Evermore-mindörökké- öt

Öt

Ebédidőben, mire az asztalunkhoz érek, Miles és Haven már ott ül. Amikor mellettük megpillantom Dament, kis híján menekülőre fogom.
– Csatlakozhatsz, ha megígéred, hogy nem bámulod az új srácot – nevet rám Miles. – A bámulás nagyon faragatlan dolog, nem mondták még?
Szemforgatva mellé ülök a padra, hogy megmutassam, mennyire nem érdekel Damen jelenléte.
– Erre most mit mondjak? Farkasok közt nevelkedtem – vonok vállat.
– Engem egy transzvesztita szépségkirálynő és egy szerelmesregény-író nevelt fel – mosolyog Miles, miközben lelop egy cukorszemet Haven Halloween-mufinjáról.
– Bocs, édes, de az Chandler a Jóbarátokból – helyesbít Haven. – Én viszont egy covenben nőttem fel. Gyönyörű vámpírhercegnő voltam, akit mindenki szeretett és istennőként tisztelt. Luxusgót kastélyban laktam, és gőzöm sincs, hogy kerülök ehhez a nevetséges műanyag asztalhoz ezekkel a lúzerekkel. És te, Damen?
Damen kortyol a poharából, a színjátszó, pirosas léből, aztán végignéz rajtunk.
– Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Spanyolországban, Belgiumban, New Yorkban, New Orleansban, Oregonban, Indiában, Új-Mexikóban, Egyiptomban és még néhány helyen - mosolyog.
– Katonagyerek vagy? - Haven vigyorogva lecsíp egy cukorból készült kukoricaszemet a sütijéről, és megdobja vele Milest.
– Ever is oregoni - jegyzi meg Miles, a nyelvére helyezett cukorkával, mielőtt egy korty vízzel leküldené.
– Hol laktatok? – mosolyog rám Damen.
– Eugene-ben – motyogok a szendvicsemre koncentrálva, mert még mindig, ahogy az osztályban, elnémít a hangja mindenféle zajt.
Amikor találkozik a pillantásunk, kimelegszem.
Amikor véletlenül hozzám ér, az egész testem bizseregni kezd.
És ez komolyan rám hozza a frászt!
– Hogy kerültél ide? – hajol közelebb hozzám, s ezzel Havenhez is.
Bámulom az asztalt és összeszorítom a számat, ez az új szokásom. Nem akarok a régi életemről beszélni. Nem látom értelmét, hogy beszámoljak a véres részletekről, vagy hogy elkezdjem megmagyarázni, hogy az én hibám, hogy az egész családom meghalt, miközben én valahogy túléltem. A végén csak letépem a szendvicsem csomagolását, és azt felelem:
– Hosszú történet.
Érzem Damen pillantását – nehéz, meleg és hívogató, és olyan ideges leszek tőle, hogy izzadni kezd a tenyerem. A vizespalack kicsúszik a kezemből. Túl gyorsan esik, nem tudom elkapni, csak várom a csattanást.
De Damen az utolsó pillanatban elkapja és visszaadja. Csak ülök, kezemben az üveggel, és a pillantását kerülve azon gondolkodom, hogy csak én vettem észre, hogy olyan gyorsan mozdult, hogy szinte már elmosódott?
Aztán Miles New Yorkról kezd kérdezősködni, és Haven olyan közel húzódik Damenhez, hogy szinte az ölében ül, én meg mély lélegzetet veszek, befejezem az ebédemet, és meggyőzöm magam, hogy csak képzelődtem.
Mikor végre becsöngetnek, összeszedjük a cuccainkat, és az osztályterem felé indulunk. Abban a pillanatban, hogy Damen hallótávolságon kívül kerül, megkérdezem a barátaimat:
– Hogy került az asztalunkhoz? – Behúzom a nyakam, amikor rádöbbenek, milyen éles és vádló a hangom.
– Az árnyékba akart ülni, hát felajánlottuk neki – von vállat
Miles. Kidobja a vizespalackot, és az épület felé fordul. – Semmi aljas, a megszégyenítésedre irányuló gonosz szándék nem vezérelt minket.
– Hát a bámulásos beszólásod nélkül is meglettem volna – jegyzem meg, pedig tudom, hogy nevetséges, túlérzékeny dolog. Nem akarom felzaklatni őket egy jogos, ámde nem túl kedves kérdéssel, miszerint egy olyan srác, mint Damen, miért lóg olyanokkal, mint mi?Komolyan. Az egész suliban mindenki közül, a sok menő társaság közül, mi a csudáért épp minket választott, a három legnagyobb balféket?
– Nyugi, szerintem vicces volt. Amúgy este átnéz hozzád, azt mondtam, nyolc körül ugorjon be.
– Mi van? – meredek rá, és hirtelen értelmet nyert, hogy miért agyalt Haven egész idő alatt az ebédlőben azon, hogy mit fog felvenni, és hogy Milest miért foglalkoztatta, hogy lesz-e ideje beugrani a szoliba.
– Nos, Damen épp annyira utálja a focit, ahogy mi, amint azt Haven jóvoltából megtudtuk épp mielőtt megérkeztél. – Haven mosolyogva pukedlizik, neccharisnyás térdei kivillannak a szoknyájából. – És mivel új itt, és még senkit nem ismer, úgy döntöttünk, lecsapunk rá, mielőtt még más barátokat szerezhetne.
– De... – Nem tudom, hogyan folytassam. Csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy Damen átjöjjön este, sőt, soha!
– Nyolc után átkocogok - mondja Haven. – A csoportfoglalkozásnak hét körül vége lesz, épp elég időm lesz hazaugrani, átöltözni. És mellesleg, most szólok, hogy a jacuzziban a Damen melletti hely stipi-stopi!

– Ezt nem teheted! - háborodik fel Miles. - Nem hagyom!

De Haven már csak a válla fölött integet vissza az osztálya ajtajából.

– Melyik foglalkozásra megy ma? – kérdezem Milestól.

– Ha péntek, akkor kóros zabálás.

Haven névtelencsoport-függő. Mióta ismerem, már beiratkozott egy csomó anonim csoportba: alkoholisták, drogfüggők, társfüggők, adósok, szerencsejátékosok, netfüggők, nikotinfüggők, szociális fóbiások, kleptomániások és kóros káromkodók. Amennyire tudom, a mai az első alkalom a bulémiás csoportban. Százötvenöt magas, és karcsú, akár egy balerina, tehát Haven határozottan nem zabál. De nem is alkoholista, nincsenek adósságai, nem szerencsejátékos, és egyik csoportba sem tartozik. Csak a szülei nem foglalkoznak vele, így folyton szeretetet és elismerést keres, bárhol, ahol megkaphatja.

Mint ez a gótság-dolog is. Nem mintha nagyon elsodorta volna, szobája halványrózsaszín falai, amelyek a nem túl régi balerina-időszakából maradtak vissza, világossá teszik, hogy Haven egyszerűen csak megtanult kilógni a sorból egy szöszi divatmacákkal teli városban. Ha a Sötétség Hercegnőjeként, akkor úgy.

Csakhogy nem működik olyan jól, mint remélte. A mamája, amikor először meglátta így felöltözve, felsóhajtott, felkapta a kulcsait, és elsuhant tornázni. Az apja meg sosincs otthon elég ideig, hogy egyáltalán rendesen megnézze. Az öccse, Austin megrémült, de gyorsan hozzászokott. És mivel a Music TV minden kirívó viselkedést felsorakoztat, a suliban is gyorsan megszokták Haven külsejét.

Történetesen tudom, hogy a koponyás, szegecses, eltúlzott sminkű külső egy olyan lányt takar, aki csak azt szeretné, ha észrevennék, meghallgatnák, szeretnék és odafigyelnének rá – valamit, ami eddigi életében nem sikerült. Szóval, ha őt az teszi boldoggá, hogy egy szobányi ember elé kiállva kitalál egy könnyfakasztó sztorit valami függőséggel való gyötrelmes küzdelemről... hát, ki vagyok én, hogy elítéljem?

A régi életemben nem álltam szóba olyanokkal, mint Miles vagy Haven. A problémás srácokkal, vagy a furcsákkal, vagy azokkal, akiket piszkáltak. A népszerű tömeg része voltam, ahol a legtöbbünk aranyos, sportos, tehetséges, okos, gazdag vagy közkedvelt volt, vagy ez mind egyszerre. Sulibálokba jártam, a legjobb barátnőm Rachel volt (szintén szurkoló, mint én), és még fiúm is volt, Brandon, aki a hatodik srác volt, akivel csókolóztam (az első Lucas volt, de csak brahiból, még hatodikban, és hidd el, ha mondom, a többiek említésre sem méltók). Soha nem voltam bunkó azokhoz, akik nem tartoztak a bandába, de ez nem azt jelenti, hogy észrevettem volna őket. Azoknak a srácoknak semmi közük nem volt hozzám. És úgy is viselkedtem, mintha láthatatlanok volnának.

De most én is a láthatatlanok része vagyok. Már akkor tudtam, amikor Rachel és Brandon meglátogattak a kórházban. Nagyon kedvesek és együttérzőek voltak, de a gondolataik mindent elmondtak. Megrémültek a műanyag zacskóktól, amelyekből folyadék csepegett a vénáimba, a vágásoktól, a horzsolásoktól, a begipszelt végtagjaimtól. Sajnálták, ami történt, amit elvesztettem, de miközben próbálták nem meredten bámulni a csipkés, vörös sebhelyet a homlokomon, valójában legszívesebben elfutottak volna.

Az aurájuk összekeveredett, és egyforma, tompabarna tömeget kezdett alkotni, amikor elhúzódtak tőlem, és közelebb kerültek egymáshoz.

Az első napomon a Bay View Gimnáziumban a Stacia- és Honor-féle gúnyolódok karához való csatlakozás helyett egyenesen a két kirekesztetthez, Mileshoz és Havenhez léptem, akik

kérdések nélkül a barátjukká fogadtak. Igaz, hogy elég furán festünk így együtt, de igazság szerint nem tudom, mihez kezdenék nélkülük. A barátságunk azon néhány dolog egyike az életemben, amelyektől normálisnak érzem magam.

És ezért kell távol tartanom magam Damentől. Mert az, ahogy elektromossággal tölti fel a bőrömet, és ahogy elnémítja a világot egy szavával, veszélyes kísértés, aminek nem tudok ellenállni.

Nem játszhatok Haven barátságával.

És nem kockáztathatom, hogy túl közel kerüljek Damenhez.