Evermore- mindörökké-négy

Négy

Riley segített visszaszerezni az emlékeimet. Gyerekkori történeteket mesélt és emlékeztetett az életre, amit éltünk, a régi barátainkra egészen addig, amíg nem kezdett el összeállni az egész. Segített értékelni az új, dél-kaliforniai életemet. Látva, hogy milyen izgatott a klassz szobám, a vadiúj, csillivilli, piros kabrióm, a fantasztikus strandok és az új sulim láttán, én is rádöbbentem, hogy még ha ez az élet nem is az, amelyet szeretnék, attól még igenis lehet értékes.
Még ha veszekedtünk és vitáztunk is, ha egymás idegeire mentünk is épp úgy, ahogy azelőtt, igazság szerint a látogatásai éltettek. Legalább egy emberrel kevesebbet veszítettem el. A napok fénypontja volt az együtt töltött idő.
Az egyetlen gond az, hogy ezt ő is tudja, szóval, ha felhozom a témát, amikről nem akar beszélni, mint például hogy mikor láthatom anyut, aput és Puszedlit, vagy hol van, ha nincs velem éppen, azzal büntet, hogy nem jön.
Idegesít, hogy nem árul el semmit ezekről, de jobbnak látom nem erőltetni. Nem mintha én megosztottam volna vele az új auralátó és gondolatolvasó képességemet, és hogy mennyire megváltoztatott mindez – beleértve az öltözködésemet is.
– Sose lesz pasid, ha így öltözöl – mondja az ágyon heverészve, miközben próbálom összeszedni magam, hogy időben elinduljak az iskolába.
– Ja, hát nem mindenki teheti meg, hogy csak behunyja a szemét és hopp, új ruhatár! - felelem, miközben felrántom a viseltes tornacsukámat és megkötöm a rojtos cipőfűzőt.
–Jaj, mintha Sabine nem adná oda a hitelkártyáját, hogy használd! És mi van a kapucnival? Valami bandához csapódtál?
– Erre nem érek rá. – Felmarkolom a könyveimet, az iPodot és a hátizsákot, majd az ajtó felé lódulok. – Jössz? – A türelmem a végét járja, míg ő csücsörítve gondolkodik a válaszon.
– Oké – feleli végül –, de csak ha lenyitod a tetőt. Imádom, amikor fújja a szél a hajamat.
– Jó. De mire Milesékhoz érünk, tűnj el! Frászt kapok tőle, amikor az ölébe ülsz. Ha tudná...

Haven már a kapunál vár, amikor Milesszal odaérünk, és idegesen kémleli az udvart.

– Oké, öt perc múlva becsöngetnek, és Damennek még semmi nyoma. Lehet, hogy kimaradt? – Sárga szeme tágra mered a rémülettől.

– Miért maradt volna ki? Csak most jött – felelem a szekrényem felé indulva. Haven elém ugrik, bakancsa vastag gumitalpa rugózik a betonon.

– Hát mert nem érdemeljük meg. Mert túl szép, hogy igaz legyen...

– Jönnie kell. Ever kölcsönadta neki az Üvöltő szeleket, és vissza kell adnia – csúszik ki Miles száján, mielőtt elhallgattathatnám.

Megrázom a fejemet, elfordítom a számzáras lakatot, és érzem Haven pillantását.

– Mikor volt ez? – kérdi csípőre tett kézzel. – Csak mert ugye lestoppoltam a pasit, igazam van? És miért is nem mondtad el? Miért nem mondta el senki? Amikor legutóbb beszéltünk, még csak nem is láttad!

– Hát most látta. De még hogy! – nevet fel Miles – Azt hittem, mentőt kell hívni, úgy kiakadt!

Fejcsóválva bezárom a szekrényt, és elindulok a folyosón.

– Hát, így történt - vonja meg a vállát Miles mellettem sétálva.

– Na, tisztázzunk valamit! Megbízhatok benned, vagy tekintselek ellenfélnek? – Haven erősen körülhúzott szeme összeszűkül, az aurája tompa hányászöld a féltékenységtől.

Mély lélegzetet veszek, és rájuk pillantva azt gondolom, ha nem lennének a barátaim, megmondanám, milyen nevetséges ez az egész. Nem lehet stipi-stopit játszani egy emberrel! Nem mintha olyan randiképes lennék a jelenlegi hangokat hallos, auralátós, kinyúlt pulcsis állapotomban. De ehelyett azt felelem:

– Megbízhatsz bennem. Hatalmas, kimeríthetetlen katasztrófaforrás vagyok, de nem jelentek fenyegetést. Főleg, mert nem érdekel a srác. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, mert olyan szexi és szép, és iszonyúan meg vérfagyasztóan jó pasi, vagy mit mondtál, de az igazság az, hogy nekem nem tetszik Damen Auguste, és már nem tudom, hogy rágjam a szátokba!

– Ööö... Azt hiszem, ez elég lesz – motyogja Haven.

A hátam mögé pillantok, ahová Haven is mered kővé válva, és látom, hogy ott áll a pasi, a csillogó, fekete hajával, a parázsló pillantásával, a fantasztikus testével. A mindentudó mosolyától kihagy a szívem, amikor kinyitja előttem az ajtót.

– Csak utánad, Ever.

Az asztalomhoz viharzok, épphogy elkerülve Stacia utamba tett hátizsákját, és az arcom lángol a szégyentől, hogy Damen a hátam mögött állva minden egyes szörnyű szót hallott.

Ledobom a táskámat, leülök, felhajtom a kapucnit, és bekapcsolom az iPodot, remélve, hogy zajba fojthatom a történteket.

Győzködöm magam, hogy egy ilyen határozott, jóképű, totál fantasztikus pasi rá se hederít, hogy mit beszél összevissza egy ilyen csaj, mint én.

De mire megnyugodnék és meggyőzném magam, iszonyú sokkhatás ér, elektromosság száguld a bőrömön, szétárad az ereimben, és az egész testem bizseregni kezd.

Mert Damen a kézfejemre teszi a kezét.

Engem nehéz meglepni, mióta médium vagyok. Riley az egyetlen, aki képes rá, hidd el, és ő sosem fárad bele, hogy módot találjon rá. De amikor a kezemről Damen arcára nézek, csak mosolyog:

– Csak ezt akarom visszaadni – nyújtja át az Üvöltő szeleket.

Tudom, hogy nem kis őrültségnek hangzik, de amíg beszél, a terem elcsendesedik. Komolyan, egyik pillanatban különböző gondolatokkal és hangokkal van tele, a másikban...

Sejtem, hogy röhejes, mégis megkérdezem:

– Biztosan nem kell már? Mert nekem tényleg nincs rá szükségem, tudom, mi a vége.

Miután elengedi a kezemet, jó egy percbe telik, míg a bizsergés elmúlik.

– Én is tudom, mi a vége. – Olyan figyelmesen és bizalmasan néz a szemembe, hogy gyorsan el kell fordulnom.

Amikor visszateszem a fülembe a fülhallgatót, hogy kizárjam Stacia és Honor folyamatos gonoszkodó kommentárjait, Damen újból megfogja a kezemet és megkérdezi:

– Mit hallgatsz?

A terem újból elcsendesedik. Néhány pillanatig tényleg nincsenek kavargó gondolatok, suttogások, semmi, csak Damen lágy, érzelmes hangja. Először azt hittem, velem van valami. De ez alkalommal már tudom, hogy valóban megtörténik. A körülöttem gondolkodó, beszélgető, foglalatoskodó emberek hangját teljesen elnyomják a szavai.

Összerezzenek, ahogy észreveszem, hogy a testem átforrósodik és feltöltődik elektromossággal, s csodálkozom, mitől lehet. Nem mintha nem fogták volna meg a kezemet ezelőtt is, de semmi ilyesmit nem éreztem, távolról sem.

– Azt kérdeztem, mit hallgatsz – mosolyog. Olyan bizalmasan, hogy elpirulok.

– Ó, izé, csak valami gót mix, Haven barátnőmtől kaptam. Régi számok a nyolcvanas évekből, tudod, The Cure, Siouxie and the Banshees, Bauhaus – vonok vállat. Képtelen vagyok elszakadni a pillantásától. Próbálom kivenni, hogy milyen színű a szeme.

– Te gót vagy? – húzza fel hitetlenül a szemöldökét a hosszú szőke lófarkamat, a sötétkék pulcsimat, festetlen, tisztára sikált arcomat fürkészve.

– Nem igazán. Haven viszont nagyon odavan érte. – Ideges kacarászásomat visszaverik a falak.

– És te? Te miért vagy oda? – kérdi arcomra szegezett tekintettel. Jól szórakozik.

Mielőtt válaszolnék, Robins tanár úr belép. Kipirult az arca, de nem a sétától a friss levegőn, ahogy mindenki gondolja. Damen hátradől a székén, én pedig mély sóhajjal leveszem a kapucnit, és alámerülök a serdülőkori szorongásnak, a dolgozattól való rettegésnek, a testkép-problémáknak, Robins tanár úr becsődölt álmainak ismerős hangjai közé. Stacia, Honor és Craig gondolatai világosak: Mit lát bennem ez a klassz pasas?