A vámpír Principatus Tribusai
Konstantin nélkül a kastély egy kietlen hodálynak tűnt, csak bolyongtam
szobáiban céltalanul. Éjszaka hiányzott testének közelsége, lélegzete és
ölelése, nappal pedig a beszélgetések, a sokatmondóan odavetett pillantások,
félszavak. Miután elment rögtön kutatni kezdtem az iratok után, melyek a
Principatus felépítését taglalják, de sehol nem találtam őket. Kedvesem nagy
felindultságában elfelejtette megosztani velem, hová is rejtette. Végül a
szobájában találtam rájuk, egy ósdi ládában hevertek, sárgán, megfakultan.
Remegő kézzel vettem elő a zizegős pergameneket és átszellemült arccal falni
kezdtem betűit. '
Az első a Vámpír Principatus alapító okiratának hű másolata volt, mely a
tizenharmadik században íródott, és rajta díszelegtek a Tribusok cirkalmas
viaszpecsétjei és alattuk a Senatorok aláírásai. A csodaszép gót betűkkel
íródott latin szöveg lenyűgöző látványt nyújtott. A második pergamenen a
köztársaság alaptörvényei sorakoztak pontokba szedve. Először csak az első
pár bejegyzést olvastam el, de az is kellőképp megdöbbentett.
Tiszteld teremtő Atyádat, ki az örök halhatatlanságba emelt.
Soha ne szegülj szembe vele, bármi is történjék.
A Principatusnak és Tribusodnak feltétlen engedelmességgel tartozol.
Kötelességed fenntartani a látszatbirodalmat, még akár örök életed árán
is.
Ne gyilkolj kedvtelésből és haszonszerzésből…
A törvény legalább hatvan pontot tartalmazott még, mindet figyelmesen
végigolvastam, bár gondolataim, még mindig az első pont körül forogtak.
Konstantin soha nem tartotta be az első törvényt és a másodikat sem fogja
– valószínűleg. Miért is tette volna? Az ő esete nem volt átlagosnak
mondható, hisz amikor Rufus megteremtette, magára is hagyta, árván,
kitaszítottan, a hideg macskakőre hullva. Nem tanította meg arra, miként
viselje sorsát, hogyan váljon többé és jobbá, mint mások.
Egy szó, mint száz elmulasztotta a kötelességét, amit bármely apa megtett
volna.
A harmadik tekercs a köztársaság Tribusait mutatta be, különös, tényszerű
mondatszerkesztéssel, kissé tudományosan.
A Principatus hat Tribust, vagy más néven törzset foglal magában. Név
szerint: Fuersa, Dementrex, Nostre, Artisto, Veneficus, Noble.
A Fuersa Tribus
A Fuersák, gúnynevük aljanép, megjelenése igen változatos, gyakran
féktelen és frivol. Öltözködésükben a kötetlenséget részesítik előnyben, soha
nem követik az adott kor divatját. Lakhelyük kiválasztásában is
rapszodikusak. A Fuersák feltételek nélkül ragaszkodnak vámpír
testvéreikhez, ezért kis „bokrokban” élnek. Indulatos természetük, olykor
rejtőzködésre kényszeríti őket, ezért egyszerre több menedéket is
fenntartanak. Olykor halandók házaiba is beköltöznek, és uralmuk alá hajtják
35az ott lakókat. Egyes estekben még az értelmetlen gyilkosságtól sem riadnak
vissza, bár ezt igen ritkán teszik. A Tribus tagjai leginkább a változásra
érzékeny embereket kedvelik és egyetemekről, politikusokból és elnyomott
kisebbségekből választanak gyermeket. Az újdonsült vámpírokat szinte
mindig fűti valamilyen személyes eszme, ezért is olyan megosztott a törzs. Az
egyes tagok közti gyűlölet pedig gyakran erősebb a külső ellenség iránti
ellenszenvnél is. Őseik hírnevesek, közülük kerültek ki a legtehetségesebb
vámpírok. Egyikőjük, kit Alexandernek hívtak, a hiedelem szerint, képes volt
meggörbíteni és elcsúsztatni az idősíkokat. Viselkedésük legfőbb jellemzői a
gyorsaság, az őserő és az erőszakos viselkedés. Gyengeségeik közé tartozik,
hogy sokszor túl szenvedélyesek, befolyásolhatóak és könnyen kötelezik el
magukat átláthatatlan ügyek mellett. Gyakran kerülnek kínos szituációkba,
melyekből csak kisebb-nagyobb nehézségek árán tudnak szabadulni. A
Fuersa törzset túl sok belső viszály feszíti ahhoz, hogy szervezettségről
beszélhessünk. Gyűléseiket többnyire nagyobb népesemények után tartják,
melyeken nem ritka a hangos üvöltés és tombolás.
A Dementrex Tribus
A tébolyultak. A Dementrexek egyességet kötöttek a Principatussal, de
nem mondhatóak teljes jogú tagoknak. Képviselői a Mundo Sambrában is
fellelhetőek, bár igen kis számban, zavarodott viselkedésük még ott is
riadalmat gerjeszt. Hűség azonban egyik vámpír szervezethez sem köti őket.
Megjelenésük a kegyetlen őrülttől a jellegtelenig terjed, legtöbbször
felismerhetetlenül olvadnak bele a tömegbe. Lehetnek kéjgyilkosok, koszos
koldusok, de akár kedves ifjak is a sarki pékségből.
Ezek a vámpírok a rejtőzködés nagy mesterei. A tébolyultak bárhol
élhetnek, átlagosnak tűnő házakban, söntések pincéjében, vagy akár éjszakai
menedékhelyen. Elszántan keresik a reményvesztett halandók közelségét,
ezért gyakorta költöznek nyomortanyák közelébe, hogy koldusok vérével
oltsák szomjukat. Prédájuk közé mindenféle halandó tartozhat,
általánosságban azonban a bolondokat és a félőrülteket választják. A többi
vámpír azt gondolja róluk, hogy ötletszerűére ölnek, és ez részben igaz is.
Legtöbbször a pillanatnyi hangulatuk dönti el áldozatuk kilétét. Jellemük
elhomályosult, sőt gyakran őrült. Sokan ezt a törzsön ülő átoknak tekintik. Az
összes Dementrexnek van valamilyen elmezavara, amit csak rövid ideig tud
féken tartani. Ha lenne is bármilyen hierarchiájuk, azt lehetetlen lenne
követni. A többségnek tökéletesen elég, ha nyugton hagyják őket. Meglepő
módon azonban, amennyiben a szükség úgy diktálja, hihetetlenül
harmonikusan tudnak együttműködni. Ha van is valamilyen rendszer a
dolgaikban az idegenek számára felfoghatatlan. A Dementrexek egyáltalán
nem tartják számon származásukat, náluk totális demokrácia uralkodik
A Nostre Tribus
A csótányok. Meglepő módon szinte az egész klán a Principatushoz
tartozik, bármennyire is nehéz viselniük az „álarcot”. Talán a hovatartozás
biztonságáért teszik, vagy csak azért, hogy látótávolságon belül tudhassák a
többi Tribust. Természetesen néhány Nostre a Mundo Sambrát választotta.
Bár nincs két egyforma közülük, mindegyik rettentő ocsmányan néz ki.
Sárgás fogsor, elszíneződött bőr, szemölcsök, májfoltok, ráncok éktelenítik
púpos, vagy görbe testüket. Sokan közülük földalatti csatornákban, temetők
kriptáiban élnek. Sokkal hatalmasabbak, mint azt bármelyik vértestvér is
gondolná, még a Senatorok is óvakodnak tőlük. Gyermekeiket a halandó
társadalom selejtjéből választják, akik antiszociálisak és zavarodottak.
Jellemüket a gonoszság, a megfélemlítés, valamint az együttérzés teljes
hiánya jellemzi. Az övék a legegységesebb törzs, kitaszítottak, ezért mi mást
tehetnének, összetartanak.
Az Artisto Tribus
A művészek. Többségük tagja a Principatusnak, ezért viszonzásul
támogatást kapnak, művészetük és kultúrájuk kibontakoztatásában. Az Artisto
vágyálmában választ gyermeket magának, ezért legtöbbjük lélegzetelállítóan
gyönyörű. Rendkívüli módon követik a divatot, gyakran még meg is előzik
azt. Lakhelyeik nagyszerű ízléssel berendezett villák, vagy kúriák. Szobáik
falai között gyakran találni kimagasló művészi értéket képviselő
festményeket és szobrokat.
Legtöbben közülük maguk is foglalatoskodnak valamilyen művészeti
ággal. Jellemük udvarias, sőt nyájas, de túláradó szépségimádatuk hordoz
magában bizonyos veszélyeket. Ha valami igazán csodálatosat látnak vagy
hallanak, magával ragadja őket az élmény, legyen az művészeti alkotás,
ember vagy természeti jelenség. Addig állnak dermedt csodálatban, amíg a
kiváltó ok el nem tűnik. Ilyenkor rendkívül kiszolgáltatottá válnak, gyakran
még védelmezni sem tudják magukat.
Az Artistókra nem jellemző a szervezett élet, bár társadalmi kapcsolataik
legendásak, gyakorta rendeznek összejöveteleket, leginkább estélyek
formájában. Legtöbbször azonban, csak a társaság kedvéért teszik, nem
konkrétan a problémák leküzdése érdekében. A tagok törzsön belüli helyzete
rendkívül ingatag, egyetlen álnok mosoly a megdicsőülésbe emeli, vagy a
kárhozatba taszítja őket. Az Artistók számon tartják származásukat, azonban
kevés vérvonal tér el jelentősen a Tribus többségétől.
A Veneficus Tribus
A Vámpírvarázslók. Nem sokkal a Tribus megszületése után, szinte
azonnal csatlakoztak a frissen alakult Principatushoz, és egyszeriben
nélkülözhetetlenné váltak.
A törzs a köztársaság legnagyobb védelmezője. Mindenkinél jobban
ügyelnek a Principatus összetartására, mivel a Mundo Sambra mindent
megtesz elpusztításuk érdekében. Szükségük van szövetségesre, és
varázstámogatásukért cserébe ezt meg is kapják. A köztársaság védő szárnyai
alatt szabadon fejleszthetik tudományukat. A varázserejű Veneficusok
rendszerint komoly, tiszteletet sugárzó külsejűek. Öltözködésük visszafogott.
Legtöbbször hagyományos mágus köpenyt, vagy egyszerű fekete nadrágot és
zubbonyt viselnek. Nyakukban gyakran hordanak varázserejű talizmánokat és
mások számára ismeretlen jelképeket. A vámpírmágust leginkább arról lehet
megismerni, hogy szemében titkos tudás szikrája izzik, tekintete átható és
rideg. Sokan rendelkeznek közülük a gondolatolvasás képességével, és ezt
gyakran a legnagyobb tökélyre fejlesztik. Lakhelyüket, mely legtöbbször
erdei menedékhelyek és kápolnák alatti kripták, varázsbűbájjal őrzik. A
legtöbb Veneficus már halandóként is az okkult tudományokban, vagy az
alkímiában munkálkodott.
A törzs ősi szokása, hogy az ifjak isznak az aggok véréből, és ezáltal még
több különleges képességre tesznek szert. A vámpír mágusokat szoros,
elszakíthatatlan vértestvérség köti egymáshoz, hűen szolgálják Tribusukat, és
soha nem szegülnek szembe öregeik akaratával.
Egyszóval a Veneficusok becsvágyó, nagy hatalmú, nemes célokra törekvő
vámpírok szövetsége, kiknek hierarchia piramisában számtalan rang épül
egymásra. A piramis csúcsát, pedig a Vének Tanácsa foglalja el. Mivel
kapcsolatépítésük rendkívül hatékony és gyors, így hallatlanul gyorsan
fejlődtek világszervezetté.
A Noble Tribus
A Kékvérűek. A királyi, arisztokratikus és elegáns Noble a köztársaság
uralkodó Tribusa. Ők a Principatus alapkövei, a legsötétebb időkben is ők
vezették és oltalmazták a köztársaságot. A Noble-ok teszik ki a Senatorok
többségét, és soha nem engednék, hogy ez másképp legyen. A tökéletesen
elegáns viseleteket kedvelik. Konzervatívak és legtöbben ma is halandó
napjaik divatját viselik, természetesen mindenből a legjobbat. Fényűző
palotákban és kastélyokban élnek, kizárólag a patinás építményekben érzik jól
magukat.
Ősi Noble hagyomány, hogy a Tribus tagjainak kötelességük menedéket
nyújtani törzstársaiknak. Ez a szokás már rengeteg kékvérű életét mentette
meg, az ínséges időkben. Szinte kivétel nélkül gazdag, nemesi családok
leszármazottai. Méltányolják a bölcsességet és a tapasztalatot, és soha nem
gyilkolnak indokolatlanul. Néhány arisztokrata saját családjából választ
magának utódot, nem törődve azzal, hogy a többi vámpírtörzs gyakran elítéli
ezt.
Ízlésük rendkívül kifinomult, soknak közülük csak egy bizonyos típusú
halandó vére felel meg, és mással nem érik be. Egyes Noble-ok csak
kifejezetten szüzek vérét isszák. Mások vérszolgákat tartanak, mert már a
gyilkolástól is undorodnak, de gyakran fogyasztják vértestvérük vérét is.
Az egy országban élő Tribus tagok rendszeresen találkoznak. Ezeken az
összejöveteleken vitatják meg az aktuális helyzetet és döntenek a szükséges
teendőkről. A vér szerinti örökség roppant fontos számukra, így kimagasló
származású tagjaik leszármazottait különleges tisztelet övezi. Az árnyvilágról
szólva, a Mundo Sambrához csatlakozott Noble-ok, akik a szekta sötét
lovagjai, senkit sem gyűlölnek jobban saját köztársasági rokonaiknál.
– Istenem, milyen sötét titkok őrzője ez az irat, és most Konstantin
megosztotta ezt velem – temettem arcomat tenyerembe.
Hirtelen fel sem tudtam fogni a frissen szerzett tudást, jobban szerettem
volna, ha nem csengnek vissza fülemben a szavak.
– Kötelességem tájékoztatni a Vatikánt – göngyöltem össze a tekercseket.
– Miért is tenném – hessegettem el a gondolatot –, hisz csak egy újabb
keresztes hadjáratot indítana Isten teremtményei ellen. Hiszen a vámpírok is
részei a nyájnak, mint mi mindnyájan, különben nem is létezhetnének. Vagy
eladták volna a lelküket az ördögnek? Ez ostobaság, mert képesek szeretni.
Elképzeltem őket, ahogy a pokolban sétálgatnak kézen fogva, és szerelmes
szavakat búgnak egymás fülébe. Micsoda badarság!
Napjaim szörnyű vajúdással teltek, és kértem Istent, hogy ne haragudjon
rám ezért. Az idő múlásával, kezdett eluralkodni rajtam valami földöntúli
nyugalom, és akkor rájöttem, hogy csak egy út létezik, az igazság útja, mely
teret enged minden létező lénynek ezen a bolygón. Nem ítélkezhetünk mások
felett, mert ehhez csak egyvalakinek van joga.
Az időjárás hűvösebbre fordult, de még mindig kellemesnek volt
mondható. A Comói-tónál a hőmérséklet még télen sem érte el a fagypontot,
így egész évben hódolhattam kedvenc elfoglaltságomnak, a lovaglásnak.
Konstantin kérése ellenére, gyakran csatangoltam a közeli erdőben, nem
voltam képes folyton a ház körül maradni, hiszen oly nagy szükségem volt a
szabadságra, mint egy falat kenyérre, f
Kiruccanásaim alkalmával mindig vittem magammal fegyvert, bár nem
tartottam támadástól, mégis jó volt érezni a tőr biztonságát az övem alatt. Az
erdőben csend honolt, csak a madarak énekét és fák susogását lehetett hallani.
Lépésre fogtam a lovamat és élveztem a tölgyes varázslatos világát,
elmerülve a legapróbb részletekben. Egy kisebb tisztásra értünk épp, mikor
Éjfél izgatott lett, megállt, érdeklődve hegyezni kezdte füleit, és kecsesen
megrázta fekete sörényét. Jól ismertem a lovamat tudtam, azt jelzi, hogy
valaki közelít. Nem sokkal rá meg is pillantottam a tisztás másik felén egy pej
csődört, lovasa érdeklődve mustrálgatott. Kezemet óvatosan a köpenyem alatt
megbúvó vadásztőrre csúsztattam, és vártam. Az idegen azonnal észrevette
mozdulatomat és nyugodt hangon megszólított.
– Hölgyem, nem kell tőlem tartania, jó szándék vezérel – mondta és felém
lovagolt. Arca őszintének tűnt, így nem kételkedtem szavaiban, levettem a
kezemet a tőrről, és tovább vártam. A férfi magas volt, jóvágású és őserőt
sugárzott. Hosszú, sötétbarna haja a vállára omlott, meleg barna szeme nemes
büszkeségben tündökölt. Azonnal megéreztem, hogy nem hétköznapi
emberrel van dolgom, volt valami rendkívüli benne, valami
megmagyarázhatatlan, valami, ami rögtön szíven ütött.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta, mikor mellém ért. – Lord
Essech vagyok, de szólítson csak egyszerűen Avenarnak.
– La Fayette bárónő – nyújtottam tartózkodóan kezet. – Egy angol lord.
Ugyan mit keres itt a világvégén? – kérdeztem kíváncsian.
– Azt, amit ön, kedves hölgyem. Nyugalomra vágyom, vásároltam egy
kúriát nem messze az ön kastélyától.
– Ön meglepően jól tájékozott, kedves uram, látom már a környéket is
felfedezte, és én még azt hittem, hogy nincsenek szomszédjaim.
– Ilyen a természetem, nem tehetek róla, születésem óta üldöz a
kíváncsiság démona – mosolygott elbűvölően.
A lord könnyed, világi modora jólesett lelkemnek, elfeledtették velem
súlyos gondjaimat, félelmeimet. Legalább egy órán át beszélgettünk, fej-fej
mellett lovagolva az erdei úton, viccelődésein, humoros megjegyzésein
rengeteget nevettem, olykor még sírva is fakadtam. Aztán váratlanul
elbúcsúzott, kezet csókolt és olyan hirtelenséggel tűnt el, mint ahogy
felbukkant.
Hazalovagoltam, már rég éreztem magamat ilyen jó kedvűnek és
gondtalannak, dudorászva léptem be az előcsarnokba. Konstantin a kandalló
előtt állt, arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai kiálltak és a csillogó zöld
szempár óriásira nőtt. Amikor megpillantott engem, kiegyenesedett és
nyugodt hangon megkérdezte.
– Hol jártál, kedvesem?
– Lovagolni voltam – feleltem.
Hirtelen nyakon öntött a lelkiismeret-furdalás, ahogy őt ilyen
meggyötörtnek láttam. Odasiettem hozzá, megöleltem és kezemet
végigsimítottam beesett arcán, melyet még a szokottnál is hidegebbnek
találtam. Ekkor ő tenyerébe fogta arcomat és megcsókolt. Ebben a csókban
minden benne volt. A hiányom, az irántam érzett szerelme, az elszántság és
az elkeseredettség. Magamba szívtam érzéseit és ő is az enyéimet. A csóktól
új erőre kapott, így már nem tűnt annyira vértelennek, aztán hellyel kínált,
majd ő is leült a szemközti fotelbe.
– Most pedig meséld el, mi történt veled, mióta nem láttuk egymást? –
kérdeztem nagyot sóhajtva.
Ő azonban kérdésemet figyelmen kívül hagyva gátlástalanul
visszakérdezett:
– Átnézted az iratot, amit itt hagytam a számodra?
– Igen, természetesen, még aznap. Nagyon érdekes, de ugyanakkor
félelmetes volt, és rengeteg fejtörést okozott.
– Nem akartam, hogy egyedül olvasd el, és riadalmat keltsen benned, de
sajnos így alakult, sajnálom. Félelemre pedig nincs okod, mert én mindig
melletted állok, ha egyáltalán szükséged van a védelmemre.
Magamban tudtam ugyan, hogy el tudok bánni jó pár szörnnyel és egyéb
alvilági lénnyel, de aggodalma jólesett és meghatottan néztem rá, mert
másképp nem is tudtam volna. Meglepetésemre ekkor fölállt, közelebb lépett
hozzám, mellém térdelt, átfogta a combjaimat és suttogva folytatta.
– A zsinat összehívása teljesen indokolt volt, a helyzet pedig igen súlyos, a
bajt pedig még az is tetézi, hogy nem született megegyezés a Tribusok között
– nézett rám baljós tekintettel. – Hallottál már az „Idő Spiráljáról”?
– Valamit olvastam róla a vatikáni könyvtárban úgy ötven évvel ezelőtt. A
legenda szerint a spirál tulajdonosa szabadon mozoghat az idősíkok között.
Veszélye pedig abban rejlik, hogy a múlt és a jelen manipulálhatóvá válik.
Magát a tárgyat azonban még senki nem látta, azt sem lehet tudni, milyen
formájú, eredetét is homály fedi, egyes források szerint ókori.
– Pontosan – suttogott tovább –, és nagy esély van arra, hogy a Mundo
Sambrának is fáj rá a foga, és amennyiben sikerül megkaparintaniuk, akkor
fel kell készülnünk a legrosszabbakra.
– Szóval, ennyire súlyos a helyzet.
– Még annál is súlyosabb, Iris. A Senatustól fontos megbízatást kaptam,
feltétlenül ki kell derítenem, ki a szekta vezére, az úgynevezett „Fekete
lovag”. Ha ez sikerül, fény derül a kilétére, és végre léphetünk, szoros
összefogásra lesz majd szükség. A Tribusoknak áthatolhatatlan egységbe kell
szerveződniük, mert a széthúzás gyengíti az erőinket és végzetes
következményekkel járhat. Feltétlenül meg kell akadályoznunk, hogy a
fattyak megkaparintsák a spirált – mondta ökölbe szorított kézzel.
– Számíthatsz rám – mondtam elszántan, és öklére kulcsoltam a kezemet.
– Reméltem, hogy ezt mondod kedvesem, mert szükségem lesz a
segítségedre. Vannak ugyanis olyan helyek, ahol a mi fajtánkat nem szívesen
látják, ilyen például a Sión rend.
– Te tudsz a rend létezéséről? – rökönyödtem meg
– Ne aggódj, csak kevesen tudnak róla, még a Noble-ok közül is, és ők
mind Senatorok. Jól tudják, hogy saját érdekük is azt diktálja, hogy titokban
tartsák a rend létezését.
– És a többi vámpír?
– Esküszöm, hogy ők nem tudnak semmit – nyugtatott meg.
A Sión rend volt az a másik dolog, amiért az életemet is feláldoztam volna
és most szertefoszlott az a tudat, hogy titkos társaság. Fogalmam sem volt
róla, honnan tud a renddel való kapcsolatomról, de a pillanat nem látszott
alkalmasnak arra, hogy ezt firtassam. Feltétel nélkül megbíztam
Konstantinban, de a többi Senatorért nem tettem volna tűzbe a kezemet.
– Iris, te mióta vagy tagja a rendnek? – kérdezte nyíltan.
– Nem vagyok hivatalos tag, csak a bizalmasuk vagyok és segítem a
kutatásaikat, kihasználva azt, hogy szabad bejárásom van a Vatikán
könyvtárának titkos részlegeibe is.
– Szóval kémkedsz nekik?
– Így is mondhatjuk, ha csúnyán akarunk fogalmazni.
Kerülni akartam a témát, még Konstantinnal sem beszéltem szívesen erről,
a rend feltétel nélküli bizalmasaként azt hiszem, ezt nem lehetett a szememre
vetni.
– Kedvesem, most már pihenned kell, még soha nem láttalak ilyen
elgyötörtnek – mondtam, lefejtettem magamról a karjait, felálltam és a
hálószoba felé kezdtem vonszolni áldozatomat.
Szerelemtől kimerülten feküdtünk az ágyban, mikor Konstantin hirtelen
megszólalt.
– Angyalom, kérdezhetek valamit?
– Amit csak akarsz.
– Emlékszel, a megismerkedésünk napján elmesélted addigi életedet, és
mikor a végére értél, azt mondtad, hogy „ez már egy másik történet”.
– Nem is tudtam, hogy a vámpíroknak ilyen pokolian jó az emlékezetük –
csókoltam meg.
– Elmesélnéd nekem?
– Hiszen tudod, hogy nem vagyok képes neked nemet mondani, de nem
lesz valami vidám história – mondtam kissé szorongva.
– Akkor hallgatlak – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– A tizennyolcadik születésnapom után történt, akkor már tudomást
szereztem arról, hogy angyal vagyok. Egy éjjel támadás érte a kolostort,
vámpírtámadás. Sok apáca halt meg azon az éjszakán. A vámpírok lakomát
rendeztek, meggyalázva ezzel Isten szolgáit és házát. Mikor végeztek a bűnös
torral, hogy eltüntessék őrületük rút nyomait, felgyújtották a kolostort. Engem
apám rejtett el egy földalatti kápolnában, a félelemtől vacogva bujdokoltam
ott. Végül engem is megtaláltak, de szerencsémre addigra már annyira
elteltek, hogy nem szomjazták véremet. Apámat már előzőleg megölték, őt
soha nem találtam meg, teste valószínűleg a tűz martaléka lett. Az egyik
gyilkost Rufusnak hívták.
– És ezt csak most meséled el? – csattant fel.
– Kedvesem, ne haragudj, nem voltam képest ezt idáig elmondani neked,
sajnálom.
Konstantin szeme villámokat szórt, azt hittem, soha nem fog megenyhülni,
de akkor hirtelen megszólalt:
– Hogy tudnék rád haragudni! Gyere közelebb, kérlek! – vont ölébe
szelíden.
Sokáig a karjaiban tartott, lágyan ringatott, ahogy a kisdedeket szokás, és
én olyan borzasztóan szerettem, annyira szükségem volt rá, nem akartam,
hogy bármikor is elengedjen, azt akartam, hogy az idők végezetéig öleljen
így. Aztán suttogássá tompult hangon megszólalt:
– Tehát az én „apám” a tied gyilkosa, ez túltesz mindenen. Mi jöhet még?
– sóhajtott nagyot.
– Nem tudom – feleltem halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése