Vérkönny 3.rész

Az átváltozás

A folyópartról haza indultunk. Komótosan ballagtunk a kesze-kusza utcák
zsibongó forgatagában, a rózsamintás árkádok alatt. Karunk mintegy
véletlenszerűen összeért.
Újra a forróság.
– Gyere, légy a vendégem, egyedül élek a szolgálóimmal, nálam nem kell
bujkálnod senki elől.
– Sajnos fordított a helyzet, nekik kell előlem bujkálniuk, és neked is, Iris
– felelte bánatos arccal.
Dallamosan ejtette ki a nevemet, mintha verset mondana, és akkor
eszembe ötlött, hogy a bemutatkozásról teljesen megfeledkeztem.
– Ilyen közismert lennék? – csodálkoztam rá.
Tovább mentünk. Az utcák egyre szűkültek. Útközben lopott
pillantásokkal illettem, nem tehettem róla, mágnesként vonzotta tekintetemet.
Ő zavartan mosolygott rám, de ezt nem lehetett zokon venni tőle, hisz annyira
új volt neki az érzés. Akkor vettem csak észre, hogy szemfogai, hosszúságban
kissé térnek csak el a többitől, nem úgy, mint fajtársaié, és az arca ismét a
megszokott halovány fényben tündökölt. Legszívesebben egész nap a kezét
fogtam volna, hogy megint élettelinek lássam gyönyörűséges vonásait, de
nem tehettem, furcsán vette volna ki magát. Szemei már nem csillogtak oly
természetfelettien, mint a bálon, írisze homályban úszott, és tudtam, hogy ez
csak egy valamit jelenthet. Összerezzentem.
– Miért rázott ki a hideg, máris rettegsz tőlem? – kérdezte aggódva.
Mosollyal próbáltam elterelni lankadatlan figyelmét, de ő átlátott rajtam.
– Ne félj, még nem vagyok éhes – kacagott.
Rám tört a kíváncsiság, mindent tudni akartam róla. Hogy él? Mik a
szokásai? Mi teszi boldoggá vagy szomorúvá?
Közben a palotához értünk. A Dóm tér a lemenő nap kósza sugaraiban
sütkérezett. A lakáj nyitott ajtót.
– Florence fent van? – kérdeztem.
– Igen, asszonyom.
– Gyere velem, Konstantin. Mivel kínálhatlak meg?
Már abban a pillanatban megbántam a tapintatlan kérdést, mikor kicsúszott
a számon, hisz nagyon jól tudtam, hogy ő mivel él, és azzal én csak egy
módon szolgálhattam volna.
– Köszönöm, semmivel – felelte és lesütötte szemét.
Megdöbbentő módon, a szemei még akkor is szomorúságot tükröztek,
amikor mosolygott, még apró nevetőráncok sem fodrozták a szoborszerű
arcot.
– Gyere, menjünk fel a lakosztályomba, ott nem zavar minket senki –
fogtam meg a kezét, és finoman fölfelé kezdtem húzni a lépcsőn.
Mikor felértünk, hellyel kínáltam, én magam egy közeli pamlagra
huppantam. Kényelmesen elhelyezkedtem, hiszen tudtam, hogy hosszú
történetet fogok hallani. Vonakodva kezdett bele mondanivalójába, minden
egyes szó kiejtése gyötrelmet jelentett számára. Duzzadt, szép ívű ajka
időnként megremegett a mondatok súlya alatt, de ő nem törődött ezzel, csak
mesélt, legyőzve kínos zavarát. Legszívesebben magamhoz öleltem volna,
mint egy kisgyermeket, fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem érhetek hozzá,
de nem akartam benne gátlást kelteni.
– Két születésem volt, az egyik 1510. március 31-én, a másik 1535.
október 2–án. Mindkettő Londonban. Életem első huszonöt éve boldogan telt.
Úristen, milyen rég volt már! – nézett a távolba. – Nemesi családba születtem,
a szüleim grófok voltak, családi nevem Paget. Londonban éltünk egy
körülbelül akkora palotában, mint ez. Édesapám a király közvetlen
tanácsadója volt, édesanyám művészlelkét pedig én is megörököltem.
Rajongott az ókori birodalmakért, különösen a rómaiért, ezért is kaptam a
Konstantin nevet, Aurelius Constantinusról, a hatalmas császárról nevezett el.
Szeretett festegetni, olvasni és verseket is írt, gyakran rajzolgattunk együtt,
egyszóval boldog és felhőtlen gyermekkorom volt. Később kitanultam a
harcművészeteket, lovagi tornákon és párbajokon vettem részt, legtöbbször
sikerrel – elgondolkodott visszaidézve a múltat, majd tovább folytatta: – Egy
este bálba voltam hivatalos a szüleimmel, de késve értem haza és ők már
elhajtottak a családi hintón. Gyalog indultam neki, utam egy sikátoros
városrészen át vezetett. Nem féltem, mindig is bíztam önmagamban. Az egyik
sötét átjáróban, három alakra lettem figyelmes. Nem gondoltam semmi
rosszra, igyekeztem észrevétlenül elmenni mellettük. Ekkor a legmagasabb
letepert. Megpróbáltam magam kitépni a karjaiból, de vasmarokkal tartott,
kalodába zártak karjai. Ereje természetfelettinek tűnt, és az is volt.
Alacsonyabb társa Rufusnak szólította, és vihogva kérte, hogy siessen, ne
játsszon az eleséggel. Ekkor már sejtettem, kikkel van dolgom, habár
mindaddig, csak rémtörténetekből hallottam a vámpírokról. Rufus hirtelen
harapott belém, fogait mélyen a nyaki ütőerembe vájta, és csak szívta és
szívta a véremet, végeláthatatlan ideig. Utána a másik kettő is ivott belőlem.
Mikor kellőképpen kioltották szomjukat, a földre dobtak, mint egy rongyot.
Élettelenek tűnő testem nagyot csattant a hideg kövezeten. Még hallottam,
ahogy egyikőjük gúnyosan azt mondta, hogy akár készíthetik is a
koporsómat, aztán sietősen távoztak. Dermedten feküdtem, a fájdalom szinte
elvette az eszemet. Iszonyúan szenvedtem, és iszonyúan féltem, a néma
sikoly ráfagyott az ajkamra. Pár perc múlva lépteket hallottam, és egy sötét
árnyat pillantottam meg, futva közeledett. A Rufusnak nevezett vámpír tért
vissza, éles karmával sebet ejtett a karján és vérző csuklóját a számhoz
szorította. Undorodva kaptam el a fejemet, de ő gúnyosan azt sziszegte:
„Igyál vagy meghalsz, te szerencsétlen!”. Meglepő módon rettentően szomjas
voltam, csak szívtam és nyeltem a vérét, kisded korom óta először érezve a
szopás örömét. A vámpír büszke tekintettel figyelt engem, győzelemittasan
mohó, újszülött fattyának nevezett. Vérivás közben ismeretlen eredetű
fényeket láttam és valami távoli zene akkordjai ütötték meg a fülemet,
szívhez szóló zenéé. Rufus hirtelen rántotta el a csuklóját és én utálkozva
néztem vérvörösen izzó szemeibe. Abban a pillanatban értettem csak meg,
mit tett velem, de mire szólhattam volna hozzá, eltűnt, mintha a föld nyelte
volna el. Rettenetesen szenvedtem, a sebem úgy égett, mintha izzó parazsat
nyomtak volna belé. Reggelig feküdtem a földön, szerencsére senki nem jött
arra. Később aztán összeszedtem minden erőmet, és bemásztam egy
kapualjba, szörnyen rázott a hideg. Gondoltam, kivárom az estét, hogy
senkivel se találkozzam, és így is tettem. Addigra érdekes módon jól lettem.
A sebhely már nem lüktetett, jelentéktelenül apró fájdalmat éreztem csupán.
Próbáltam hazajutni, célirányosan indultam el a bíbor éj sötét leple alatt a
palotánk felé. A parkon át mentem, ez az út volt a legrövidebb. Senki mással
nem találkoztam, csak egy lassan andalgó szerelmes párral, de ők ügyet sem
vetettek rám. Csengetésemre az egyik szolga nyitott ajtót. Anyám hálóingben
szaladt le a lépcsőn és szorosan magához ölelt, jó volt beszívni az illatát.
Szelíden kérdőre vont, merre jártam, válaszolni akartam, de semmi nem jutott
eszembe. Mit is mondhattam volna? Ő lefektetett és nem faggatózott tovább,
elég volt neki annyi, hogy szerencsésen hazatértem. Az első két napot
átaludtam, gondolom a vérveszteség tette ezt velem. Harmadnap tértem újra
magamhoz. Ekkor, furcsa dolgokat kezdtem észlelni. A bőröm sápadt lett és
hideg, szemem sötéten izzott, és legnagyobb megrökönyödésemre, mikor
mellkasomra helyeztem a kezemet, szinte alig éreztem szívem dobbanásait. A
testem megfeszült a bennem dúló rengeteg erőtől. Láthatólag mindegy volt
számomra, hogy járnom, falat másznom, vagy több emeletnyit kell ugranom,
minderre egyszeriben képes lettem. Úgy éreztem, most látok először színeket,
formákat, minden tárgy elbűvölt, a hangokat csengőbben és élesebben
hallottam. Minden iránt szerelemre gerjedtem. Érzékszerveim tomboltak.
Éhséget nem éreztem, viszont a szobalányok édes illata megbolondított.
Megvesztem a vérszagtól, őrülten vágytam minden cseppjére. Torkom
kiszáradt a szomjúságtól, szemem vörös fényben parázslott. Anyám orvost
akart hívatni hozzám, de én megnyugtattam, hogy jól vagyok. A dolgok
azután addig fajultak, hogy egyik éjjel elkaptam a legfiatalabb szobalányt.
Ösztönösen cselekedtem, mint egy vérbeli ragadozó, és nagy élvezettel
nyeltem a vérét, melyet mindennél jobban kívántam. Ivás közben még sokáig
hallottam szíve heves dobogását, mely az idő múlásával egyre lassulni
kezdett, végül teljesen megállt. Síri csend lett, a lány teste élettelenül hevert
karjaimban. Ekkor úrrá lett rajtam a pánik, hogy mit is tettem. Elborzadtam,
de nem volt időm mérlegelni a helyzetet, el kellett tüntetnem éktelen bűnöm
egyetlen szemtanúját. A szobámban állt egy hatalmas faragott utazóláda,
melybe könnyedén belehelyeztem az élettelen testet. Meleg volt és hajlékony,
a halál még nem tette rá szörnyű bélyegét. Arca még akkor is rózsás volt, és
tündöklő, akár a tűzliliom. Látványa kísérteni fog az idők végezetéig – nézett
üresen a semmibe, majd újra beszélni kezdett: – Aztán szóltam a
komornyiknak, hogy most azonnal útra kelek, fogassa be a lovakat. A
szüleimtől nem búcsúztam el, úgysem tudtam volna a szemükbe nézni,
szökevény lettem, természetfölöttiként sodródtam a világon át, örök életre
kárhozva.
Döbbenten ültem, szemem könnyben ázott.
– Rufust én is ismerem, gonoszsága határtalan, ha ezer évig rothadna a
pokol legmélyén, az is enyhe büntetés lenne számára – mondtam dühösen
– Honnan tudsz te ennyit rólunk? – kérdezte őszinte kíváncsisággal a
hangjában.
– Elég legyen annyi, hogy volt már dolgom vámpírokkal.
– Megértem, ha nem akarsz most erről beszélni, nem faggatlak – mondta
megértőn. – Arra a kérdésemre azonban igazán válaszolhatnál, hogy mi
történt velem a folyóparton, amikor megfogtam a kezedet? – nézett rám
könyörgő pillantással.
Megsajnáltam, hisz olyan őszinte volt hozzám, én pedig egyik kérdésére
sem adtam választ még.
– Olyan képességgel rendelkezem, amitől életerőt és boldogságot tudok
átadni másoknak az érintésemmel, ez az állapot azonban csak addig tart,
ameddig maga a kontaktus, nem tovább.
Tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– Akkor te pont az ellentétem vagy, mert én halált és boldogtalanságot
osztogatok – mondta, és bánatosan lehajtotta a fejét.
Odaléptem hozzá, megemeltem az állát és mélyen a szemébe néztem.
– Engem boldoggá teszel, már a pillantásoddal is. Meglepődve, de
mosolyogva nézett rám. Ekkor láttam először örömöt smaragdzöld
szemeiben.