
türelmetlenebb lettem, állandóan a nyakára jártam, majd végül beadta a
derekát, és vonakodva kezdett bele a mondanivalójába: „Még egy ideig
szerettelek volna megkímélni ettől. Te még szinte gyermek vagy, vagy csak
nem vettem észre, hogy ifjú hölggyé cseperedtél. Édesanyád szent asszony
volt, és azzal a küldetéssel érkezett a földre, hogy téged megszüljön. Iris, a
neved szivárványt jelent, mert úgy fogsz nekünk ragyogni, mint egy
szivárvány. Isten azért teremtett meg téged, hogy reményt adj a jóknak és
küzdj a gonosz ellen. Éppen ezért különleges tulajdonságokkal ruházott fel,
olyanokkal, mint a halhatatlanság, erő, örök fiatalság és nem utolsó sorban
azzal, hogy életerőt és szeretetet sugározzál másoknak az érintéseddel. Ezen
kívül, valószínűleg még sok más tulajdonságot is fel fogsz fedezni magadon,
és a nevelésemmel is próbáltam még mindezekhez hozzátenni egy kicsit,
amennyi tőlem telt”. Megrökönyödve hallgattam apám szavait, de nem
kérdeztem semmit, nyelvemre csomót kötött a döbbenet. Kétségbeestem.
Nehezemre
esett szembesülni a ténnyel, hogy nekem, egy törékeny nőnek ilyen terheket
kell majd viselnem évszázadokon át, az örök halhatatlanság burkába zárva,
miközben elveszítek mindenkit, aki fontos számomra. Amikor apám végzett a
mondanivalójával, melegen megölelt és homlokon csókolt. Egyedül akartam
maradni, az istállóba futottam, felnyergeltem kedvenc lovamat, Hajnalt és
kilovagoltam. Órákon át vágtáztam erdőkön, mezőkön át. Mikor már szegény
állat, nem bírta tovább, egy csermelynél megpihentünk. Kíváncsian
fürkésztem a víz tükrében magamat, hogy látok-e valami angyali vonást az
arcomon, de nem láttam semmit, ugyanúgy néztem ki, mint máskor. Az
éjszakát a pataknál töltöttem, mert képtelen voltam hazamenni és apám
szemébe nézni. Az volt addigi létem leghosszabb éjjele. Amikor visszatértem,
apám kedvesen fogadott, nem kérdezett semmit, és én szörnyen hálás voltam
neki ezért. Életem továbbra is a megszokott kerékvágásban folyt, egészen
addig, míg egy nap szörnyű dolog nem történt, de ez már egy másik történet.
Konstantin tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– A történeted csodálatos, ennél szebbet még soha, senkitől nem hallottam,
bár tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű együtt élned a hatalmas
felelősséggel, ami rád nehezedik – mélázott el hosszan, majd meglepő kérdést
intézett felém: – Gondolom, nem sok esélyem van egy angyallal szemben –
mondta félénken és esdeklő pillantás vetett rám.
– Nyugodj meg, egy hajszálad sem fog meggörbülni, én csak a gonosz
ellen vívok, benned pedig ennek szikráját sem érzem.
Mikor kimondtam ezeket a szavakat, lassan felállt, hozzám lépett és
gyengéden karjába vett. Pillantásából egyszerre áradt a jóság és a megható
öröm, egyszerűen ellenállhatatlan volt. Gyengéden felé nyúltam, arcát
tenyerembe zártam és megcsókoltam. Ő visszacsókolt. Szája forró volt, ajka
alatt éreztem hegyes szemfogait. Testem megremegett, hullámokba járta át a
boldogság és a félelem. Borzongtam.
– Ne haragudj! – mondtam bátortalanul.
– Hogy tudnék rád haragudni, hisz te vagy a legjobb, ami életemben
történt velem, mindig is rád vártam – mondta szelíden.
Szavai lelkem mélyéig hatoltak, sütkéreztem bennük akár a meleg
napsugárban szokás. De túlcsordult érzelmeim ellenére, mégis kérdések
15sokasága tódult az agyamba, de nem akartam vele felzaklatni őt. Aztán mégis
megszólítottam, nem tudtam magamban tartani a gondolatokat:
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Kérdezz nyugodtan – válaszolta fátyolos szemekkel.
– Te nem vágysz rám, nem áhítozol a véremre – néztem szégyenlősen a
szemébe.
– Hmm… Gondoltam, hogy meg fogod ezt kérdezni tőlem, de nem
számítottam rá, hogy ilyen hamar – bólogatott, mint akinek nehezére esik a
válasz. – Egyszerűen nem találok szavakat arra a gyönyörűségre, amit az
illatod jelent számomra, szomjamat leírni pedig képtelenség. Az egyik énem
imádna, a másik leszakítana, a halál vigyorgó szájába taszítva téged. Kínzó
erőpróba ez számomra, de uralni próbálom a bennem élő bestiát, hisz én is
csak gyöngédségre és megértésre vágyom, mint a legtöbb érző lény ezen a
földön.
Válasza mélyen megérintett, lelke immár meztelenül hevert előttem, apró
darabokra hullva, és csak arra várt, hogy újra egésszé formáljam.
– Mi lesz velünk ezek után? – kérdeztem magamtól. – Vajon ez a kifacsart
ambivalencia rányomja-e majd bélyegét ezekre a bimbódzó érzelmekre?
Annyi minden járt az eszemben, kérdések és újabb kérdések, majd végül
kiböktem azt, ami a legjobban izgatott:
– Feltehetek még egy igazán létfontosságú kérdést?
– Bármit kérdezhetsz, hisz már így is nyitott könyv vagyok számodra –
sóhajtott.
– Te milyen vérrel táplálkozol? – néztem rá aggódó tekintettel.
Meglepetten nézett vissza rám, láttam rajta, hogy nem számított a kérdésre.
Szája megvonaglott, de a válasszal nem habozott.
– Eleinte próbáltam kiválasztani a gonosz embereket, gyilkosokat,
tolvajokat, az emberiség söpredékét, a halálhoz láncolva éltem a hervadt
égbolt alatt. Már nem ízlelhettem a halandóság édes gyümölcsét, és szívem
ennek még a gondolatától is elszorult. Később aztán ráébredtem: ki vagyok
én, hogy Istent játsszak és eldöntsem ki a jó és ki a gonosz? Ezek után hetekig
nem ittam, és annyira legyengültem, hogy már jártányi erőm sem maradt. Ki
kellett találnom valamit, ha nem akartam elpusztulni, bár már abban sem
voltam igazán biztos… – elgondolkodott, majd folytatta: – Éjjelente
elkeseredetten róttam az utcákat, bolyongásaim egyikén, ráleltem egy idősebb
vámpírra, de az is lehet, hogy ő talált rám. Ki tudja? A régi generációkból
származott, ősi vér fűtötte, Agapionnak hívták. Segítségével aztán
megismertem a vámpír szolgákat, akiket bospremeknek neveznek és a
feladatuk az, hogy saját vérükkel táplálják a mi fajtánkat. Azóta nem ittam
emberi vért, de a halandók illata, még ma sem hagy hidegen. A bospremek
vére íztelen és nem olyan tápláló, mint a halandóké, de nincs más
választásom, inkább sínylődöm ezen a hitvány táplálékon, mert a gyilkolást
megvetem.
– Milyen gyakran kell innod? – kérdeztem és fejemet vigasztalóan az
ölébe hajtottam.
– Általában úgy hetente egyszer, kétszer, szerencsére már túl vagyok az
ifjonti mohóságon, mely eleinte mérgezett.
– Most félnem kellene – gondoltam, de csak attól tartottam, hogy feláll,
elmegy és soha nem látom viszont. Próbáltam elválasztani emberi valóját
vámpíri énjétől, átéreztem szörnyű szenvedését, mely ilyen elkeseredett
gondolatokra sarkallta. És tudtam, hogy csak akkor menekülhet előlük, ha
tudatára ébred az ajándék szentségének, melynek neve Örökkévalóság.
Bármennyire is kimerültnek láttam, egy utolsó kérdést még muszáj volt
feltennem.
– Remélem, nem tartasz tolakodónak, ha megkérdezem, hogy hol laksz?
– Raversi márkinál – felelte.
– A márki is vámpír? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, de ügyesen titkolja, nagyvilági életet él és rengeteg szeretőt tart.
Meglepődnél, ha tudnád, milyen tisztes úriasszonyok látogatják a márki ágyát
éjszakánként – mondta huncut mosollyal a szemében.
Meglepetésemre elöntött a féltékenység, ezt a gyarló érzést, még soha nem
éreztem mindaddig, és azt sem tudtam, hogy furcsa gyomortáji fájdalommal
jár.
– Ha a márkit ennyi szerető illeti, képzelem, hogy Konstantin mennyivel
bír – gondoltam.
Próbáltam eltitkolni érzéseimet, hisz annyira szánalmasak voltak és
szégyellni valók, de ő azonnal észrevette, hogy egy felhő suhant át az
arcomon.
– Mi a baj? – vonta fel a szemöldökét
– Semmi, csak eljátszottam a gondolattal, ha a márki ilyen csapodár életet
él, vajon mi lehet a helyzet veled? – kérdeztem kipirult arccal.
– Csak nem vagy féltékeny? – simogatta meg mosolyogva az arcomat.
– Nincs hozzá jogom, hisz alig ismerlek – sütöttem le szememet.
– Halandó életemben, csak a testi szerelmet hajszoltam. Istenem milyen
üres is volt mindez – sóhajtott –, de hát az ember már csak ilyen gyarló, nem
tehet róla, ilyennek születik. Ma már tudom, hogy ez számomra semmit nem
jelentett, és ezt a felismerést egyedül neked köszönhetem – vont magához és
lágyan megcsókolta a homlokomat. – Most már aludnod kellene – mondta,
majd könnyedén felemelt és az ágyra helyezett..
– Kérlek, ne menj még el! – suttogtam álmosan, és csak néztem ezt a
lélegzetelállítóan szépséges lényt, le sem tudtam róla venni a szememet.
– Veled maradok, ameddig elalszol – nyugtatott meg, tudomást sem véve
csodálatomról.
Pillanatok alatt aludtam el, de még álmomban is éreztem ölelő karjait, édes
leheletét, bőrének megnyugtató, hűvös érintését.
Másnap szikrázó napsütésre ébredtem, de Konstantin már nem volt ott.
Eszembe jutott, hogy ő a napfényt nem állhatja. Felidéztem magamban
vonásait, kifejező zöld szemét, megismerkedésünk meseszerű történetét.
Agyban maradtam, hogy álmaimat tovább szövögessem, akár egy láthatatlan
pókhálót, belefúrtam magam a könnyű pehelypaplanba és elbóbiskoltam.
Aztán jéghideg fuvallatként futott át rajtam az emlékkép, Konstantin
sápadtsága az előző éjszakán, ami csak egy dolgot jelenthetett, hogy már
akkor is éhes volt. Kirázott a hideg. Elképesztően morbidnak találtam, hogy a
szájával, amivel tegnap még engem csókolt, ma egy bospremnek nevezett
lény vérét szívja. Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Megtiltottam
magamnak, hogy erről filozofálgassak, de aztán egy másik kétségbeejtő
gondolat szakadt ki belőlem hirtelen:
– Viszontlátom-e még valaha?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése