Alaszka
Nem tudtam megszokni a szánhúzó versenyek izgalmát, az adrenalin
intenzíven pulzált az ereimben. Kutyáim eszeveszett sebességgel száguldottak
a végtelennek tűnő hómezőn keresztül. Hazatértem, a fehérség birodalmába.
Sam mögöttem tartotta az iramot, és már-már sikerül megelőznie
szánomat, mikor egy vágtázó farkasfalka csörtető hangjára lettem figyelmes.
A falkavezér gyönyörű állat volt, fenséges bundáján szikrát vetettek a
felverődő hópelyhek. Ismerősnek tűnt, hozzám tartozónak. A csapat többi
tagja maradéktalanul megbízott benne, életük árán is követték volna őt, ha
kell, a világ végére is. Úgy éreztem, még soha nem találkoztam ilyen feltétel
nélküli bizalommal, önzetlen ragaszkodással. Aztán, szinte pillanatok alatt
eltűntek a szemem elől, és belevesztek a hómező távoli horizontjába.
Figyelmem lankadását Sam kihasználta és őrült tempót diktálva száguldott
el mellettem.
Mosolyogva csapott rá ostorával a vezérhímre, aki még jobban fokozta a
tempót. Az állatok izmai megfeszültek, a könnyű szán ide-oda sodródott a
hóbuckák között. A cél már nem volt messze, a mezőny jócskán leszakadva
haladt mögöttünk. Az utolsó száz métert fej-fej mellett tettük meg, de végül,
kutyáimnak hála, könnyedén futottam be a célba.
Sam az eszkimók őszinte, baráti mosolyával gratulált.
– Elfáradtál? – kérdezte zihálva.
– Rettentően – válaszoltam kimerülten –, már legalább kétszáz éve nem
fáradtam el ennyire – nyögtem.
– Gyere Iris, meghívlak egy italra, rád fér – ajánlotta fel Sam.
– Menjünk! – feleltem, és határozott léptekkel elindultam a csehó felé.
Alaszkában a kocsmák egy sémára épülnek, a söntés mindig a bejárattal
szemben áll, így könnyebben ki lehet ebrudalni az alkalmatlankodó
vendégeket, akik, hála a külföldieknek, nem is voltak kevesen.
– Rég jártál nálunk – mondta homlokát ráncolva.
– Gondterheltnek tűnsz. Mi a baj, Sam? – kérdeztem aggódva.
– Elszaporodtak a farkasokra vadászó ragadozók – suttogta vészjóslóan.
– Akkor épp jókor jöttem, remélem, tudok segíteni. De mi van a
többiekkel?
– Nem boldogulnak, ez már meghaladja a képességeiket – mondta
elkeseredetten, és meggyújtotta a pipáját. – Lestort miért nem hoztad
magaddal?
– Lestornak más, szintén súlyos problémákkal kell megküzdenie.
Skóciában egész családok tűnnek el nyomtalanul – válaszoltam nyíltan a
szemébe nézve.
– Fáradtnak látszol, Iris. Sok a gondod mostanság?
– Csak a szokásos. A „hogyan tartsuk fenn az egyensúlyt a természetben”
problémakör foglalkoztat – sóhajtottam.
– Sokan vannak odaát?
– Sajnos egyre többen és egyre vérszomjasabbak. Nestor is súlyosan
megsérült, nehezen tudtam összerakni öreg csontjait. Rufus és bandája egyre
kegyetlenebb és már a gyerekeket sem kímélik, egész családokat irtanak ki az
éj leple alatt – dohogtam.
– A rendőrségnek ez nem szúr szemet?
– Azt hiszik, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, és ebben nem is
tévednek. Ő a világ legprofibb sorozat gyilkosa, és még DNS mintát sem
hagy hátra – mondtam tárgyilagosan, aztán hirtelen témát váltottam. – Sam,
össze tudnál hozni számomra egy találkát Öreg Medvével?
– Megpróbálom, de nem ígérek semmi biztosat, mostanában zárkózottan
él, kerüli a nyilvánosságot. – Nézd csak, ott érkezik az italunk, jól fog esni –
mondta és vidáman a kezemre paskolt.
Nagyot kortyoltam a whiskyből. Az erős ital végig égette a nyelőcsövemet
és felforrósította a gyomromat, jóleső melegség járta át minden porcikámat.
– Gyere, elkísérlek a kuckóhoz, megérdemlünk egy kis pihenést, mielőtt
munkához látunk – mondta mosolyogva.
Az éjszakát egy igazi jégkunyhóban töltöttem, a kúp alakú építményt
hóból és jégből tapasztották össze. Fekhelyül állati szőrmék szolgáltak,
melyek közvetlenül a jeges földön hevertek. Lefeküdtem a medvebőrre,
gondosan betakaróztam és óvatosan eloltottam az olajlámpát, ügyelve arra,
hogy a fókazsír ki ne fröccsenjen. Behunytam a szememet és próbáltam
elaludni. A távolból farkasok üvöltése hallatszott, az emlékek sokasága
hirtelen tört rám.
– Konstantin – suttogtam a sötétben és az álom magába zárt.
Konstantin
Firenze a reneszánsz bölcsője. Határtalan örömmel töltött el a város
szépsége, a keskeny utcák kuszaságának látványa. Szobám ablakából
megdöbbentő kilátás nyílt a dómra. Bálra készülődtünk, melyet a városi
méltóságok tiszteletére adott vacsora előzött meg. Ruhám még a pamlagon
hevert, én alsóneműben kukucskáltam ki a keskeny ablakon, és a főkapu
fölötti csodás rózsaablakban gyönyörködtem. Szerettem ott állni, lenézni a
macskakövekkel kirakott térre, melyre lágyan omlottak a lemenő nap utolsó
sugarai. Beszívni az édesen illatozó gardéniák bódító illatát, hallgatni a halk
duruzsolást, beszéd foszlányok elmosódó szólamát.
– Kisasszony, ideje öltözni, hamarosan kezdődik a fogadás, a vendégek
már megérkeztek – szólt izgatottan a komornám, és felemelte ágyamról a
pazar estélyi ruhát.
– Máris Florence, de nem tudok betelni a látvánnyal, olyan határtalanul
elragadó – vetettem egy utolsó pillantást a nyüzsgő térre.
A ruha gyönyörű volt, az azúrkék bársony feszesen simult karcsú
derekamra, mély dekoltázsa kiemelte formás kebleimet. Gesztenyebarna
loknijaimat komornám laza kontyba fésülte, szabadon hagyva hosszú, szép
ívűnek mondott nyakamat. Égszínkék mandulavágású szemem vidáman
csillogott, finom vonású arcomra, makulátlan, hófehér bőrömre,
rácsodálkoztak az emberek. Magamat nem láttam ilyen szépnek, és
ellentétben kortársaimmal, nem töltöttem órákat a tükör előtt.
A hallban már gondtalanul társalogtak a főúri méltóságok, időnként
felhallatszott egy-egy önfeledt kacaj. Jelen volt a város szinte minden jelentős
személyisége, grófok, bárók, márkik.
– Mennem kell – gondoltam, és sietősen léptem ki lakosztályomból.
A palota pompázatos volt, úgy száz éve épülhetett, magában hordozta a
kor könnyed, ember központú stílusát. Kedveltem apró ablakait, rejtélyes
árkádjait, virágba boruló boltíveit.
– Iris, gyere! – integetett egy hölgy hívogatóan.
Armina volt az, a legjobb barátnőm, ízig-vérig firenzei dáma, elegáns,
könnyed lénye derűt sugárzott.
– Nézzétek, milyen szépen tündököl a mi kis szivárványunk! – mondta
büszkén.
Szégyenlősen sütöttem le szemeimet, nem állhattam, ha szembe dicsérnek.
– Csak úgy nyüzsög körülötte a sok kérő, de ő nem akar férjhez menni –
csipkelődött.
– Armina, még nem született meg az a férfi, aki engem elviselne, tudod,
hogy nem vagyok az az engedelmes szobanövény típus – replikáztam.
A vendégek zöme már megérkezett, a hosszú, bíbor abrosszal terített asztal
a hatalmas ebédlőben várta a vacsorázókat. Házigazdaként az asztalfőt illett
elfoglalnom. Élvezettel figyeltem az önfeledten falatozó és csevegő emberek
sokaságát, a porcelán tányérokhoz koccanó ezüst evőeszközök fémes
csendülését, a csillogó kristály poharak vidám csilingelését.
Én magam nem ettem semmit, ősidők óta nem éltem hússal és kissé zavart
a sültek látványa. Miközben szemügyre vettem az egybegyűlteket, egy fiút
pillantottam meg az asztal túloldalán. Hozzá sem nyúlt az ételekhez, melyeket
a lakájok folyamatosan hordtak elé. Az arcát kémleltem, és azon vettem észre
magam, hogy szívem vad kalapálásba kezd, ilyen éteri jelenséget még nem
láttam soha életemben. Szépsége gátlástalanul kérkedett. Bűvöletbe ejtettek
vonásai, patyolat bőre, finom metszésű orra, duzzadt, fakó szája. Smaragd
szemei földöntúli szépségben tündököltek a gyertyafényben, akár az apró
csillagok. Világosbarna hajából, melyet copfba fogott a tarkóján, rakoncátlan
tincsek lógtak homlokába. Kifejezéstelen arccal meredt az ételekkel telerakott
asztalra, mint aki gondolatban egészen máshol jár. Ebben a percben
irigyeltem azokat, kik könnyűszerrel olvasnak mások elméjében.
Megérezhette kutakodó pillantásomat, mert nagyon lassan felém fordította
pompás fejét és mélyen a szemembe nézett. Pillantása szinte égetett, végtelen
szomorúságot láttam benne, és valamilyen ismeretlen vágyakozást. Zavarba
jöttem, a zsebkendőmért nyúltam, de ő még ekkor sem vette le rólam igéző
tekintetét. Felálltam és úgy tettem, mintha hirtelen sürgős dolgom akadt
volna, de csak zavaromat próbáltam palástolni, kissé ügyetlenül.
Miután a vacsora véget ért, a zenekar játszani kezdett. A bálterem
zsúfolásig megtelt, és a tömegben kíváncsian kémleltem az angyalarcú
idegent, de ő már elment, és csak egy homályos emlékképet hagyott maga
után. A meghívottak lajstroma a fejemben volt, de idegen név bizonyosan
nem szerepelt rajta, nem tudtam, ki lehet, különös személye titokba veszett.
Az este hátralevő része úgy telt, mintha már nem is lennék szereplője az
előadásnak, melyet magam rendeztem és hoztam tető alá. Fogalmam sem
volt, mi történik körülöttem, még az sem tűnt fel, hogy már mindenki
távozott. Egyedül ültem a hatalmas asztalnál, a szemközti üres széket
bámultam, és az angyal arc úgy lebegett előttem, mint egy kósza jelenés.
Órákig kuporogtam ott, aztán a fáradtság levett a lábamról, végül sajgó
szívvel zuhantam az ágyamba.
Az éjszaka végeláthatatlannak tűnt, álmatlanul hánykolódtam, ki tudja
meddig, talán hajnalig. Eleinte számolgattam a perceket, majd azt is feladtam,
aztán észrevétlenül aludtam el. Álmomban szörnyű rémképek törtek rám,
kísértett a múltam. Akkor szörnyű tűz pusztított, porrá égette a kolostort.
Kislány voltam és borzasztóan féltem.
Az idegen behatolók gonoszsága szinte sütött a levegőben. Démoniak
voltak, hófehér bőrük világított a tűz fényében. Egyikőjük nevén szólította a
társát.
– Rufus, a lányt hagyd életben!
Ekkor két izmos kar acélként zárt körbe, mozdulni sem bírtam, hűvös
lehelete az arcomba csapott.
Felriadtam, a szemem könnyes, a testem jéghideg volt, előző napi
jókedvemnek nyoma sem maradt.
Már kora reggel sétálni indultam, úgy gondoltam, attól majd lenyugszanak
túlfeszített idegeim. Egész nap az utcákat róttam, többször is elhaladtam
ugyanazon a helyen, volt olyan tér, amit már háromszor is körbe jártam.
Aztán, azon vettem észre magam, hogy szemeimmel a rejtélyes idegent
kutatom, de nem találtam rá sehol. Később érdeklődni kezdtem felőle,
felkerestem ismerőseimet, de senki sem emlékezett rá.
Már kezdtem azt hinni, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye, és
valójában nem is létezik. Teljesen összezavarodtam, meg akartam találni, még
akkor is, ha a föld alól kell előkerítenem, vagy a tudatom legmélyebb
szféráiból. Vágytam rá, hogy kifürkésszem titkait, megvédjem minden kíntól.
Vágytam rá, hogy megvigasztaljam, szomorú arcát tenyerembe fogjam, és
megosszon velem mindent, ami kísérti.
A folyópartra sétáltam, a víz látványa kissé megnyugtatott.
Merengésemből egy guggoló alak látványa zökkentett ki, ő volt az, kinek
pillantására mindennél jobban szomjaztam.
Forróság öntött el. Ködös rejtélybe burkolózva ült, akár egy szent, vagy
valami afféle, és rezzenéstelen arccal bámulta a túlpartot.
– Most mit tegyek? – gondoltam rémülten, de egyben nagy
megkönnyebbüléssel.
Szerettem volna, ha higgadtságom nem hagy cserben, de sajnos ez történt,
úgy hullott le rólam, akár a száraz falevél, ősz delején. Elvesztettem a józan
eszemet, lénye a végtelenségig összezavart, földbegyökerezett lábakkal álltam
meg előtte, és ő rám emelte csodaszép tekintetét.
– Végre megtaláltál – mondta nyugodtan.
– Ismersz engem? – kérdeztem bizalmas hangvételétől meglepve.
– Nem, de tegnap bűvöletbe ejtettél, és lám most sikerült magamhoz
vonzanom téged. Pokolian jó ördög vagyok, igaz – nevetett ironikusan.
– Ezek szerint sikerrel jártál, a tudatalattid roppant erős lehet – ismertem
el.
Élvezet volt ránézni, ahogy ott ült és engem fixírozott. Pupilláit résnyire
szűkítette a kora esti derengés.
– Ha olyannyira „megbűvöltelek”, ahogy állítod, miért menekültél el
tegnap?
– Tartottam tőled, a beszélgetéstől, az esetleges kérdéseidtől – vallotta be
vonakodva.
– Miért gondoltad, hogy faggatni foglak?
– Mert már a tekinteteddel is azt tetted.
– Ha már úgyis azt gondolod rólam, hogy szörnyen kíváncsi vagyok, akkor
megkérdezhetem, hogy ki vagy?
– Magam sem tudom – rántotta meg vállát, és elnézett a híd felé.
Közelsége bénítóan hatott rám, lenyűgöző volt és mégis félelmetes,
vonzott és közben megijesztett. Még soha nem éreztem magamat ennyire
kiszolgáltatottnak, prédája voltam e fenséges lénynek, aki végleg és
visszavonhatatlanul megbabonázott. Tekintetem arcára szegeződött, melynél
Leonardo sem tudott volna szebbet faragni, de az álmodozó szempár a távolt
kémlelte.
– Segítségedre lehetek valamiben? – érdeklődtem aggódva, mert úgy
éreztem, hogy ismét rátelepedett a keserűség, és a bánat, mely visszajáró
vendége volt lelkének.
– Remélem – mosolygott elbűvölően a szemembe. – Hosszú ideje akkor
éreztem először boldogságot, amikor tegnap tekintetünk egymásba fonódott –
vallotta be nyíltan.
Aztán a derűje, egy röpke pillanat alatt elillant, és ábrázata ismét
visszanyerte a szokásos mélabús kifejezést. Felé nyúltam és megérintettem
hófehér arcát, hideg volt, akár egy jégszobor. Döbbenten rántottam el a
kezemet. Az nem lehet, hogy ő is közülük való, azok közül, akik a pokol
tornácán táncolnak, nagyon is ismertem a fajtáját, talán túlontúl is.
– Kérlek, ne félj tőlem! – nézett rám úgy, mint aki megbocsátást remél.
– Nem félek. Mégis mi okom lenne rá? – palástoltam el
megrökönyödésemet.
– Fel tudnék egy párat sorolni – kacagott démonian.
– Hogy hívnak? – folytattam a faggatózást.
– Konstantin – felelte.
Kíváncsivá tett a viselkedése, teljesen eltért a megszokottól, szelídsége
mögött ott lapult valami más, valami, ami beleette magát minden vonásába: a
mélyen eltemetett, lappangó vérszomj. Külseje magában hordozta fajtája
eltéveszthetetlen jellegzetességeit. Acélos test, izzó macskaszemek, márvány
bőr, melyen átsejlettek a kékes erek izgalmas hálózatai.
Pár pillanatig szótlan maradtam, lelkemben észveszejtő vihar dúlt,
érzelmeim harcoltak a konvenciókkal, melyeket mélyen belém vésett az idő.
Aztán mégis megszólaltam.
– Konstantin, nézz a szemembe, kérlek! Tudod, hogy ki vagyok? Úgy
érzem, átlátsz rajtam.
– Nem, de el sem tudod képzelni, mennyire szeretném megtudni – suttogta
kissé rekedtes hangon.
– Talán segíthetek, légy szíves tedd mindkét tenyeredet az enyém-be! –
kértem.
Vonakodott kissé, és arcára enyhén bizalmatlan kifejezés ült. Aztán
nagyon óvatosan, megérintett, hosszú szoborszerű, vékony újai hidegen
simultak tenyerembe. A változás döbbenetes volt, arca kipirult, szeme megtelt
élettel, szíve hevesen vert, lélegzete felgyorsult.
– Ez egy káprázat – nézett rám megrökönyödve, olyan, mintha újra élnék,
melegség járja át egész testemet, érzem, ahogy egyre gyorsul a szívverésem,
csak úgy süvít a vérem. Ki vagy te, hogy ilyen hatalommal bírsz? – faggatott
türelmetlenül.
– Ez egyelőre legyen az én titkom – feleltem rejtélyes mosollyal.
– Gondolom, már rájöttél, mi vagyok? – kérdezte félénken lesütve a
szemét.
– Igen – vallottam be őszintén –, de emiatt nem kell szégyenkezned, nem a
származásunk dönt afelől, milyenek vagyunk, csakis a lelkünk tisztasága, a
szellemünk nagysága. Senki sem jön előjogokkal a világra, azokat
magunknak kell kivívnunk. Mióta éled ezt a létformát – kérdeztem
tapintatosan.
– 1535-ben változtam át, azóta bolyongok a világban és kutatok az „apám”
után.
Vallomása meghatott.
Hosszú percekig csak álltunk, én újra megfogtam a kezét és hagytam, hogy
átjárja őt vérének forró áramlása, melynek lüktető érzését már oly rég
elfeledte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése