Életmentés
ismerték, végül a helyi kocsmáros igazított el. Az aprócska falu egyetlen
vendégfogadójában szálltam meg, melyet egy árnyas patak szegélyezett.
Szobámból hallani lehetett a csermely megnyugtató csobogását, a víz hűs
párája szemérmetlenül lopózott be a nyitott ablakon. Pillanatok alatt
elaludtam. Álmomban egy barlang nyílását láttam magam előtt. Beléptem az
üregbe, melyben egy vékony vízerecske csörgedezett. Elindultam követve a
víz nyomát. Az út kacskaringós járatokon vezetett keresztül, volt, ahol sziklát
kellett másznom. Már legalább egy órája gyalogoltam, mikor nyöszörgő
hangra lettem figyelmes, valahonnan a mélyből jött. És akkor hirtelen
felébredtem.
Meglepődve ültem fel ágyamban, kint még sötét volt, a hajnal tétován
járkált a ház körül. Az ablakhoz mentem, kinéztem, törni kezdtem a fejemet.
– Mit jelenthet az álom? Biztos valamilyen jel – gondoltam.
Aztán visszabújtam az ágyba, hosszú ideig csak feküdtem a sötétben, és
próbáltam újra és újra megfejteni az álmot, de nem jutottam semmire. Amikor
újra kinéztem az ablakon már pirkadt, a felkelő nap narancsszínűre festette a
látóhatárt. Sejtelmem sem volt, hogy hol keressem Konstantint, és az álmom
folyton ott motoszkált a fejemben, olyan valóságosnak tűnt, és olyan
ellenállhatatlanul vonzott, akár egy bűvös talány. Lementem és megkerestem
a fogadóst, a zömök, víg kedélyű férfi mosolygott rám a söntés mögül.
– Megkérdezhetem, hogy ki ismeri itt a környéket a legjobban?
– Szerintem, én tudok segíteni, itt születtem és ismerek itt minden
kavicsot. Mit szeretne tudni hölgyem? – kérdezte és közben kitöltött egy
pohár bort.
– Van itt a környéken egy barlang?
– Igen van. Elég messze, mélyen az erdőben. De nem ajánlom, hogy kísérő
nélkül menjen oda, meglehetősen veszélyes hely. Gyakran banditák vernek
tanyát benne, oda menekülnek a törvény elől – mondta és aggodalmasan
nézett rám.
– Nyugodjon meg, nem megyek oda egyedül – füllentettem, hiszen
tudtam, hogy senkivel nem oszthatom meg titkomat.
Szobámba siettem átöltözni, szoknyám alá nadrágot húztam, hogy
könnyebben tudjak majd mozogni, ha arra kerül sor. Türelmetlenül indultam
el, idegeim pattanásig feszültek, és aggodalmam az egekig nőtt. Az erdő
csendje megnyugtatott kissé, de nem eléggé. Balsejtelmeim kínzóan
gyötörtek, testem megfeszült, de csak mentem megállás nélkül a sötét barlang
felé, mely reményeim szerint Konstantint rejtette.
Mikor oda értem, ugyanaz a látvány fogadott, mint amit álmomban láttam:
a csordogáló csermely és a sziklás meredélyek. A talány valósággá vált. A
patak mentén indultam el, minden nagyon nedves és csúszós volt, mintha
nyák borította volna a falakat. A hasadékokban denevérek tanyáztak,
ürülékük vastagon belepte a sziklás talajt. A hely mindennél jobban ráillett
egy vámpír rejtekhelyére, pont olyan volt, mint egy rémregény díszlete. Már
azt sem tudtam, mióta megyek, az idő megszűnt létezni a félhomályban, és
akkor hirtelen egy leküzdhetetlennek tűnő akadállyal találtam szembe
magamat. Egy hatalmas sziklafal tornyosult elém, legalább hat méter magas
lehetett, és csak egy keskeny üreg hatolt át rajta.
– Ezen kell valahogy átmásznom – gondoltam elkeseredetten. Csak a
legszükségesebb ruhadarabokat hagytam magamon, a nadrágot, egy vékony
inget és a keresztet a nyakamban. Bemásztam a lyukba, mellkasom
összepréselődött. Lassan haladtam előre szinte centiméterenként. A karom
fájdalmasan égett, ahogy a kemény sziklafal lehorzsolta róla a bőrt, az ingem
pedig pillanatok alatt nedves lett a szivárgó vértől, de nem törődtem vele,
semmi nem tudott eltántorítani attól, hogy tovább másszak. A levegőm
fogytán volt már, és egy pillanatra elveszítettem az eszméletemet. Amikor
magamhoz tértem, egy vékony fénysugarat láttam kiszűrődni a mélyből.
Összegyűjtöttem minden erőmet, és nagy nehezen átküzdöttem magamat a
parányi résen. Egy csodálatos cseppkőbarlangban találtam magamat, a
hasadékokban gyertyák égtek.
Kedvesem a hideg földön feküdt, fejét a karjára hajtva. Lassan lélegzett,
teste időnként megvonaglott a kíntól. Arca még a szokottnál is sápadtabb volt,
szemhéjai vörösen izzottak. A sarokban egy kuporgó emberi alakot
pillantottam meg, Julianus barát volt az, barna csuhájába burkolózva feküdt a
földön. Sérülés nyomait nem láttam rajta, ezért először Konstantinhoz
rohantam. Kétségbeejtő állapotban volt. Leültem mellé, fejét az ölembe
vettem és simogatni kezdtem.
– Mi történt veled?
Csendesen nyöszörögni kezdett, de semmit nem tudtam kivenni a
szavaiból..–
– Meg kell tudnom, mi van vele!
Gondolkodni kezdtem. A jelekből ítélve ki van éhezve, a szájának már
szinte semmi színe nincs, egybeolvad fakó arcával, a teste pedig jéghideg.
– Mindenképpen meg kell itatnom, és az idő sürget – gondoltam. –
Márpedig csak két személy van itt, aki táplálékul szolgálhat neki, Julianus
barát és én – tudatosult bennem a felismerés.
A barátot egyből kizártam a lehetőségek köréből, így maradtam én. Nem
pazaroltam az értékes időt, gyorsan cselekedtem. A legjobban vérző sebemre
tapasztottam az ajkát, mely a bal csuklóm belső felén volt. Nagyon lassan
kezdte el szívni a vért, alig érezhetően, majd szívása egyre erőteljesebbé vált.
A nedv, mely az élet egyedüli forrását jelentette számára, apránként töltötte
meg ereit, eljutott minden egyes sejtjéhez, hogy felduzzassza kiapadt
membránjait. Tompa fájdalmat kezdtem érezni a karomban, de még
elviselhetőt. Percek teltek el így, majd lassan kezdett magához térni. Kábultan
pislogott, de még nem ismert fel. Szédelegni kezdtem, és a fájdalom
fokozódott, de nem ijedtem meg, bíztam abban, hogy hamarosan tudatára
ébred, és felismer. De nem így történt. A transzállapot nem akart szűnni. Már
nem sok híja volt, hogy elveszítsem az eszméletemet, és a karom lángolt a
kíntól. Az aggodalom kezdett belém marni. Tudtam ugyan, hogy halálomat,
csak nagyon kevés dolog idézheti elő, azzal azonban nem voltam tisztában,
hogy a nagyfokú vérvesztés közéjük tartozik-e.
– Konstantin most már elég lesz, hagyd abba! – mondtam halkan, de
határozottan és reménykedtem abban, hogy felfogja.
És akkor hirtelen megismert.
– Iris, hogy kerülsz te ide, és mit csinálok én veled? – kérdezte döbbenten.
– Csak megitattalak – válaszoltam megkönnyebbülten.
– Neked elment az eszed, meg is ölhettelek volna – kiabálta ingerülten.
– Nem hagyhattam, hogy még rosszabb állapotba kerülj, valamit tennem
kellett, ez volt a legkézenfekvőbb.
– Hmm… A legkézenfekvőbb. Mi van akkor, ha a harapásom
megmérgezett? – kérdezte kikelve önmagából.
– Hidd el, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodj meg, kérlek, jól vagyok –
hazudtam, mert a csuklómon a seb úgy égett, mintha lángba tartottam volna.
– Nem tudok megnyugodni – dőlt előre feldúltan.
– Nézz rám, nézz csak rám! – mondtam. – Úgy nézek ki, mint akit
megmérgeztek?
De ő csak csóválta a fejét, és nem szólt egy szót sem. Kis idő múltán
aggodalma csillapodni látszott, és végül megbékélt.
Csendben ültünk egymással szemben a vizes földön, és hallgattuk a
cseppkövekről aláhulló vízcseppek monoton hangjait. Nehezemre esett
megszólalni, de volt még egy igen kényes probléma, amire feltétlenül rá
kellett térnem. Megfogtam Konstantin hűvös kezét, és egyszerűen
megkérdeztem.
– Miért tetted ezt a baráttal?
– Sajnos nem tehettem mást, nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét – Nem
tudtam megölni, mint látod, inkább kiéheztettem magam.
Körbenéztem. A barát továbbra is az egyik sziklahasadékban gunnyasztott,
és engem figyelt. Körülötte ételmaradékok hevertek a földön és egy flaska.
– Látom, jól bántál a foglyoddal.
– Remélem, az ijedtségen kívül más baja nem esett – szólt leplezetlen
lelkifurdalással.
Büszke voltam rá, hogy ilyet tudott tenni, kizárólag azért, hogy
megmentsen egy emberi életet, ráadásul egy olyanét, aki veszélybe akarta
sodorni őt. Ez a cselekedet szöges ellentétben állt természete valójával,
melynek lényege a vérivás volt. Újabb kínos csend állt be,
Konstantin lehorgasztott fejjel ült és a földet bámulta. Ismét a barátra
néztem, már békésen aludt, hangos szuszogása egy alvó kisdedre
emlékeztetett.
– Még Julianust is sikerült lenyugtatnod, pedig hozzá sem értél – szólalt
meg mosolyogva.
– Nem hiszem, hogy ez az én érdemem lenne, egyszerűen csak a fáradtság
lett úrrá rajta.
– Ezt ugye, te sem hiszed el? – mosolygott tovább.
Kérdését elengedtem a fülem mellett, és újfent a sajátjaimmal kezdtem
gyötörni.
– Mióta vagytok itt?
– Már legalább két napja.
– Ha csak két napja, akkor hogy kerültél ilyen állapotba?
– Már két hete nem ittam – vallotta be őszintén –, valahogy
megfeledkeztem róla. Annyi minden történt velem azóta, hogy akkor jutott
először eszembe, amikor beléptünk a barlangba.
– Mi volt a szándékod? – néztem rá szúrós tekintettel.
– Először meg akartam ölni – sóhajtott –, de nem tudtam megtenni.
Kizárólag azért hoztam a barlangba, hogy időt nyerjek, amíg más megoldást
nem találok. Gondolkodnom kellett.
– Nem a sziklahasadékon át jöttetek igaz? Ha jól látom, egyikőtök sem
szenvedett sérülést – váltottam témát.
– Van egy másik út, arra – mutatott a terem túlsó vége felé.
– Bár megtaláltam volna – sóhajtottam fáradtan.
– Gyere, Iris, feküdj le ide, szükséged van pihenésre! – vont maga mellé
szelíden.
Mikor hozzábújtam akkor vette csak észre, hogy az ingem nedves.
– Te vérzel!
– Mindjárt eláll, ne aggódj miatta, már jól vagyok – legyintettem.
– Hidd el, leszel még jobban is – mondta, és teljes megrökönyödésemre
csókokkal kezdte borítani vérző sebeimet, melyek még mindig fájtak.
Olyan lágyan érintette hozzám ajkait, mintha nem is ragadozó lenne,
hanem egy ma született bárányka. Hosszasan feküdtünk a földön, az idő
múlását nem észleltük, csak öleltük egymást, testünk egy lénnyé olvadt az
univerzum szerves részeként.
Mikor újra magamhoz tértem, Julianus már kezdett ébredezni. A sebem
már csak egy kicsit lüktetett. Azonnal hozzá siettem és próbáltam
megnyugtatni, de legnagyobb meglepetésemre, egyáltalán nem tartott tőlem,
sőt tekintetéből azt vettem ki, hogy nem vagyok idegen a számára.
– Bárónő, maga mit keres itt? – kérdezte.
– Maga ismer engem?
– Természetesen, a miséken gyakran láttam önt.
– Azért jöttem, hogy egy félreértést tisztázzak – mondtam. – A gróf nem
akarta bántani, de kénytelen volt idehozni önt.
– Akkor miért hurcolt ide? – kérdezte a barát enyhén remegő szájjal.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, hisz a dolog meglehetősen
egyértelmű volt.
– Megpróbálom kitörölni a rövid távú emlékezetét – dünnyögtem
magamban, és nehezen, de rászántam magamat az egyetlen üdvözítő
megoldásra.
A szemébe néztem, és mélyen elmerültem az elméjében. Hosszú
kutakodás után rátaláltam azokra az emlékekre, melyek a két vámpírral voltak
kapcsolatosak. Ezeket töröltem, a többi régebbi emléket nem bolygattam. Az
atya minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy az agyában kutakodjam, majd
amikor végeztem, a legnagyobb meglepetésemre felállt és kedvesen
megszólított.
– Milyen jó, hogy újra láthatom, Madame, és a kedves Paget grófot is
magával hozta, lekötelez – mondta udvariasan.
– Én is örvendek, kedves Julianus – mondtam bájos mosolyt erőltetve az
arcomra.
– Egy pillanat türelmet kérünk, beszélni szeretnék a kisasszonnyal – vont
félre Konstantin megrökönyödve.
– Hát ezt meg, hogy csináltad? – faggatott döbbenten.
– Hiszen mondtam már neked, hogy van néhány különleges képességem –
mosolyogtam. – Nyugodt lehetsz, az égvilágon semmire sem fog emlékezni. –
Végigsimítottam rendezetlen hajfürtjein.
– Te aztán furcsa nő vagy! – mosolygott rám.
– Én csak azt tettem, amit helyesnek ítéltem.
– Mondhatom, szép dolog – mosolygott újra.
Julianus a történtek után, melyekből nem igazán észlelt sokat, ismét mély
álomba szenderült, békés horkolása tompa visszhangot vert a
cseppkőfalakban. Az éjszakát a barlangban töltöttük legalábbis azt gondoltuk,
hogy éjszaka van. Szorosan egymáshoz simulva feküdtünk, és én
megpróbáltam aludni egy kicsit, de csak félálomban szenderegtem.
Konstantin virrasztott, nem aludt egy szemet sem, csak nézett engem áhítattal,
és időnként csókot lehelt homlokomra, melytől a mennyekben jártam
szitakötő alakban.
Válaszút
Konstantinon látszott, hogy még mindig küzd az éhséggel, hisz a véremtől,
csak jobb állapotba került, de arra nem volt elég, hogy jóllakjon tőle. Egész
úton a jövőmön morfondíroztam, hisz már jó ideje foglalkoztatott a gondolat,
hogy el kellene hagynom Firenzét. Túl rég éltem már ebben a patinás
városban, és sokaknak feltűnhetett, hogy egyáltalán nem öregszem. Szóvá is
tették, bókoltak szüntelenül.
Mikor a Dómhoz értünk, elköszöntünk a baráttól, aki gálánsán
megköszönte a szolgálatainkat és komótosan besétált a templomba.
Konstantinhoz fordultam.
– Téged hova vihetlek? – kérdeztem, abban reménykedve, hogy velem tart
majd.
– Vigyél a márkihoz, légy szíves – felelte tartózkodóan. Válasza
csalódással töltött el, de ennek jelét nem mutattam, elgondolkodva néztem ki
a hintó ablakán. Konstantin azonnal megérezte hangulatváltozásomat, és
biztosított arról, hogy még aznap este meglátogat.
A márki palotájához hajtottunk. Búcsúzóul kezet csókolt, akár egy idegen,
és határozott léptekkel elindult a ház felé, vissza sem nézett, úgy lépett be a
házba, mintha biztos menedékre lelne vastag falai közt. Nem haragudtam rá,
tartózkodó viselkedését csak egy valaminek tudtam be, mégpedig annak,
hogy éhes.
Amikor végre hazaértem, akkor tudatosult bennem először, hogy milyen
szörnyen megviselt vagyok. Levettem szakadt és sáros ruháimat és forró
fürdőt vettem. A habos víz csípte ugyan a sebeimet, de ennek ellenére
jólesett. Csak később jutott eszembe, hogy még, meg sem néztem a
sérüléseimet. A seb, melyből Konstantin ivott, a csuklóm belső oldalán volt.
Alaposan szemügyre vettem a már apróra zsugorodott heget, de nem láttam
rajta mérgezésre utaló nyomokat, teljesen tiszta volt, a színe is egészségesnek
tűnt és már egyáltalán nem fájt. Megnyugodtam. Étvágyam, nem volt ugyan,
de mindenképp ennem kellett valamit. Florence-tól sajtot kértem
zöldségekkel, hogy testem pótolni tudja az előző nap elvesztett tetemes
mennyiségű vért.
Az este hamarabb eljött, mint ahogy reméltem. A Dóm tér sötétségbe
borult, csak a hold vékony sarlója világította meg a katedrális égbetörő
tornyait.
Konstantin, éjfél körül érkezett meg, olyan volt, mintha kicserélték volna,
a fiatalság heve áradt belőle. Jó kedve szinte szárnyalt és hangulata engem is
magával ragadott. Karjába vett, és forogni kezdett velem, megszédültem, de
jólesett ez a különös, bódult állapot.
Szoros ölelésemtől arcába vér szökött, megtévesztőén emberinek tűnt, a
vámpír elrejtőzött mélyen a színfalak mögé. Mintha olvasott volna a
gondolataimban, legalábbis úgy vettem ki szavaiból.
– Iris, a közeledben a mennyországban érzem magam és elfelejtem azt,
hogy egyszer a pokolra jutok majd – mondta, majd forrón megcsókolt.
Nem akartam megtörni a varázst, mely mindkettőnket behálózott, de
tudtam, hogy előbb-utóbb bele kell vágnom mondanivalómba. Magam mellé
ültettem, és beszélni kezdtem.
– Fontos közlendőm van – néztem mélyen a szemébe. Hamarosan el kell
költöznöm Firenzéből, már több mint tizenöt éve élek itt és az, hogy ez idő
alatt nem öregedtem semmit, lassan kezd feltűnővé válni. Itt a vége – tártam
szét karjaimat –, többé már nem játszhatom büntetlenül a halandót. Olyan
helyen szeretnék letelepedni, ahol csak a hozzám közelállókkal kell
érintkeznem, belefáradtam már abba, hogy folyton új helyeket és személyeket
kelljen megismernem. El szeretnék vonulni a világ elől, legalábbis egy időre.
Van egy eladó kastély a Comói-tónál, szándékomban áll megvásárolni és
felújítani. Szeretnél velem jönni? – kérdeztem abban reménykedve, hogy
válasza nem lesz elutasító.
– Nem is tudom, mit mondjak erre, kérdésed annyira meglepett. Még soha
nem kötöttem magamat senkihez, és hát az életmódom sem túl szokványos.
Félek, hogy előbb-utóbb eleged lesz abból, hogy folyton eltűnök, és azt sem
tudod majd, merre járok – felelte kissé feldúltan –, de mindenképp át fogom
gondolni a dolgot.
– A te szabad akaratod – jegyeztem meg tárgyilagosan, de belülről
emésztett az elkeseredettség.
Kint már hajnalodott és tudtam, hogy lassan el fog menni, egyre
nehezebben viseltem a távollétét, és ha arra gondoltam, hogy végleg
mellőznöm kell majd a társaságát, szívem összeszorult. Búcsúzóul
megcsókolt, és megígérte, hogy másnapra döntést hoz.
Miután elment lefeküdtem, de nem jött álom a szememre, nem hagyott
nyugodni a gondolat, hogy elveszíthetem, bár magamban nagyon is jól
tudtam, hogy még igazán meg sem szereztem. Másnap Konstantin korán
érkezett, épp hogy alkonyodott. Az ablakból figyeltem, ahogy kilép a
hintóból, arca sugárzott az örömtől. Udvariasan üdvözölte a személyzet, majd
felszaladt a lépcsőn, hármasával véve a lépcsőfokokat.
– Nem tudtam tovább várni a válasszal, veled megyek, Iris – mondta az
ajtóban és szorosan hozzám simult.
A meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe. *
– Nem lehetett könnyű döntés – mondtam szipogva.
– Nem is hiszed, milyen könnyű volt. Rájöttem, hogy csak bíznom kell
önmagamban és akkor boldog lehetek, különben sem tudnám nélküled
elviselni az elkövetkező pár száz évet – mondta kisfiús fél mosollyal. Aztán
hirtelen a karjába kapott, becsukta az ajtót és az ágy felé cipelt. – Szeretlek –
suttogta a fülembe szenvedélyesen.
Gyengéden kigombolta a ruhámat és levette rólam, a fűzőmmel már
nehezebben boldogult. Alsóneműben álltam előtte, majd az is a földre hullt.
– Uram Isten, milyen gyönyörű vagy! Hányszor képzeltelek már el így, de
te minden képzeletemet felülmúlod, testet öltenek benned a vágyaim –
mondta és tetőtől talpig végigcsókolt.
– Én semmit nem láthatok belőled? – nyögtem méltatlankodva. Ekkor ő is
levetkőzött, és előttem tündökölt teljes szépségében, akár egy műalkotás.
Sokkal izmosabb volt, mint képzeltem, hófehér bőre márványként ragyogott.
Duzzadt ajka érzékien érintette vállamat, majd hirtelen hátrahőkölt.
– Nem tudom megtenni, még nem, túl nagy a kísértés. Féltelek, Iris –
mondta feldúltan, arcán vegyes érzelmek tükröződtek.
– Ne félj, nem lesz semmi baj – húztam magamhoz gyengéden, – csak
feküdj nyugodtan, ne gondolj arra, hogy mi fog történni, képzeld azt, hogy
csak összebújunk, úgy, mint máskor.
– De az illatod, most annyira más, egyszerűen ellenállhatatlan.
– Ez csak a vágy illata – nyugtattam meg –, de ha gondolod, tehetek ellene
valamit, néztem az ágy mellett heverő parfümös üvegre.
– Kérlek ne! Megpróbálok uralkodni magamon – mondta, olyan
hangsúllyal, mintha elveszítene valami fontosat.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz bátran! – buzdított.
– Vámpírrá születésed óta illettél testi szerelemmel bárkit is? Nehezére
esett a válasz, láttam rajta, hogy őrlődik, aztán nagy nehezen mégis
megszólalt.
– Igen, egyszer, még a kezdetek kezdetén.
– Mi történt akkor? – néztem a szemébe.
– Az a lány már halott – mondta ki elszörnyülködve.
– Hogyhogy halott – meredtem rá elképedve.
– Megöltem – nézett el a semmibe. – Most már érted, hogy miért tartok
ettől a dologtól? Rettegek tőle, hogy újra megtörténik, hogy elvesztem a
fejemet és téged is bántani foglak – addigra, már teljes mivoltában reszketett,
dermedt teste hideg verejtékben úszott.
– Konstantin, nézz a szemembe kérlek! – fogtam kezem közé az arcát. –
Én tisztában vagyok azzal, hogy ki vagy, tudom, hogy vannak korlátaid.
Ismerem a szokásaidat, a természetedet, az érzelmeidet. Tudom, hogy az
ösztöneid uralni tudják a lényedet, de azt is tudom, hogy mi ketten képesek
vagyunk leküzdeni ezeket az áthidalhatatlannak hitt akadályokat. A lányt
pedig nem te ölted meg, vésd jól az eszedbe, hanem a démon, aki akkor még
uralkodott lényeden. Nem fog megtörténni az, amitől tartasz, bízz magadban,
mint ahogy én is bízom benned, és ne felejtsd el azt sem, hogy ha szükséges,
én meg tudom védeni magamat – cirógattam meg az arcát.
Összekuporodva feküdt az ágyon, embrió pózban, hogy ellazuljon,
simogatni kezdtem. Nem siettettem, finoman, szinte észrevétlenül simítottam
végig a testét, majd puha csókokkal borítottam el a száját. Csókjaimtól ajka
meglágyult, majd ajkamra forrt gyöngéden. Aztán kezét arcomhoz emelte,
másik karjával pedig átölelt. Felsóhajtottam. Érzékeim pattanásig feszültek,
minden idegszálam sikított. Konstantin arcába néztem. Lehunyta
szenvedélytől elhomályosult szemét, végtelenül csábító, érzéki látványt
nyújtott. Majd tekintetét ismét rám emelte, mint aki álomból ébred. Perzselő
tűz égett a szemében, pillantása megbéklyózott, mozdulni sem bírtam.
– Innen már nincs visszaút – suttogtam a fülébe.
Nem tehetett mást, megadta magát a szenvedélynek, melynek már úgyis
rabja volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése