Evermore-mindörökké-hét,nyolc

Hét

Az étterem felé vezető úton csak Riley rosszindulatú beszólására tudok gondolni, és hogy mekkora gonoszság volt, hogy aztán csak úgy eltűnt. Könyörögtem neki, hogy mondjon valamit a szüleinkről, elepedtem egy aprócska kis infóért egészen mostanáig. De ahelyett, hogy elmondta volna, amit tudni akarok, ideges lett és gyanakvó, de nem árulta el, miért nem mutatkoznak.
Azt hinné az ember, hogy ha valaki meghal, legalább rendesebben viselkedik, egy kicsit kedvesebb lesz. De nem Riley. Ugyan olyan szörnyű, elkényeztetett rosszpénz, mint életében.
Sabine átadja a kocsit a parkolófiúnak, és bemegyünk. Amint megpillantom a hatalmas, márvány előcsarnokot, az óriási virágdíszeket és a szenzációs, tengerre néző ablakokat, egyet kell értenem Riley-val. A hely tényleg hűha. Nagyon, nagyon hűha. Olyan hely, ahová randizni megy az ember, nem a mogorva unokahúgát viszi vacsorázni.
A hostess egy megterített asztalhoz vezet minket. Az asztalon csillogó só- és borsszórók tükrözik vissza a gyertyafényt és a díszítésként elhelyezett kicsi, ezüstszínű kavicsok képét. Leülök, és körülnézve alig hiszem, annyira varázslatos a hely. Főleg azokhoz az éttermekhez képest, ahol általában megfordulok.
Abba is hagyom az ezen való gondolkodást, hiszen az „ilyen volt-ilyen lett" képeknek sincs semmi értelme, akkor minek nézném vissza újra a fejemben tárolt videoklipet a régmúlt életemről? Bár néha Sabine társaságában nehéz nem összehasonlítani. Apu ikertestvéreként örök emlékeztető számomra.
Magának vörösbort rendel, nekem szénsavas ásványvizet, és elmerülünk az étlapban, hogy kiválasszuk a vacsoránkat. Amikor a pincérnő magunkra hagy, Sabine a füle mögé söpri állig érő szőke haját, és udvariasan mosolyogva megkérdi:
– Mi van veled? Suli? Barátok? Minden rendben?
Imádom a nagynénémet, félre ne értsd, és hálás vagyok azért, amit tett értem. De attól még, hogy kiválóan bánik egy tizenkét tagú esküdtszékkel, a csevegés egyáltalán nem az erőssége.
– Ja, minden oké – felelem. Na jó, talán én sem vagyok túl jó a csevegésben.
A karomra teszi a kezét, hogy mondjon még valamit, de mielőtt elkezdhetné, felugrók a székből.
– Mindjárt jövök – motyogom, kis híján felrúgva a székemet.
Nem kell megkérdeznem, merre van a női mosdó, mert a pincérnő, akibe véletlenül beleütközöm, erősen kétli az arcom láttán, hogy még idejében elérek az ajtóig és végig a hosszú folyosón a mosdóig.
Az önkéntelenül mutatott irányba tartok, végig egy tükrökkel teliaggatott folyosón – hatalmas, aranyozott keretű tükrök, sorban. Péntek van, és az étterem egy lánybúcsúztató vendégeivel van tele. Látom, hogy ebből ugyan kézfogó nem lesz.
Beleütközöm egy csapat spicces vendégbe, és az alkoholmámortól örvénylő aurájuktól szédülni kezdek, hányingerem támad, s a fejem olyan könnyűvé válik, hogy a tükrökből hirtelen sok-sok Damen néz vissza rám.
Beesem a mosdóba, ahol megmarkolom a márványpultot, és próbálok lélegzethez jutni. Koncentrálok a cserepes orchideákra, az illatosított kézkrémre, a plüss kéztörlők halmára a porcelántálcán, amíg nem csillapodók le és szedem össze magam teljesen.
Annyira hozzászoktam már a véletlen rám találó energiákhoz, hogy elfelejtettem, milyen elsöprő erővel bírnak, ha nem gondoskodom megfelelő védelemről, és még az iPodom sincs nálam. Sabine érintésével olyan magány, annyi szomorúság söpört át rajtam, hogy úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Főleg, amikor rájöttem, hogy engem is hibáztat a történtekért.
Sabine magányos, amit próbáltam nem észrevenni. Még ha együtt is lakunk, nem sokat látjuk egymást. O többnyire dolgozik, én napközben suliban vagyok, az estéket meg a hétvégéket pedig a vackomon töltöm, vagy a barátaimmal. Elfelejtem néha, hogy nemcsak nekem hiányoznak a szüleim, és hogy Sabine pont olyan magányos és üres, mióta a baleset történt.
De bármennyire is szeretném megérinteni, enyhíteni a fájdalmát, nem tehetem. Túlságosan sebzett, túl furcsa vagyok. Csodabogár, aki hangokat hall és holtakkal társalog. És nem kockáztathatom, hogy ez kiderüljön, nem kockáztathatom, hogy túl közel kerüljek bárkihez, még Sabinéhez sem. A legjobb, amit tehetek, hogy leérettségizek, fősulira megyek, és kilépek az életéből. Talán akkor majd randizik végre a pasival, akivel egy épületben dolgozik. Akit még nem is ismer. Akinek az arcát megpillantottam, amikor Sabine keze a bőrömhöz ért.
A hajamba túrok, megigazítom a sminkemet, visszamegyek az asztalunkhoz, és eldöntöm, mindent megteszek, hogy a nagynéném jobban érezze magát. Anélkül, hogy elárulnék bármit is a titkaim közül. Leülök, és kortyolok az italomból.
– Jól vagyok. Tényleg. Na, van valami izgi ügyed? Helyes pasi az irodában?

Vacsora után odakint várok, amíg Sabine sorba áll a parkolóban. Annyira elfoglal az előttem kibontakozó dráma a holnapi menyasszony és a „koszorúslánya" között, hogy ugrok egyet, amikor egy kéz nehezedik a karomra.

– Jaj, szia! – köszönök. A testemet elönti a forróság és a borzongás, amikor a szemébe nézek.

– Fantasztikusan csinos vagy – pillant végig rajtam Damen a ruhámtól a cipőmig, mielőtt a szemembe nézne. – Először meg sem ismertelek a kapucnid nélkül. Jó volt a vacsi?

Bólintok, és csodálom, hogy egyáltalán meg tudok mozdulni.

– Láttalak az előcsarnokban. Köszöntem volna, de nagyon sietős dolgod volt.

Bámulom Dament, csodálkozva, hogy mit keres egy ilyen puccos étteremben egyedül, péntek este. A fekete gyapjúzakó, a farmer és a bakancs, ami a korához képest túlságosan menőnek tűnik, valahogy mégis jól áll neki.

– Vendégem van – feleli a ki sem mondott kérdésre.

Sabine épp akkor tűnik fel, amikor azon tépelődöm, mit kéne mondani.

– Damennel egy suliba járunk – És mellesleg ő az, akitől izzad a tenyerem, összeszorul a gyomrom, és csak rá tudok gondolni! – Nemrég költözött ide Új-Mexikóból – teszem hozzá, remélve, hogy ezzel elleszünk, amíg megérkezik az autónk.

– Honnan pontosan? - kérdi Sabine, és úgy mosolyog, hogy elgondolkozom, vajon ő is érzi-e azt az észvesztő dolgot, amit én.

– Santa Féből.

– Ó, azt mondják, csodaszép hely, mindig szerettem volna látni.

– Sabine ügyvéd, sokat dolgozik – motyogom abba az irányba meredve, ahonnan a kocsink fog érkezni egész pontosan tíz, kilenc, nyolc, hét...

– Hazafelé tartunk, ha gondolod, szívesen látunk - ajánlja a nagynéném.

Rámeredek. Hogy történhet meg ez? Aztán Damenre pillantok, imádkozva, hogy nemet mondjon.

– Köszönöm, de még vissza kell mennem - bök a háta mögé a hüvelykujjával. A tekintetem követi az irányt, és egy gyönyörű, fekete ruhás, vörös hajú lányt pillantok meg. Tűsatkú cipőt visel.

Rám mosolyog, de nem túl kedvesen. Rózsás, csillogó ajkai épp hogy görbülnek. A pillantásából nem tudok olvasni. Van valami az arckifejezésében, a felszegett állában, ami kifejezetten gúnyosnak tűnik, mintha mulattatná a látványunk.

Visszafordulok Damenhez. Az arca egészen közel van az enyémhez, nedves ajka néhány centire az enyémtől, és az arcomon végigsimítva egy piros tulipánt húz elő a fülem mögül.

A következő pillanatban ott állok egyedül, és nézem, amint visszasiet a barátnőjéhez.

Bámulom a tulipánt, megérintem a viaszos, piros szirmokat.

Honnan kerülhetett elő? Főleg ilyenkor ősszel.

Csak később, a szobámban döbbenek rá, hogy a vörös hajú lánynak sem láttam az auráját.

Nagyon mélyen alhattam, mert a fejem egészen kótyagos, ki sem nyitom a szemem, amikor felébredek rá, hogy valaki tesz-vesz körülöttem.

– Te vagy, Riley? – motyogok.

Amikor nem válaszol, tudom, hogy a szokásos csínytevései egyikén dolgozik. Fáradt vagyok játszani, inkább a fejemre húzom a takarót.

De megint hallom a motoszkálást.

– Figyelj, Riley, teljesen kivagyok. Sajnálom, ha bunkó voltam, bocsánat, hogy felidegesítettelek, de most tényleg nincs kedvem ehhez - kipislogok a takaró alól az órára - hajnali háromnegyed négykor. Menj vissza, ahonnan jöttél, légy szíves, és majd emberi időpontban gyere vissza, jó? Még a nyolcadikos ballagó ruhámat is felveheted, cserkész becsszó.

De mire ezt kimondom, fel is ébredek. Lerúgom a takarót, és a homályos alakra bámulok az íróasztalomnál. Mi lehet olyan fontos, hogy nem várhat reggelig?

– Mondom, hogy sajnálom. Mit akarsz?

– Látsz engem? – kérdezi az asztaltól ellépve.

– Persze hogy... – ez nem is Riley hangja.

Nyolc

Szellemeket látok. Mindenütt. Az utcán, a strandon, az áruházban, az étteremben, a suli folyosóján, a postán sorbanállás közben, az orvosi rendelőben, bár a fogorvosnál még sosem találkoztam velük. De nem zavarnak, mint azok, akiket a tévében meg a moziban látni, nem kérnek segítséget, nem állnak le cseverészni.

Leginkább csak mosolyogva integetnek, amikor rájönnek, hogy látom őket. Mint az emberek általában, ők is szeretik, ha észreveszik őket.

A múlt éjjeli hang a szobámban viszont nem szellem volt. De nem is Riley. Damen hangja volt.

Ebből tudtam, hogy álmodom.

– Szia – mosolyog rám a becsöngetés után néhány másodperccel a helyére csúszva. Robins tanár úr óráján még ez is korai.

Biccentek és próbálok közvetlennek, de közönyösnek tűnni, mintha egy cseppet sem érdekelne. Remélem, nem látszik rajtam, hogy annyira odavagyok, hogy már álmodom is róla.

– A nagynénéd kedvesnek látszott. – A tollával kopogtatja az asztalt, kopp, kopp, kopp, nagyon idegesít.

– Aha, klassz – morgóm Robinst átkozva, aki még mindig a mosdóban van, és épp az utolsó cseppeket facsarja ki a flaskájából.

Bárcsak bejönne végre, és tenné a dolgát!

– Én sem a családommal élek. – Damen hangja elcsendesíti az osztály zaját, a gondolataimat. Az ujja hegyén pörgeti a tollat.

Összeszorított szájjal piszkálom az iPodot a zsebemben, és gondolkodom, mekkora bunkóság lenne bekapcsolni és őt is kizárni.

– Független vagyok – teszi hozzá.

– Komolyan? – kérdezem, még ha szeretném is a beszélgetésünket a minimumra csökkenteni. Sose találkoztam még senkivel, aki önálló, és mindig úgy gondoltam, szomorú és magányos dolog.

Az autójából és a ruháiból, meg a péntek esti St. Regis Hotelbeli estéjéből azt szűrtem le, hogy nem lehet olyan borzasztó.

– Komolyan – bólint. Amikor nem beszél, meghallom Stacia és Honor suttogását (dilinyós, csodabogár és más, sokkal rosszabb jelzők). Damen a levegőbe dobja a tollat, mosolyogva nézi, ahogy az lassú, lusta nyolcasokat ír le a levegőben, mielőtt az ujja hegyén landolna.

– Hol a családod? – kérdi.

Furcsa, ahogy a zaj elül és felhangzik, elül és felhangzik, mint abban a játékban a székekkel: amikor elhallgat a zene, le kell ülnöd. Nekem sosem jut szék. Mindig én vagyok az.

– Mi? – rezzenek össze. Damen tolla kettőnk között lebeg, Honor a ruháimon gúnyolódik, a fiúja úgy tesz, mintha egyetértene, de közben azon gondolkodik, Honor vajon miért nem öltözik úgy, mint én. És ettől úgy érzem, le kell löknöm a kapucnit, feltekerni az iPodot, és elfelejteni mindent. Mindent. Dament kivéve.

Leginkább Dament nem.

– Hol él a családod? - kérdezi.

Lehunyt szemmel hallgatom, ahogy beszél. Csend. Néhány múló pillanatig tartó édes csend. Aztán kinyitom a szemem, és egyenesen ránézek.

– Meghaltak.

Megérkezik Robins tanár úr.

– Sajnálom.

Damen az ebédlőasztal túlsó végéről néz rám, amíg kétségbeesetten keresem a pillantásommal Havent és Milest.

Az ebédcsomagomban egy szál piros tulipánt találtam az imént, egy tulipánt! Egy ugyanolyat, mint amit péntek este. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de biztosan Damen műve. Nem is annyira a trükkjei idegesítenek, hanem ahogy rám néz, ahogy beszél hozzám, ahogy érzek...

– A családod miatt. Nem tudtam...

A narancslevemet bámulom, és tekergetem az üveg kupakját oda-vissza, oda-vissza. Alig várom, hogy ejtse a témát.

– Nem szeretek beszélni róla – vonom meg a vállamat.

– Tudom, milyen elveszíteni, akit szeretsz - suttogja a kézfejemre tett tenyérrel. Az érintése nyomán elönt az a jó, meleg, nyugodt érzés, amitől biztonságban érzem magam. Lehunyt szemmel hagyom, hogy átfolyjék rajtam, hogy élvezhessem a békéjét. Hálás vagyok, hogy csak azt hallom, amit mond, és nem azt, amit gondol. Mint egy átlagos lány egy közel sem átlagos fiú társaságában.

– Khm, elnézést kérek.

Haven támaszkodik az asztal szélének. Sárga pillantása elidőzik a kezünkön.

– Bocs, ha valamit félbeszakítottam.

Elhúzódom, zsebre dugom a kezemet, mintha valami szégyellni való dolog lenne. Magyarázkodni akarok, hogy amit látott, az nem jelent semmit, még ha tudom is, hogy ez nem igaz.

– Miles merre van? – kérdezem végül, nem tudva, hogy mit mondjak.

Haven a szemét forgatva ül le Damen mellé. Az aurája élénksárgáját mélyvörössé változtatják az ellenséges gondolatok.

– Az aktuális netes pasijával, kanosficko307-tel SMS-ezik. – Haven kerüli a pillantásomat, és elmerül a muffinja kicsomagolásában. - Milyen volt a hétvége? - pillant Damenre.

Vállat vonok, tudván, hogy nem hozzám szólt, figyelem, ahogy a nyelvével tapogatja a cukormázat a süti tetején. Ez a szokásos tesztnyalogatás, de még sose láttam, hogy valaha félredobott volna egyetlen sutit is a végén.

Megdöbbenve látom, hogy Damen is csak vállat von, pedig abból, amit pénteken láttam, sokkal jobb hétvégéje lehetett, mint az enyém.

– Hát, amint azt már kitalálhattátok, az én péntek estém szívás volt. Totál. Legnagyobb részében Austin hányását takarítottam, mivel a házvezetőnőnk Las Vegasban van, a szüleim meg nem fáradtak haza onnan, ahol épp vannak, bárhol legyen is az a hely.

A szombat viszont tök jó volt! Szuper! Egész életem legjobb szombat estéje! Ha nem az utolsó pillanatban derült volna ki, hogy mi lesz, komolyan hívtalak volna titeket is - még mindig kerüli a pillantásomat.

– Hol voltál? – kérdezem könnyedén, miközben magam előtt egy sötét, ijesztő helyet látok.

– A csoportomban van egy lány, és elvitt egy totál fantasztikus helyre!

– Melyik csoportban?

– Társfüggők. Na, a lány, Evangeline. Nagyon komoly. Donor.

– Milyen donor? – kérdi Miles mellém huppanva.

– A társfüggőknél – segítem ki az információval.

Haven a szemét forgatja.

– Nem ott, hanem a vámpírok között. A donor az, akinek a többiek szívhatják a vérét meg ilyenek, én meg vagyok a pincsi, aki szeret velük lenni, követi őket mindenhová. De nem engedem, hogy egyenek belőlem. Legalábbis egyelőre - nevet.

– Kit követsz mindenhová? - kérdi Miles az sms-ei között tallózgatva.

– Vámpírok! Próbálj koncentrálni! Mindegy, ez a társfüggő donorcsaj, akinek az Evangeline amúgy csak a vámpírneve, nem az igazi...

– Vámpírnév? – Miles látótávolságon belül teszi le a mobilt az asztalra.

– Az – Haven a cukormázat piszkálja a sütijén, aztán lenyalja az ujja hegyét.

– Mint a sztriptíztáncosok neve? Tudod, az első gyerekkori állatod neve meg az anyukád lánykori neve? Csak mert akkor én Slavin Hercegnő vagyok, köszönöm szépen – vigyorog Miles.

Haven felsóhajt.

– Nem, dehogy. A vámpírnév komoly dolog. És másokkal ellentétben az enyémet meg sem kell változtatni, mert a Haven egy természetes, százszázalékosan bio, hozzáadott tartósítószer és adalékanyagok nélküli vámpírnév – nevet fel. – Mondtam, hogy a Sötétség Hercegnője vagyok! Na szóval, elmentünk ebbe a klubba, valahol Los Angelesben, a neve Nocturnal, vagy ilyesmi.

– Nocturne – javítja ki Damen mélyen a szemébe nézve.

Haven leteszi a muffint, és tapsol.

– Végre! Valaki menő az asztalnál!

– Találkoztál... halhatatlanokkal? – kérdezi Damen még mindig nem eresztve a pillantását.

– Rengeteggel! Tele volt velük a hely. Még egy VIP-szoba is van, vérbárral, meg minden.

– Nem kértek személyit? – kérdi Miles, miközben az ujjai száguldanak a telefon billentyűzetén.

– Nevessetek csak, de nagyon király volt! Miután Evangeline lerázott valami pasi miatt, akivel találkozott, összefutottam egy másik lánnyal, aki nemrégiben költözött a környékre, szóval valószínűleg barátnők leszünk, vagy ilyesmi.

– Szakítasz velünk? - kapja fel a fejét gúnyosan Miles.

– Mindegy – forgatja a szemét Haven. – A lényeg, hogy jobb szombat estém volt, mint nektek, srácok, talán Damenénél nem, mert úgy látszik, ő tudja, miről beszélek, de a kettőtökénél biztosan jobb volt – mutat rám és Milesra.

– Milyen volt a meccs? – bököm oldalba Milest, hogy elvonjam a figyelmét az új elektronikus fiújáról.

– Túl sok csapatszellem, valaki nyert, valaki vesztett, én meg az idő nagy részében a mosdóban SMS-eztem ezzel a sráccal, aki a dolgok jelenlegi állása szerint egy hazug szemétláda! – rázza a fejét, és felmutatja a telefont. – Nézzétek meg! Egész hétvégén könyörögtem egy képért, mert kizárt, hogy anélkül randizzak valakivel, hogy lássam, hogy néz ki. És ezt küldte! A hülye, hazug pozőr!

A képre pillantok, nem egészen értem, mi a baja vele.

– Honnan tudod, hogy ez nem ő? – kérdezem.

– Mert ez én vagyok – feleli Damen.