Három
Sajnálom Sabinét, mert az élete, amiért olyan sokat melózott, örökre megváltozott abban a pillanatban, amikor a nyakán maradtam. De mivel anyu egyke volt, és a nagyszüleim meghaltak, mire kétéves lettem, nem volt sok választása. Vele maradhattam, apu egyetlen ikertestvérével, vagy mehettem volna a lelencbe, amíg nem töltöm be a tizennyolcat. Sabine ugyan nem tud semmit a gyereknevelésről, de még alig jöttem ki a kórházból, amikor máris eladta a lakását, megvette ezt a nagy házat, és felfogadta Orange megye legjobb lakberendezőjét, hogy megtervezze a szobámat.
Van minden, ami kell, ágy, szekrény, íróasztal. De van síkképernyős tévém, egy hatalmas gardróbszobám, óriási fürdőszobám jacuzzival és külön zuhanyfülkével, teraszom szenzációs kilátással az óceánra, és a saját vackom, azaz egy játékszoba még egy síkképernyős tévével, bárpulttal, mikróval, egy kis hűtőszekrénnyel, mosogatóval, hifitoronnyal, kanapéval, asztalokkal, babzsákfotelekkel, meg minden.
Vicces, hogy azelőtt bármit megadtam volna egy ilyen szobáért.
De most bármit megadnék, hogy visszaforgassam az időt.
Azt hiszem, mivel Sabine az ideje nagy részét más ügyvédekkel és a cége vezetőivel tölti, tulajdonképpen úgy gondolja, hogy ezekre a cuccokra feltétlenül szükségem van. Nem tudom eldönteni, hogy azért nincsenek gyerekei, mert állandóan dolgozik, és nem tudja beilleszteni a dolgot az idejébe, vagy csak mert még nem találkozott a megfelelő pasival, esetleg sose akart, vagy mindhárom egyszerre.
Úgy tűnhet, hogy tudnom kéne, mivel médium vagyok meg minden, de nem mindig látom az emberek indíttatását, főleg eseményeket látok. Mintha az élet történéseinek egész láncolata tükröződne a villanásokban, mint egy mozielőzetes. Néha csak jeleket látok, amelyeket előbb meg kell fejtenem, hogy tudjam, mit is jelentenek. Mint a tarot-kártya, vagy amikor az Állatfarmot olvastuk tavaly irodalomból.
Nem mindig üzembiztos ez a dolog, néha teljesen melléfogok. De ha ilyen előfordul, vissza tudom pörgetni, és rájövök, hogy egyes képek egészen mást jelentenek. Mint amikor láttam egy nagy szívet, a közepén egy repedéssel, amiről úgy gondoltam, szerelmi csalódást jelent, aztán a nő hirtelen összeesett, mert megállt a szíve. Néha kicsit összezavar, de a képek sosem hazudnak.
Mindenesetre nem hiszem, hogy látnoknak kell lenni, hogy tudd, a gyerekről álmodozó emberek általában pasztellszínű ruhácskába bújtatott, pici örömbatyut képzelnek el maguknak, nem pedig egy százhatvankét centis, kék szemű, szőke tinédzsert látnoki képességekkel és egy tonna érzelmi teherrel. Hát épp ezért próbálok csendesen és tisztelettudóan nem útban lenni.
És azt kifejezetten titkolom, hogy majdnem mindennap csevegek a halott húgommal.
Riley először az éjszaka közepén bukkant fel. A kórházi ágyam lábánál állva integetett, egyik kezében egy szál virággal. Nem tudtam, mi ébresztett fel, mert nem beszélt, és nem adott semmilyen hangot. Azt hiszem, a jelenlétét érezhettem meg, vagy ilyesmi, mintha valami megváltozott volna, más lett a szoba levegője.
Először azt hittem, a fájdalomcsillapítóktól hallucinálok. De miután pislogtam párat és megdörzsöltem a szemem, Riley még mindig ott állt, és eszembe sem jutott sikítani, vagy segítségért kiáltani.
Néztem, ahogy megkerüli az ágyamat, és nevetve mutogat a karomat és a lábamat borító gipszre. Hangtalanul nevetett, de nem volt vicces. Amikor észrevette, hogy haragszom, komolyságot erőltetett az arcvonásaira, és mutogatva kérdezte, fáj-e.
Vállat vontam, még mindig kicsit mérgesen, hogy kinevetett.
Több mint rémült voltam a feltűnése miatt. Nem voltam tökéletesen meggyőzve, hogy valóban őt látom, de azért megkérdeztem:
– Hol van anyu, meg apu és Puszedli?
A fejével intett, mintha pont ott állnának mellette, de nem láttam senkit.
– Nem értem.
Csak mosolygott, és a két összetett kezére hajtva a fejét mutatta, hogy aludnom kéne.
Behunytam a szemem, bár azelőtt sosem fogadtam el tőle semmilyen tanácsot. Aztán mégis felpattant a szemhéjam:
– Hé, ki engedte meg, hogy felvedd a pulcsimat?
De már elment.
Beletörődtem, de egész éjjel haragudtam magamra, amiért ilyen ostoba, önző, sekélyes kérdést tettem fel. Ott volt a lehetőség, hogy választ kapjak az élet néhány nagy kérdésére, amit az emberek évszázadok óta igyekeznek megtudni, ehelyett felelősségre vontam a halott húgomat, hogy feltúrta a szekrényemet. A régi szokásokat nehéz levetkőzni.
Másodszor nagyon boldog voltam, hogy láthatom, és nem említettem, hogy nemcsak a kedvenc pulcsim, hanem a legjobb farmerom is rajta van (ami olyan hosszú volt, hogy harmonikázott a bokáján), meg a karkötő, amit a tizenharmadik szülinapomra kaptam. Nagyon vágyott rá már akkor.
Csak mosolyogtam, és úgy tettem, mintha nem venném észre, és felültem.
– Hol van anyu és apu? – kérdeztem, és azt hittem, ha erősen figyelek, megpillanthatom őket.
De Riley csak mosolygott, és csapkodott a karjával.
– Úgy érted, angyalok lettek? – Elkerekedett a szemem.
A fejét rázta, és a hasát fogva kacagott.
– Jól van, mindegy. - Visszadőltem a párnámra, tudtam, hogy még holtában is szórakozik velem. – Na mesélj, milyen odaát? – Elhatároztam, hogy nem veszekszem. – Jól vagy, vagyis... szeretsz a mennyországban lenni?
Behunyta a szemét és felemelte a kezét, mintha valamit egyensúlyozna a tenyerén. A semmiből egy festmény tűnt elő.
Előrehajoltam, és bámultam a képet. Az édenkertet ábrázolta, matt volt, a keret aranyozott. A tenger mélykék, a sziklák csipkések, a homok aranyszínű volt, a fák virágoztak, és egy távoli sziget halvány árnyéka
derengett rajta.
– Miért nem vagy ott?
Vállat volt, s a kép eltűnt. Ő is.
Több mint egy hónapig voltam kórházban: törött csontok, agyrázkódás, belső vérzés, vágások, horzsolások és egy jó mély seb a homlokomon. Amíg én kötések között feküdtem begyógyszerezve, Sabinét a takarítás és a temetésszervezés hálátlan feladatai temették maguk alá, és közben még a holmimat is összecsomagolta a költözés előtt.
Kért egy listát a dolgokról, amelyeket vinni akarok. Mindenről, amit szerettem volna az addigi tökéletes életemből, az oregoni Eugene-ből az ijesztő, kaliforniai, Laguna Beach-i életembe vinni.
De néhány ruhámon kívül nem akartam semmit. Nem bírtam elviselni semmit, ami arra emlékeztetett, hogy mennyi mindent vesztettem el, mert egy lomokkal teli vacak doboz nem hozza vissza a családomat.
Egész idő alatt, amíg be voltam zárva a steril, fehér szobába, pszichológus járt hozzám, valami buzgó gyakornok, bézs kardigánban és csiptetős táblával a hóna alatt. Ugyanazzal a béna kérdéssel kezdte mindig: hogyan kezelem a „mélységes veszteséget" (ezek az ő szavai). Ezután megpróbált rávenni, hogy menjek el a 618-as kórterembe, ahol a gyásztanácsadás volt.
Kizárt dolog, hogy részt vegyek benne. Kizárt, hogy leüljek körbe egy csomó elkínzott emberrel, és várjak, hogy elmondhassam életem legrosszabb napjának történetét. Hogyan tudott volna ez segíteni? Hogyan érezhettem volna jobban magam attól, hogy megállapítom, amit már úgyis tudok? Egyedül én vagyok a felelős azért, ami a családommal történt. Ráadásul elég hülye, önző és lusta voltam, hogy addig tétovázzak, amíg már nem tudom követni őket a túlsó partra.
Sabinéval nem beszélünk sokat a repülőúton Eugene-ből a John Wayne repülőtérig. Úgy teszek, mintha a gyász és a sérüléseim miatt volna, de valójában csak egy kis távolságra van szükségem. Mindent tudtam az ellentétes érzéseiről, hogy mennyire akar helyesen cselekedni, és hogy emellett folyton arra gondol: miért pont én?
Szerintem én erre sosem gondoltam.
Leginkább azon filóztam, hogy miért ők, és nem én?
De nem akartam megbántani a nagynénémet. A sok gond után, amiken keresztülment, hogy befogadott, és próbált szép otthont teremteni, nem kockáztattam,hogy megtudja, hogy feleslegesen fáradt mindennel. Akkor is épp ilyen lett volna minden, ha fogja magát, és otthagy egy szeméttelepen.
Az autózás az új házba csupa napfény, tenger és homok volt.
Amikor Sabine kinyitotta az ajtót és felkísért a szobámba, egy rövid, felületes pillantás után csak valami köszönöm-félét mormoltam a bajszom alatt.
– Sajnálom, hogy magadra kell hagyjalak – mondta szemmel látható nyugtalansággal. Vissza kellett mennie az irodába, ahol minden jól szervezett és következetes volt, és semmilyen hasonlóságot nem mutatott egy sebzett tizenéves összetört világával.
Abban a pillanatban, amikor az ajtó bezárult mögötte, az ágyra
vetődtem, a tenyerembe temettem az arcomat, és nekiálltam kibőgni a szememet.
Amíg valaki azt nem mondta:
– Jaj, kérlek, térj már magadhoz! Láttad, milyen ez a hely? Síkképernyős tévé, kandalló, buborékos fürdőkád? HALLÓ!
– Azt hittem, nem tudsz beszélni! – fordultam a húgom felé, aki mellesleg rózsaszín Juicy melegítőt, aranyszínű Nike cipőt valamint élénklila parókát viselt.
– Ne légy nevetséges, természetesen tudok beszélni – forgatta a szemét.
– De a múltkor...
– Tök vicces volt! - Körüljárta a szobámat, végigsimított az íróasztalon, megpiszkálta a laptopot és az iPodot, amiket Sabine hagyott ott.
– Nem hiszem el, hogy itt vagy! Ez nem igazság! – Csípőre vágott kézzel ráncolta a homlokát. – Még csak nem is értékeled! Láttad a teraszt? Egyáltalán érdekel a kilátás?
– Nem izgat a kilátás. Nem igaz, hogy így átvertél, hogy nem tudsz beszélni!
– Tedd túl magad rajta! – nevetett.
Figyeltem, ahogy járkál a szobában, félrehúzza a függönyöket és kinyitja a teraszajtót.
– Honnan szedted ezeket a ruhákat? – kérdeztem tetőtől talpig végigmérve. Visszatértem a szokásos piszkálódáshoz és haragszomrádhoz. – Csak mert először az én cuccomban voltál, most meg Juicy van rajtad, és tudom, hogy anyu ilyet sosem vett.
– Jaj, mintha szükségem lenne anya engedélyére, amikor csak benyúlok a nagy, mennyei gardróbba, és kiveszem, amit akarok. Ingyen – mosolygott.
– Komoly? — kérdeztem tágra nyílt szemmel, és úgy gondoltam, hogy ez jó üzlet.
Fejcsóválva kihívott a teraszra.
– Gyere, nézd meg ezt a király kilátást!
Megnéztem. Felkeltem az ágyról, megtöröltem a szememet a pulóverem ujjával, és kiléptem a teraszomra. Amikor a hugi mellett kiléptem a kőpadlóra, a szemem majd' kiugrott a látványtól.
– Ez most vicc akar lenni? – kérdeztem a kilátást bámulva, ami annak a festménynek a hajszálpontos mása volt, amit Riley a kórházban mutatott.
De mire megfordultam, már nem volt ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése