Kilenc
Még ha körbe is adtuk és jót nevettünk az egész furcsa véletlenen, valamin mégsem tudtam túllépni: ha Damen Új-Mexikóból költözött ide, és nem New Yorkból, nem kellene kicsit fiatalabbnak látszania azon a képen? Csak mert nem ismerek senkit, aki éppen úgy néz ki tizenhét évesen, mint amikor tizennégy volt vagy tizenöt. A kép Miles mobilján pedig pontosan úgy nézett ki, ahogyan Damen most kinéz.
És ez lehetetlen.
A rajzóra előtt a szekrényemhez sietek a holmimért, és a terembe lépek anélkül, hogy észrevenném, hogy Damen épp az enyém mellett állította fel a festőállványát. Veszek egy mély lélegzetet, és elfoglalom magam a köpenygombolgatással, ecsetválasztással. Közben lopva a vásznára pillantok, és próbálok nem felhördülni, amikor megpillantom Picasso Szőke nő című festményének tökéletes másolatát.
A feladatunk az, hogy válasszuk ki egy nagy festő híres alkotását, és próbáljuk meg újraalkotni. Számomra úgy tűnt, hogy egy egyszerű Van Gogh-festmény reprodukálására simán kapok egy ötöst. De a kaotikus, zavaros ecsetvonásaimból ítélve melléfogtam. És most már mindegy is, valószínűleg menthetetlen a dolog. Ötletem sincs, hogy mihez kezdjek.
Mióta médium vagyok, nemigen kell készülnöm az órákra.
Még olvasnom sem kell. Csak ráteszem a kezemet a könyvre, és a történet megjelenik a fejemben. A dolgozatok meg... hát elég az hozzá, hogy nem szoktam kihagyni egy kérdést sem. Csak végigfuttatom az ujjaimat a kérdéseken, és a válaszok azonnal beugranak.
De a rajz teljesen más.
A tehetséget nem lehet színlelni.
A festményem kimondottan Damen művének szöges ellentéte.
– Csillagos éjszaka? – kérdezi a nedves, szánalmas, kék foltos vászonra bökve. Behúzom a nyakam szégyenemben, csodálkozom, hogy mégis miből jött rá, mit ábrázol a szutyok a vásznamon.
Csak hogy tovább kínozzam magam, még egy pillantást vetek a könnyed, íves ecsetvonásokra, és ezt is hozzáírom a listához, amelyen azok a dolgok szerepelnek, amiket Damen elképesztően jól csinál.
Komolyan, irodalomórán is minden kérdésre válaszol, ami fura, mert egy estéje volt, hogy átrágja magát az Üvöltő szeleken. Nem beszélve arról, hogy úgy beszél a történelmi eseményekről, mintha mindent a saját szemével látott volna. Ráadásul kétkezes, ami nem hangzik nagy dolognak, amíg nem látod, hogy az egyikkel ír, a másikkal fest, és egyik művelet sem szenved hiányt. És hadd ne kezdjek mesélni a tulipánokról meg a lebegő tollról!
– Akárcsak maga Pablo! – Machado tanárnő hosszú, fényes hajfonatát simogatva bámulja a vásznat, az aurája gyönyörű kobaltkékben vibrál, az agya -cigánykereket hány, szaltót vet, örömében ugrándozik és átfutja a fejében tárolt tehetséges diákok listáját, miközben rádöbben, hogy sose találkozott még egy ilyen született, természetes tehetséggel egészen mostanáig.
– Te hogy állsz, Ever? – fordul hozzám mosolyogva, de közben azt gondolja: Ez meg mi a csuda lehet?
– Hát, Van Gogh akar lenni. Tudja, a Csillagos éjszaka. – A gondolatai alátámasztják a legrosszabb várakozásaimat.
– Hát... elismerésre méltó igyekezettel dolgoztál – biccent és próbálja fegyelmezni az arcvonásait. – Van Gogh sokkal bonyolultabb, mint aminek látszik. Csak ne feledkezz meg az aranyról és a sárgáról! Azért ez mégiscsak egy csillagos éjszaka.
Nézem, ahogy elsétál, az aurája duzzad, ragyog. A festményem nem tetszik neki, de nagyon rendes tőle, hogy nem mutatja ki. Gondolkodás nélkül a sárga festékbe mártom a kék festékes ecsetet, úgyhogy egy nagy zöld pacát sikerül a vászonra alkotnom.
– Hogy csinálod? – nézek fejcsóválva Damen vásznáról az én elképesztően rossz festményemre, és érzem, hogy az önbizalmam teljesen elpárolog.
Damen a szemembe néz, rám mosolyog.
– Mit gondolsz, kitől tanult Picasso?
A lepottyanó ecset összekeni a padlót, zöld pacákat spriccel a cipőmre, a köpenyemre és az arcomra. Visszatartott lélegzettel figyelem, ahogy Damen lehajol érte és visszaadja.
– Valahol el kell kezdeni. – A pillantása sötét és tengermély, az ujjai végigcirógatják a sebhelyet az arcomon.
A homlokomon.
Amit eltakar a frufrum.
Amiről még csak nem is tudhat.
– Picassónak is volt mestere – mosolyog, és elhúzza a kezét, s vele a melegséget. Visszafordul a munkájához, én pedig levegőt veszek.
Tíz
Másnap reggel a suliba készülve elkövetem azt a hibát, hogy megkérem Riley-t, segítsen pulcsit választani.
– Mit gondolsz? – tartok magam elé egy kéket, majd lecserélem egy zöldre.
– Mutasd a rózsaszínt! - kéri a komódon kuporogva, töprengőn félrebillentett fejjel.
– Nincs rózsaszín - fintorgok, és azt kívánom, hogy bár egy pillanatig normális lenne, és ne csinálna mindenből ilyen műsort. – Gyerünk, segíts már, megy az idő!
Megdörzsöli az állát, és rám hunyorít.
– Ez azúr, vagy inkább búzavirágkék?
– Na, ennyi volt! – dobom félre a kék felsőt, és belebújok a zöldbe.
– A kéket vedd fel!
Csak a szemem látszik ki a pulcsi nyakából, amikor megdermedek a mozdulat félútján.
– Komolyan! Kiemeli a szemed színét.
Hunyorgók rá egy pillanatig, aztán félredobom a zöldet, és teszem, amit mond. Szájfény után kutatok, és futtomban felkenem a számra, amikor megszólal:
– Mi folyik itt? Pulóverkrízis, izzadó tenyér, smink, mi van?
– Nem sminkeltem – felelem és összerezzenek, amikor hallom magam: majdnem kiabálok.
– Nem akarok belekötni a részletekbe, Ever, de a szájfény konkrétan sminknek számít. És te, drága nővérem, éppen fel akartad kenni a szádra.
Visszadobom a szájfényt a fiókba, és helyette a szokásos ajakápolómmal viaszos, tompa csíkban bekenem a számat.
– Hahó! Még mindig várom a választ!
Összeszorított szájjal elindulok az ajtó felé.
– Jó, akkor játsszunk ilyet! De ne hidd, hogy abbahagyom a találgatást — feleli a nyomomban.
– Jó – motyogom útban a garázs felé.
– Hát, mindannyian tudjuk, hogy nem Miles, mivel nem igazán vagy az esete, és tudjuk, hogy Haven se, mert ő meg nem a te eseted, ami azt mondatja velem... – Riley a csukott ajtón át az anyósülésre csusszan, én megpróbálok meg sem rezzenni. – ...Szóval ennyit a baráti körödről, szabad a gazda.
Kinyitom a garázsajtót, és a magam divatjamúlt módján beszállok a kocsiba, és indítózom, hogy elnyomjam a hangját.
– Tudom, hogy készülsz valamire – kiabálja túl a motorzúgást –, mert már megbocsáss, de egészen pontosan úgy viselkedsz, mint amikor beleestél Brandonba. Emlékszel, milyen ideges és paranoiás voltál? Hogy tetszel-e neki, meg a többi blabla? Na gyerünk, mondd már! Ki a szerencsétlen kiszemelt? Ki a következő áldozatod?
Amint kimondja, megjelenik előttem a gyönyörű, szexi Damen, olyan kézzelfoghatóan, hogy szinte megérinthetném, ha engednék a kísértésnek. Ehelyett megköszörülöm a torkomat, rükvercbe teszem a sebváltót, és felelek Riley-nak:
– Senki. Nem tetszik senki. De hidd el, hogy most utoljára kértelek, hogy segíts.
Mire elkezdődik az irodalomóra, pont azokat a tüneteket produkálom, amelyekkel Riley vádolt: szédülök, ideges vagyok, izzad a tenyerem és szorongok. Amikor megpillantom a Staciával beszélgető Dament, a listához hozzácsapom a paranoiást is.
– Bocs – torpanok meg mellettük, mivel a szokásos táskacsapda helyett Damen hosszú lábai vannak útban.
Meg se hallja, csak ül Stacia asztala szélén, és látom, amint egy rózsabimbót húz elő a füle mögül.
Egy fehér rózsabimbót.
Egy friss, szűz, csillogó, harmatos, fehér rózsabimbót.
És amikor átnyújtja neki, a lány úgy sikongat, mintha gyémántot kapott volna.
– Ó, te jó ég! Lehetetlen! Hogy csináltad? – rikácsol, és a virágot lobogtatja, hogy mindenki lássa.
Összeszorított szájjal bámulom a padlót, piszkálom az iPodot, és feltekerem a hangerőt, hogy ne halljam.
– Át szeretnék menni – motyogok Damen szemébe nézve. Egy pillanatnyi melegség után jéggé fagy a pillantása, és elhúzódik az utamból.
A padomhoz viharzok, rakom a lábaimat egymás elé, akár egy zombi, egy robot, mintha valami zsibbadás fogná el őket, csak mozognak maguktól, gondolkodás nélkül. Leülök, és végigmegyek a rutinon: papírt veszek elő, könyveket, tollat, mintha nem venném észre, milyen kelletlenül vonszolja magát a helyére Damen, amikor Robins tanár úr rászól.
– Mi a... ? – kérdezi Haven félresöpörve a haját az arcából.
– Tudtam, hogy nem tart soká – csóválja a fejét Miles Damenre pillantva. Figyeli, ahogy a srác a népszerűségi lista élére ugrik a természetes bájával, a varázslatos tollal és a hülye rózsabimbóival. – Már az első nap tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen.
Emlékeztek, hogy mondtam?
– Nem – morogja Haven még mindig Dament bámulva. – Egyáltalán nem emlékszem.
– Hát én igen. – Miles nagyot húz a vitaminos ásványvízből, és bólint. – Megmondtam. Csak ti nem figyeltetek.
Vállat vonok és elmerülök a szendvicsem bámulásában, nem akarok belemenni a „ki-mit-mikor mondott" – témába, és nagyon nem szeretnék Damen, Stacia, vagy akárki más felé nézni annál az asztalnál. Lélekben még az irodalomórán vagyok, ahol Damen névsorolvasás közben átnyújtott egy cetlit.
Hogy adjam tovább Staciának.
– Add tovább te! — Hozzá sem értem. Egyetlen, háromszögletűre hajtogatott papírdarab micsoda fájdalmat tud okozni!
– Gyerünk! — Odadobja a papírt, amely az ujjaimról egy hajszálnyira pottyan le. — Nem fogsz lebukni.
– Nem is az a lényeg – meredek rá.
– Akkor mi a lényeg? – kérdi. Sötét szeme az enyémbe fúródik.
Az a lényeg, hogy nem akarok hozzáérni! Nem akarom tudni, mi áll a papíron! Mert ha hozzáérek, a fejemben megjelennek a szavak, az egész szexi, flörtölő, szüretlen üzenet. Es még ha ugyanolyan rossz lesz Stacia fejében olvasni ugyanazt, legalább úgy tehetek, mintha az ostoba elméje által lebutított verziót hallanám. De ha megérintem azt a papírt, tudni fogom, hogy az igazság áll benne, és azt nem tudnám elviselni...
– Add tovább te – lökdösöm a ceruzám hegyével a papírt, amíg le nem esik az asztalomról. Utálom, ahogy megdobban a szívem Damen nevetése hallatán, amikor lehajol érte.
Utálom, hogy megkönnyebbülök, amikor zsebre teszi a levélkét.
– Hahó, Föld hívja Evert!
Megrázom a fejem, és Milesra hunyorgók.
– Azt kérdeztem, mi történt? Nem akarok ujjal mutogatni, de veled találkozott utoljára...
Bár tudnám! Emlékszem, hogy a tegnapi rajzórán hogy kereste Damen tekintete az enyémet, hogyan melegítette fel a bőrömet az érintése, hogy milyen biztosra vette, hogy valami személyeset -valami varázslatosat – osztottunk meg egymással. Aztán eszembe jut a gyönyörű, gőgös, vörös hajú lány a St. Regisben, akit már sikerült elfelejteni. Hülyének érzem magam, olyan naiv vagyok, hogy hihettem, hogy tetszem neki? Az igazság az, hogy ő csak
Damen. Játékos. Az is marad.
Az asztalok fölött épp sikerül megpillantanom a fehér rózsacsokrot, amit Damen Stacia füle mögül, a blúza ujjából, a dekoltázsából és a táskájából varázsolt elő. Összeszorított szájjal félrenézek, hogy ne kelljen látnom az ölelést, amit gratulációként kap a lánytól.
– Én nem csináltam semmit – felelem végül. Ugyanúgy összezavar Damen viselkedése, ahogy Milest meg Havent, csak nem akarom beismerni.
Hallom, hogy Miles a fejében a szavaimat forgatja, próbálja eldönteni, hihet-e nekem. Aztán felsóhajt:
– Ugyanolyan levert, elhagyott és szomorú vagy, mint én?
Ránézek, és szeretném a bizalmamba avatni, szeretnék elmondani neki mindent, az egész szetencsétlen katyvaszt, amit érzek. Hogy tegnap mennyire biztos voltam benne, hogy valami fontos történt kettőnk között, és azután erre kell ébrednem ma. Ehelyett csak megrázom a fejemet, összeszedem a cuccomat, és visszamegyek az osztályba, jóval a becsöngetés előtt.
Az ötödik órán, francián végig azon gondolkodom, hogy tudnék lelépni a rajzról. Komolyan. Részt veszek a szokásos gyakorlatokban, ajakmozgással, idegen szavak formálásával, az agyam teljesen azzal van elfoglalva, hogy vajon hasfájást, hányingert, lázat, szédülést vagy megfázást színleljek-e. Bármilyen kifogás megteszi.
És nem csak Damen miatt. Azért is, mert az igazság az, hogy azt se tudom, egyáltalán miért vettem fel ezt a tantárgyat. Semmilyen művészi képességem nincs, a festményem egy borzalom, és amúgy se leszek művész soha. Ja, és ha ehhez még hozzácsapjuk Dament, a gyenge lábakon álló osztályzat mellé megkapjuk az 57 perces bénázást is.
Végül csak bemegyek az órára. Főleg mert ez a helyes. Annyira lefoglal a holmim összeszedése meg a köpenyfelvétel, hogy először észre sem veszem, hogy nincs ott. És ahogy telnek a percek, és Damen még mindig nem jön, összeszedem a festékeimet, és az állványomhoz lépek.
A hülye, háromszögre hajtogatott levél ott billeg a szegélyén.
Bámulom meredten, olyan erősen koncentrálok rá, hogy körülöttem minden elsötétül. Az egész osztályterem ebbe az egy pontba szűkül. A világom a faperemen egyensúlyozó, Stacia feliratú, háromszögletű levélkébe összpontosul. Fogalmam sincs, hogy került oda, de egy gyors pillantás után, amivel felmérem, hogy Damen nincs a teremben, úgy döntök, nem akarom látni a levelet, nem akarok részt venni ebben a beteges játékban.
Megmarkolok egy ecsetet, és lepöccintem vele a levélkét, olyan erősen, ahogy csak tudom. Nézem, ahogy repül és tudom, hogy gyerekesen, nevetségesen viselkedem, főleg amikor Machado tanárnő felkapja a padlóról.
– Leejtettél valamit! – énekli várakozó mosollyal, fogalma sincs, hogy direkt dobtam le.
– Nem az enyém – motyogom a festékeket rendezgetve. Jobb, ha ő adja oda Staciának, vagy még jobb, ha kidobja.
– Van másik Ever is, akit még nem ismerek? – mosolyog.
Mi?
Elveszem tőle a levélkét. Az elején tisztán látszik a nevem, Damen eltéveszthetetlen kézírásával odakörmölve. Ötletem sincs, hogyan történhetett, nincs logikus magyarázata. De tudom, mit láttam.
Reszkető ujjakkal széthajtogatom a háromszöget, és kisimítom.
Elakad a lélegzetem, amikor megpillantom az ábrát a papíron: egy gyönyörű, piros tulipán aprólékos rajzát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése