Kastély a Comói-tónál
Miután elment feküdtem még egy kicsit az ágyban, lustán elnyújtózva
gondoltam arra, hogy nemsokára már nem választja őt el tőlem a pirkadat.
Visszaemlékeztem az édes, buja éjszakára és testemet újra átjárta a vágy,
mely még akkor is kitöltötte minden porcikámat. De bármennyire is rabul
ejtett Konstantin sápadt bűvölete, egy másik dologgal is foglalkoznom kellett,
a kastélyvásárlás ügyével. Sietősen felöltöztem és a bíboroshoz indultam, aki
szívélyesen fogadott és tájékoztatott arról, hogy a kastély a Galeotti család
birtokában van. Galeotti herceg közismert személyisége volt Firenzének, ő is
a Dóm téren lakott. Gyakran voltam hivatalos az általa rendezett pompás
bálokra, melyek roppant egyediek voltak. Csak harmadnapra kaptam
időpontot a herceg titkárától, mert éppen vadászni volt a fiaival.
A vásárlás előtt azonban, mindenképp meg akartam nézni a kastélyt, így
Konstantinnal a Comói-tóhoz utaztunk. Olyan szép helyen épült, hogy párját
talán sehol nem találni, a fennsíkon emelkedett és uralkodott a tó nagy része
fölött. Csak álltunk, néztük és mindketten tudtuk, hogy hazataláltunk.
– Itt egy jó darabig nyugalomban élhetünk, csak arról kell gondoskodnunk,
hogy a személyzetet időnként lecseréljük – mondtam nagyot sóhajtva.
Kedvesemet a boldogság öröme olyan magasba emelte, hogy szinte repült.
– Köszönöm – suttogta meghatottan.
Amikor hazaértünk, gondolataim már a felújítási munkálatok kötötték le,
már alig vártam a megbeszélt időpontot, türelmetlenül járkáltam fel s alá.
– Iris, ne aggódj, miénk lesz az „elvarázsolt kastély”, ki akarna ilyen
eldugott helyre költözni? – csitítgatott.
Estefelé felkerestem a herceget, aki a több napos vadászattól kimerülten
fogadott.
– Kedvesem, hallottam, hogy távollétem alatt sikerült megnéznie a kastélyt
– mosolygott rám kissé fáradtan.
– Igen, és teljesen elkápráztatott, pedig még belülről meg sem csodáltam.
Ennek ellenére minél előbb szeretném megvásárolni.
– Semmi akadálya – mondta Galeotti szívélyesen –, már így is jó ideje
lakatlanul áll. Szükség lesz azonban egy kis felújításra. A tetőgerendákat
feltétlenül ki kell cserélni, mert már korhadtak, tudok ajánlani egy pár kitűnő
mesterembert.
– Köszönöm, szívesen elfogadom a segítségét. Megkérdezhetem, hogy ki
lakott ott régebben?
– Az unokabátyámé volt, de ő tragikus körülmények között halt meg, már
több mint tíz éve. Holtan találták a közeli erdőben, valószínűleg valamilyen
állat végzett vele. Én voltam a legközelebbi hozzátartozója, elég magának
való volt, gondolom azért is élt ott, visszavonultan a világtól.
Az idő gyorsan elszállt és miután megbeszéltük a fizetési feltételeket,
búcsút vettünk egymástól.
A felújítás gyorsan és precízen zajlott. Konstantin ragaszkodott ahhoz,
hogy személyesen felügyelje a munkálatokat és ezzel nagy terhet vett le a
vállamról. Szíve csücske egy kis csillagvizsgáló torony volt az épület keleti
frontján, melyet a legújabb műszerekkel szerelt fel. Imádta a tudományok és a
művészetek világát, mikor ezekkel foglalatoskodott arcából gyakran áradt
valamilyen gyermeki, megható öröm. A kastély elkészült és messzi
mérföldekre a legpompásabb lakhely lett.
Késő ősz volt, mire beköltöztünk, a fák már lehullajtották leveleiket, és
korai sötétség borította be a tavat. A földszinten egy tágas, boltívekkel
elválasztott csarnok terült el. Az épület bal szárnyán foglalt helyet a konyha
és a szolgálók lakhelye, a jobb szárnyon pedig a lakószoba és az étkező. Egy
kecses ívű lépcsőn juthattunk fel a háló- és vendégszobákhoz, melyeket
fürdőhelyiségek egészítettek ki. Konstantinnak külön szobát rendeztem be,
arra az esetre, ha magányra vágyna, bízván abban, hogy erre ritkán lesz
szüksége.
A ház ékessége pedig a hálószobánk volt, tágas, keleti fekvésű. A szoba
közepén egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett, rojtos selyem
függönyökkel, a berendezést már csak apró márványlapos bútordarabokkal
egészítettem ki. Az összhang tökéletes volt.
Az elmaradhatatlan bársony sötétítőfüggöny mély bíborban tündökölt, és
napközben mindig gondosan behúztuk. Az ablakból lélegzetelállító kilátás
nyílt a Comói-tóra, melynek környéke élőlények gazdag tárházát nyújtotta.
Reggelente a hűvös idő ellenére hattyúk tucatjai úszkáltak a tavon, vagy
csőrüket hátukra simítva lebegtek a tó sima víztükrén.
Életünk gondtalanul telt, naphosszat lovagoltunk és a tavon csónakáztunk.
Konstantin gyakran töltötte az éjszakáit a toronyban, a csillagok állását,
egymáshoz való helyzetét számolgatta és az égbolton követte őket. Nem
vettem ezt tőle zokon, tudtam, hogy néha magányra vágyik. Időnként
kétségek közt vergődött, gyötrődő arccal, szótlanul járt-kelt a házban. Majd
egy napon váratlan kérdést szegezett nekem:
– Szerelmem, biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb férfi a számodra?
– emelte rám gyönyörű tekintetét.
– Te vagy a levegő, amit belélegzek, a szívdobbanásom, az ételem és az
italom, nélküled csak egy halhatatlan lény lennék, te adsz értelmet a
létezésemnek. Gondolod, hogy el tudnám viselni az évszázadok múlását, a
barátaim halálát, ha te nem lennél nekem? – öleltem meg és borítottam el
forró könnyeimmel hűvös arcát.
– Nem gondolsz soha arra, hogy egy vérszomjas fenevaddal élsz egy fedél
alatt, aki veszélyt jelenthet számodra?
– Ez a lét nekem mindent megér, és inkább enyészek el a te karjaidban,
minthogy nélküled éljek akár egy percig is. Osztozni akarok veled minden
rezdülésben, együtt akarom veled hallgatni a hajnali madárdalt, az eső
kopogását az ablakon, a méhek zümmögését. A te szemeden keresztül akarom
látni a csillagokat, az éj sötétjét, a nap szikrázó sugarát. Éjjelente a te
gondolataid mélységébe akarok elmerülni, és azt akarom, hogy együtt
gömbölyítsük napjaink kusza fonalát.
Azon az éjszakán nagyon gyengéd volt hozzám, lelkemben tündérek jártak
táncot, de apró rezdülésein megéreztem, hogy még nem teljesen nyílt meg
előttem. Lényének egy részét zárva tartotta, és én mindenképpen ki akartam
nyitni ezt a kaput is, az utolsót, amit még nem tárt fel senki. Sokat törtem a
fejemet azon, hogyan vigyem véghez ezt a nehéznek tűnő feladatot, semmi
esetre nem akartam erőltetni a dolgot, végül úgy döntöttem, az időre bízom.
Konstantin hetente egyszer eltűnt a házból, és tisztában voltam azzal, hogy
táplálkozni megy, hogy hol találkozik a vérszolgálóval nem tudtam, de nem is
kutakodtam utána. Meglepett, hogy a Vatikánból már rég nem kaptam levelet.
A Monsignoréval, Márton atyával tartottam a kapcsolatot, ő tájékoztatott
mindig az elkövetkező feladataimról. Nem állt szándékomban megosztani
vele magánügyeimet, melyek nem tartoztak az egyházra. A dogmatikus
gondolkodás, egyébként is távol állt tőlem, sokkal inkább kötődtem a
természethez, és csupán egy egyszerű teremtménynek tartottam magamat.
Lelki kérdésekben, pedig csak egy valakitől kértem tanácsot, attól a lénytől,
aki mindenekfelett áll, és kinek döntéseit és tetteit még a Szent Atyának sem
áll módjában megkérdőjelezni. Ő pedig mellettem állt, megértett, szeretetével
kényeztetett és ezt éreztette velem minden áldott nap. Benne volt mindenben:
a virágok szépségében, a napsugárban, a parányinak tűnő csillagokban, a
hegyi patak csobogásában, és bennünk is, bennem és Konstantinban.
Sokáig üldögéltem az íróasztalnál, ezeken a dolgokon merengve, majd
tollat ragadtam és írni kezdtem.
Kedves Atyám!
Oly rég hallottam már Ön felől, hogy idejét sem tudom. Remélem, a Szent
Atyával egyetemben jó egészségnek örvend. Időközben új lakhelyet
választottam magamnak, vásároltam egy kastélyt a Comói-tónál. Továbbra is
rendelkezésükre állok, ha szükségesnek látják. Kérem, feltétlenül értesítsen,
ha a dolgok alakulása azt megkívánná.
Továbbra is maradok odaadó hívük:
La Fayette bárónő
Amikor a levelet felgöngyöltem és egy selyem szalaggal átkötöttem,
belépett Konstantin.
– Látom, levelet írtál – mondta, de tapintatosan nem kérdezett rá, hogy
kinek. Tudtam, hogy furdalja a kíváncsiság, de semmiképp sem akart
tolakodónak mutatkozni.
– Igen, Vatikánba írtam – mondtam szenvtelenül –, és megerősítettem őket
abban, hogy továbbra is számíthatnak a szolgálataimra.
– Te a pápát szolgálod? – kérdezte megrökönyödve.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy már tettem nekik egy-két szívességet, de
mostanában eléggé hanyagolnak. A baj az, hogy túlzottan féltenek, mert azt
hiszik pótolhatatlan vagyok.
– Hát ennek igazán örülök, mert nem szeretnélek veszélyben tudni – bújt
hozzám.
– Megkérdezhetem, hogy milyen feladatokat szoktak rád bízni, kedvesem?
– Félszerzeteket, vérfarkasokat és többek között vámpírokat is. Sajnos még
nem sikerült felgöngyölítenem a vámpírok szerveződési rendszerét. Szörnyen
titkos az egész, és még az is lehet, hogy egymástól teljesen függetlenül élnek,
magányosan, belesüllyedve a halhatatlanság mocsarába. Gondolom, te erről
többet tudnál mesélni – szegeztem rá kérdőn a tekintetemet.
– Hmm…, most már értem, miért vettél magadhoz – kacsintott rám
sármosan.
– Nem is rossz ötlet, mi ketten csodákra lennénk képesek, sőt még az is
lehet, hogy az egyháztól feloldozást nyernél – mosolyogtam rá.
– A Vatikán soha nem fogadná el a szolgálataimat, Iris, hisz számukra én
nem is létezem. A gyilkosságokról nem is beszélve, amit a múltban követtem
el – sütötte le a szemét.
– Szerelmem, ez csak egy buta vicc volt, ne haragudj! – öleltem meg.
A nap hátralevő részét a kertben töltöttük a hűs szőlőlugasban, amely
megfelelő mennyiségű árnyékot biztosított Konstantin számára. A délelőtt
elhangzottak pedig nem kerültek szóba többet, kizárólag hétköznapi
dolgokról diskuráltunk.
Másnap esőre ébredtünk, csak feküdtünk az ágyban és hallgattuk az
esőcseppek monoton kopogását az ablakpárkányon, ez a hang megnyugtatott
mindkettőnket. Konstantin csukott szemmel nyúlt el, szoborszerű alakja
élettelennek tűnt, csak időnként rezdültek meg dús fekete szempillái.
Óvatosan felkeltem és kinéztem az ablakon. A tó rejtelmes párába
burkolózott, felszíne szinte összeolvadt a felette úszó szürke felhőkkel. A
távolban egy lovast pillantottam meg, a kastély felé közeledett.
– Látsz valami érdekeset, drágám? – kérdezte még mindig csukott
szemmel.
– Lovas futár érkezett.
A komorna felhozott egy levelet, Konstantinnak volt címezve. Figyeltem
az arcát, miközben olvasott, gondterheltnek tűnt, szemöldökét összeráncolta
és tudtam, hogy ez nem jó jel.
– Valami baj van? – kérdeztem türelmetlenül, de ő nem válaszolt csak
olvasott tovább.
Mikor a végére ért, rám nézett, de csak elszántságot láttam a tekintetében.
– Holnap el kell utaznom, halaszthatatlan ügyben – mondta kurtán. '
– Remélem, nincs semmi baj – néztem rá aggódó pillantással.
– Konkrétumokat nem tudok. Vannak olyan dolgok, amit levélben megírni
veszélyes lehet, a futárokat gyakran érik támadások a sötét, kietlen, erdei
ösvényeken.
Nem faggatóztam tovább, mert rájöttem, hogy ez az a kiskapu, ami még
nem nyílt ki előttem, és én nem szándékoztam kéretlenül belépni rajta.
A nap az eső ellenére kellemesen telt. A délutánt olvasással töltöttem, de
nem sokat haladtam, mert néhány sor után, újra a levél körül kezdtek forogni
a gondolataim, egyszerűen nem tudtam másfelé terelni őket. Konstantin dél
körül felvonult a csillagvizsgáló toronyba és csak alkonyatkor került elő.
Sötétedés után bekérettem a vacsorát. Mindig két főre szolgálták fel, hisz
ügyelni kellett a látszatra. Helyet foglaltunk az asztalnál és bensőségesen
beszélgettünk ártalmatlan dolgokról, az évszakok változásáról, a
lótenyésztésről és még sok minden egyébről. Mindkét ételből ettem egy
keveset, megkímélve Konstantint a számára elviselhetetlen ízű eledel
elfogyasztásától.
– Tölthetek egy kis bort? – kérdezte angyali hangján, melyben enyhe
szorongást véltem felfedezni.
– Igen, kérek – nyújtottam felé a poharamat.
– Beszélnem kell veled, Iris – hangja izgatottan csengett gyere, menjünk
fel a toronyba, ott nem zavar minket senki.
A toronyba egy szűk csigalépcső vezetett, melyet a gyertyafény
sejtelmesen világított meg. A padlásszoba kör alakja az égitesteket látszott
szimbolizálni, ablakai az égtájak felé voltak tájolva. Estére az idő kitisztult, a
hold sápadtan sütött be a nyílásokon.
– Ülj le ebbe a fotelbe, Iris, hosszú lesz a mondanivalóm – mutatott egy
kényelmes ülőalkalmatosság felé.
– Nem mindent tudsz még rólam – vágott bele –, van még egy része~az
életemnek, amit sokak elől rejtegetnem kell. Előtted viszont már nem vagyok
képes tovább titkolózni, bármennyire is veszélybe sodorhatok ezzel másokat.
Mikor megtudtam, hogy kapcsolatban állsz a Vatikánnal és évek óta a
vámpírok szerveződési formáit kutatod, elgondolkodtam azon, hogy
beavatlak a dologba, ugyanis én mindent tudok erről.
Megborzongtam.
– Folytasd! – mondtam rekedt hangon.
– Létezik egy szervezett, melyet Principatusnak neveznek. Ez a szervezet a
vámpír Tribusok fő összetartó ereje, működésének legfőbb célja, hogy titkolja
az „álarc” viselőinek kilétét és elrejtse a vámpírok világát a halandók szeme
elől. A Tribusok vérségi alapú törzsek, melyek rendkívül összetartóak. A
vámpírjaikat hidegen hagyja a halandók világa, csak akkor folynak bele
hétköznapjaikba, ha azt érdekük úgy diktálja. A Principatus hat törzset foglal
magában, mindegyiknek saját működési rendszere és szabályzata van. A
Tribusok vámpírjainak azonban kötelességük alávetni magukat a Principatus
törvényeinek. A vámpír törzsek vezetői és a városok elöljárói a Senatorok, ők
alkotják a Senatust, a törvényhozó testületet, melynek legfőbb eseménye a
zsinat. A zsinat húszévente egyszer kerül megrendezésre, és ezen kívül csak
rendkívüli helyzetek estén hívják össze, most erre került sor. A zsinat
helyszíne pedig mindig Velence, ahogy most is. A Principatus államformája
arisztokratikus köztársaság, akár csak az ókori Rómáé volt egykor. Én a
Noble Tribus tagja vagyok. Ez az arisztokrata szervezet, a Principatus
alapköve, a mi törzsünk tagjai teszik ki a Senatus túlnyomó részét. Minden
városnak saját Senatora van, akik szinte kivétel nélkül Noble-ok. A
Principatuson kívül, létezik azonban egy Mundo Sambrának, vagy más néven
„Árnyvilágnak” nevezett vámpír szekta is, amely a köztársaság legfőbb
ellensége. Tagjai a Principatus törzseiből kivált hatalmas erejű vámpírok és
senkit sem gyűlölnek jobban a Principatus tagjainál. Vezetőjük kilétét
egyelőre homály fedi, bár igen sokan próbálták már leleplezni – fejezte be
mondandóját.
– Ez egyszerűen megdöbbentő, hogy lehet ezt titokban tartani?
– Nem egyszerű, szüntelenül harcra készen állunk, és nem kevés a
cselszövés sem, ezen kívül a Tribusok is viszálykodnak egymással az
előjogok kiharcolásáért. Gondot okoz még az is, hogy óriási a törzsek közti
intellektuális különbség, és ez nagymértékben megnehezíti a zsinatok
sikerességét. Van egy teljes dokumentációm a Principatus törvényeiről,
szervezeti rendszeréről és az egyes Tribusokról. Itt hagyom neked, a
távollétemben nyugodtan tanulmányozhatod.
– Te milyen szerepet töltesz be a Tribusodon belül?
– Én voltam Firenze Senatora, de amikor ide költöztünk, írásban kértem
törzsem vezetőitől, hogy mentsenek fel rangom alól. Választ azóta sem
kaptam, gondolom, a Noble nem tudta mire vélni a-dolgot, erről a titulusról
ugyanis, még soha senki nem mondott le önszántából. Mindeddig azt hittem,
hogy kizártak, de nem úgy néz ki a dolog. Ez a meghívás a zsinatba egy kissé
meglepett, ezek szerint még mindig számítanak a szolgálataimra.
– Mikor indulsz? – kérdeztem aggódva.
– Holnap kora hajnalban, de addig még temérdek időnk van, és nem
szeretném elpazarolni – mondta sóvárogva.
– Még rengeteg kérdésem lenne.
– Kérlek, beszéljük meg azokat máskor, az iratokból egyébként is mindent
megtudhatsz.
– De nem az érzéseidről. Miért mondtad Firenzében, hogy magányos
vagy?
– Mert az is voltam. Sokakkal ellentétben nekem a Tribus nem jelenti a
családot. Én többre vágytam, én rád vágytam.
Gyengéden ölbe vett és nagyon lassan, óvatosan levitt a szűk lépcsőn.
Menetközben becéző szavakat suttogott a fülembe, de én görcsösen
kapaszkodtam belé, mert még mindig sokkos állapotban voltam a hallottaktól.
– Lazíts, kérlek, teljesen merev vagy – simult hozzám lágyan, majd
lefektetett az ágyra, és finoman masszírozni kezdett. Először a vállamat, majd
egyre lejjebb és lejjebb siklott a keze. Gyengéd érintése szinte varázsütésre
feloldotta görcsösségemet, ellazultam. Szenvedélyesen öleltük egymást,
leírhatatlan mámorral tört rám a vágy, majd beleolvadt a kéj édes hullámaiba.
És én újra felfedeztem „Gyönyörországot”.
Másnap hajnalban finom búcsúcsókot lehelt ajkamra és nesztelenül
távozott, csak a lova patájának dobogása hallatszott fel az udvarról.
– Vajon mikor tér vissza, erről nem beszéltünk tegnap – szorult össze a
gyomrom a gondolattól.
Ekkor láttam meg, az ékes betűkkel írt levelet, melyet az éjjeli
szekrényemen hagyott.
Szerelmem!
Kérlek, ne haragudj, hogy búcsú nélkül mentem el, de olyan édesen
aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Mindent elfogok követni
azért, hogy minél hamarabb viszontlássalak, hiszen tudod, minden perc
kínszenvedés nélküled. Nagyon vigyázz magadra, és ha lehet, maradj a ház
közelében!
Millió csók!
Konstantin
Magamhoz öleltem a levelet, melyen még érezni lehetett édeskés illatát, és
gondűző álomba merültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése